Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-31 / 30. szám
N emzetiségi irodalmunk felnőttkorát jubilánsaink gyarapodó sora igazolja. Az „idő markában“ (Sütő András metaforája) munkálkodva teljesednek ki alapozó nemzedékünk életművei. Hat évtized már lehetőséget ad az összegezésre. Csanda Sándor - tudott dolog - irodalomtörténetünk és műkritikánk megalapozásában és fejlesztésében vállalt komoly, megbecsülendő részt. E téren elért eredményei számottevőek, irodalmi életünkben való folyamatos jelenléte gyümölcsöző. Irodalmi kutatásainak és történetírói tevékenységének hoza- déka az egyetemes magyar irodalomtudat értékrendjében is tisztes helyet foglal el. A nemzeti irodalmak kapcsolattörténetében végzett kutatásai eszmei szempontból alapozó és meghatározó értékűek. Az „idő marka“ irodalmunk számára az ötvenes évek legelején nyílt meg, hogy helyet keressünk és tálaljunk benne, és érzékeltetik a szerző adatgazdagságra és tényközlésre törő stílusát. Esetlegességeik ellenére megérezzük bennük Csanda helyes történeti érzékenységét, közvetlen ha- gyománykeresö figyelmét és kritikai fogékonyságát. Amikor ilyen szempontokat említünk, tudatosítanunk kell, hogy irodalmunk ezen korszakában az érték fogalmát hiánya jellemezte, még relatív jelenlétéről is alig beszéltünk (Fábry Zoltán kivételével), ezért a reményekre jogosító szellemi irányultság és céltudatos gondolatiság már megérdemli figyelmünket. Felmerülhet a kérdés, hogy ma, kimunkált és megszerzett irodalmi értékeink - relatív - magaslatáról szemlélődve célszerú-e gyakran és részletesen emlegetni kezdeti esendöségünket? Bizonyára - és természetesen - fiatalabb nemzedékeink, megalapozott és intézményesített irodalmi közegben és sokrétű szellemi miliőben induló kezdőink meg sem érthetik indulásunk és meghatározó értékei. A népek és nemzetek az új történelmi helyzetben szükségszerűen keresik múltjuk közös vonásait, társadalmi fejlődésük találkozási pontjait. Ennek a folyamatnak során a nemzeti gondolkodás új minőséggel, a népek egymásrautaltságának felismerésével, együttéléstudattal gazdagodik. Annál jobb, ha a közös jegyek olyan történelmi korszakokban lelhetők fel, hogy bizonyítják, a múltban az elnyomott, szabadságukért harcoló népek megérezték közös érdekeiket. Csanda Sándor kapcsolattörténeti munkássága ilyen területről és korból mutat fel maradandó értékeket. A magyar-szlovák kulturális kapcsolatok (1959), A törökellenes és kurucharcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai (1961) című művei feltárják népeink együttélésének fontos, pozitív részleteit és kultúrájuk összefüggéseit, s ugyanakkor a helyes történeti látás és tényfeltáró kutatóCsanda Sándor hatvanéves állandó szorítását (is) érezve, jövőnk kiteljesítésén munkálkodjunk. Irodalmunk esélyei- ez is köztudott - erősen körülhatároltak voltak. A nemzetiségi kulturális újrakezdés mindennapjainak hordalékában alig csillant fel érték a maradandóság esélyével. Az eszmélődö irodalom jelenléte olyan önértéknek bizonyult, amely csak lehetősége a jövőt sejtető minőségnek. Nem véletlen, hanem inkább törvényszerű - és szimbolikus értelmű -, hogy Csanda Sándor Írói útja- is! - Sas Andor tanári környezetéből és tudósi közelségéből indult. Maga a születő irodalom inkább volt az írástudás „iskolája", mint értékteremtő alkotóműhelye. A Ko- mensky Egyetem magyar tanszéke akkor, a kezdeteknél az irodalomelméleti és -történeti gondolkodás bölcsőjének bizonyult. Csanda Sándor helyét, melyet mai irodalmi gondolkodásunk és tudományos életünk kezdetén betöltött történelmi távlatokból nézve is tisztán látjuk és nagyra értékeljük. Munkásságának erényei az adatgyűjtés és tényfeltárás szorgalmas művelésével kezdődnek. Fáradhatatlan kutatónak bizonyult, munkabíró olvasónak, aki választott témáját a legapróbb részletekig igyekszik nyomon követni. Szellemi alkata is erre képesítette leginkább, részletes tényismeretre, széles körű emlékezetre és informá- ciórögzitésre, adatok és minősítések megőrzésének a képességére. Rendszerező és leíró képessége kiválóan segítette nemzetiségi tudományosságunk alapozó törekvéseinek a sikerét. Mondhatnánk úgy is, hogy a nemzetiség irodalmi tudat fejlődésének extenziv korszakában többféle vonatkozásban is tudta szolgálni a szlovákiai magyar kultúra kibontakozását. A komoly életműre készülődő irodalomtudós mellett látnunk kell a fiatal egyetemi tanársegédet - maga is tanul még, de már egyetemi szinten tanít! -, s nem különben az irodalomszervezőt, a magyar iróközösség egyik programadóját, a társadalmi életben is szerepet vállaló közösségi embert. M ár az Új Hajtások című antológiában (1953) - melynek döntő része iskolai és önképzököri szintet képvisel - olyan írásokkal szerepelt, amelyek jelzik munkás- ságg irányvételét. A Sarlóról és Egri Viktorról írt tanulmányai „zsengék“, a korszak formalizmusának minden jegyével, de így is Nagy László felvétele körülményeit. A kérdést ne döntsük el igennel vagy nemmel: a múltismeretről tudjuk, hogy egyben önismeret! Az ötvenes évek elejének irodalmi merevsége - sematizmusa - egyfajta formalizmus: kánonokhoz, külsőségekhez, példákhoz való feltétlen ragaszkodás. Az eszményi elképzelés egyeduralma, amikor a művészi idea megjelenési formája helyettesítheti a lényeget, az alkotás értelmét. (Tanulságos lenne összevetni a művészi formalizmus és a sematizmus közös lényegi jegyeit!) Ezért a korszak irodalmi terméséből kevés tartós érték maradt, egyetemes tartalmi jelentésre és folyamatos érvényre, melyet nem temet el az idő, a kor művészi lényegét megörökítő alkotások számíthatnak. Csanda Sándor jó érzékkel - alkatából következő törvényszerűséggel - igazodott ekkor a szocialista eszmék alapjához és lényegéhez, az internacionalizmus eszményéhez. A nemzetköziség eszméje az újjászerveződő Kelet-Közép-Európában a népek és nemzetek együttélésének rendezőelve lett, mely külső és belső viszonyaikat egyaránt meghatározta. Csanda munkásságának értéke és eredményeinek hitele e téren nemzetközi összefüggésekben hatott. E müvei a szlovák-magyar történelmi együttélés kérdései tisztázásának komoly eredményei munka módszertani példái lesznek. A nemzeti - nemzetiségi előítélettel szembeszállni elvi szilárdságot és férfias következetességet feltételez. Csanda életművében és tudományos állásfoglalásában megtaláljuk e tulajdonságokat, ott van legutóbbi műveiben is (Szülőföld és irodalom, 1977; Szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományai, 1986), melyek így nemzetiségi irodalomtudatunk és történelemszemléletünk alakitói és meghatározói lehetnek. További kutatási területe, melyen a történész mellett a múkritikust is tetten érjük, közvetlen irodalmi hagyományaink feltárása és jelenünkkel való szembesítése. Irodalmunk történetének egyik kulcsszava a „semmiből indulás“ fogalma, függetlenül attól, hogy érvényét illetően pro és kontra vélemények hangzanak el. Irodalmunk nagy belső ellentmondása, hogy első nemzedéke nem - vagy alig - tudott közvetlen elődeiről. Az indulási pont feltételrendszere sajátos és bonyolult. A kérdés így is feltehető: mit és miért kellett volna az induló nemzedéknek ismernie elődeitől? Nem elég az íráshoz, az első hangleütéshez a meglévő, benső iráskényszer, a tehetségre utaló formakészség, az önkifejezés akarása, melyet általános irodalmi tájékozottság kísér? Jó esetben bizonyára elég! (Se rokona, se boldog őse... mondta volt meggyőzően és igazui Ady.) A kérdés azonban bonyolultabb. A művészi egyéniség egyedi akar lenni, elődökre nincs szüksége, ahogy utódaira sem gondol, önmagával eltelve alkot, magát adja, s ez így helyes (idegen hatás epigonná tenné). Az irodalom egésze azonban - lévén közösségi tudat és öntudat - nem lehet gyökértelen és rokontalan (társtalan), nem lóghat a levegőben, a magányt nem bírván, szüksége van haladó hagyományokra és a folyamatosság tudatára, mert jövője biztonságát látja bennük, elődöket igényel, hogy érzékelje a holnap látomását. Szüksége van a biztonságra, melyet a történelem tanúsága és a maga elé tűzött célok múltban gyökerező realitása ad, mohón - és szükségszerűen - óhajtja ősök és utódok meglévöségének a tudatát. E gyike volt azoknak, akik nemzetiségi irodalmunk közelmúltját tényekkel támasztották alá és adatokkal tették meg- foghatóvá, felkutatták és rendszerezték szellemi törekvéseink közvetlen, hagyományértékű előzményeit, melyeket a második világháborút követően felbomlasztott és szétszórt a történelem. Sajátos európai jelenség: határokon innen és túl élnek a kisebbségi irodalom képviselői, de magát az irodalmat, annak identitását és egységét, sajátos céljait és egyetemes sejtéseit hatályon kívül helyezte és betemette az idő. Ám a szocialista kor ismét igényelte hagyomány-értékét, emlékét tehát fel kellett támasztani! Fábry Zoltán példaként élő személyét - alakját - körül kellett venni kortársaival, azok műveivel, alkotó törekvéseivel és a letűnt kor szellemi körképével. A létforma képét, melyet magunkénak mondhatunk, már előttünk is fogalmazták felelős írástudók; kik voltak, milyen célokat tűztek maguk elé? Milyen elődök emlékének és előzményeknek a humuszába ágyazódik életérzésünk, gondolataink, milyen írói valóságképek és teljesítmények gazdagíthatják tudatunkat, erősíthetik öntudatunkat? ^Qanda Sándor első forrásértékű vO munkája Sellyéi József Nádas házak című kötetének válogatása s a mű bevezető tanulmánya, melyben a kisebbségi irodalom paraszt ,,őstehetség“-ének méltó emlékét és üzenetét állítja elénk. Valóság és illúzió (1962) és Hidak sorsa (1965) című köteteiben Az Úfcímü folyóiratról szóló tanulmánya mellett további iróport- rék (Forbáth Imre, Berkó Sándor, Vozári Dezső) gazdagítják a múlt képét, árnyalják jelentőségét. Jegyeztek a csehszlovákiai magyar irodalom történetéhez című vázlatában először körvonalazza meg egy lehetséges irodalomtörténet fejezeteit és koncepcióit. A kezdeti átfogó kép az évekkel tovább gazdagszik és kiegészül, majd részben alakot ölt az Első nemzedék-ben. Csanda műve ténygazdagsága és adatteljessége okán irodalomtörténetünk alapkönyve lett, hiánypótló mű, mely átmenetileg helyettesíti az első köztársaság magyar kisebbségi irodalmának részletes és koncepciózus történetét. Okkal állíthatjuk, hogy elődje a készülő Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Lexikonnak, melynek megírásában Csanda Sándor ugyancsak jelentős részt vállalt. N emzedékéről, kortársairól és sorstársairól szóló írásait Harmadik nemzedék (1971) című kötetében gyűjtötte össze. Bizonyítékául, hogy eszmei állásfoglalása kritikai véleményeiben is megnyilvánul, s az irodalomtudósnak az aktuálisról, a születőről is van mondanivalója. Személyében a történészt a mübíráló szemlélete is erősíti. Értékelő dolgozatunk jubileumi alkalma és ünnepi hangvétele sem ment fel annak kötelessége alól, hogy a kritikus minősítéséről külön is szóljunk: irodalmi minősítései, esztétikai értékelései halványabbak, ellentmondásosabbak történeti munkáinál. A művészi színvonal és formai tökély megítélésében gyakran bizonytalan és esetleges, következetlenségre hajlamos. Alkatából eredően ilyen. A tények embere, pol tikus indítékú, az eszmének elkötelezett történetiség szorgalmas munkása. A feltáró munkával együttjáró részlet-hűség, aprólékosság és ténybeli pontosság kötik le figyelmét, összefüggések feltárására, nagy össz- szegezésekre ritkán vállalkozik. Aktuális kritikái is részigazságok felvállalásával, sajátos szempontok megcsillantásával jeleskednek inkább, a minőségi szintézis és átfogóan érvényes ítéletmondás gyengébb oldala. Szellemi teljesítményének summáját irodalomtörténeti dolgozataiban - felfedezéseiben és eszmei minősítéseiben - becsülhetjük leginkább. Abban a teljes értékűen vállalt célkitűzésben, melyet A magyar-szlovák irodalmi és kulturális kapcsolatok kutatásának kérdései című tanulmányában (Hidak sorsa 116.1.) így fogalmazott meg: „A felszabadulás előtt egyesek a nemzeti sérelmek kölcsönös emlegetésével szították az ellentéteket, ma a pozitív értékek és hagyományok megismertetésével mélyítjük el a nemzetek közötti barátságot és szimpátiát." DUBA GYULA ÚJ SZÚ 1987. VII. 31. E lső írásai a hatvanas évek közepén jelentek meg. Viktorija Tokarjeva visszatérő témája: a szerelem.- Gyakran elfelejtjük, hogy a szerelem a legnagyobb próbatétel, és - teszi hozzá elgondolkodva - a legnagyobb művészet. Nem mindenki képes szeretni, és nem mindenki képes elfogadni a szerelmet. A szerelem - ajándék, s mint minden ajándék - ritkaság! Tokarjeva prózájában a nők az aktiv kezdeményezők, a férfiak, szerény statiszták. Ezért van, aki rosszmájúan tipikusan „női“ írónak tartja.- Nem hinném, hogy az írásban a nemeknek külön szerepe volna - válaszolja. - Vannak jó és rossz írók. Mellesleg, ha már itt tartunk, az úgynevezett „női" irodalmat többnyire férfiak művelik! Valóban: Tokarjeva írásaiból hiányzik a szentimentaliz- mus, az érzelgősség, az igénytelenség, amit a „női“ irodalom jellemzőinek vélnek. Sokan azt vetik a szemére, hogy elefántcsonttoronyból nézi a világot, nem eléggé elkötelezett író.- Ugyan - legyint -, nekem nyilvánvaló, hogy a női sorsról írott elbeszélés nem képviselhet semleges álláspontot. Hiszen a nők is emberek - teszi hozzá szarkasztikus éllel. - Az otthon, a család nagyon fontos az ember életében- fordítja komolyra a szót. - Az otthon olyan, mint egy repülőtér, s benne az ember a repülőgép. Szeretném látni, hogyan száll fel vagy landol a gép egy rosszul karbantartott repülőtéren. Az ember hajlamos arra, hogy sikertelenségéért nem magát, hanem a többieket hibáztassa. MeggyőzőA női boldogság titka désem, hogy a munkában és a magánéletben sok - ha nem is minden - függ a személyiségtől " Tokarjeva prózájában a gyengébb nem gyakran válik vezetővé, az erősebb meg vezetetté. Erről azt mondja:-A modern nő kivívta szabadságát, ma már önálló, művelt, anyagilag független. De a függetlenségnek ára is van. A szabadság elvette azt a korábbi jogát, hogy védtelen legyen, a férfitól pedig, hogy gondoskodjon a nőről, a gyenge lényről. Ma talán a nők inkább megvannak férfiak nélkül, mint fordítva. Az Írónő szerint az érzelmi gazdagság a nőkből fakad.- Lelkileg, érzelmileg a nők rendszerint sokkal gazdagabbak. Hősnőim vágynak a szerelemre, s hiányát komoly drámaként élik meg. A férfiaknak könnyebb - véli -, mivel nekik elsősorban a munka és a karrier a fontos. Á nők érzéseiken, a férfiak munkájukon keresztül élnek. Hogy mi a megoldás, arra Tokarjeva így felel: - Úgy vélem, hogy az a nő, aki akar és tud mások számára hasznossá válni", nem érzi magát magányosnak. Legfontosabb, hogy ne váljék keserű emberré, ne adjon helyet lelkében a gonosznak. Az írónő szerint a legfontosabb, hogy az ember a maga útját járja. A boldogság az - hangsúlyozza -, amikor szereted az életkorodat és annak megfelelően élsz. Ha saját megfogalmazásomból indulok ki - teszi hozzá elgondolkodva -, akkor magam is boldog vagyok. Van férjem, lányom. Nekik szükségük van rám, s én szívesen gondoskodom róluk. Biztos vagyok benne, hogy a helyes utat választottam - a számomra helyes utat - javítja ki magát. - S ami a legfontosabb - mondja végül -, van hivatásom: az irás. (APN) nmm noun
