Új Szó, 1988. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1988-06-28 / 150. szám, kedd

Társadalom, átalakítás, iskola A szociális-gazdasági fejlődés meggyorsításának és a tár­sadalom átalakításának időszaká­ban oktatásügyünk azokat a válto­zásokat hajtja végre, amelyek a CSKP KB Elnökségének 1976- ban jóváhagyott, a csehszlovák ok­tatási-nevelési rendszer további fej­lesztésére vonatkozó határozatából következnek. A főleg az oktatás tar­talmának innoválásával kapcsolatos kezdeményezéseket a pedagógu­sok és más oktatásügyi dolgozók egy része úgy ítélte meg, hogy okta­tásügyünk ezzel már végrehajtotta a szükséges változásokat, az átala­kítás lényegében befejeződött. Az említett helytelen nézet a csehszlovák oktatási-nevelési rendszer további fejlesztésére vo­natkozó dokumentumot szinte szembeállítja a társadalom átalakí­tásának időszerű feladataival. Egy bizonyos időre ez fékezte azoknak a pedagógusoknak és iskolaügyi dolgozóknak az aktivizálását, akik kezdettől támogatták a társadalom- s ennek keretében az oktatásügy- átalakítását anélkül, hogy visszau­tasították volna az oktatási-nevelési rendszer fejlesztésében eddig elért pozitív eredményeket, elkendőzve ezzel a dolgok lényegét, vagyis azt, hogy ugyanúgy, mint az egész tár­sadalom átalakításának, az oktatás­ügy átalakításának sincs alternatí­vája. A társadalom átalakításának fo­lyamatában az iskolák jövője nem értelmezhető az eddig végbement változások figyelembevétele nélkül, ugyanakkor ezek a távlatok nem redukálhatok csupán az eddigi ta­pasztalatokra és koncepciókra, amelyek különösen az utóbbi évek­ben nálunk is a szocializmus fejlesz­tésének túlnyomórészt extenzív, stagnáló irányzatához fűződtek. Ezért Miloš Jakeš elvtárs, a CSKP KB Elnökségének a Központi Bizott­ság 7. ülésén előterjesztett beszá­molójában hangsúlyozta, hogy ,, nincs szó formális változásokról, hanem nagy horderejű, forradalmi lépésekről, az 1948 február óta vég­rehajtott legfontosabb változások­ról... Az átalakítást úgy értelmez­zük, mint történelmi szükségszerű­séget... annak szükségét, hogy le kell küzdeni az elavult nézeteket és elképzeléseket, új elméleti és esz­mei-politikai megközelítéseket kell érvényesíteni a szocialista társada­lom további fejlesztése érdekében“. Az oktatásügynek, mint szociális intézményrendszernek, válaszolnia kell a társadalomban végbemenő alapvető változásokra. Annak módja és formája, hogy az oktatásügy mi­ként reagál majd a tervezett változá­sokra, csak akkor határozható meg, ha elméletileg alaposan elemezzük, magyarázzuk és megértjük a társa­dalom átalakításának lényegét. Bo­nyolult feladatról van szó, mivel a szocialista társadalomban az isko­la, a nevelés és az oktatás megítélé­sével kapcsolatban olyan nézetek alakultak ki, amelyek az objektivitás és a valós helyzet tükrözésén kívül téves, elferdített ítéleteket is tartal­maznak. A hirdetett eszmék nem egyszer ellentétben állnak a gyakor­lati intézkedésekkel. A jóváhagyott döntések az elméleti megalapozott­ság hiányában nehezen helyrehoz­ható hibákat is okozhatnak az okta­tásban és nevelésben. Ez fokozza a pedagógia és a pszichológia fele­lősségét és megindokolja, hogy az oktatásügyben végrehajtandó válto­zások megfogalmazása során az el­méletből kell kiindulni. Az iskolának az átalakítás folya­matában igazi szocialista oktatási­nevelési intézménnyé kell válnia, olyan intézménnyé, amely nyitott a társadalom felé s egyúttal a társa­dalom számára is. Az utóbbi évek­ben kiéleződött az ellentmondás an­nak objektív szüksége között, hogy az oktatás és nevelés az egész társadalom ügye legyen, valamint az iskolaügy irányításában egyre ural­kodó centralizmus és reszortszellem között. Ugyanakkor kétségtelenül gyarapodik a társadalom valameny- nyi osztályának és rétegének mű­veltsége és kulturáltsága, egyre jobb feltételek alakulnak ki ahhoz, hogy a szülők, a társadalmi szervezetek, a termelővállalatok és az egész szé­les közvélemény az iskolát irányító szubjektum, az ifjúság oktatásának és nevelésének tényezője legyen. A társadalomnak az iskolára gyako­rolt tényleges hatása azonban csök­kent. Ezzel párhuzamosan kisebb lett az iskola, a pedagógus, sőt a műveltség rangja is. Az iskola és az élet közti laza kapcsolat fő okai közé tartozik, hogy magában az iskolában nincs meg­felelő egységben a nevelés és az oktatás. Az iskola túlságosan is az oktatás informatív jellegét helyezi előtérbe. A túlzott intellektualizálás, a gyakran túldimenzált tartalom és a magas osztálylétszám nem is teszi lehetővé, hogy a pedagógus mé­lyebben foglalkozzon a tanulók ne­velésével. Sőt, a pedagógusok arra kényszerülnek, hogy a szülőket is bevonják az oktatásba. A nevelés gyakran az oktatásra redukálódik. Ilyen feltételek között a személyiség formálása másodlagossá válik, a leggyakrabban csak az ismeretek­re, tudásra korlátozódik. Az iskolák egy része ezáltal szükségszerűen önmagába zárkózik és nem is tanú­sít érdeklődést az iránt, hogy kap­csolatot teremtsen a társadalommal. A kölcsönös kapcsolatok nagyobb nevelőhatást kiváltani nem képes eseményekre, kampányokra korlá­tozódnak. A világnézeti, erkölcsi, esztétikai és munkára nevelés nem csak az oktatásban bontakozhat ki eredmé­nyesen. A szocialista értékek mércéi nem lehetnek csupán az ismeretek és az értékszemlélet kialakításának fő eszköze nem lehet csak a magya­rázás és a tanítás. Ezért az iskolát reális élettel kell megtölteni. Iskolá­inknak nyitottnak kell lenniük a szü­lők, a társadalmi és más szerveze­tek előtt. A szülőknek és a társadal­mi környezetnek részt kell vennie az iskola irányításában, a tevékenysé­gére vonatkozó döntésekben, az is­kola munkájának társadalmi ellenőr­zésében és értékelésében. E zzel párhuzamosan fel kell számolni azokat az akadá­lyokat, amelyek meghiúsítják, hogy az iskola aktívan bekapcsolódjon a társadalmi életbe. A környezetével összefonódó, a történelemből, ha­gyományokból, a társadalom jelené­ből és távlataiból kiinduló iskola sa- játosságos, egyedi arculatot kap. A szocialista iskolában a valóság iránti absztrakt, nem személyes kapcsolat árt az oktatásnak és neve­lésnek. A társadalmi és politikai, a közéleti, erkölcsi és munkával kapcsolatos tapasztalatokat nem pótolhatja az iskolai oktatás, tanu­lás. A reális élettől való elszigetelő­dés érdektelenséget vált ki a társa­dalmi problémák iránt, deformálja a valóságról alkotott elképzeléseket, gondatlanságot, infantilizmust, ké­nyelemszeretetet, lelki restséget, ci­nizmust, agresszivitást stb. szül. Arra törekszünk, hogy a lehető legjobb feltételeket teremtsük meg a gyerekek és a fiatalok nevelésé­ben és oktatásában, de nagyon ke­vés lehetőséget adunk ahhoz, hogy maguk is változtathassanak ezeken a feltételeken. A szocialista demok­rácia elmélyülésének tükröződnie kellene abban is, hogy a tanulók, a koruknak megfelelően tervezett és működő önigazgatás révén, na­gyobb mértékben vegyenek részt az iskola irányításában, igazgatásában és értékelésében. A mai iskolában még mindig nagyon sok az utasítás, parancs, tilalom, amely akadályozza az igazi szocialista kezdeményezés és aktivitás kibontakozását. A társadalmi tulajdon iránti felelős viszony nem alakult ki az államosítá­si dekrétum jóváhagyásával. A gya­korlat megcáfolta az efféle leegy­szerűsített elképzeléseket. Ez a tár­sadalomnak az iskola iránti viszo­nyára is vonatkozik. Csakis a reális részvétel, a közös döntések révén alakul ki az igazi szocialista viszony a társadalmi ügyekhez. Ezért lénye­gesen növelni kell az iskolák és az igazgatók önállóságát, főleg ami a káder-, a gazdasági, de elsősor­ban a pedagógiai kérdéseket illeti. Az iskola csak így válhat a nevelés saját mikrorendszerével, saját ha­gyományaival rendelkező egyedi kulturális intézménnyé. Az iskolák unifikálása nem használ az oktatás­nak és a nevelésnek, mivel fékezi az alkotó pedagógusi munkát. Éppen az iskolák önállóságának hiánya okozza elsősorban, hogy ok­tatási-nevelési rendszerünk nem tudja kellőképpen a termelő- és a társadalmilag hasznos munka ré­vén megszervezni a teljes értékű munkára nevelést. Minden adott tár­sadalmi környezetben sok lehetőség nyílik arra, hogy a diákokat bevonják a valóban produktív munkába, ame­lyet az iskolák a szülőkkel, vállala­tokkal, szövetkezetekkel és nemzeti bizottságokkal együttműködve bizo­nyára meg tudnának szervezni, ha­tékonyan kihasználva nevelő hatá­sát. Az iskolák megfelelő önállóság esetén reális gazdasági mechaniz­musokat alakíthatnának ki, amelyek nemcsak a gyakorlati jártasságokat, jellemet és akaratot, a munka iránti tiszteletet, hanem a gazdasági gon­dolkodásmódot, a tanulók vállalko­zószellemét, önállóságát is formál­hatnák. A társadalmi átalakítás folyamatá­ban az iskolát csak úgy értelmezhet­jük, mint az új gazdasági mechaniz­mus és a széles körű szocialista demokrácia feltételei között működő oktatási-nevelési intézményt. Társa­dalmunkban ma nagyon fontos, hogy kezdeményező, alkotó, intel­lektuálisan, világnézetileg, erkölcsi­leg és politikailag jól felkészített em­bereket neveljünk. A személyiséggel szemben támasztott ilyen és hason­ló követelményeknek közvetve vagy közvetlenül az iskola tesz eleget. Ezért a társadalom átalakítása el­képzelhetetlen az iskola átalakítása nélkül. Az iskola tulajdonképpeni át­alakításához a társadalomnak „be kell lépnie“ az iskolába. A vázolt folyamat intézményesíté­se szavatolhatná, hogy megszűnnek a szükségtelen adminisztratív vagy minisztériumi beavatkozások az is­kola munkájába. Az iskola és a tár­sadalmi környezet szorosabb együttműködése, önállóságának és önigazgatásának bővítése logikusan azt feltételezi, hogy az egyik oldalon felszámoljuk az elburjánzott ellenőr­ző és irányító apparátust, a másik oldalon növeljük a pedagógusok kezdeményezését, aktivitását és al­kotókészségét. Lényegesen javítani kell az iskola együttműködését a családdal, a SZISZ-szel, a pionír­szervezettel, társadalmi szerveze­tekkel, a vállalatokkal, szövetkeze­tekkel és más intézményekkel. A közelmúltban munkásszülőkkel beszélgettünk az iskoláról. Többek között meggyőződhettünk arról, mi­lyen nagy érdeklődést tanúsítanak az iskola, valamint gyermekeik ne­velése és oktatása iránt. Figyelmez­tettek az iskolák és a családok vi­szonyának negatívumaira is. Nem ritka, hogy a pedagógusok hatóság­ként viszonyulnak a szülőkhöz, kezdve a különféle tanszerek meg­vásárlásának megkövetelésétől, a hulladékanyag gyűjtésén keresztül egészen addig, hogy aránytalanul nagy segítséget követelnek meg a gyerekek otthoni tanulásában. Be­szélgetőtársaink kilencven százalé­ka azt állította, gyerekeik nem szíve­sen járnak iskolába. Valamennyien egyetértettek abban, hogy mai isko­láinkat át kell alakítani. Szerintük az iskolának örömöt kell adnia a gyere­keknek, stresszhelyzetek és kény­szer nélkül kell tanítani a gyereke­ket, gazdag érzelmi életre nevelve őket, fejlesztve a tehetséget, együtt­működve a szülőkkel. Szerintük meg kellene szüntetni az osztályok túl­zsúfoltságát, a pedagógusok leg­alább hatvan százalékának férfinak kellene lennie, nem lenne szabad különbséget tenni az értelmiségi és a munkáscsaládokból származó gyerekek között, és az iskolának dinamikusan kellene tükröznie az életet. E zek a tapasztalatok is megszi­lárdították azt a meggyőző­désünket, hogy az iskola és az élet szorosabb kapcsolatának a felso­roltakon kívül még számos feltétele és összefüggése van. Társadal­munk, főleg a szülők, szilárdan tá­mogatják majd oktatásügyünk átala­kítását. Az átalakítás folyamatában az oktató munka az eddiginél jobban megköveteli a tanulók alkotó szemé­lyiségének formálását. Az egyéni képességekre való támaszkodás le­hetővé teszi, hogy minden egyes tanuló fejlődjön, mivel ilyen képes­ségekkel, ha eltérő mértékben is, minden ember rendelkezik. Dr. MATEJ BEŇO kandidátus, az SZSZK oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszterének helyettese ÚJ FILMEK A száguldó riporter (cseh) Martin Hollý rendező arról készí­tett humoros, hangulatos és helyen­ként élvezhető filmet, hogy Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, hogyan szerezte szenzációkeltő in­formációit, hogyan szerette a lányo­kat, s miként találta fel magát min­dig, minden helyzetben. Ez a film nem követi végig a neves egyéniség egész életét. A középkorú, elegáns, semmilyen veszélytől vissza nem riadó, kalandvágyó, az elnyomott ré­akaratos postáskisasszonyról, a po­cakos, fontoskodó, pozícióját min­den gesztusával kihangsúlyozó pos­tafőnökről, az alacsony termete mi­att gátlásos, ezért mindig üvöltő ez­redesről, s más szereplőkről is el­hisszük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tipikus figurái. Hollý kitűnő érzékkel eleveníti fel a századeleji miliőt. Az építész min­denre kiterjedő aprólékossággal rendezi be a szobabelsőket, az ope­Az Egon Erwin Kischt alakító Josef Laufer (baloldalt) a film zárójelene­tében tegekkel szimpatizáló férfiú jellemét, életérzését mutatja be rövid, kon­centrált jelenetekben. Emberség, nyugalom árad a filmből, játékosság jellemzi a tipikus cseh humorral fű­szerezett epizódok szereplőit. Jó a színészválasztás. Josef Lau­fer meggyőzően játssza a száguldó riportert. Azok számára, akik talán nem ismerték eléggé, sallangoktól mentes játékával szimpatikussá te­szi Egon Erwin Kisch alakját. De a legkisebb szerepekben is, néha csak gesztusokkal, mimikával, szö­veg nélkül is életre kelnek a figura sajátos jellemvonásai. A ruhát pró­báló kedélyes koldusról, a bájos, ratőr nosztalgikus képeket készít a külső terekről. A hitelességet és a művészi hatást fokozzák és felerő­sítik a találó színek is: a szegényház lehangoló légkörét, komorságát sö­tét színek, a sörkert, a liget derűjét a napfény játéka, az illanó színek is kifejezik. Úgy látszik, minden tökéletes, mégis csak a közepéig jó a film. Onnan ellaposodik és az esemé­nyek jórészt csattanó nélküliek, be­fejezetlenek maradnak. A kor hű megidézésétől és a színészek töké­letes játékától még nem lesz teljes egy filmalkotás. Az európai embernek több okból is furcsa lehet Kumasiro Tacunifilm­je. Egyrészt, mert a japánok (ázsiai­ak) számára néhány természetes szokás - mint például a sörivás különös rituáléja és a kortyolgatást követő hangos böfögés - meghök­kenti, esetleg megnevetteti a leg­több nézőt, s elvonja a figyelmet a lényeges dolgokról. Szokatlan az olyan házastársi kapcsolat is, mely­ben a feleség annyira szereti italozó férjét, gyermeke apját, hogy tízéves együttélés után - azért, hogy férje összeházasodhasson leukémiában szenvedő ifjúkori szerelmével - haj­landó feláldozni kapcsolatukat. Tacuni lélektani síkon próbálja ki­nyomozni azt, hogy mivé fajul a há­zasság akkor, ha a férj szerelmet érez más nő iránt is. Fel is deríti és olyan megoldást mutat befejezésül, amelyről már a kezdő képsorokban is beszélt. Ezzel elrontja a film vé­gét. Ha az új feleség haláltusáját bemutató döbbenetes képsorok után tűnne fel a vége felirat, akkor megrázó, maradandó élményt nyúj­tó lehetett volna a Szerelmes leve­lek. Felnagyított, túldramatizált befe­jezése miatt ez az alkotás, sajnos, véget ér azzal, hogy a teremben felgyúlnak a lámpák, és kijövünk a moziból. Az eseményeket nincs miért visszaidézni, nincs miért el­gondolkozni a látottakon. A választott téma több lehetősé­get is kínál arra, hogy az alkotók hatásvadász eszközöket használja­nak, érzelgős, könnyeket fakasztó jelenetekből építsék fel a filmet- rontva annak művészi színvonalát -, de Tacuni nem él ilyen lehetősé­gekkel. Az epizódok külön-külön- mint a kórház udvarán a házaspár és a beteg lány találkozását, a játék­teremben a szülők és a gyermekük együttlétét bemutató jelenetek - át­gondoltak, kitünően megoldottak. (Sokkoló hatást keltenek a szerep­lők lelki tusáját pontosan alátámasz­tó, felerősítő hanghatások.) A szer­kezetet viszont lehetett volna film­szerűbbé tenni. A nagyrészt zárt térben zajló epizódokat lazán fűzik egybe a feszültség feloldását szol­gáló semleges utcaképek. TALLÓSI BÉLA Kellemes húsvéti ünnepeket! a címe annak a francia filmvígjátéknak, amelyben Jean-Paul Belmondót ezúttal is fordulatos történetben, feszült és komikus helyzetekben, váratlan kalandokban és mint a képen is, csinos lányok társaságában láthatjuk. A film rendezője Georges Lautner. Szerelmes levelek (japán)

Next

/
Oldalképek
Tartalom