Új Szó, 1988. augusztus (41. évfolyam, 179-205. szám)

1988-08-11 / 188. szám, csütörtök

A Rudé právo és a Pravda kerekasztal-beszélgetése i 968-ról Az emberekről és az eseményekről Ezerkilencszázhatvannyolc története volt a fő témája annak a beszélge­tésnek, amelyre a Rudé právo és a Pravda szerkesztősége olyan közírókat és tudományos dolgozókat hívott meg, akik tanúi és közvetlen résztvevői voltak ennek az időszaknak. A kerekasztalnál helyet foglalt: Eugen Hanisko, a Csehszlovák Televízió bratislavai igazgatóhelyettese, Karol Hederling, a Televízió című folyóirat főszerkesztője, Július Lőrincz és Ján Medveď, a bratislavai Pravda szerkesztői, Milan Matouš, a CSKP KB Marxizmus-Le- ninizmus Intézetének igazgatóhelyettese, Karéi Rychtank, a prágai Közvé­leménykutató Intézet igazgatója, Josef Valenta, a Život strany főszerkesz­tője és Juraj Varholík, a Szövetségi Külügyminisztérium munkatársa. A beszélgetést Jaroslav Kojzar, a Rudé právo helyettes főszerkesztője vezette. ÚJ SZÚ 11. KOJZAR: 1968 januárja elkerülhetet­len volt. A különféle szubjektivista megkö­zelítések helyrehozásának, a korabeli irá­nyítási módszerekből következő számos fogyatékosság megszüntetésének, a leni­ni munkastílushoz való visszatérésnek re­ményéhez kötődött. Sajnos, ezek a remé­nyek nem váltak be. Azért jöttünk össze, hogy elgondolkodjunk nemcsak a Január­hoz vezető okokon, hanem afölött is, hogy a korabeli párt- és állami vezetés miért nem birkózott meg a helyzettel, s miért engedte meg, hogy a szocializmus ellen­ségei nyilvánvaló kísérletet tegyenek visszavágni 1948 februárjáért, vagyis elő­idézni az antifebruárt. S végül azért is találkoztunk, hogy levonjuk a tanulságo­kat az 1968. évi eseményekből. RYC-HTAŔÍK: Január valóban spon­tán, visszhangra talált a pártban és az egész társadalomban. A múlt fogyatékos­ságai megszüntetésének reményét kel­tette. A becsületes emberek, a becsületes kommunisták úgy vélték, hogy rendbe tesszük gazdaságunkat, emelkedni fog az emberek anyagi és szellemi színvonala, a politikában leküzdjük a formalizmust. Ezek az emberek hittek abban, hogy valamiféle fordulat következik be, s min­den jóra fordul. Szerintem ezzel kapcsolatban követte el a legnagyobb hibát a párt vezetősége, élén Alexander Dubčekkel. Képtelen volt a párt- és a társadalmi aktívának, vala­mint a közvéleménynek megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miről is van szó, mozgósítani őket és széthelyezni a káde­reket. Mi több, az 1968 januárja és áprili­sa közti időszakban, amikor az emberek arra vártak, hogy tulajdonképpen mi is fog történni, semmi sem történt. A jobboldal éppen ebben az időszakban kezdte el a saját szája íze szerint értelmezni Janu­árt. S amikor megjelent az akcióprogram, akkor már bizonyos vonatkozásban késő vojt. HANISKO: Véleményem szerint a problémák feltárására és feltornyosulá­sára már a Szovjetunió Kommunista Párt­jának XX. kongresszusa utáni időszakban került sor. Ezen a kongresszuson bizo­nyos értelemben keresték a lenini hagyo­mányokhoz való visszatérés útját. Milyen visszhangot vert Csehszlovákiában ez a kongresszus? Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy nálunk is lehetővé tette azoknak a problémáknak a megoldását, amelyek az ötvenes években merültek fel gazdasági és társadalmi viszonylatban egyaránt. Az útkeresés lényege az volt, hogy olyan körülmények között építettük a szocializmus alapjait, amikor még csak kialakulóban volt annak lehetősége, hogy a szocializmus előnyeivel éljünk a társa­dalmi élet minden területén. A XX. kong­resszust követően ezeket a kérdéseket nagyon eltérően válaszolták meg. Nálunk a XX. kongresszus után erőtel­jesen érvényesült a leninizmus elvetésé­nek tendenciája, rendszerint az „eredeti marxizmushoz“ vezető utak keresésének örve alatt. A revizionisták a burzsoá filozó­fia különféle korabeli áramlataira támasz­kodtak, elsősorban az egzisztencializ­musra. így Csehszlovákiában kialakultak az elméleti erőforrásai a jobboldali oppor­tunizmus kísérletének, amelynek célja a marxizmus-leninizmus revíziója volt. Ez a revizionista áramlat mind agresszíveb­ben nyilvánult meg politikai területen is. Fokozatosan érvényesülni kezdett a tö­megtájékoztatás és propaganda eszkö­zeiben, s ezek révén erős hatást gyako­rolt. Mégpedig olyan körülmények között, amelyekben lényegében megoldatlanok maradtak a valós gazdasági problémák. VALENTA: A szocialistaellenes erők nálunk szociális bázisra támaszkodtak. Az 1929. évi statisztika szerint Csehszlo­vákia népességének 12 százaléka tőkés volt. Jelentőségüket nem becsülhetjük le. Közülük, esetleg utódaik közül származ­nak a jobboldal leplezetlen és leplezett képviselői. A sors iróniája, hogy soraikból 1948 februárja után sokan.szektás balol­daliak voltak, akik a hatvanas években átálltak a szélső jobboldalra. Nem voltak osztály- és szociális gyökereik. • VARHOLÍK: Tény az, hogy a szocia­lizmus és az internacionalizmus talaján szilárdan álló erők soraikból a párt veze­tőségébe és az állam kulcsfontosságú posztjaira nem tudtak kiemelni olyan sze­mélyiségeket, akik képesek lettek volna kidolgozni a világos programot és megje­lölni a kialakult helyzet kiútját. Ez tükröző­dött abban a jelyzetben, amely akkor a CSKP Központi Bizottságában uralko­dott. Nyilvánvaló, hogy pártként nem vol­tunk eléggé felkészültek. Ez a magyará­zata annak is, hogy az akcióprogram annyira nélkülözte a homogén jelleget. MATOUŠ: Már sokszor elhangzott, hogy ez az akcióprogram tulajdonképpen halva született. Ezt nem mi állítjuk, hanem ez a jobboldaliak korabeli tézise, mivel abban a pillanatban, amikor az akcióprog­ramot végre megszavazták, már jóval többet akartak, úgyhogy számukra meg­szűnt létezni. MEDVEĎ: Az akcióprogram kezdettől fogva kompromisszum volt a párt közpon­ti bizottságának egészséges marxista-le- ninista, illetve jobboldali opportunista erői között. Kidolgozása idején, de főleg ké­sőbb a helyzet a jobboldali erők szándé­kainak megfelelően alakult. Ezek az erők túllépték a program kereteit, főleg azt követően, hogy sikerült beszivárogniuk a tömegtájékoztatás és propaganda esz­közeinek zömébe. LÔRINCZ: A CSKP KB 1967 októberi ülésének előkészítésével kapcsolatban felmérést végeztek az alapszervezetek­ben. Ez feltárta a párt helyzetét. Először is bírálták a kitűzött célok és az elért ered­mények közötti ellentmondásokat. Má­sodszor, az alapszervezetek nyomatékos hangsúllyal hívták fel a figyelmet a bürok­rácia, az adminisztrálás megnyilvánulá­saira, a párton belüli demokrácia elfojtá­sára, a kommunisták fegyelmének ala­csony színvonalára és passzivitásukra. A felmérés egyidejűleg kimutatta, hogy a párttagok elutasítják a párt történetének és múltban kifejtett tevékenységének be- feketítését, elutasítják a kispolgáriasságot és a szovjetellenes támadásokat. Ez arról tanúskodik, hogy Január elkerülhetetlen volt, a januári KB-ülés és magának a párt­nak fejlődése általában az elkerülhetetlen fordulat felé vett irányt, és szükségessé vált egy szélesebb program kidolgozása. A párt munkájában újításra volt szükség, egyetlen személyi csere nem bizonyult elegendőnek. Persze, sok függ attól, milyen szemé­lyiség kerül a mozgalom vagy a párt élére. A januári ülésen végül is Alexander Dub- čeket választották meg a párt élére, aki­nek jelölése kompromisszum eredménye volt. Mindenkinek megfelelt, s ennek gya­korlati következménye az volt, hogy a ve­zető posztra egy teljesen határozatlan személy került, ami rányomta bélyegét a további fejleményekre. MATOUS: Nem az volt a helyzet, mint amikor a mérleg két serpenyőjébe egy erős, illetve egy gyönge személyiséget helyezünk. Az erős egyéniség, ha kom­munistáról van szó, mindig a munkatársai kollektívájára támaszkodik. Csakhogy Dubčeket az jellemezte, hogy a demokrá­ciáról sokat beszélt, de a módszerei na­gyon bürokratikusak, önkényesek voltak. Neki nem volt szüksége a központi bizott­ságra. Véleménye szerint a központi bi­zottság „Novotný embereiből" tevődött össze. Sok kérdésről még az elnökséget sem tájékoztatta, illetve csak néhány tag­ját. Többnyire František Kriegelt és Josef Smrkovskýt. Ez a kollektivitást tekintve súlyos fogyatékosság volt. Még csak azokról a fontos levelekről sem tájékozta­tott, amelyeket szövetségeseink intéztek hozzánk, beleértve az SZKP KB Politikai Bizottságának augusztus 17-i közismert utolsó levelét, amelyet a zsebéből csak augusztus 21_-én éjjel húzott ki. RYCHTAŔÍK: Éppen a dubčeki párt­vezetőségnek az a gyöngesége s képte­lensége, hogy eszmeileg, valamint politi­kailag összefogja a társadalmi erőket, vezetett a társadalmi válság bizonyos pillanatában ahhoz, hogy szorosan egy­más mellett álltak azok, akiknek célja a szocializmus leépítése, az „antifebru- ár“ volt, s akik végül is a nyugati hírszerző szolgálatok hálózatban kötöttek ki, s azok, akik előrelépésre törekedtek, de idejében nem vették észre, hogy mibe torkoll ez a helyzet. Sajnos, a dubčeki vezetőség gyönge-“ sége számos becsületes ember fájdal­mas sorsát idézte elő, akiket teljesen megtévesztett éppen a dubčeki vezető­ség gyöngesége. Véleményem szerint a hivatásos politikus nem állhat csak a szószéken, nemcsak programnyilatko­zatokat ad ki. A hivatásos politikusnak harcolnia kell az emberekért, a politikai irányvételért, az emberek állásfoglalásá­ért. A politikusnak akarva vagy akaratla­nul vállalnia kell ezt a felelősséget. Fele­lősséggel tartozik az osztályok, a nemze­tek, a nagy és a kis szociális csoportok életéért. S ez egyben tulajdonképpen fe­lelősséget jelent az egyén, az egyszerű ember életéért. Ebből a szempontból a dubčeki vezetőség göngesége számos becsületes ember igen szövevényes sor­sát, gondját idézte elő. MATOUŠ: Dubčeket Nyugaton vala­miféle újító irányvétel megszemélyesítő­jének tüntetik fel. Csakhogy Dubčeket éppen az jellemezte, hogy a tisztségvise­lő torz példája volt. Mindent előkészítettek számára, de amikor papír nélkül, tehát szabadon kellett beszélnie, annak nem volt semmiféle logikája. Normális körül­mények között az ilyen tisztségviselőnek nincs nagy tekintélye. S az 1968-ban kialakult sorsdöntő körülmények között ez tragédiát jelentett a párt számára, amely­nek élén állt. Különféle emberek manipu­lálták, lekottázták „szólamait", eléje csempészték a döntéseket. Dubčeknél ezt még tetézte hiúsága, amellyel a jobb­oldal egyes képviselői élni tudtak. Szer­vezték és adagolták dicsőítését. S foko­zatosan ő maga is cselekvő támogatója lett a jobboldali politikának. KOJZAR: Alexander Dubček és má­sok azt is állítják, hogy 1968 sikeres esztendő volt. Milyen sikerek voltak ezek? HANISKO: A statisztika arról tanúsko­dik, hogy az 1968-1969-es években a ko­rábbi időszakhoz képest ai egész köztár­saságban csökkent az ipari termelés nö­vekedésének üteme. Lényegesen csök­kent az export. A másik oldalon rohamo­san gyarapodott a lakosság pénzjövedel­me. Az 1968-69-es években a lakosság a tervezetten felül 34 milliárd koronát kapott. A jövedelem emelkedésének nem volt velejárója a munkatermelékenység növekedése. A gazdasági elemzések ki­mutatták, hogy az iparban az átlagbér 13 százalékkal lett nagyobb, a munkaterme­lékenység viszont még 8 százalékkal sem. Úgyhogy a Nyugat lelkendező szó­lamai arról, mintha a nép, élén az új vezetőséggel nagy lelkesedéssel fogott volna hozzá a munkához és igyekezett a magas fokú munkatermelékenység elé­résére, valós tényekkel nem igazolható- ak. S ezért a tényeket elhallgatják, vagy eltorzítják. MATOUŠ: Dubček egyes hívei adato­kat említenek meg a nemzeti jövedelem, a bruttó nemzeti termék alakulásáról, amely 1968-ban és 1969-ben a korábbi évekhez képest állítólag ugrásszerűen gyarapodott. A közgazdászok bebizonyí­tották, hogy ez hihetetlenül kezdetleges szélhámosság. 1967. január 1-től új, ma­gasabb szintű nagykereskedelmi árak alapján számolták el a nemzeti jövedel­met és a további mutatókat. A jobboldali propaganda gyakran folyamodott ilyen övön aluli ütésekhez. A Január előtti hely­zetben és utána is fontos szerepe volt a munkásosztály magatartásának. Ez nem egyszerű kérdés. Külföldi ellenfele­inknek, de híveinknek is esetenként az volt az elképzelése, hogy a csehszlovák munkásosztály hagyta magát megtévesz­teni, manipulálni, behódolt a jobboldali jelszavaknak stb. Ez nem igaz. A jobbol­dal kezdettől fogva felsorakozott a mun­kásosztállyal, szociális helyzetével és fő­leg politikai hatalmával szemben. Nincse­nek arról szóló bizonyítékok, hogy a mun­kásosztály spontán módon támogatta vol­na a jobboldal politikáját. A nyugati forrá­sok rámutatnak arra, hogy a jobboldali erők az augusztus 21 -én kialakult feszült helyzetben is csak a ebédszünetre hirdet­tek meg általános sztrájkot. Őszre ugyan, Smrkovský támogatása érdekében sztrájkkal fenyegetőztek, de azután ezt meg sem kísérelték, mivel tudták, helyze­tük ezt nem teszi lehetővé. A munkásosztály nem támogatta a jobboldalt, nem hódolt be a jobboldali demagógiának. Ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy a munkásosztály cselekvően és szervezetten nem lépett fel az ellenforradalommal szemben. Hiány­zott vezető ereje - az egységes marxista- -leninista párt. A munkásosztály egysé­gesen és szervezetten nem léphetett fel, mivel nem volt egység a pártban. Munkásosztályunk kétségtelenül ke­vésbé volt aktív, mint 1948-ban. Miért? Ennek oka, hogy a hatvanas évek formá­lis, kinyilatkoztató politikája a munkásokat és az üzemi pártszervezeteket gyakorlati­lag megfosztotta politikai befolyásuktól és a társadalmi kérdések közös eldöntésé­nek beidegződésétől. Emlékeztessünk arra, hogy milyen volt a pártszervezetek munkastílusa 1945-1949-ben. Nem hir­dették azt, hogy mindenki kimondhatja, amit gondol, hogy szükséges a párbe­széd vagy a glasznoszty. De vajon bárki is belefojthatta-e a szót abba, akinek eltérő volt a nézete? Ez azután a párt és a társadalom életéből lassan kiveszett, s így a hatvanas években a munkáskol­lektívák már jóval kisebb tényleges befo­lyást gyakoroltak a döntéshozatalra. Bizo­nyos mértékben ez is hatással volt arra a tényre, hogy a munkásosztály 1968-ban spontán módon nem sorakozott fel az ellenforradalommal szemben. Jóllehet soraiból a legaktívabbak, például a Népi Milícia tagjai, valamint számos üzemi és városi kollektíva hallatta szavát, nem elég határozottan ahhoz, hogy meggátolja a jobboldal előretörését. LÖRINCZ: Nálunk az 1968. évi fejle­ményeknek voltak külpolitikai vonatkozá­sai is. Ez érvényes a Január előtti, utáni és az augusztust követő időszakra is. Milyen volt akkor a helyzet? Akkoriban még például nem írták alá az európai biztonságról és együttműködésről szóló konferencia Záróokmányát. Helsinkit még nem készítették elő. Nyugaton erőtelje­sen törekedtek Európa háború utáni el­rendezésének megváltoztatására, az NDK elszigetelésére. Mindez nem té­veszthető szem elől, amikor az 1968. évi Csehszlovákiáról beszélünk. S a cseh­szlovákiai fejleményeket illetően látnunk kell azt, hogy itt nálunk milyen külföldi hatások érvényesültek. Akkoriban Nyu­gatról erőteljesen támogatták a KGST és a Varsói Szerződés egysége megbontá­sának tendenciáit. Nem meddő spekulá­ciók voltak az arra irányuló kísérletek, hogy köztársaságunkat kiszakítsák a szo­cialista közösségből, hanem a Nyugaton velünk és a más országokkal szemben folytatott gazdasági, politikai és propa­gandakampány valós bázisára épültek. Rendkívüli aktivitást fejtettek ki akkoriban a különféle eszmei aknamunkát folytató központok, főleg a Szabad Európa. Ebben a nemzetközi helyzetben a dubčeki vezetőség némán elsiklott az ellenünk kifejtett tevékenység fölött, s így lehetővé tette a szövetségi kapcsolatok büntetlen kikezdését. A jobboldali erők felkorbácsolták a nacionalizmust és a szovjetellenességet. A Szovjetunióval való szövetségi kapcsolatok elleni táma­dások szöges ellentétben álltak népünk történelmi tapasztalataival, s a jobboldal mégis erre vetemedett. Ennek folytán rendkívüli helyzet ala­kult ki: a párt és az állam vezetősége nem reagált, illetve felületesen és nem őszin­tén reagált a szövetségesek állásfoglalá­sára. A dubčeki vezetőség júliusban nem vett részt a varsói találkozón. Ez merő ellentétben állt azzal a megértéssel és érdeklődéssel, amellyel szövetségeseink a Január utáni fejleményeket fogadták. Ez kifejezésre jutott a szocialista országok legfelsőbb szintű vezetőinek részvételé­ben is a februári győzelem 20. évforduló­jának ünnepségein. Nyilván nem jöttek volna el, ha Januárral szemben fenntartá­saik lettek volna. Jelenlétükkel azonban kétségtelenül támogatták a Január utáni fejlődést is. A szövetségesek nyugtalan­ságát nem a januári KB-ülés váltotta ki, hanem a jobboldali szocialistaellenes erők tevékenysége. VARHOLÍK: A szocialistaellenes erők szándékaikban olyan messzire mentek el, hogy követelték a CSSZSZK kilépését a Varsói Szerződésből és a KGST-ből s konkrét lépéseket tettek, hogy a CSSZSZK-t semleges állammá nyilvá­nítsák. Tudjuk, hogy a központi bizottság elnöksége számára már kidolgozták a Szovjetunióval és a többi szövetséges­sel való szakítás esetére az intézkedések „névtelen" javaslatát. Vajon el tudjuk-e képzelni, hogy ez a lépés milyen követ­kezményekkel járt volna Európa és a világ fejlődésére? Osztom azt a nézetet, hogy a szocializmusellenes erők játékában kü­lönösképpen veszélyes volt a szövetsé­gesek iránti viszonynak kérdése, s ezáltal az országunk biztonsága és szuverenitá­sa szavatolásának kérdése is. KOJZAR: Az 1968-as esztendő bom­lasztó folyamatainak másik vetülete volt az olyan ellenforradalmi szervezetek lét­rejötte, amilyen például az úgynevezett Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja volt. Fő ideológusa, Sviták nagyon találóan fejez­te ki szerepét, amikor a választási előké­születek előtt felszólított arra, hogy: „Egyetlen jelenlegi tisztségviselőt sem szabad újraválasztani!" Mindezek a szer­vezetek - az Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja és a K 231 - sajátos módon előké­szítették a talajt ahhoz, hogy megfelelő pillanatban átvegyék a hatalmat, meg- döntsék a szocialista politikai rendszert. A párt vezetősége számára 1968. má­jus 8-ra tájékoztatást dolgoztak ki az állambiztonsági helyzetről. S ez az anyag, noha Pavel miniszter terjesztette elő, aki­ről nincsenek illúzióink, nyíltan óva intett attól, hogy a belső államellenes erők a nyugati kémközpontok segítségével szervezkedjenek. Információkat tartalma­zott a K 231, az Elkötelezett Pártonkívüli­ek Klubja és képviselői terveiről, valamint tevékenységéről. A párt vezetősége tisztában volt a ke­rületi és a járási pártbizottságok helyzeté­vel is. Közülük számos tulajdonképpen már május elején szembehelyezkedett a párt vezetőségének opportunista politi­kájával. A vezető titkárok többsége rámu­tatott arra, hogy a politikai helyzet igen rossz, a jobboldal az egyik posztot a má­sik után foglalja el. Ezt megerősítették- a CSKP járási bizottságainak vezető titká­rai is, akik a járási pártkonferenciák előtt találkoztak Dubčekkel. A párt vezetősé­gének politikájával szemben bizonyos fenntartások hangzottak el a májusi KB- ülésen is, mi több, Dubček beszámolójá­ban, mivel nem lehetett elsiklani a kiala­kult helyzet fölött. A jobboldallal szembeni szavak elhangzottak, de a jobboldal to­vábbra is kifejthette tevékenységét és eltávolíthatta mindazokat, akiket akart. VARHOLÍK: Szembetűnő volt az ifjú­sági mozgalom bomlasztása. Igen rövid időn belül Csehszlovákiában tizennyolc ifjúsági szervezet jött létre; Szlovákiában hét, Csehországban tíz és országos ha­táskörrel a katonai ifjúságnak a Belügymi­nisztérium által nyilvántartásba vett szer­vezete fejtett ki tevékenységet. Ezen túl­menően azonban további több mint negy­ven szervezet jött létre, de sokat közülük a Belügyminisztérium nem regisztrálha­tott ellenforradalmi jellegük miatt. Igen gyorsütemű volt az ifjúsági mozgalom eszmei és politikai bomlasztása. Én ennek több okát látom. Először is az ifjúsági szövetség aktívája annak ide­jén nem volt eléggé felkészült az ilyen éles eszmei osztály harcra. Voltak viszont egyének, akik derekas küzdelmet vívtak az ifjúsági mozgalom szocialista jelle­géért. Sajnos, a hatvanas években érzéke­nyen meggyengült a CSISZ pártmagva is. Míg az ötvenes évek elején minden ne­gyedik tagja volt kommunista, addig 1968-ban csak minden huszadik. A másik ok nézetem szerint az, hogy a dubčeki vezetőség az ifjúsági mozgal­mat kiszolgáltatta a jobboldali, s az ellen- forradalmi erők kényére-kedvére. Az ifjú­sági mozgalom egységére törekvő erők a korabeli vezetőségtől nem kaptak sem­miféle támogatást. A harmadik ok pedig az, hogy hosszú távon lebecsülték az olyan kialakuló cso­portokat, amelyek szembehelyezkedtek az ifjúsági mozgalom egységével, majd később nyíltan a szocializmussal is. KOJZAR: Eljutottunk a szocialistaelle­nes erők tevékenysége konkrét formáinak kérdéséhez. Az első nyílt fellépés Václav Havel, Az ellenzék című cikke volt a Lite­rárni listy-ben. Ez 1968 februárjában je­lent meg és tulajdonképpen ennek plat­formján alakult meg az ún. Elkötelezett Pártonkívüliek Klubja s ezen az alapon fejlődtek ki egyéb szocialistaellenes szer­vezeti formák is. Mindennek egyetlen cél­ja az volt, hogy fokozatosan megváltoz­tassák a politikai rendszert s ezáltal a szocialista fejlődés irányát is, lépésről lépésre felszámolják a szocialista alapel­veket és végső soron átvegyék a ha­talmat. HEDERLING: Szlovákiában akkoriban létrejött az Emberi jogok védelmének szlovákiai szervezete. Ez hasonló volt mint a K 231, élén bizonyos Emil Vydra úr állt, aki később Nyugatra szökött. 0 akko­riban ezt mondta: „A Hadriánusz császár uralkodása alatti szenvedéstől nem kü­lönbözik a hitleri császárság és Csehszlo­vákiában az úgynevezett népi demokra­ták uralma alatti szenvedés." Majd így folytatta: „Kategorikusan tagadom, hogy a kommunista pártnak erkölcsi joga van a nemzet vezetésére... A jövőben szer­vezetünkből a kommunistákkal szemben­álló ellenzéki pártot hozunk létre". Ez kifejezi, hogy Csehszlovákiában ezek az ellenforradalmi áramlatok mire töreked­tek. Ismertek voltak jelszavaik: Kommu­nisták nélküli szakszervezeteket!, illetve Kommunisták nélküli munkástanácsokat! Feldolgozta: FRANTIŠEK ČERNOHORSKÝ és JIRÍ KOHOUT (Befejező rész lapunk holnapi szá­mában)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom