Új Szó, 1988. május (41. évfolyam, 102-126. szám)
1988-05-31 / 126. szám, kedd
Apály és dagály A XXV. Jókai Napok vers- és prózamondóiról Nem tudom, mit írjak, mert tudom, miről kell írnom. Ez a látszólagos logikai ellentmondás nem véletlen. Valójában abból a kényszerű helyzetből ered, amelybe a jubileumi Jókai Napok vers- és prózamondó versenyét hallva kerültem. Évek óta figyelemmel kísérem az ott történteket, s meglepetéssel tapasztaltam, hogy idén a verset és prózát mondó középiskolások vetélkedése alatta maradt az elmúlt évek leggyengébb felkészültségű mezőnyének is. Jó félszázan kerestük az okát az elődöntő utáni nyilvános értékelésen, de végérvényesen következtetésekre nem jutottunk. Kézenfekvő lenne a leegyszerűsítő következtetés: „Beérett“ az oktatási reform a gimnáziumokban és a szakközépiskolákban. így bosz- szulja meg magát az anyanyelv és irodalom csökkentett heti óraszáma. A felnőttek között pedig most jelentek meg az egykor diákként szép sikereket arató elődaók. Vagyis: közöttük szép számmal találkozhattunk azokkal, akik a nemrég még erős IV. kategória mezőnyében vetélkedtek. A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabb, hiszen ebben a felnőtt mezőnyben voltak idősebb versmondók is, akik tisztesen helytálltak. Néhány, a fiatalabb középgenerációhoz sorolható vers- és prózamondó pedig már-már hivatásos előadóművészi erényeket is felvonultatott. Egyes diákok viszont elsősorban a vers és a próza értelmezésének hiányával, a választás meggondolatlanságával és a modoros versmondással tűntek ki. Bármennyire is ódzkodok attól, hogy egyetlen évfolyamban ilyetén bekövetkezett fordulatot évekre érvényes tendenciaként szemléljem, mégiscsak figyelmeztető jelenségnek kell tekinteni a középiskolások mezőnyében tapasztalható színvonalesést. Lehet, csupán véletlen ez a súlyponteltolódás. Az azonban aligha véletlen, hogy a középiskolás versmondók közül ketten, a prózamondók közül pedig négyen nem érkeztek meg a versenyre. Holott az idei Jókai Napok egy-két héttel megelőzték az érettségik időpontját. Talán a vers, a széppróza olvasói presztízsével együtt leértékelődött az országos seregszemle tekintélye is? Nem vall magabiztos publicistára, ha ennyi megválaszolatlanul hagyott kérdést sorakoztat egymás mellé. Ez mindenekelőtt azért van így, mert szigorú és kizárólagos következtetéseket nem akarok levonni. Hiszen egyetlen esztendő tapasztalatában sok lehet a véletlen, de ugyanígy a törvényszerű következmény is. Ha az előbbi történt, akkor esetleg jövőre mindaz visszavonható, amit most leírok. Törvényszerűségek megsej- tetésével talán máris elejét vehetik a színvonal további hanyatlásának azok, akik felkészítik a diákokat: a tanárok. Bizonyára idén is több tucatnyian voltak, akik segítették, biztatták a verset, prózát mondó diákokat. Remélem, egyiküknek sem szegi kedvét, hogy valaki a sajtó hasábjain firtatja igyekezetük végeredményének minőségét. Eredmény mindenképpen van, hiszen a járási, kerületi versenyek után sokan eljuthattak volna Komáromba (Komárno), ha mindannyian eljönnek. Elsősorban a Jókai Napok fontosságát kellene diákoknak és pedagógusoknak tudatosítaniuk. Ez jó alapul szolgálhatna ahhoz, hogy eldöntsék, mit, miért és hogyan mondanak el. A versmondás sohasem lehet magánérdek. Részben mindig az, de meghatározó célja a költői gondolat közvetítése. Éppen ezért felelősségteljesebb tanári közreműködést kíván mindazoktól, akik nem kis energiával erre a feladatra vállalkoznak. Diákokat felkészíteni a „megreformált“ középiskolában nem kis feladat. Már a gimnáziumban sem taníVarga Tibor versmondóként és színjátszóként is emlékezetes sikereket ért el a Jókai Napokon (ČSTK-felvétel) tanak negyedikben történelmet, de nem áll jobban a filozófia és az esztétika szénája sem. Marad tehát a magyar nyel- és irodalom, mint olyan tantárgy, amelynek tanárai az előbb említetteket is pótolják. Feltéve, hogy elegendő tudással, elszántsággal dolgoznak. Idén is beigazolódott, hogy a legjobbak között azok számíthatnak sikerre; akik már ezt megelőzően a Duna Menti Tavaszon is szereztek tapasztalatokat. A IV. kategória versmondóinak legjobbjai Stuben- dek Katalin és Nyúl Péter első, Pokstaller Lívia második helyzetiek számos szép sikert értek el ezelőtt is. Ez igazolni látszik azt az állítást, mely szerint a versmondást jórészt meg lehet tanulni. Ki lehet fejleszteni olyan készségeket, megteremteni olyan szellemi állapotot, amelyek segítségével évről évre eredményes lehet a fiatal versmondó. A siker így aztán elsősorban a versválasztás és az ezt követő értelmezés függvénye lesz. Ennek a korosztálynak jellemzője, hogy fokozott érzelmi intenzitással éli át saját életének és a világnak történéseit. Természetes tehát, hogy a versválasztást meghatározzák a nagy érzelmek, a világ állapotát elemző gondolatok. Hiányzott a verseny egész mezőnyéből a derűsebb hangütés. Kivétel talán csak az első helyen végzett Nyúl Péter versválasztása volt. A középiskolás prózamondók között olyannal is találkoztunk, aki egy hosszabb novellát szabdalt fel úgy, hogy éppen a novella gondolati magva veszett el. Bár az értékelőbizottság eléggé toleránsán viszonyult ehhez, a jövőben az effajta önkényes „montázsolást" jobb lenne elkerülni, hiszen ez már szerzői jogot is sérthet. A legjobbak (helyezési sorrendben) Korber Alica, HerzZsuzsa és Tóth Mónika egymástól igencsak különböző irodalmi értékű kisprózát adtak elő. Ez bizonyos mértékig megszabta az előadói értelmezés, árnyalás határait is. Sokkal több eredetiséget, formai merészséget és előadói invenciót tapasztalhattunk a felnőtt prózamondók mezőnyében. Elsősorban ott sorakoztak fel szép számmal olyanok, akik közül csak pillanatnyi diszpozíciókat figyelembe véve választhatott a zsűri. Józsa Mónika csupán egyetlen ponttal előzte meg a később közönségdíjas Kamenár Évát, aki mind a szövegválasztásban, mind az előadói stílus megválasztásában konvenciókat rombolt. Amikor oly sokat vitatkoztunk - idén is - a Jókai Napok közönségének ízléséről, aligha feltételeztük, hogy ennyire érzékeny és fogékony az intellektuális eredetiség iránt. Csokonai Lili: Tizenkét hattyú című, Esterházy Péter által írt kisregénynek részletét mondta el, szigorú fegyelemmel megkomponált, drámai ívbe feszítve a szöveget. A harmadik helyezett Orlovszkyné Horváth Erzsébet egy publicisztikus szöveg érzelemmentes elmondásával érdemelte ki a zsűri elismerését. Ennél sokkal tagoltabb színvonalú versmondást hallhattunk az V. kategóriában. Ez a mezőny elsősorban azzal tért el az előző esztendőkétől, hogy szinte kettészakadt. Az elődöntőben szerepelt versmondók egy részének teljesítménye az országos seregszemlén megszokott átlagos színvonalon mozgott. Viszont a megszokottnál jóval többen voltak olyanok, akiket a zsűri minden lelkiismeretfurdalás nélkül bejuttathatott volna a döntőbe. Nem tehette, mert kötik az előírások, a merev versenyszabályok. Meggyőződésem, hogy az első helyezett Varga Tibor, a második helyezett Juhász Mária és a harmadik Varga Bea teljesítménye között nem volt annyi különbség, mint amennyit a pontszám sejtet. Ráadásul olyan versmondók is kimaradtak a döntőből, akiknek teljesítményét csupán ízlésbeli, felfogásbeli és egyéni megítélés alapján láthatta gyengébbnek a bírálóbizottság. Éppen ezért kivételesen egy olyan versenyző nevét is megemlítem, aki nem szerepelt a döntőben. Juhász Gyula négyszáz évvel ezelőtt írt Janus Pannonius- verset tolmácsolt oly módon, hogy a gondolat maiságát, érvényességét minden hallgató tudatosíthatta. Soha rosszabb színvonalat a felnőttek mezőnyében, ahol a tudatos előadói törekvések már felülkerekedtek az itt-ott még feltünedező ösztönös versmondáson! DUSZA ISTVÁN S okszor tapasztaltam, hogy a gyerekek nem ismerik meg a holmijukat. Erről tanúskodik az iskolai portákon felgyülemlett sok ruha és cipő. Hónapszámra ott vannak, s nem jelentkezik érte senki. Úgy látszik, nem hiányzik, s a szülő beletörődik, hogy elveszett. Ezért ajánlatos minden ruhadarabba, amelyet közösségben használ a gyerek, valamilyen jelet tenni, hogy teljes bizonyossággal megállapíthassa, az ő holmijáról van szó. Nyári táborokban gyakran álltam nagy ruhahalom előtt, ha bár teljes létszámmal ott voltak, akiknek a holmija lehetett, nem jelentkeztek érte. S ha valamelyik darabban megtaláltam a jelet, s kiszólítottam érte a gyereket, ő csodálkozott a legjobban, hogy az az ő melegítője vagy trikója. Vagy fürdésnél elvitték egymás törülközőjét. Komoly bosszúság a szülőnek, ha a gyereke hanyag, elhagyja a holmiját. Erre gyakorta kínálkozik alkalom a mai iskolában, hisz nemcsak a testnevelési órára hur- colkodnak, egyéb órát is más teremben tartanak, s ilyenkor a teljes felszereléssel kell tovább költözni. Ha valami a padban marad, ha út közben elejti a folyosón, s nem veszi észre rögtön a hiányát, bizony már később nehéz meglelni. Csak egy tankönyv tűnjön el, amely értékben csekély, annál bonyolultabb beszerezni. De otthon Megbecsüli-e? is bosszúság forrása a hanyagság, a holmik széthagyása. Állandóan keresi a füzetét, tollát, könyvét, értékes időt veszít így, s kizökken a tanulásból. Vagy öltözködéskor, ha a fél zoknija hiányzik, nem találja az atléta trikót, már eleve felzaklatva indul el az iskolába. No, és a holmik megbecsülése?! Elszörnyedve látja az ember, hogy 12-13 éves fiúk is a koszos kismalacra hasonlítanak néha. Nyugodt lélekkel birkóznak az udvar porában vagy a tanterem padlóján. Eszükbe sem jut, hogy milyen lesz a nadrágjuk, köpenyük. Majd kimossák otthon, holnap tisztában jön. De kényelmetlenség érzete vagy a szégyen, hogy ilyen nagy fiú létükre poros, gyűrött a ruhájuk, az még nincs meg náluk, e tekintetben még kisgyerekesek. S ha éppen nem találják a holmijukat, elhagyták a sapkát vagy a kardigánt, azt sem veszik a szívükre. Majd vesznek újat. Ha a szülő nagyobb fontosságot tulajdonít annak, hogy a holmira vigyázzon a gyerek, ha ráneveli, hogy jobban kell becsülni a ruhát, akkor a gyerek is meggondolja, leüljön-e a piszkos padra a parkban. Sőt, amikor indulna valahonnan hazafelé, gondolatban végigtekint magán, s azt mondja: felvettem a pulóvert, itt van a sapkám, semmi sem hiányzik. Vagy belenéz a táskájába: ma volt orosz, magyar, környezet, matek - igen megvan minden könyvem, füzetem, a tolltartómból sem hiányzik semmi. H a megtanítjuk a gyereket a holmik megbecsülésére, az összeszedett gondolkodásra, hogy ne mint a kiscsikó vágtasson valahonnan el, de meggondoltan, ez más területen is jelentkezik majd, a tanulásban, - a felelősségérzetben. ÁTÁNYI LÁSZLÓ ÚJ FILMEK Európa nyugtalan szíve - Prága (cseh) Véra Chytilová egyórás filmjét az olasz televízió felkérésére készítette, annak a dokumentumfilm-soro- zatnak a részeként, amelyben híres rendezők mutatják be Európa nagyvárosait. Ezt az alkotást nehéz lenne a fiiművészet bármelyik ágyába is besorolni. Egy biztos: az Európa nyugtalan szíve - Prága nem játékfilm, de jóval több egy szokásos híradó- és dokumentumfilmnél. Prágát a történelem hagyta ránk - közli a narrátor. És Chytilovát érdekli a régmúlt. Egészen a késői kőkorszakig megy vissza, filmes krónikába válogatja össze a letűnt korok hagyatékait. Ehhez korabeli dokumentumokat - régebbről tusrajzokat, a közelmúltból fényképeket, dokumentumfilm-részleteket - is felhasznál. Az utóbbiak második világháborús tragédiákat is őriznek. A katasztrófákat csak úgy lehet elkerülni, ha ismerjük az összefüggéseket. A rendezőnő a film speciális kifejezőeszközeivel erősen stilizálva beszél a történelmi összefüggésekről. A líra stílusjegyeit használja fel. Allegóriák, szimbólumok és metaforák teszik költőivé a képsorokat. Chytilová szemében az épületek csupán kulisszák, a ruhák korstílust kifejező jelmezek. S ahogy Jan Malíŕ operatőr a korabeli ruhákba vagy a legújabb divat szerint öltöztetett lányokat fényképezi, megszépül tőlük az épület. Chytilová kitűnő idegenvezető. Azt az épületet keresi meg, amelyben egy-egy kor stílusának (reneszánsz, barokk stb.) legsajátosabb jegyeit tudja megmutatni. Nem beszélteti feleslegesen a narrátort: rövid, irodalmi idézetekkel találóan jellemzi a korok szellemiségét, jól megválasztott zenével pedig a korok hangulatát igyekszik visszaadni. Maga az alkotó kétféleképpen van jelen a filmben: egyszer elérzé- kenyülve lirizál, máskor kimérten filozofál. A Károly-hídon ábrándozva ballag végig, a Moldvára szomorkás nosztalgiával néz, a nehezen fényképezhető Szent Vítus-székesegy- ház főhomlokzatát és a Lőportorony falát reneszánsz nyugalommal szemléli. A barokk cirádákon viszont hol ide, hol oda tekint. A montázs- szerűen összevágott képekkel expresszív mozgalmasságot teremt. Ugyanígy sorolja egymás mellé a napjainkról készített felvételeket is. A mozgalmasság zavart és félelmet kelt akkor, ha Malír olyan kameraállást talál, amelyből több helyszínt, történést is egyetlen képre tud fényképezni. Az Óvárosi-teret és az Orloj elmaradhatatlan közönségét az óramű kis ablakaiból, az elősétált bábok mögül filmezi. Ebben az esetben az ágyúdörgés fokozza a hatást. Maradandó élményt nyújt tehát a film, de ebben az operatőrnek is oroszlánrésze van. Nem lehetett könnyű dolga egymás mellé fényképezni Chytilová képzettársításait. A rózsa neve, Umberto Eco olasz egyetemi tanár világhírű regénye, a középkorban játszódik. (Eco egyéb tudományok mellett középkorkutatással is foglalkozik.) A cselekmény egyszerű. Két ferences szerzetes, a tudós William of Bas- kerville és fiatal tanítványa, Adso of Melk, egy északolaszországi kolostorba érkezik. Nyomozásba kezdenek, hogy kiderítsék a szerzetesek közti sorozatos halálesetek okait, amelyeket, mint hamarosan kiderül, a kolostor értékes könyvtárában kell keresniük. William ügyesebben halad az árulkodó jelek felkutatásában, mintsem elvárnák tőle. Mielőtt fényt derítene az igazságra, elveszik tőle az ügyet, s egy hajdani inkvizítori bíznak meg annak kivizsgálásával. A tudós szerzetes és a kamaszfiú titokban folytatják a nyomozást. Rájönnek: a kolostorban van egy kódex, amelyhez valamiféleképpen minden áldozatnak köze volt: vagy olvasta, vagy rejtegette, vagy mint a kegyetlenséggel meggyilkolt fiatal könyvtárossegéd, citromlével írta, kimásolt belőle egy részletet. Ez a részlet vezet a titokzatos könyv nyomára, melyben a szerzetesek az ördög szellemét látják. Ennyi a történet, melyből Jean-Jacques Annaud élvezhető, izgalmas kalandfilmet rendezett. A cím szimbolikus: a rózsa könyvet jelent. Ez viszont nem nagyon derül ki a filmből, mert Annaud a nyomozás eseményeire összpontosít és hallgat a „rózsáról“. Nem magyarázza meg, hogy a titokzatos könyv, Arisztotelész poétikája, azért szolgálhatott indítékul a gyilkolásra, mert a haladást szolgálta, s az semmiképp sem egyezett a középkor szellemiségével. Jelenet A rózsa nevéből; baloldalt Christian Slater, a film egyik főszereplője Értékesebb lenne az alkotás, ha a szerzetesnövendék jellemét formáló eseményeket tisztábban láttatná a rendező. Bár a regényhez képest mindvégig sekélyes marad a film, közönségsikerét félelmetes helyszínekkel, sokkoló, horror jelenetekkel biztosítani tudja a rendező. Színészeit sem állítja különösebb feladatok elé. Sean Connery, a kolostortudományel- lenességével szemben álló higgadt, bölcs tudós életre keltője és Christian Slater, a találékony szerzetesnövendék megformálója - aki megjelenésével kamaszos bájt visz a komorságba - így is élvezik a játékot. TALLÓSI BÉLA NEPSZERU VÍGJÁTÉK Seribe nálunk is igen népszerű és gyakran játszott vígjátéka, az Egy pohár víz a Szovjetunióban is rendkívül kedvelt. Ennek köszönhető, hogy a Moszfilm stúdióiban a minap fejezték be a szovjet televízió megrendelésére készült televízióváltozat forgatását. A bűbájos komédiát ezúttal Jurij Karaszik, a neves rendező viszi képernyőre, a lehető legjobb szereposztásban. A főszerepeket Kiril Lavrov, Alla Gyemidova, Natalja Belohvosztyikova, Szvetlana Szmírnova és mások alakítják. Jurij Karaszik rendezői elképzeléseiről a következőket mondta: „Eu- géne Seribe komédiája alaphelyzeteiben és fordulataiban is mulatságos, én azonban szeretnék ehhez még egy adag, a rendezés és a színészi játék lehetőségeiből adódó humort is hozzátenni. A főszereplőkkel együtt minden jelenetben rengeteg rögtönzéssel próbálkozunk, és a legjobbakat videoszalagra is rögzítjük.“ Az Egy pohár víz, a tervek szerint, az év második felében kerül a szovjet képernyőkre. (F. Gy.) A rózsa neve (NSZK- olasz- francia)
