Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)

1988-05-02 / 102. szám, hétfő

megemlítik a kisszínpadot vagy a színjátszócsoportot. Nem egyálta­lán nem a név szerint is emlegetett együttesekre gondolok, hanem azokra, amelyeknek egyszeri vagy kétszeri próbálkozás után, esetleg évek óta tartó vajúdás közben sem sikerült szellemi teret nyerniük. Mert nincs itt másról szó, mint szellemi térnyerésről, hiszen anyagi támoga­tásról beszélni sok helyen szinte irreálisnak tűnik. Nem segítette eze­ket az alkalmilag összeverődő cso­portokat az sem, hogy a legutóbbi évadig nem tisztázódtak a diákszín­Játsszunk... Amatőr színjátszók között forogva tapasztalható az az értékzavar, amelynek „eredményeként" szinte két szélsőséges jelenség uralja a színjátszás terepét. A csoportok egy része környezetének igényére hivatkozva: szórakoztatni akar. Má­sok (legalább az előbbi érvekhez hasonló egyértelműséggel) a min­dentől független formai avantgárdra esküsznek. Ez nem baj, ha ehhez a dolog természetéből adódó gon­dolati eredetiség és érzékeny való­ságlátás is párosul. A dolgok ilyetén való leegyszerűsítése azonban nem adhat valóságos képet. Vannak ugyanis amatőr társulatok, amelyek évek óta megfontolva válogatnak a fellelhető drámák közül, s mind önmaguk, mind közönségük épülé­sére törekednek az optimális ered­ményre. Azaz: szerintük az értékes gondolat, a valóság vizsgálata nem zárja ki a néző szórakoztatását. Más jelenségkörbe tartozik három diák­színpadunk, amelyek önmagukban az állandóságot, a pedagógiailag padok helyzetének, versenybeli stá­tuszának feltételei. Hiányzott az is- kolánkívüli felhajtóerő, amely bizo­nyára elősegítette volna a rendsze­res munkát. Pedig évek óta búvópatakként je­lent meg a felszínen a diákszínpa­dok helyzetének a tisztázása. Ver­senyezzenek-e, vagy ne versenyez­zenek külön kategóriában? Követ­kezetesen gondolkodva, már a vers- és prózamondók versenye vagy a Duna Menti Tavasz kategorizálása is erőteljesen sugallta: végre legyen külön kategória a diákszínjátszók számára. Ebben az évadban már van, és merem remélni, hogy bizo­nyos mértékű felhajtóerővel is hat majd. Ennek eredményeképpen ta­lán újra megjelennek a kerületi vagy országos versenyeken a nagykaposi (Veľké Kapušany), királyhelmeci (Kráľovský Chlmec), kassai, rozs- nyói (Rožňava), füleki (Fiľakovo) gimnazisták vagy a losonci (Luče­nec) óvónőképzősök, s a galántai (Galanta), a bratislavai gimnazisták Jelenet az IKSZ egy korábbi előadásából (Gyökeres György felvétele) megalapozott szellemi bizonyossá­got képviselik. Közönség és bíráló bizottságok ízlésváltozásainak elle­nében is őrzik lényegüket: a neve­lésközpontúságot. Márpedig ki ta­gadhatná, hogy ebben helye van a mindent meghatározó játéknak. A komáromi (Komárno) és az ipolysági (Šahy) gimnazisták mellé majd egy évtizede felsorakozott az IKSZ (Iparista Kis Színpad), amely Kassán (Košice) a Schönherz Zoltán Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Ipariskolában lett őrzője az anya­nyelvnek. Bensőmben szüntelenül hadakoznom kell az afféle sablo­nos fordulatokkal, gondolati pane­lekkel, amelyekhez hasonlóról már a bevezetőben is említést tettem. Ilyennek tartom, hogy gimnáziumi kisszínpadok létezését természe­tesnek tartják. Márcsak az iskolatí­pus „sokirányú általános műveltsé­get megalapozó" volta miatt is. Eb­ből a gondolatmenetből eredeztet­hető még az a rácsodálkozás, ame­lyet az IKSZ tagjainak és Pásztó András maroknyi pedagógusközös- sógének munkája vált ki, amikor megjelennek az országos sereg­szemlén. Pedig ez a három középis­kolai diákszínpad nemcsak példáló- zásra, s a körülményeikre való hivat­kozással a mentegetőzésre adhat okot más pedagógusok számára. Hiszen végeredményben egyetlen helyen sincsenek optimális feltéte­lek. Különben is, mi az „optimális feltétel" egy középiskolában? A ta­nulás természetes jelenléte? A pe­dagógusi ráhatás kényszere? A diá­kok eredendően csoportosulásra késztető életkora? Egyik sem. A diákok a gimnáziumban vagy a szakközépiskolában egyre többet tanulnak. Optimális feltételekről pe­dig leginkább a csoportokat vezető tanárok tudnának szólni, amikor minden szakkör számbavétele és dicsérete után, „szórványokban" is folytatják majd tisztes hagyomá­nyaikat. Amatőr színjátszásunk vala­mennyi válfajában hiányzik az átfo­gó irányítási koncepció. Olyannyira, hogy egységes mozgalomról már nem is lehet beszélni. Nem kezdő­dött újabb rendezői tanfolyam sem, miután befejeződtek a bratislavai Népművelési Intézet csehszlovákiai magyar amatőr báb-, illetve színját­szócsoportok rendezői számára szervezett tanfolyamai. A Népműve­lési Intézet nemzetiségi osztályának megszűnése után az ebből az or­szágos hatáskörű módszertani köz­pontból kiinduló kezdeményezések erőtlenek, véletlenszerűek és egyál­talán nem igazodnak a Csemadok­szervezetekben és az iskolákban fo­lyó amatőr művészeti munkához. Mintha nem sikerülne megtalálni az új kapcsolódási pontokat a belső átszervezés után a nemzetiségi te­rülettel foglalkozó szakdolgozók munkája és az ennek következtében mozgalomnak már alig nevezhető színjátszásunk önkéntesei között. Vannak különböző ízlésű járási és kerületi válogatóbizottságok, változó összetételű és felkészültségű zsűrik, ugyanakkor hiányoznak az átfogó módszertani irányítási koncepciót adó tanfolyamok, rugalmas szerve­zési irányelvek, a helyzet változásait érzékenyen tükröző versenyszabá­lyok. Eközben minden intézmény, minden csoportvezető és rendező hallgatólagosan kiegyezik a jelenlegi állapottal. Elképedve olvastam a mi­nap a Csemadok 1987-beli tevé­kenységét értékelő anyagból vett idézetet: „Több éve probléma és megoldásra vár a Közép-szlovákiai kerület színjátszóinak versenye, amely előreláthatólag 1988-ban már megrendezésre kerül. Sürgősen megoldásra vár a kor szellemét tük­röző műsoranyagok biztosítása, a drámairodalom választékának bő­vítése, magyar nyelvű kiadványok megjelentetése.“ Hadd ne szóljak az idézet nyelvezetéről, amely min­denesetre a gondolatmenetből kö­vetkezik! A közép-szlovákiai színját­szók versenyét az idén sem rendez­ték meg. A szakértőnek számító ol­vasó sem tudhatja, mi értendő a „kor szellemén", nem kevésbé értetlenül áll a „drámairodalom vá­lasztékának bővítése“ előtt. Azt csak sejti, hogy végül „magyar nyel­vű" módszertani „kiadványok megjelentetése vár megoldásra A kassai IKSZ Kisfaludy két egy- felvonásosát mutatta be az idén. A huszadik század vége középisko­lás diákjainak és egy múlt századi magyar klasszikus szellemiségének találkozásában nemcsak a nyelv ér­tékei jelennek meg. Ebben a két egyfelvonásosban felszínre kerül­nek „örök erkölcsi értékek“, ame­lyek nélkül nem lehet élni, vagy ha lehet is, az élet minősége romlik hiányuk által. Ezek is kifejezhetik a „kor szellemét“, s ki is fejezik, ha megtalálják, értelmezik és eljátsz- szák. Játsszunk, mert a játék létszük­ségletünk! Ebben az esetben éppen színházasdit játszunk, vagy úgy te­szünk, mintha azt játszanánk, s köz­ben már-már elfeledtük, hogy itt ne­velésről van szó. önnevelésről és a befogadó közönség neveléséről. Mindkét megközelítésben a szocia­lizmusban kiteljesedő emberi lényeg lehető legmélyebb értelmezéséről lehet csak szó. így nem véletlen egybeesés, hanem a társadalmi fej­lődés történelmi szükségszerűsége által kikényszerített folyamat lénye­ge, hogy a színjátszócsoportok ve­zetői előbb vagy utóbb napjainkban az embernevelés tényezői lesznek. Szocialista erkölcs, önismeret és^al- kotó légkör, szépérzék és igaz­ságszeretet, megfontolt őszinteség és nyelvi biztonság születik ezekben a spontán közösségekben. Ezek mind idealizált célok, ahogyan ön­magából eredő természetességgel az emberiség jobbik és szerencsére nagyobbik része ebben a pillanat­ban is az ideális létezésért küzd. DUSZA ISTVÁN Janiga József: Tavasz kertünkben (olaj) (Szuchy M. Emil fotóreprodukciója) Leírása megtalálható a több mint négyezeréves babiloni és kínai fel­jegyzésekben, az ókori görög és római szerzők szintén említik műve­ikben. A középkorban, de még a kö­zelmúltban is, ha feltűnt egy-egy fé­nyesebb példánya, ijedten húzták be nyakukat az emberek, és várták az elkerülhetetlen háborút, járványt, elemi csapást vagy valamelyik ural­kodó halálát, bukását. Shakespeare így ír róla a Julius Ceasarban: Koldűs ha vész, nem tűn fel üstökös. Ha fejedelemnek halni kell, Lánggal jelenti azt az ég maga. (Vörösmarty Mihály fordítása) Mikor megjelenik, valóban mintha az ég lángolna! Szikrázó fejét sely­mes, fátyolos hajsugár ékesíti. Ezért adták neki a görögök a valami sző­rös, hajas dolgot jelentő „komét" nevet. Bizonyára kitalálta már olva­sóm, az üstökösről van szó! A Villám Liller által Chilében felfe­dezett Liller-üstökösnek nem csap­tak akkora hírverést a hírközlő esz­közök, mint közismert rokonának, a Halley-nek. Nem is csaphattak, hiszen mostani feltűnéséig azt sem tudtuk, hogy létezik. Hosszú-hosszú évezredeken át rótta pályáját fényte­lenül, láthatatlanul, míg újra rá nem találtak a Nap ékesítő, ugyanakkor pusztító sugarai. A nagyszerű alkalmat a duna­szerdahelyi (Dunajská Streda) Trifid amatőr csillagászati kör tagjai sem akarták elszalasztani. Habozás nél­kül „csőre töltötték" távcsöveiket, és kiadták a jelszót: „Ki a városból, faluból, irány a határ!" A csicsói (Čičov) kastély volt a „főhadiszállá­suk" onnan indultak április derekán „bevetésre". Ha valaki akkor a csicsói határt járta, ugyancsak meglepődhetett az öt, égnek meredő teleszkóp láttán. Persze, az amatőr csillagászokat nem nagyon érdekelték az arra já­rók! Ók az egyre feljebb és feljebb húzódó fályolfelhőket figyelték ag­gódva. Mi lesz, ha beborul? Valaki azt tanácsolta, álljanak szorosan egymás mellé, vegyenek jó nagy lélegzetet és együttes erővel fújják el a pimasz felhócskéket. Szeren­csére azonban, nem volt szükség effajta praktikákra! Mire a nap utolsó Képek nógrádi tájakról KÉT AMATÖR FESTŐMŰVÉSZ TÁRLATA Lassan szép hagyománnyá válik, hogy a Losonci (Lučenec) Járási Népművelési Központ, különböző szervezetekkel együttműködve, idő­ről időre kiállítást rendez a városban működő Amatőr Képzőművészeti Stúdió tagjainak munkáiból. A leg­utóbbi tárlatnak a füleki (Fiľakovo) művelődési központ adott otthont - Bartko Vilmos és Ondrej Strapko alkotásait láthatta a közönség. Bartko Vilmos, „Vili bácsi", az idősebb nemzedékhez tartozik, de képeit még ma is fiatalos lendülettel készíti. Gyakran látható ő a város utcáin, mezőn, parkban, amint állvá­nya mögött rajzol, fest, átadva ma­gát az alkotás örömének. Fülekpüs- pökiben (Fiľakovské Biskupice) szü­letett, 1914-ben. A rajzolás alapjait a losonci polgári gimnáziumban sa­játította el, közben gyakran látogatta a városban élő neves festőművészt, Gyurkovits Ferencet, aki példaképé­vé is vált. Kissé szokatlan, hogy további képzőművészeti ismereteit és tapasztalatait a Pardubicében töl­tött katonaévek alatt szerzi. Titokban az ezredes lovát festegeti az alaku­lat istállójában, de ezért nem bünte­tést kap, hanem lehetőséget a fes­tésre. Járhatja a várost és környé­két. Több hivatásos festőművésszel is megismerkedik, akiktől hasznos tanácsokat kap. Ebből az időből ke­vés alkotása maradt meg, közülük néhány a mostani tárlaton is szere­pelt. 1942-ben hat képét állítják ki a budapesti Műcsarnokban. Felfi­gyelnek rá, lehetőséget kap a to­vábbtanulásra. De ekkor már háború van, a vonzó ajánlatot nem tudja elfogadni. Marad Füleken, ahol biz­tos álláshoz jut, édesapja nyomdo­kait követve távírász a vasútnál. 1947-ben Bratislavában szerepel­nek képei. E tárlat eredménye egy újabb meghívás, melyet ismét kény­telen visszautasítani. Egy évvel ké­sőbb megbízást kap, hogy örökítse meg a szülőföldjén található emlék­műveket. A sorozatból kiemelked­nek azok a képek, melyek az abron- csosi (Obručná) Nógrádi Sándor- partizáncsoportot ábrázoló szobor- kompozícióról készültek. Bartko Vilmos 1985-től tagja a lo­sonci Amatőr Képzőművészeti Stú­diónak. Impresszionista festőnek tartja magát, leginkább a tájképfes­tészet és a portrékészítés vonzza. Képei egy részének dokumentumér­tékük is van, sok olyan részlet látha­tó rajtuk, melyek ma már nem létez­nek. Főleg szülőfalujának egykori épületei, tárgyi világa. Ondrej Strapko Lieskovcében született, 1925-ben. Nevelőként dol­gozik, Lovinobaňában él. ó csak 1950 óta fest, elsősorban tájképe­ket, ezekből készült a tőle kiállított válogatás. PUNTIGÁN JÓZSEF égővörös sugarát is magával vitte a horizont alá, a felhőcskék önma- guktól szétoszlottak Teljes pompá­jában ragyogott az égi világ. Nemso­kára - a Cassiopeia csillagkép „fel- jöttével" egyidöben - felhangzottak az első ujjongó kiáltások: „Megtalál­tam! Látom a csóváját!" Erre túzbe jött mindenki! A fény­képezőgépek már a távcsöveken, csupán az expozíciós időket kellett meghatározni, s már kezdődhetett is a követés! Jelen sorok írója szintén elvállalt két, tizenöt perces iránytar­tást, ami mínusz valahány fokos hi­degben nem volt éppen kellemes dolog. Az ember megszakítás nélkül kukucskál a távcső szemlencséjébe, közben nagyon lassan forgat egy fémcsavarót. A Föld meg csak forog, forog, menekíti „barátját" a „vesé- zó" pillantások elől. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy sokan fanatikusnak tartják a csillagászo­kat. Valójában mind költői lélek. Ta­lán még Homérosz is irigykedne, ha hallhatná a látványhoz fűzött zeng- zetes, találó jelzőiket. Csodás éjsza­ka után csontig fagyva, ám elége­detten tértek nyugovóra a Trifid- tagok. Csak dél körül jelent meg az első, álmosan hunyorgó csillagfürkész a kastély udvarán. Aztán lassan elő­jöttek a többiek is. A legnagyobb úr kínozta már őket, az éhség. Szüksé­gük is volt a kalóriára, mert elvállal­ták, hogy kitakarítják a kastély né­hány helyiségét, és kicsit rendbe teszik a környéket. Miután kifaggat­ták a hozzáértőket, hogy melyik fán, bokron „terem“ a kullancs, fejszét ragadtak és hozzáláttak az elburján­zott, esztétikailag sem oda illő fák, bokrok módszeres irtásához. Röpke óra alatt végeztek a dologgal. Délután ellátogattak a csicsói táj­házba, ahol a Tájvédelmi Napok főpróbája zajlott. Álmélkodtak a nád­tetős házikó berendezésén, meg­tudták, mi a sut és mi a padka, megkóstolták a „próbakalácsot", a „próbahalászlevet", a „próbakol­bászt“, hallgattak egy kis citeramu- zsikát, aztán megpróbáltak feltűnés nélkül odébbállni, mert közeledett a naplemente, s még elő kellett készülni az esti észleléshez. Az időjárás érezhetően megeny­hült, az égen egy árva felhő sem mutatkozott. Kell ennél több egy csillagásznak? Nem is csalatkoztak! Annyi képet készítettek a Lillerről, hogy időnként egy kis játékot is engedélyeztek maguknak! Valaki mondott egy égi objektumot, a többi­ek pedig versenyeztek, ki találja meg hamarabb a teleszkópjával. Ál­talában Bödők Zsigmond csillagász nyert. Többen megvádolták, hogy protekciója van az „égieknél"... Vagy hihetetlenül szerencsés... Az fel sem merült a büszke amatőr csillagászokban, hogy immár hivatá­sosként is esetleg több tapasztalat­tal rendelkezik, mint ők... Két rövidke nap: két gyönyörűsé­ges, felhőtlen éjszaka! Vasárnap délben kissé elszomo­rodtak a csillagászok. Pedig az idő­járás kedvezett, az ég festőien kék volt, a nap kellemesen cirógatta az arcokat. A bú oka az volt, hogy Bödők Zsigmond, a Trifid vezetője kiadta a parancsot: „Tábort bonts!" Búcsúzni kellett. De azzal a tudattal váltak el egymástól, hogy bármikor érkezhet az újabb felszólítás: „Trifi- desek, gyülekező!" CSÓKA FERENC ÜSTÖKÖSLESEN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom