Új Szó, 1988. szeptember (41. évfolyam, 206-231. szám)
1988-09-10 / 214. szám, szombat
Ki indította el a hidegháborút? (Folytatás a 4. oldalról) e) a vasút és a katonai közlekedés rossz állapota, a rendszeré és a berendezéseké (10 év), f) az olajforrások és létfontosságú ipari központok sebezhetősége a nagy hatósugarú bombázókkal, g) az atombomba hiánya (5-10 év, de lehet, hogy kevesebb), h) ellenállás a megszállt országokban (5 évig), i) számbeli katonai gyengeség a Távol- Keleten, főleg a haditengerészetnél (15-20 év). Hogyan lehetne megoldani ezt? Nagyon egyszerűen. A gyenge erőssé válhat. Miért kellene várni? Miért ne lehetne megelőzni az elméletileg nyugtalanító fejleményeket, addig, amíg a kiszemelt áldozat sebezhető? Tekintsünk bele a vezérkari főnökök egyesített bizottságának 1496/2 számú, 1945. szeptember 9-én kelt dokumentumába. Két héttel Japán feltétel nélküli kapitulációja után állították össze. „Ha már egyértelmű lesz, hogy a potenciális ellenség csapatai fellépni készülnek ellenünk, nem engedhetjük meg, hogy első csapást mérjenek ránk - saját agresszív akcióink megen- gedhetetlenségéről szóló hamis és veszélyes gondolataink miatt". „Minden szükséges előkészületet“ meg kell tenni „az (amerikai) elsőcsapás-méréshez, ha az szükséges lesz“. A megelőző, leszerelő első csapás fixa ideává válik. Hogy sorsdöntő is legyen, a nukleáris, radiológiai, vegyi és bakteriológiai fegyverek párhuzamos bevetésének sátáni kombinációit állítják össze. A nemzetbiztonsági tanács 68. számú (1950. április 14.) irányelve ezt a minden túlzás nélkül bűnösnek nevezhető tervet azzal magyarázza, hogy „a korszerű fegyverrendszerek korszakában a lehetséges első csapás által szerzett katonai előny egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, és ez számunkra azt jelenti, feltétlenül olyan fokú készültségben kell lennünk, hogy - ha támadást intéznek ellenünk - minden erőnkkel csapást mérhessünk, s ha lehet, még azt megelőzően, hogy gyakorlatilag elér minket a szovjet csapás“. A készenlét az agresszív háborúra, a nukleáris orgiákra való összpontosítás létformává válik, megvalósul a gazdaság, a társadalmi ideológia és pszichológia mili- tarizálásának viharos folyamata. Nemkívánatossá válnak az olyan fogalmak, mint az összeférhetóség, az egyenlőség és a kétoldalú előnyök. Washington nagyhatalmi révületbe esik és ebbe bevon más nyugati országokat is. Atombomba-komplexus A közvetlenül a Szovjetunió ellen irányuló tervek nagy sorozatának első dokumentuma az egyesített hírszerző bizottság 329. számú memoranduma volt. 1945. szeptember 4-én keltezték, vagyis egy nappal a második világháború hivatalos befejezése után. A következő feladatot hirdeti meg a memorandum: „A Szovjetunióban és az általa ellenőrzött területeken ki kell választani a megközelítőleg 20 legfontosabb, a hadászati atombombázásra alkalmas célpontot.“ A magyarázat szerint a kijelölt célpontok „vegyes ipari területek sorát alkotják, ahol a legnagyobb a tudományos és kutatóközpontok, szakosított ipari vállalatok és főleg a kormány- és közigazgatási apparátus koncentrációja. Ez a kiválasztás biztosítja az atomfegyverek lehetőségeinek maximális kihasználását“. Ezután következett a felsorolás - Moszkva, Gorkij, Kujbisev, Leningrad, Baku, Taskent, Cseljabinszk, Nyizsnij Tagil, Magnyitogorszk, Perm, Tbiliszi, Novokuznyeck, Groznij, Irkutszk és Ja- roszlavl. 13 millió szovjet ember volt halálra ítélve. Figyeljék meg, hogy a felsorolásban nincs Kijev, Minszk, Harkov és Sztálingrád - abban az időben ezek a városok már romokban hevertek, bár ez nem az amerikaiak érdeme volt. Ezekef a terveket pontosították és egészítették ki a 329/1 jelzésű (1945. december 3.) és 432/d jelzésű (1945. december 14.) tervekben, miközben ez utóbbiban kertelés nélkül kijelentették, hogy az amerikai félnek „döntő“ fölénye van, mivel „a Szovjetuniónak most nem áll módjában hasonló veszteségeket okozni az USA iparának". A háborús tervek hónapról hónapra rafináltabbá váltak. Annak megfelelően, ahogyan az amerikai arzenálok növekedtek. A Szovjetunió és az „általa ellenőrzött területek" fölé függesztett Damoklész kardja a következő kódokkal volt jelölve: Pincher (1946), Broiler (1947), Grubber, Eraser, Doublestar, Halfmoon, Frolic, Intermezzo, Fleetfoot, Sizzle (valamennyi 1948), Drop- shot és Offtackle (1949). Most néhány szót ezek némelyikéről. A Pincher kísérleti terv többek között feltételezte, hogy a Szovjetunió elleni támadást harmadik országok - Törökország, Olaszország és Kína - területén lévő támaszpontok kihasználásával fogják elindítani. Ezeknek az országoknak a kormányait természetesen nem avatták be Washington terveibe. Broiler terv. Az agresszió hatása bővül és ezzel együtt az agresszióba bevonják a Nagy-Britannia, Egyiptom, India területén és a Rjukju szigeten lévő támaszpontokat. A Dropshot terv szerint az egész bolygónak harctérré kellett volna változnia. A szerzők nyilván abban az illúzióban ringatták magukat, hogy nem ez tett volna az utolsó harctér. Míg az egyesített hírszerző bizottság 329. számú dokumentumsorozata 20 szovjet város bombázásával számolt, az 1948-49-es években már 70 város megsemmisítését tervezték. A Dropshot terv szerint 300 atombombát és 29 ezer tonna „közönséges" bombát számítottak 100 város 200 célpontjára azzal, hogy a szovjet hadászati ipar 85 százaléka egycsapásra hamuvá váljék. A szovjet hadászati légierő repülőtereinek megsemmisítésére 75-100 atombombát szántak. Hogyan csináltak a szövetségesből ellenséget A betűkbe, számokba és vázlatokba burkolt embergyűlölet megjelölésére a barbárság túl enyhe kifejezés. Ugyancsak nehezen illeszthetők be a különböző tervek, olyanok mint a Pincher, Eraser, Offtackle és Dropshot a hidegháború kifejezés szokásos értelmezésébe. Nagy túlzással hozható összefüggésbe a békés helyzettel az a lélektani hadviselés is, amelyet az USA 1947- ben indított a Szovjetunió, a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzeti felszabadító harc ellen. Emlékezzünk csak rá, hogy az amerikai Kongresszus minden évben demonstratív módon dollárok százmillióit folyósította „a Szovjetunió területén való felforgató tevékenységre". Ez volt a ráadás a hasonló rendeltetésű, illegálisan kiadott tízmilliárdokhoz. Nehéz megszabadulni attól a benyomástól, hogy Washington bőven készített számunkra provokatív csapdákat, remélve, Moszkvában rövidzárlat következik be és megszületik az ürügy valamelyik előkészített terv alkalmazására. E tervek célja az volt, hogy „a Szovjetuniót a közeljövőben belerángassák a háborúba", miközben „a háború korai szakaszában lehetséges győzelemre" spekuláltak (a nemzetbiztonsági tanács 1950. április 14-dikei 68. számú irányelve). Az elnököt zavarta a „lehetséges" szó. Kétszeres, háromszoros, tízszeres garanciákat követelt, így született meg a Dropshot elképzelés és az időpont, 1957. január 1 -je, amikorra teljes háborús készültségbe kellett hozni a „szabad világot". Addig is alkalmazni kellett a blokádokat, zsoldosokat, terroristákat, szervezni a puccsokat és zavargásokat. A nemzetbiztonsági tanács 10/2 számú irányelve (1948) előírja, a felforgató elemek tevékenységét „úgy kell megtervezni", hogy ne legyen egyértelmű, ki a szervező - az USA kormánya, és leleplezés esetében a kormány határozottan cáfolhasson minden felelősséget. Amíg az Egyesült Államok „nem éri el potenciálja bizonyos szintjét", addig „a politika bármilyen megújítása és intézkedések foganatosítása esetében hangsúlyozni kell határozott védelmi jellegüket és gondoskodni kell arról, hogy tartóztassák fel az országon belül és külföldön is a nemkívánatos reagálásokat" (a nemzetbiztonsági tanács 68. számú memoranduma). A hidegháborút antikommunista hadjárat kísérte és az olyan modernizált militarista szóhasználat jellemezte, mint az „ideológiai okokból indított háború" (a vezérkari főnökök egyesített bizottságának dokumentuma, 1947. április 7.). Ennek ellenére a hidegháború nem korlátozódott az ideológiára. Az USA kormányzó köreinek nem felelt meg a Szovjetuniónak maga a léte sem. Már csak országunk rendkívül nagy kiterjedése miatt sem. Nyugtalanságot keltett az „orosz szellem" és egyáltalán mindaz, ami a Szovjetuniót a nemzetközi színtéren saját hanggal rendelkező nagyhatalommá tette. Szóltunk George Kennan „hosszú táviratáról", amelyet 1946. február 22-én küldött Moszkvából. A nagykövetnek 8000 szóra volt szüksége ahhoz, hogy „felsorolja" a Szovjetunió terveit „társadalmunk (az USA) harmóniájának tönkretételére". „Ez a politikai erő az orosz nacionalizmus mély és hatalmas áramlatára támaszkodik" - írta Kennan. Ezt egészítették ki a javaslatok, hogy a Szovjetunióból mumust csináljanak, és országunkkal minden kapcsolatot a minimálisra korlátozzanak. Kennan rövidesen a Foreign Affairs folyóiratban Mester álnéven közölt cikkében élezte ki, fejlesztette tovább érveit. A Mester a jobb idők reményében ellenezte a status quo megőrzését. Felszólította az Egyesült Államokat, hogy „maxirr\álisan növelje a terhelést, amely bonyodalmakat teremt a szovjet politika számára, a Kremlre kény- szerítsen nagyobb mértékletességet és óvatosságot, mint amilyet az utóbbi években tanúsít; így támogatni lehet azokat a tendenciákat, amelyek végül vagy a szovjethatalom összeomlásához, vagy fokozatos felaprózódáshoz vezetnek". Amikor Kennan közzé tette a hidegháborúnak ezt a kiáltványát, tudta, hogy az elnök megérett a „feltartóztatás“, a „visszaszorítás“ politikájának meghirdetésére. Harry Truman „kioktatásában" különösen szorgalmas volt a nemzetbiztonsági tanács. A nemzetbiztonsági tanács 7. számú memorandumában (1948 márciusa) javasolta annak kinyilatkoztatását, hogy „a szovjetek által képviselt világkommunizmus erőinek leverése létfontosságú az Egyesült Államok biztonsága szempontjából“. „Ez a cél nem érhető el a védelmi politika alapján“ - áll a memorandumban. „Vagyis az Egyesült Államoknak magához kell ragadnia a vezető szerepet a világméretű ellentámadás megszervezésében, saját erőink és a nem szovjet világ antikommunista erői mozgósítása és megszilárdítása nevében, s ugyancsak a kommunista erők hatalmának aláásása során.“ Ha bomba nem lenne elég Milyen nem védelmi módszereket tartottak megfelelőnek az USA „létfontosságú céljai“ eléréséhez? Mindenekelőtt az „Európa potenciáljára“ gyakorolt szovjet hatást megakadályozóakat. A „háború küszöbének" és a háborúnak a módszereit. Ezek együtt alkották a „hidegháború stratégiáját“. A „hideg" és a „forró" háború közti határok elmosását szorgalmazó érvek között a következőket találjuk: a Szovjetunió technikai lehetőséget szerzett arra, hogy „megtámadja az USA-t vagy védelmet építsen ki a mi (amerikai) támadásunkkal szemben"; szovjet ellenőrzés alá kerültek azok a területek, amelyekről az USA vagy szövetségesei közvetlenül támadást intézhetnének a Szovjetunió ellen; politikai, szociális, gazdasági vagy más „komplikációk" bármely országon belül, amely objektíve hasznos a Szovjetunió számára, tekintet nélkül a külső körök elkötelezettségére vagy el nem kötelezettségére ezekben a „komplikációkban"; ha az idő a „potenciális ellenfélnek" fog dolgozni, s ha egyáltalán úgy tűnik majd, hogy a támadás a legjobb védekezés. A nemzetbiztonsági tanács 1948. augusztus 18-án kelt 20/I jelzésű irányelve előtérbe helyezi a „balanszírozást a háború határán". Javasolja a „szovjethatalom visz- szavetését", a Szovjetunió átváltoztatását egy olyan állammá, amely „politikailag, katonailag és lélektanilag gyenge, összehasonlítva az ellenőrzése alatt nem álló külső erőkkel...“ „Rosszabb esetben, vagyis a szovjethatalom fennmaradása esetén a jelenlegi szovjet területek egészén vagy majdnem egészén, követelnünk kell: a) a tisztán katonai feltételek (a fegyverzet leadása, a kulcsfontosságú területek demilitarizálása stb.) teljesítését azzal, hogy hosszú időre garantáljuk a harcképtelenséget, b) olyan feltételek teljesítését, amelyeknek lényeges gazdasági függőséget kell előidézniük... Minden feltételnek keménynek és megalázónak kell lennie a kommunista rezsim számára. Emlékeztethetnek az 1918-as breszt-litovszki békére.“ Miből ered és miért ilyen nyílt ez a gyarmatosító zsargon? A nemzetbiztonsági tanács véleménye szerint egész Oroszországban nincsenek emberek, akik jártasak lennének a „demokráciában“. Importálni kell őket. „Jelenleg számos érdekes orosz emigráns csoport létezik. A mi szempontunkból közülük bármelyik sokkal megfelelőbb, mint a szovjet kormány.“ A pontosítás kedvéért hozzáfűzi, mihez „megfelelőbb“: hogy idegen kézzel „végérvényesen leszámoljanak“ az amerikai agresszorokkal szembeni erőkkel „az orosz polgárháború hagyományos módszereivel“. A katonai tervezés egyesített bizottságának 496/I számú dokumentumában fel vannak tüntetve a Szovjetunió leigázásának és megosztásának szakaszai. Számos paragrafus van benne. Engedjék meg, hogy tömörebb formában idézzük tartalmukat: „A Szovjetunióval való háború jelenlegi koncepciója, amely három évre van lebontva, a légitámadás lehető leggyorsabb megindításán alapul, maximálisan kihasználva az atombomba pusztító erejét és lélektani hatását, összekapcsolva a nemzeti potenciál azon elemeinek hagyományos eszközökkel való bombázásával, amelyektől a hadműveletek folytatásának képessége függ... A Szövetségeseknek a Szovjetunióban és a megszállt területeken politikai, lélektani és illegális háborút kell folytatniuk. A lélektani tevékenységnek maximálisan ki kell használnia az atombombától való félelmet úgy, hogy meggyengüljön a szovjet nép elszántsága a katonai akciók folytatására és megerősödjön a disszidens csoportok elszántsága.“ Az olvasókat bizonyára érdekelni fogja, milyen erőkkel akartak minket megszállni. Itt vannak a pontos adatoki két hadosztályt és a légierő két csoportját akarták Moszkva pacifikálására irányítani. Egyet-egyet Le- ningrád, Arhangelszk, Murmanszk, Gorkij, Kujbisev és más nagyvárosok ellen irányítottak volna. A megszálló hadseregbe összesen 22 hadosztályt és a légierő 22 csoportját sorolták be. A legyőzhetetlen „fölénybe" vetett hit még sokáig hipnotizálni fogja az USA vezető képviselőit. Sőt, a Pentagon szakértői kiszámították, hogy ha a háború első fél órájában le akarják törni a szovjet emberek szembeszállási akaratát, akkor 65 millió embert kell „kivonni a forgalomból". A „kényelmes tervezés" kedvéért (Dropshot terv) abból indultak ki, hogy a csapás pillanatában (az 1957. január 1-re kitűzött „D napon") az Egyesült Államok „10:1 arányú fölényben" lesz az atomfegyverek terén, bizonyos előnyben lesz a Szovjetunióval szemben „mind a támadó, mind a hagyományos fegyverek gyártásában". Nehéz volt ez a Szovjetunió számára, de gondoskodott róla, hogy az USA ne szerezzen 10:1 arányú „kényelmes" fölényt. Azután pedig bele kellett törődnie a paritásba. Ez a megfejtése annak, miért tartózkodott végül is Washington a helyrehozhatatlan lépésektől a „potenciális ellenségre" mérendő megelőző csapás számos részletes változata ellenére. Washingtonon a sor Ez a reális, nem pedig a propagandiszti- kus kép az USA vezetésének politikájáról a hidegháború idején. Általános vonásokban ilyen a hidegháborúnak, forrásainak és elhalásának krónikája. De ez a tömör vázlat is elegendő ahhoz, hogy megértsük, milyen valódi, s nem spekulatív kihívásokkal kellett a Szovjetuniónak szembenéznie. Nem mi választottuk a hidegháborút. A Szovjetunió nem választhatta ezt a legkegyetlenebb háború és a nép annak érdekében hozott mérhetetlen áldozatai után, hogy önmaga maradhasson és a saját belátása szerint éljen. Miért kell erről beszélnünk éppen ma? Több okból. Ismét találkozunk olyan próbálkozásokkal, hogy az utóbbi fél évszázad eseményeinek értelmét és sorrendjét megmásítsák. De ez nem minden. Nyugaton még nem haltak ki az olyan emberek, akik készek belevágni bármilyen kalandba. Egyesek közülük azt bizonygatják, hogy „a hidegháború valójában sosem fejeződött be". Mások azt szorgalmazzák, hogy a hidegháború első változatának tapasztalatai alapján robbantsák ki a második változatot, s folytassák ezúttal a győzelmes befejezésig vagy minden földi élet elpusztításáig. Legrosszabb esetben azt szeretnék elérni, hogy megakadályozzák a nemzetközi helyzet javulását, az új gondolkodásmód térnyerését, melynek a Kelet és a Nyugat, az Észak és Dél országai közti kapcsolatokban a Szovjetunió az úttörője, hogy megakadályozzák az ész politikájának győzelmét az erő politikája felett. A News Perspective Quaterly amerikai folyóirat a közelmúltban interjút közölt George Kennannal. A hidegháború egyik társszerzője bíráló elemzővé változott, amiről a beszélgetés címe is tanúskodik: A hidegháború nekrológja A kérdésre, mikor fejeződik be ez a háború, Kennan így válaszolt: „Az egykori idők félelmei és konfliktusai elveszítik értelmüket, és sokkal nagyobb jelentőségre tesz szert a Szovjetunió és az USA közti együttműködés." A kérdésre, ki van az első helyen a hidegháborús gondolkodás leküzdésében, Kennan ezt válaszolta: „A szovjetek leküzdötték a hidegháború lélektanát. Most rajtunk a sor, hogy ugyanígy cselekedjünk." Az USA, amely elsőként kezdte el a hidegháborút, fejezze is be, akár utolsóként. A béke nevében mindenki számára, a valamennyi ország közös erőfeszítésein alapuló béke nevében.
