Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1988-05-12 / 110. szám, csütörtök
Örök Orfeusz Balettbemutató a Szlovák Nemzeti Színházban Ezerkilencszáznegyvennyolcban, amikor Orfeusz és Eurydike címmel megszületett az első szlovák balett, aligha sejthették a szerzők, Tibor Andrašovan és Stanislav Remar, hogy darabjuk negyven évvel később újra felkerül a Szlovák Nemzeti Színház repertoárjára. Pályakezdők voltak mind a ketten: Andrašovan- nak ez volt az első opusa tanulmányai befejezése után, Remarnak pedig, aki előbb prágai majd brnói táncosként hallatott magáról, az első egész estét betöltő koreográfiája. A felújítás a szlovák balett négy évtizedes múltját jelzi tehát, s a mítoszhoz hűen, most is a halál elleni örökös lázadásunkról, szerelmünk erejéről, s legfőképp: az emberi gyengeségről kívánnak szólni az alkotók. Mert az örök Orfeusz-ez lett a darab új címe - az emberi gyengeség drámája. Orfeusz lehetőséget kap a sorstól: felhozhatja szerelmét a holtak birodalmából. Hárfajátékával megszelídíti az alvilág urait, átkel minden veszélyen, legyűri minden félelmét, csak éppen emberi gyarlósága fölött nem képes győzni. Megszegi az isteni tilalmat, kedvesére pillant, mielőtt elhagynák az árnyak birodalmát. Eurydikét végérvényesen elveszíti, őt pedig magába zárja az alvilág. Három felvonás, öt kép. A zene érthető és élvezhető. Ereje van. Hatása. Andrašovan jól tudja, mikor milyen dallamokat kell megszólaltatnia. A lírai jelenetek szépsége kéktiszta, melodikus muzsikával fokozza, Eurydike halálát, Orfeusz lázadását zordabb, sötétebb tónusokkal hangsúlyozza. A jelmezek - Danica Hanáková munkája - sok lila, sok zöld, sok piros, sok kék, sok sárga. Rikító színegyveleg! Nimfák, tengeri csikók, etruszk táncosok, virágok, bacchánsnők, alvilági rémek - mintha csak álarcosbált látnánk egy elvarázsolt kastélyban. Sajnos, a koreográfia is ugyanezt az érzést táplálja bennünk: aki főszerepet kapott, az menti a menthetőt, de a kar - egyszer üres és erőtlen, máskor hatásvadász mozdulatsorokat produkálva - még a drámai helyzetekben is mosolyra késztet. Nem tudom, milyen lehetett a negyven évvel ezelőtti koreográfia, de ez a mostani ugyancsak szegényes, fantáziátlan. Ma, amikor Ga- des és Saura re- veláló remekműveit vetítik a mozikban, amikor a televízió is nagysikerű külföldi tánckompozíciókat sugároz, az utóbbi évek sikertelennek elkönyvelt előadásai után a Nemzetiben is emelni kellene végre a balettek művészi színvonalát. Mert az Örök Orfeusz sem lesz hosszú életű, hisz nem szolgál sem szép, sem eredeti mozgásanyaggal. És hiányzik belőle a finom színpadi megfogalmazás a világos vonalvezetés és a jellemek árnyaltabb kidolgozása is. A címszereplő táncosok (az elsó szereposztásban Libor Vaculík és Nora Martinková, a másodikban Voj- tek Miklós és Eva Šenkyŕíková) biztos technikai felkészültségükkel sokkal többre lennének képesek. Csak hát... a variációk, a kettősök, sőt, még a csoporttáncok is annyira szokványosak a kassai (Košice) vendégkoreográfusnál, hogy igazán kellemes élményben inkább csak akkor van részünk, amikor Orfeuszt elbűvöli szerelme szépsége, amikor fájdalmas magánya után másodszor is rátalál Eurydikére, vagy amikor az alvilág kapujában nem bírja tovább, és hátrafordul, hogy szemtől szemben láthassa kedvesét. De hát ezek színészi teljesítmények - táncszínpadi remeklésekre még a főszereplőknek sincs nagyon lehetőségük. Ezen az előadáson, ebben a megfoA címszereplők egyike: Libor Vaculík (Jozef Vavro felvétele) Változatok a lírára és a szatírára Štefunko-Szabó Erzsébet kiállítása a Nógrádi Galériában Štefunko-Szabó Erzsébetnek, a losonci (Lučenec) Nógrádi Galériában látható kiállítása az eddigi életmű keresztmesztetét adja. A tor- nóci (Trnovec nad Váhom) születésű, Martinban élő művész elsősorban grafikusként ismert, s ehhez a hírnévhez számos irodalmi műhöz készült illusztráció segítette hozzá. Nem véletlen tehát, hogy a Nógrádi Galéria helyiségeiben tekintélyes számban kaptak helyet a különböző technikával készült illusztrációk. Igencsak egyéni és bizonyos mértékig autonóm világba kapunk betekintést, ha a Koncsol László Fény- muzsika, színvarázs című versesko- tetéhez készített illusztrációkkal egy teremben kiállított pasztelképeit is megnézzük. A szerző a lehető legszabadabban értelmezi az irodalmi művet, nem „lerajzolja“ a gondolatot, hanem „tovább rajzolja", megtoldja, gazdagítja azt. így aztán ebből a művészi megközelítési módból természetszerűen adódik, hogy a falakon látható pasztelképei, amolyan „koncsoli ihletésűek“. Domináns kifejező eszköznek az áttetsző, lágy színeket választja. Képei olykor álomszerűek. Nem figurális kompozíciókat látunk, mégis az emberi lélek rezdüléseinek lenyomatai ezek az alkotások. Ha lehetséges a képzőművészetben „lírai ábrázolás- mód“, ami helyett adekvátabb lenne a „nyugalom", a „kiegyensúlyozottság“ fogalmak használata, akkor ez képezi Szabó Erzsébet alkotói világának egyik pólusát. A másik pólus a szatirizáló látta- tás. Ennek a világlátásnak az első elemeit a látszólag olyan - bölcsészeti indíttatásra alKotott - képein láthatjuk először, mint a ,,Sziklák buja lakomája (1980) vagy a Felebaráti szeretet (1979). Mindez persze nem választható szét mesterségesen ebben az életműben. A művész világképének kiteljesedése révén és az ábrázolásmód árnyaltabbá válásának köszönhetően az 1980-as években alkotott képei egy új kifejezési eszközzel gazdagodtak. Ez a groteszk. Ez nem valamiféle véletlen, vagy manapság divatos jelenség a művész pályáján. A hetvenes években a képzőművészet poetizá- ló, lírai kifejezésmódjaihoz vonzódott, egy meghatározható idő után a szatirikus világlátásával eltávolodott ettől a sok szempontból álomszerű világot, elvágyódást kifejező korszakától, törvényszerűen teremtette meg ennek a két szemléletnek a szintézisét. A losonci tárlat meghatározó részét az utóbbi öt évben készült képei alkotják. A falakon egymás után sorakozó Hová (1986), Biztonság (1983), A tegnapi nap lábnyoma (1983), A bajban ismered meg barátodat (1987), Kit ér a szó (1985), Szerencsevadász (1985) vagy a Vacsora (1987) nem a teljes felsorolása a kiállítás gondolati gerincét képező alkotásoknak. Szabó Erzsébet legújabb képein ugyanúgy felismerhetők a „lírainak" nevezett előzmények, mint a „szatirizáló" újabb alkotások gondolatisága. Ha igaz a „groteszk“ legnagyobb európai mesterének, Örkény Istvánnak az a matematikai képlete, mely szerint a „groteszk = szatíra + líra“, akkor az 1983 és 1987 között festett képeken ennek a törvényszerűségnek az érvényesülését láthatjuk. Alkotójuk képes arra, hogy a hatvanas-hetvenes évekbeli grafikáinak (metszetek, hidegtű) természeti ihletettségétől eljusson a szatirizálás bölcseletre alapozott távolságtartásán át a véleménymondásig. Mert a groteszk nem lehet más, mint állásfoglalás, vallomás, felmutatás, ráébresztés. így látunk képein mozgást, amely feloldódik a távolságban, meg önmagát felzabáló, emberkezű óriásrovart, vagy „százszázalékos“ nőt, akit már szinte képtelenség kihámozni az állatprémekből. Képeit lehetetlen leírni, mert egész gondolati rendszert fel lehet köréjük építeni a huszadik század végén önmagát, autentikusságát kereső emberről, a puszta létfenntartás és az öncélú fogyasztás önpusztító katasztrófájáról. Az ökológia sem úgy jelenik meg Szabó Erzsébet képein, amint azt naponta láthatjuk, kitekintve a panelházak ablakain, vagy autónk „szellőztető" nyílásain át tüdőnkbe áramló, szennyezett levegőt lélegezve. Számára mindez az emberi tudat és lélek ökológiájával függ össze. így ebben is neki van igaza, amikor a groteszk kifejezésmóddal a valószínűtlent valószínűsíti. Mert végül is Örkény István saját írói módszeréhez utólag kitalált elmélete szerint: a groteszk válasz iszonyú önbizalmunkra. štefunko-Szabó Erzsébet képi metaforákat, jelképeket teremt, ugyanakkor ezek pontosan meghatározhatók, az így közvetített gondolat leképezhető. Ennek megértését segítik azok a képei, amelyek bár szatirikus éllel, mégis példabeszéd- szerűen közvetítik a gondolatokat. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy a modern képzőművészetnek csak a „nyitott" formák világában tenyésző, üres dekorativitást, zenéből kölcsönvett szabad értelmezést „elváró“, önkényes elvontságra ösztönző iránya létezik. A ,,modernség“ még nem biztos, hogy „kortársiság“ is, s az ,,érzelemmentesség“, a ,,gon- dolattalanság" nem biztos, hogy ,,mode.n“. Štefunko-Szabó Erzsébet losonci kiállításán igazi kortársi művészettel találkozhatunk, amely tele van érzelemmel és gondolattal: a modern világ esendőségével. DUSZA ISTVÁN „Játszottam, s közben magam is gyönyörködtem...“ Ötven éve halt meg Saljapin A stílus maga az ember - állították már a régi rómaiak is. Saljapin önéletrajzát olyan ember írta, akit szívébe kell hogy zárjon az az olvasó is, aki sosem hallotta a hangját és fogalma sincs arról, mekkora művész volt. Stílusa közvetlen és egyszerű, ugyanakkor rendkívül szuggesztív, megkacagtatja és elszomorítja az embert, aszerint, hogy a nagy énekes mozgalmas életének éppen melyik szakaszáról mesél. Minden ez a könyv, csak nem karriertörténet, holott épp arról szól, hogyan lett egy kazanyi gyerekből, aki Gorkij Éjjeli menedékhelyéhez hasonló környezetben, elesett, szerencsétlen és eldurvult emberek között nőtt fel, világjáró, világhírű művész. Jellemző, hogy az eredeti önéletrajz épp ott szakad meg, ahol a világkarrier kezdődik. S noha a későbbi kiadás már a befutott énekes emlékeivel kiegészítve látott napvilágot, maga a stílus mit sem változott, ugyanolyan egyszerű közvetlenséggel beszél a fergeteges sikerekről, mint a gyermek- és ifjúkor hányattatásairól. Saljapin az a ritka előadóművész, aki sikereiről is úgy tud beszámolni, hogy az olvasó vele együtt örül, anélkül, hogy akár a pillanat egy töredékéig is önhittnek vagy hiúnak vélné az énekest. Talán azért, mert ezt a mondatot ,,Óriási sikerem volt“ olyan sorok előzik meg, amelyek híven ismertetik kudarcait, a szereppel való gyötrődését, lámpalázát és végül a fantasztikus felszabadultságnak azt az érzését, amelyet a szereppel való azonosulás hozott meg számára. „Játszottam, s közben magam is gyönyörködtem benne, mert éreztem, milyen szabadon, természetesen jön minden.“ Ez is egyik titka volt művészetének, úgy gyönyörködtetett, hogy maga is gyönyörködött abban, amit csinált, szíwel-lélek- kel játszott, énekelt. Ilyen maradt egész pályája során, ilyen volt alig tizenkét évesen is, amikor éhesen, rongyosan jelentkezett egy ope- rett-társulat igazgatójánál, akit azzal hökkentett meg, hogy kijelentette: nem tart igényt fizetségre. ,,Úgy imádtam a színházat- írta hogy örömmel dolgoztam bárki helyett: petróleumot töltöttem a lámpákba, üveget pucoltam, kisöpörtem a színpadot, felmásztam a díszletekre és elhelyeztem a kellékeket. Pályája csúcsán, a New York-i Metropolitanben nagyobb gázsit kapott, mint Caruso, a kor méltán ünnepelt tenorsztárja, otthon évi 60 ezer rubelt szavazott meg számára a cári színházak intendaturá- ja. De énekelt ingyen is, esetleg egy kiló lisztért, cukorért, mint az októberi forradalom legnehezebb hónapjaiban, a munkásoknak adott hangversenyein. Sohasem volt anyagias, sok rászorulón segített, gyakran névtelenül, önéletrajzában erre csak egyszer utal, de akkor sem a maga nagylelkűségét, hanem annak az embernek a megalázó kiszolgáltatottságát hangsúlyozza, aki könyöradomá- nyok elfogadására kényszerül. Kamaszkorában határtalanul lelkesedett egy akkoriban népszerű tenoristáért: ,.Néhány év múlva találkoztam ismét Zakrzsevszkijjel; akkor már betegeskedett, teljes ismeretlenségben és nyomorban élt. Az a szomorú tisztesség jutott osztályrészemül, hogy segíthettem rajta és láthattam a szemében a szégyen és a hála, a harag és az erőtlenség könnyeit. Szomorú találkozás volt. “ Ez a pénzajándékozás nem az ünnepelt énekes legalmazásban sajnos, nem azt a varázslatos legendát kapjuk, amely évszázadokon át költőket, festőket, szobrászokat, zeneszerzőket megihletett. Pedig a műsorfüzet azt ígérte! Béjart, napjaink egyik leghíresebb táncművésze szerint a balettelőadást a testünkkel kell megélnünk, s nem a szemünkkel. Az örök Orfeuszt a szemünkkel sem tudtuk megélni. Kár. Talán a következőt... SZABÓ G. LÁSZLÓ ereszkedő gesztusa volt lecsúszott pályatársával szemben, hanem a hála megnyilvánulása - adni akart annak, aki valaha annyi élménnyel ajándékozta meg. Saljapin - híres embereknél ritka erény -1 hálás természet volt, sosem feledkezett meg azokról, akik hányatott élete során valamilyen módon segítették, önéletrajzában hosszú fejezeteket szentel egykori tifliszi tanárának, Uszatovnak, aki felismerve rendkívüli tehetségét, ingyen tanította énekelni, de viselkedni, öltözködni, társalogni, illedelmesen enni is, miközben - lobbanékony természet lévén - néha el is náspángolta a hosszúra nőtt kamaszt, ha nem bizonyult elég szorgalmasnak. Saljapin tizenhárom éves volt, amikor végleg otthagyta az iskolát és egyre kilátástalanabb nyomorban tengődő családját. Városról városra járva próbált szerencsét, alkalmi munkákat vállalt, volt hajórakodó munkás és cipészinas, templomi énekes, asztalostanonc és zálogházi írnok... Közben rengeteg emberrel ismerkedett össze. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy olyan lenyűgöző pszichológiai éleslátással és emberismerettel formálta meg szerepeit. Kitűnően rajzolt, szobrászkodott, mindig maga gondolta ki és készítette el maszkjait, amelyek tökéletesen kifejezték az adott figura karakterét. Született drámai tehetség volt, jellemformáló képessége a legnagyobb prózai színészekével vetekedett. Mindegy volt, milyen nyelven énekelt, szuggesztív játéka mindent kifejezett. Amikor Gyagi- lev kezdeményezésére Párizsban először mutatták be a Borisz Go- dunovot Saljapinnal a címszerepben, a nagy monológnál, ahol Borisz a meggyilkolt cárevics rémképével viaskodva elborzadva kiált fel: ,,Mi az? Ott... a sarokban?!“, a nézők ijedten ugráltak fel helyükről és mind arra a pontra néztek, amelyre Saljapin, noha nem értették az orosz szöveget. Hangja Tóth Aladár szerint „a legszebb basszbariton, melyet valaha hallhattunk. Töretlen fénye, a legfelső és legalsó regiszterének tüneményes tónusegysége, hihetetlen színgazdagsága egyedül áll az egész világon. Dinamikai és timb- re-gazdagsága kimerithetetlennek tűnik. Nem látjuk határait: előadásában minden pillanat új szenzáció, minden pillanat teremtő pillanat.“ Leghíresebb szerepe a Borisz Godunov és Gounod Faustjának Mefisztója volt, de csodálatos volt a Don Carlos Fülöp királyában, Massenet Don Quijotéjában, a Don Juan Leporellójában, a Sevillai borbély Don Basiliójában, az orosz, olasz, francia és német repertoár számtalan basszbariton és basszus szerepében. Dalénekesként megrendítette Lenint, köny- nyekre fakasztotta a műzenéért nem nagyon lelkesedő, agg Tolsztojt. Legnagyobb sikereit a koncertpódiumon Muszorgszkij dalaival és orosz népdalokkal aratta. A természet, amely annyi varázslatos képességgel ajándékozta meg, kegyes volt hozzá: mindvégig megőrizte csodálatos hangját. Hatvanöt éves korában, még mindig ereje teljében végzett vele egy tüdőgyulladás. Gyászjelentése, amelyet pár évvel halála előtt maga írt, ezekkel a szavakkal kezdődött: ,,Elhunyt Fjodor Saljapin színművész és énekes, egyszóval művész - és ember.“ Mindkettőnek feledhetetlenül nagyszerű volt. VOJTEK KATALIN
