Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1988-06-29 / 151. szám, szerda
Mihail Gorbacsov előadói beszéde (Folytatás az 1. oldalról) Konferenciánk politikai célja tehát az, hogy a lenini hagyományok szellemében és a felhalmozott tapasztalatok alapján sokoldalúan és bírálóan értékelje a központi bizottság áprilisi plenáris ülése, valamint az SZKP XXVII. kongresszusa óta eltelt időszakot, gazdagítsa változásaink stratégiáját és konkretizálja taktikáját, határozza meg azokat az utakat, munkaformákat és módszereket, amelyek biztosítanák az átalakítás állandó fejlődését és visszafordíthatatlanságát. I. Az átalakítás fejlesztése és elmélyítése 1. Az eredmények önkritikus értékelése ÚJ szú 1988. VI. 29. Elvtársak, a forradalmi megújulás folyamata egyre mélyebbre hatol az élet döntő szférájába - a gazdaságba. Hozzáláttunk a népgazdaság irányítási rendszerének mélyreható, céljait és méreteit tekintve valóban radikális reformjához. Az állami vállalatról szóló törvénnyel összhangban a gazdaság alapvető elemeinek jelentős része tért át a teljes önelszámolásra és önfinanszírozásra. A nemrég elfogadott szövetkezeti törvény a Szovjetunióban lehetőséget nyújt arra, hogy országunk gazdaságában jelentős szövetkezeti szektor alakuljon ki és a népgazdaság valamennyi területén széles körű alkalmazást nyerjenek a különböző szövetkezeti formák. Megkezdődött a munkahelyi, a belső termelési viszonyok átalakítása a szállítási szerződések alapján, ami lehetővé teszi a társadalmi tulajdon előnyeinek és az emberek személyes érdekeinek, az emberek munkához való gazdakénti viszonyulásának és állampolgári önmegvalósításának összekapcsolását. Jelentős ösztönzést kapott az egyéni munka- vállalás. Több elvi jelentőségű határozatot hagytunk jóvá, melyek meghatározták az átalakítás irányát a népgazdaság fő ágazataiban és a szociális szférában, s ezek a határozatok már megvalósultak. A gazdaság egyre nagyobb fordulatszámra kapcsol. Tavaly első ízben sikerült elérni hogy a nemzeti jövedelem egész növekményét a munkatermelékenység fokozásával valósítottuk meg. Ismét elkezdett növekedni a dolgozók reáljövedelme: a jelenlegi ötéves terv két évében egy lakosra számítva 4,6 százalékos volt a növekedés. A 11. ötéves tervidőszakkal összehasonlítva évente több mint 16 millió négyzetméterrel volt nagyobb az újonnan épített lakások területe. Hozzáláttunk az oktatásügy és az egészségügy alapvető átszervezéséhez. Nőtt a születési és csökkent a halálozási arányszám, ami jelentős mértékben az iszákosság és az alkoholizmus elleni harccal függ össze. Ebben az évben is folytatódott a társadalmigazdasági viszonyok egészségesebbé tételének irányvonala. Nemzeti jövedelmünk gyorsabban növekszik a tervezettnél, miközben abszolút számokban állandóan csökken a dolgozók száma az anyagi termelésben. Kiemelten gyorsan növekszik a közszükségleti cikkek termelése, ami lehetővét tette, hogy teljesítsük az áruforgalom tervét az első öt hónapban. 5,9 százalékkal több élelmiszert és ipari cikket adtunk el, mint a tavalyi év hasoló időszakában. 13,5 százalékkal növekedett a lakosságnak nyújtott szolgáltatások volumene. Felgyorsult a lakások és a szociális létesítmények építése. 6 százalékkal több lakást és házat, 22 százalékkal több általános iskolát, közel egyhar- maddal több gyermekintézményt, klubot és művelődési házat, s kétszer több kórházat építettünk. Mindez az átalakítás reális eredménye. Nekünk azonban, elvtársak, önkritikusaknak kell lennünk, világosan kell látnunk, hogy minden kedvező mozzanat ellenére gazdasági téren lassan változik a helyzet, főleg ami a végeredményt - a nép életszínvonalát illeti. Miért van ez így? Nyíltan meg kell mondanunk elvtársak, lebecsültük az elmúlt évek torzulásainak és stagnálásának egész mértékét és terhét. Sok mindenről egyszerűen nem tudtunk és csak most látjuk, hogy a gazdaság különböző területein sokkal több volt a hanyagság, mint azt kezdetben hittük. Főleg az ország anyagi helyzetéből tűnik ki, mennyire komoly a helyzet. Hosszú éveken keresztül az állami költségvetés kiadásai sokkal gyorsabban növekedtek, mint a bevételek. A költségvetési deficit nyomást gyakorol a piacra, aláássa a rubel és az egész pénzforgalom stabilitását, és inflációs folyamatokat idéz elő. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy amikor a múlt hibáiról és keserű tanulságairól beszélünk, akkor magunkkal és a jelennel szemben ugyanolyan igényes és elvhű álláspontra kell helyezkednünk, mind elődeinkkel szemben nemcsak sikereink, hanem az elmúlt három év során elkövetett hibáinkat, saját tevékenységünk tapasztalatait, az átalakítás során elkövetett hibákat és túlkapásokat is így kell elemeznünk. Ebből a szempontból önkritikusan ki kell jelentenünk, hogy a három év alatt jóval többet tehettünk volna az átalakítás fő irányaiban, főleg gazdaságunk hatékonysága növelésében és végső eredményeinek javításában, mint amennyit tettünk. Hiszen tény, hogy a nemzeti jövedelem egységére átszámítva országunk máig túl sok fűtőanyagot, villamosenergiát és fémet használ fel. Ebből következik a források deficitje termelésünk nagy mértéke mellett, ami arra kényszerít bennünket, hogy egyre többet fordítsunk a nyersanyag és fűtóányag-energetikai bázis növelésére. Hogy kijussunk ebből az elvarázsolt körből, hozzáláttunk a gépipar gyökeres korszerűsítéséhez, mivel ez a tudományos-műszaki haladás meggyorsításának és egész népgazdaságunk rekonstrukciójának döntő feltétele. Elmondhatjuk, hogy ez példa nélküli program. Rendkívüli erőfeszítéseket követel meg, s nemcsak magában a gépiparban, hanem a vegyiparban, a kohászatban, és más ágazatokban, s természetesen a tudományos kutatások és a fejlesztés terén is. Ezen a téren megindult a munka, de még nem felel meg a kitűzött feladatok mértékének, és lassan halad, főleg olyan kiemelt területeken, mint a mikroelektronika, a számítástechnika és a progresszív anyagok fejlesztése. Ezért közvetlen felelősség terheli a Szovjetunió Minisztertanácsának Gépgyártási Irodáját, a Szovjetunió Tudományos és Műszaki Állami Bizottságát, ugyanúgy, mint ennek az ágazatnak vezető kádereit. Lassan mennek végbe az egész gazdaságban a szerkezeti változások is. Ez azt jelenti, hogy a népgazdaságban továbbra is megmarad a múltban felhalmozódott gondok többsége. Ez szintén a gazdaságirányításhoz való jelenlegi hozzáállást tükrözi. És még valamit. Bizonyára emlékeznek arra, a KB júniusi plénumán szó esett arról, hogy a hosszú távú stratégiai célok elérését feltétlenül össze kell kapcsolni a nép sürgető szükségleteinek lehető legnagyobb mértékű kielégítésével. A szerkezeti átalakítás és a radikális gazdasági reform alapvető folyamatok. Időt, nagy erőfeszítéseket és kellő eszközöket követel meg. E célok teljesítése során egyben haladéktalanul meg kell oldani a nép életszínvonala emelésének halaszthatatlan problémáit is. Ez az irányvonal teljes mértékben a XXVII. pártkongresszusnak fejlődésünk szociális orientációja megszilárdítását célzó határozatából ered. Hogyan folyik ezeknek a feladatoknak a megoldása? Kezdem az élelmiszerproblémával, mivel ez a társadalom életében a legérzékenyebb, legégetőbb gond. Vannak ezen a téren bizonyos változások is, de ezek nem elégíthetnek ki bennünket. Az élelmiszertermelésben elért növekedés lényegében a lakosság számának növekedésével összefüggő igények fedezését szolgálta. És ez, elvtársak, azt jelenti, hogy az élelmiszerforrások fejlesztésének más, nagyobb ütemére van szükség. Sem erkölcsi, sem politikai jogunk nincs, hogy kibéküljünk az élelmiszerprobléma megoldásának elhúzódásával. Felmerül egy jogos kérdés, miért nem sikerült ezen a téren olyan régóta előbbre jutnunk. Nyilvánvalóan számos ok gyökerei a múltba nyúlnak, amikor jelentősen aláásták a faluk fejlődésének alapjait. Ezzel azonban semmiképpen sem lehet igazolni a mezőgazdaság jelenlegi hiányosságait. Úgy tűnik, minden probléma megoldódott, a kolhozok és a szovhozok, a járások és a kerületek és a köztársaságok a legszélesebb jogokat kapták a növénytermesztés és az állattenyésztés fokozására, de a kívánt eredmények egyelőre még nem mutatkoznak meg. Ezenkívül az utóbbi idő sok határozata értetlenségbe ütközött, halogatják megvalósításukat, a legkülönbözőbb bürokratikus akadályokat gördítik útjukba és néha egyszerűen nem kívánnak új módon dolgozni. Ennek a következtetésnek a megalapozottságát bizonyítják számos, gyakorta azonos természeti és gazdasági feltételekkel rendelkező kerület eredményeiben mutatkozó különbségek. Ott, ahol energikusan munkához láttak és valóban élnek az új lehetőségekkel, ott a helyzet érezhetően javult. Vegyük például Belorussziát, Litvániát, az altáji határterületet, a Belgorodi, Volgográdi, Zsitomiri, Litecki, Oreli, Hmelnici és Celinográdi kerületet. Itt állandóan növekszik az állattenyésztés, ami lehetővé teszi az élelmiszerellátás lényeges javítását. De miért sikerült javítani a Belgorodi kerület lakosságának élelmiszerellátását, és erre nem voltak képesek a szomszédos Kurszki kerületben? Miért növelték a Celinográdi kerület mezőgazdasági dolgozói az üzletek hús, tej- és zöldségellátását, de nem voltak erre képesek az észak-kazahsztáni és néhány további szomszédos kerületben? Hasonló példák, elvtársak másutt is vannak. Ezenkívül a Vologdai, Kalinyingrádi, Kirovográdi, Kurgáni és Jaroszlavli kerületben, valamint a Kalmük Autonóm Köztársaságban az egyes mezőgazdasági termékek előállítása még csökkent is. Lemaradás tapasztalható továbbra is Üzbegisztán, Moldávia és a Kaukázuson túli köztársaságok mezőgazdaságában. Ez azt jelenti, hogy sok minden a hozzáállástól, a vezetés hozzáértésétől, és attól függ, képesek-e új módon gazdálkodni. * Úgy vélem, hogy az élelmiszerellátás javításához vezető utakat mindenütt keresni kell, de elsősorban azokban a kerületekben és köztársaságokban, ahol nem javul, vagy csak lassan javul a helyzet. Itt közösen kell dolgozni, a mezőgazdaságban kialakult helyzet alapos jellemzése alapján. Mire kell figyelmet fordítani? A tapasztalatok azt mutatják, hogy az élelmiszer- bőség elérésének legrövidebb és legmegbízhatóbb útja a haszonbérleti és más hatékony munkaszervezési és bérezési formák kiterjedt és általános bevezetése. Ez mai mezőgazdasági politikánk kulcsfontosságú eleme. Azok a kollektívák, melyek haszonélvezeti vagy szállítási szerződés alapján dolgoznak, tevékenységük eredményeivel megmutatták, hogy viszonylag rövid idő alatt jelentősen növelni lehet a hozamokat és az állattenyésztés hatékonyságát, lényegesen javítani lehet a munkatermelékenységet, csökkenteni a veszteségeket és jó minőségű élelmiszert^ előállítani. Éppen ezek a tapasztalatok tartalmazzák, elvtársak, a választ a fő kérdésre: mennyi idő alatt oldja meg az ország az élelmiszerellátás kérdését. Minden attól függ, milyen gyorsan tesszük ebben érdekeltté az embereket, és szervezzük meg a haszon- bérleti és szállítási szerződések alapján dolgozó kollektívák munkáját, milyen mértékben kapcsolódnak be a mezőgazdasági dolgozók ebbe a folyamatba, s valóban a föld gazdájává válik-e a mezőgazdasági dolgozó? Ezzel együtt, természetesen, folytatjuk a mezőgazdaság és az élelmiszeripar'anyagi-műszaki bázisának megszilárdítását. Halaszthatatlanul intézkedéseket kell tenni a közlekedés, a mezőgazdasági termények raktározása és feldolgozásának javítására. Ha sikerül időben betakarítani, elszállítani, megőrizni és feldolgozni a termést, a terményeket időben eljuttatni a fogyasztókhoz, akkor már a hozamok mai szintje és az állattenyésztés mai hatékonysága mellett 20-30 százalékkal növelni tudjuk az élelmiszerellátást. Ezt a nyilvánvaló tartalékot ki kell használni. Konkrét programot dolgoztunk ki a feldolgozás, a raktározás és a szállítás javítására, a jelenlegi és az elkövetkező ötéves tervidőszakban 77 milliárd rubelt fordítunk erre a célra. Most jól kell szervezni a munkát, hatékonyan kell kihasználni ezeket a forrásokat, hogy a helyzet rövid időn belül lényegesen javuljon. A szövetkezeti mozgalom széles körű fejlődése, a teljes önelszámolás és a haszonbérleti szerződések, valamint a munkaszervezés és -ösztönzés más haladó formáinak a bevezetése objektíve megköveteli, hogy gyökeres változásokat hajtsunk végre a mezőgazdasági-ipari komplexum irányításában. A gyakorlat megmutatta, hogy a járásokban és a kerületekben a mezőgazdasági-ipari szervek jelenlegi formájukban túlhaladottak. Nyilván azon az úton kell majd haladni, amelyet maga az élet jelöl ki, és amelyre a tulai mezőgazdasági dolgozók példáján már számos járás, kerület és köztársaság halad. Gondolok a kolhozok és szovhozok önkéntes összevonására azzal a céllal, hogy közös szolgáltatásokat és irányító szerveket hozzanak létre. A mezőgazdasági dolgozók jobban tudják, hogy az irányítás és a szolgáltatás-szervezés milyen formáira van szükségük. Ami a tanácsokat és a pártszerveket illeti, feladatuk abban rejlik, hogy segítsék a gazdaságokat a falu átalakítása és az irányítási módszerek gyökeres megváltoztatása során, s támogassák őket. De azokat a dolgozókat, akik fékezik a munkát és az új útjában állnak, amint az már a kolhoztagok kongresszusán elhangzott, határozottan el kell távolítani. És még egy fontos problémáról. Bármilyen eszközöket is fordítunk a mezőgazdaságra, nem hozzák meg a szükséges effektust, ha nem gondosko- ' dunk az emberről, az ember munka- és életfeltételeiről. Külön szeretnék szólni a falu szociális fejlődéséről. A társadalom sok mindenben adós a falusi lakosságnak. Számos vidéki járásban alacsony színvonalon vannak a lakás-, a szociális és a kulturális körülmények, az egészségügyi ellátás. Ehhez járul hozzá a falusi házak nem megfelelő felszereltsége, az áramellátásban, a háztartási gépek kihasználásában mutatkozó nehézségek és az utak rossz állapota. A jelenlegi ötéves tervidőszakban a korábbiaknál jóval jelentősebb intézkedések valósulnak meg a vidék szociális szférájának javítása érdekében. A változások széles körű programja teljesül egyebek között országunk olyan fontos területén, mint az oroszországi nem feketeföldű övezet. A falusi dolgozóknak már a legközelebbi években mindenütt érezniük kell, hogy változnak élet- és munkakörülményeik. Ezt az irányvonalat a jövőben is következetesen meg kell valósítani. A Szovjetunió Állami Tervbizottságának és a Szovjetunió Mezőgazdasági Ipari Bizottságának a 13. ötéves terv előkészítése során ebből kell kiindulnia. Tömören, elvtársak, a jelenlegi szakaszban a mezőgazdasági politika lényege abban rejlik, hogy alapjaiban kell megváltoztatni a termelési viszonyokat közvetlenül falun. Helyre kell állítani a város és a falu közti gazdasági egyensúlyt, a kolhozok és a szovhozok potenciálját a szállítási szerződések és a haszonbérleti szerződések legkülönbözőbb formáinak fejlesztésével kell kibontakoztatni, le kell küzdeni a paraszt elidegenedését a földtől, teljes jogú gazdává kell tenni, meg kell védeni bármiféle parancsolgatás elől és gyökeresen meg kell változtatni a mezőgazdasági dolgozók életkörülményeit. Csak ezen az alapon lehet lényegesen növelni a mezőgazdasági-ipari termelés hatékonyságát, s biztosítani országunkban az élelmiszer-ellátás gyökeres javítását. Most a lakásproblémáról. Rendkívül fontos feladat megoldásához láttunk hozzá, 2000-ig gyakorlatilag minden család számára biztosítani akarjuk a saját lakást vagy házat. Mint ismeretes ehhez 35 millió lakás és ház felépítésére lesz szükség. Bár a lakásépítés területén a helyzet javulni kezdett, ám továbbra is igen feszült, az emberek évekig várnak lakásra. Ezzel összefüggésben szokatlan megoldást érvényesítettünk - lényegesen növeltük az új házak és lakások építését az állami forrásokból, valamint a teljes önelszámolásra áttért dolgozókollektívák eszközeiből is. Gyakorlati intézkedések születtek a szövetkezeti és az egyéni lakásépítés fejlesztésére. Ezek lényege, hogy ki kell elégíteni az emberek azon óhaját, hogy szövetkezeti lakásra vagy saját házra kívánnak szert tenni. Ezért megszüntettük a létesítmények nagyságát és a szintek számát érintő valamennyi tilalmat és korlátozást. Építsenek az emberek a saját maguk által megkeresett pénzen azt, amire mai és jövőbeni igényeiknek megfelelően szükségük van. Úgy vélem, indokoltak azok a javaslatok is, miszerint az állampolgároknak lehetővé kell tenni, hogy megvásárolják az államtól azt a lakást, amelyben laknak, s hogy ezek a lakások örökölhetók legyenek. A lakásépítés meggyorsítása céljából jóváhagyott határozatok a szovjet lakosság egyetértésével találkoztak. A helyzet mindenütt javulni kezdett, ugyanakkor új problémák is felmerülnek. A fokozott igényeknek nem felel meg az építési szervezetek és az épí*óanyag-ipar bázisának fejlettségi szintje. És itt sokat kell tenni mindazoknak a lehetőségeknek a kihasználásával, amelyek a kerületekben, a járásokban és a köztársaságokban megvannak. Sok minden függ a gépipartól, amelynek szállítania kell az építők és az építőanyagipari vállalatok számára a legkorszerűbb technikát és berendezéseket. Mindezt haladéktalanul, tárgyszerűen kell megoldani. És végül a fogyasztási cikkek utáni kereslet kielégítéséről, a kereskedelem és a szolgáltatások fejlesztéséről. Az itt körvonalazódó változások nem számolják fel a fő problémát - az árukínálat és a szolgáltatások választéka továbbra is elmarad a lakosság vásárlóerejének növekedése mögött - ami nem kis mértékben e szféra elhanyagoltságából, illetve a hozzá való viszonyból ered. Sok minden függ a könnyűipar munkájától. Ma szedjük le annak gyümölcseit, hogy évekig elhanyagoltuk ezt az ágazatot. A könnyűipari vállalatoknál elöregedett berendezéseket használnak, sok a nehéz fizikai munka. Mindez tükröződik a munkatermelékenységben, a termékek mennyiségében és minőségében, a káderek stabilitásában. Most olyan intézkedések születtek, amelyeknek javítaniuk kellene a helyzetet. Jelentős eszközöket szabtunk meg erre a célra. A vállalatokat a saját berendezéseink és importált berendezések alkalmazásával korszerűsítjük. Vannak azonban más okok is. A fogyasztási cikkek gyártásának lassú növekedését nagymértékben az okozza, hogy gazdasági mechanizmusunk nem kiforrott és gyengék az ösztönzők. A szövetségi minisztériumokhoz és a főhatóságokhoz tartozó vállalatok többsége, amelyeknek tartós fogyasztási cikkeket kell szállítaniuk a piacra, másodrendűnek tartják ezt a feladatot, mindenféle ürüggyel igyekeznek kibújni alóla. Rövid időn belül korszerű és erős, fogyasztási cikkeket gyártó ipart kell létrehoznunk. Ez nemcsak a könnyűiparra vonatkozik, hanem a védelem számára dolgozó üzemekre, a nehézipari vállalatokra is, amelyeknek jelentősen fokozniuk kell a fogyasztási cikkek gyártását és szállításait. És nemcsak monnyisógi, hanem minőségi mutatókról is szó van. Az áruellátásért és a szolgáltatásokért megkülönböztetett felelősség hárul a helyi szervekre. A köztársaságokban és a kerületekben számos példa van arra, hogy a helyi lehetőségeknek megfelelően kezdeményező és vállalkozó szellemű a piaci áruellátás. Ennek ellenére azonban számos területen nagyon is hajlanak az élósködésre, s kísérletet tesznek arra is, hogy olyan árucikk beszerzésére csikarjanak ki alapokat, amelyeket nagyon is jól lehetne helyben előállítani. Az ilyen hozzáállás megbocsáthatatlan ma, amikor széles lehetőségek nyílnak a szövetkezeti és az egyéni munkatevékenység kibontakoztatására. Ott, ahol ezt időben megértették és létrehozták a szükséges feltételeket, már látni az eredményeket, új áru- és szolgáltatási fajták bukkannak fel. És ezt csak üdvözölhetjük. Egyszóval, az emberek létérdekeit érintő ügyben gyökeres változásokra van szükség mind a központban, mind helyi szinten. 2. Következetesen megvalósítani a radikális gazdasági reformot Elvtársak! Amikor az átalakítás menetéről tárgyalunk, külön ki kell emelni azt a kérdést, miként hajtjuk végre a radikális gazdasági reformot. A vállalatok áttérése a teljes önelszámolásra, az önfinanszírozásra és az önigazgatásra a kollektívák számára lehetővé teszi, hogy teljes mértékben tudatosítsák egyrészt új jogaikat, másrészt a felelősség súlyos terhét. És annak ellenére, hogy a reform csupán az első lépéseket teszi meg, és az új gazdasági módszerek bevezetése még csak a kezdeténél tart, mindez fokozatosan pozitívan tükröződik számos termelési és szociális probléma megoldásában, a kollektívákban uralkodó helyzetben. Az új módszerek alapján dolgozó vállalatok az idén nemcsak a termelési feladatok teljesítését biztosították, hanem jelentősen javították gazdasági mutatóikat is. Ez különösen jellemző. Ma azonban az a fő, hogy levonjuk a reform kezdeti szakaszában felmerülő nehézségekből a tanulságokat. A gyakorlat olyan problémákat tár fel, amelyek fékezik az új gazdasági mechanizmust. Bizonyos mértékben azzal függenek össze, hogy mindeddig nem érvényesül az új mechanizmus valamennyi eleme, hogy a reformot, mint mondani szokás, menet közben, az ötéves tervidőszak folyamán, olyan helyzetben kezdtük megvalósítani, amikor már meg volt határozva a ten/ felépítése, de (Folytatás a 4. oldalon)
