Új Szó, 1988. március (41. évfolyam, 50-76. szám)

1988-03-28 / 73. szám, hétfő

A lomangyal, kamasztestében tűzzel, duzzadó erővel. Ru­hátlan vadászok a bűnbeesés ösvé­nyén. Harmatarcú nimfák a virágos fűben. A bor diadala egy koraesti lakomán. Kihívás almával és ébredő vággyal. - Képek, amelyek ma szü­lettek ugyan, de kidolgozásukat, for­mai megjelenítésüket tekintve év­századokkal korábban is készülhet­tek volna. Herpai Zoltán, a har­minchat éves bu­dapesti festőmű­vész pontosan azzal a precizitás­sal, azzal az apró­lékos műgonddal viszi vászonra egyszer mindennapi, máskor bizarr látomásait, ahogy azt a reneszánsz vagy a barokk meste­rek tették. De nemcsak ecsetkezelé­se - a tematikája sem huszadik századi. Főként a monda, a legen­da, a görög-római mitológia világa volt, aki irgalmatlanul sokat követelt. Portrékat, csendéleteket csináltam, mindent, ami a környezetemben volt, a végén mégis arra a tanáromra hallgattam, aki a reklámgrafikát ajánlotta. Gyufacímkére mindig szükség lesz, mondta, menj csak az iparművészetire. 1970-ben felvéte­liztem... és megint óriási szeren­csém volt. Ugyanebben az évben kérték fel Balogh Istvánt, hogy le­gyen a főiskola grafikatanára, és ő el is vállalta. Négy évig tanított a szak­középben, ismert, tudta, mire va­gyok képes. Ott ült a felvételi bizott­ságban... talán neki köszönhetem, hogy elsőre felvettek. Tizennyolc éves voltam, azt hiszem, egy kicsit el is kapattam magamat. Balogh István aztán keményen ,,megugrál­tatott“, sokkal szigorúbb volt hoz­zám, mint a többiekhez, egyetlen pillanatra sem jelezte, hogy ismer. Az első vitám azzal a tanárommal volt, aki a nonfiguratív festészetet tanította. Ez már a második évfo­megbízásra várok. Nehéz napok voltak ezek... ott álltam tétlenül és senki sem keresett. Egy idő után aztán fogtam a mappámat, hónom alá vettem a rajzaimat és elindultam a Moképhez, a Magyar Hirdetőbe, a hanglemezgyárba... és kezdtek odafigyelni rám. Filmplakátokat, le­mezborítókat csináltattak velem., egy helyett mindig ötöt vittem. Elein­te azt mondták: túlságosan illusztra­tívak, mesélők a rajzaim, hogy nem ártana, ha változtatnék rajtuk. Vál­toztattam, de nem sokat. Százötven lemezborítót csináltam pár év alatt, plakátokat pedig olyan filmekhez, mint a Játék az almáért, a Pokoli torony, a Nyolcadik utas: a halál. A film, mint műfaj régóta vonz. A Pannónia Rajzfilmstúdióban is dolgoztam a főiskola után; figurákat, mozdulatokat terveztem, sőt egy öt­perces animációs filmet is csináltam Egyszer volt, hol nem lesz címmel. Jó volt, szerettem ezt a munkát, de akkor már javában festettem. Reneszánsz - mai ecsettel Herpai Zoltán műtermében lyamban történt... behozták a mo­dellt, és szénnel, nagyméretű papír­lapra kellett lerajzolni. Én a lehető legaprólékosabban, legplasztiku­sabban rajzoltam akkor is, amikor azt várták tőlem, hogy artisztikus, konstruktív legyek. Szó szót köve­,,A forma, a tartalom sokkal lényegesebb...“ vonzza, az allegória, a szimbólum, a lírai elemekkel vegyített mágikus realizmus. Idillikus képein buják a mezők, zsúfoltak a szobák, gazda­gon terítettek az asztalok, könnyű, finom kelméken játszik a fény, sze­mérmetlen a szép, természetes az öregség. Ami pedig az arcokat illeti: azok egytől egyig maiak, így bármi­lyen régi is az ábrázolásmód, képei a ma emberéről szólnak. Herpai Zoltán 1975-ben diplo­mázott a buda­pesti Iparművé­szeti Főiskola grafikus szakán. Nevét Hollandiá­ban, az NSZK- ban és Ausztriá­ban is jól ismerik már; legutóbbi ha­zai kiállításán, ta­valy ősszel a Csók István Ga­lériában akkora sikert aratott ké­peivel, hogy a megnyitás per­ceiben már egy sem volt az övé. Mindet eladta ad­digra. A Legendát is a Flórát is a Káin és Ábelt is, a Padlásfeljárót is, A bor dicsére­tét is.- Engem mindig, mindenki bizta­tott - idézi iskolaéveit én meg szorgalmas voltam és lelkes, vala­hogy rendületlenül hittem, hogy úgy alakul az életem, ahogy elterveztem. A képző- és iparművészeti szakkö­zépiskolába simán bejutottam. Jó, most már nem lehet baj, gondoltam, hiszen felvettek. Gyorsan letörték az önbizalmamat. Az első évben ren­geteget kínlódtam; kicsit száraz, akadémikus stílusú rajztanárnőm tett, a végén össze is tűztünk, majd azt mondta a tanárom: rendben van, csinálja, ahogy akarja, majd eszerint osztályozom. így is lett - de mert minden a helyén volt, kitűnőt adott. Festeni negyedikben kezdtem el, addig csak szecessziós vagy roko- kós, de minden esetben groteszk vonalvezetésű rajzokat csináltam. Félig kész vászon előtt ülünk a budai lakásban, Herpai keze má­sodpercekre áll csak meg, amíg új szint kever vagy ecsetet cserél.- A diplomám szerint reklámgrafi­kus vagyok... ez szép hivatás, de megélni nem nagyon lehet belőle. Huszonhárom évesen pedig ponto­san ezt akartam: nagyon, de nagyon élni. Leültem apámmal, elővettük a telefonkönyvet és kiírtunk belőle vagy kétszáz céget és szép sorjá­ban felhívtam az összeset: Jó napot kívánok, reklámgrafikus vagyok, Nézem a képet, és a kezét, ahogy dolgozik. Szinte percek alatt visz érzelmeket egy arcba, indulatot, szenvedélyt a mozdulatba.-Huszonhét évesen, 1978-ban volt az első kiállításom... Húsz-hu- szonkét kép az Ezeregy éjszakához Aztán Tarbay Ede megírta Az ezerkettedik éjszaka meséjét... két gépelt oldal arról, hogy hogyan szü­letik a mű. Gyönyörű volt a mese és gyönyörű volt Ruttkai Éva is... én kértem meg, hogy olvassa fel a szö­veget. 1980-ban a Stúdió Galériá­ban állítottam ki. Ezt sem felejtem el soha: a sok jó kritika mellett kaptam egy nagyon rosszat is. Másnap tó­dultak az emberek és megvették az összes képemet. Azóta rengeteget dolgozom, napi tíz órákat. Ahhoz ugyanis, hogy a felszínen maradjak, folyamatosan festenem kell. A mini­atűr képek, a pici figurák nem érde­kelnek. A nagy vásznakat pedig sze­retem jól benépesíteni. A rene­szánsz képzőművészet, a barokk kompozíciós rendszer híve vagyok, de kedvelem az osztrák, a magyar szecessziót is, akárcsak a hatvanas évek fantasztikus realizmusát. Egy valamit nem szeretek csak: a poénra menő képzőművészetet. A stílusáról kérdezem, Flóra nosztalgikus bájáról, A kaland felka­varó titkáról, A megbántott kedves szemérmes csendjéről, az Egy má­sik világ kamaszos erotikájáról.- Hogy milyen a stílusom? Fontos ezt pontosan meghatározni? Szerin­Herpai Zoltán: Búcsú (Kádár Kata felvételei) tem a forma, a tartalom sokkal lé­nyegesebb. Idillikus, látványos kör­nyezetben gyönyörű testek. Akinek hasonlóképpen jár az agya, mint az enyém, az ugyanúgy vágyik a szép­re, a dúsra, a mozgalmasra, a gon­dolatébresztőre, mint én. K észül a kép, A fiatalság vize. Mely érzelmi világ, meleg hangú költője festi. Herpai Zoltán. SZABÓ G. LÁSZLÓ Csicserin tanulmánya Mozartról A nyugatnémet Rowohlt-Verlag egy érdekes kis kötettel lepte meg a politika és zene iránt érdeklődő olvasókat. Kiásta szinte a teljes fele­dés homályából Csicserin, szovjet külügyi népbiztos egy 1930-ban megjelent fejtegetését Mozart zené­jéről, különös tekintettel a zeneszer­ző forradalmiságára. A tanulmány akkoriban nem keltett különösebb feltűnést, s öt évvel később, mikor német fordításban is megjelent írása a lipcsei VEB Deutscher Verlag für Musik gondozásában, a világot már más problémák foglalkoztatták. A tanulmány a történelmi távlatból talán most érdekesebb, mint megje­lenésének idejében. Már maga az a tény, hogy az első szovjet külügyi népbiztos zenével is foglalkozott, s különösen Mozarttal, még színe­sebbé teszi pályafutása történetét. Gondoljuk meg, gazdag, jómódú szülők gyermekeként született 1872-ben, majd 1898-ban a cári Oroszország diplomáciai szolgálatá­ba lépett. Ugyanakkor felvette a kapcsolatot a szociáldemokrata munkáspárttal. Emiatt 1908-ban Berlinben letartóztatták, majd emig­ránsként élt Franciaországban és Angliában, ahol újból fogságba ve­tették. Az orosz forradalmi kormány kérésére kiadták, s megbízták a kül- nnv/i nónbiztossággal. A szovjet kor­mány képviselőjeként ő írta alá a breszt-litovszki békét. Lenin bizal­mába fogadja, s a külügyminiszter- ségét megtartotta 1929-ig, amikor Sztálin eltávolította. Magányosan, betegen élt egészen 1936-ban be­következett haláláig. Érdemeit a szovjet hatalom kül­politikai megszilárdításáért csak most kezdik ismét elismerni, s mun­kásságának feltárása során derült fény zenei érdeklődésére is. Erről több tanumány jelent meg az elmúlt években a Szovjetunióban, s ez ösztönözhette a Rowohlt Kiadót a Mozart-tanulmány megjelenteté­sére. Ebben Csicserin „kulcstörté­netnek“ nevezi egyebek között a Varázsfuvolát - az egész zene- történet egyik kiemelkedő remekmű­vét amelynek cselekményéből és zenéjéből a korabeli forradalmi Eu­rópa jelképe bontakozik ki. A tanul­mány lényege tehát azt, hogy Mo­zart az általános hiedelemmel ellen­tétben nem a „gondtalan vidámság“ zeneszerzője volt, hanem egész muzsikájával az igazság győzelmé­ért, a haladásért harcolt. Csicserin tanulmánya éppen ezért magyará­zat arra is, hogy miért tekintette - magára vonatkoztatva - példaké­pének a nagy zeneszerzőt. VÁMOS IMRE Színházi kísérletek A „Vis-á-vis“ színházi csoport 18-25 éves közreműködőket keres- ez egyike azoknak a hirdetések­nek, amelyekben kis színházi cso­portok hívják fel magukra a figyel­met. Utalás ez arra is, hogy van a berlini színházi életnek egy „má­sodik vonala“ is, amely a nagy és ismert színházak mellett az utóbbi években - méreteiben és hatásában is - szembeszökően fejlődik. Berlin színházi életéről sokat le­het mondani és sokat is írtak már róla. Három nagy zenés színháza és hét prózai színpada estéről estére különleges élményt nyújt a közön­ségnek. Kabaréit, bábszínpadait is sokan látogatják. A színvonal ma­gas. a színházi produkciók nemzet­közileg is elismertek. Mégis ez csak egyik - bár való­ban a legfeltűnőbb - oldala a berlini színházi életnek. Művészileg és po­litikailag is érdekes a másik oldal: Berlin kisebb játékszínei. Itt a nagy társulatok legjobbjai ugyanúgy fel­lépnek, mint a színművészeti főisko­lások és az amatörök. Ez az új típusú színpad olyan kapcsolatot te­remt a színház és a közönség kö­zött, amelyben a kísérlet és a kom­munikáció - az érintkezés - egy­aránt fontos. Nem úgy lép fel mint az eddig ismert színházi intézmények ellenlábasa, hanem inkább kiegé­szítője és gazdagítója. Az apró, intim hangulatú játékszí­nek mindenütt megtalálhatók a vá­rosban, magukban a színházakban is, de a művelődési otthonokban, az üzemekben és az egyetemeken is. Ami a nézőnek már az első látoga­tás alkalmával szembetűnik: az a művészek személyes elkötelezett­sége. Ez mindig nagy hatással van a közönségre, amely az előadás közben cselekvő partnerré válik. A Nemet Színház felújította a ma­tinék hagyományát. Vasárnap dél­előttönként színészek gyakran egé­szen egyéni programokkal lépnek fel. Inge Keller például felolvas Inge- borg Bachmar.n valamelyik müvé­ből, Rolf Ludwig részleteket ad elő Fallada könyvéből, a Történetek a pólyáskorból című kötetből, Friedo Solter tolmácsolja Peter Weiss gon­dolatait Az ellenállás esztétikájá-ból. Legutóbb négy vasárnap délelőtti műsort szenteltek expresszionista színműíróknak: Hasenclevernek, Goeringnek, Tollernekés Kaisernek. Máskor színpadképekkel kiegészí­tett felolvasásokon háborúellenes darabokból idéznek. Ez a társulat tartja fenn az NDK egyetlen hivatá­sos pantomimszínházát, amely- egyre növekvő sikerrel - próbálja ennek az egészen különleges szín­játszási formának a lehetőségeit hasznosítani. A Berliner Ensemble „próbaszín­padot“ működtet. így hozzák köze­lebb fiatal NDK-beli szerzők új da­rabjait a nézőkhöz, de klasszikusok- így Lorca - darabjainak kísérleti bemutatóira is vállalkoznak. Chilei művészek szintén fellépnek itt, ki­pellengérezve darabjaikban a fa­siszta diktatúrát. A ,,Harmadik emeleti színház“- zal a Volksbühne - Népszínház - ál­landó kisszinpadot teremtett. Új ha­zai drámáktól haladó nyugat-euró­pai szerzők darabjain keresztül egé­szen a társalgóvitatkozó darabokig terjed a repertoár. Szerepelnek eb­ben a színházban fiatal költők is, akik nemcsak felolvasnak müveik­ből, vitatkoznak is a közönséggel. A Volksbühne tevékenységének csúcspontja a népünnepélyszerű színházi spektákulum, amikor a ház minden lehetőségét felhasználva egyszerre kilenc darabot is ját­szanak. Egy másik kezdeményezést, amely a Volksbühne ifjú színészei­nek egy csoportjától ered, színházi kaleidoszkópnak neveznek. Ez ab­ból áll, hogy a rendes játékterv mel­lett klasszikus darabok kísérleti színrevitelével jelentkeznek, különö­sen olyanokéval, amelyeknek a té­mája a béke iránti elkötelezettséget sugallja. így például Goethe Os- Faust-jával, vagy Shakespeare Troi- lus és Cressidájával nyomatékosan utalnak korunk legfontosabb problé­máira. A Makszim Gorkij Színháznak is van néhány éve egy kis stúdiója. Repertoárdarabjainak szerzői Athol Fugard, Rudi Strahl és szovjet írók. A Friedrichstadtpalast a Tojás ne­vű kisszínpadnak ad otthont. Általá­ban bohózatokat, bulvárdarabokat láthatnak itt a nézők, de „súlyosab­bakat“ is, így például Dario Fo ko­médiáit, Sternheim A nadrág című darabját. Fáradoznak a húszas évek irodalmi kabaréinak a felújításán. Ilyen estjeiken megemlékeznek olyan szerzőkről és szereplőkről, mint Friedrich Hollaender, Ottó Reutter és Claire Waldoff. A reprezentatív Köztársasági Pa­lotában játszik tíz év óta a „palota­színház“, ahol különböző berlini színházak művészei szerepelnek szóló-előadásban, vagy közremű­ködnek egy-egy darabban. Vannak itt felolvasó estek, klasszikus és je­lenkori zeneestek, kiállítások is. „Bat-stúdiószínpad" a neve an­nak az érdekes játékszínnek, amely Berlin Prenzlauer Berg nevű kerüle­tében működik. Itt a rendezők is, meg a szereplők is túlnyomórészt főiskolások, az Ernst Busch Szín­házművészeti Főiskola hallgatói. Az előadások kísérleti jellegűek, erede­tiek, friss a hangvételük. Klassziku­sok, mint Kleist, NDK-szerzők, mint Müller és Wendt, és olyan írók, mint Turrini, Fugard, Gala, vagy a chilei Skarmeta s Quintana színdarabjait is előadják itt, a játék örömével és egyben politikai elkötelezettséggel. Előadásaikat gyakran követik be­szélgetések, viták. (INTERPRESS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom