Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-31 / 30. szám
(Részlet) Bergamum ellenállt. Pompás falak védték a hegytetőn álló várost. Alboin felégette környékét és továbbvonult Mediolanum felé. Bergamumra nem volt gondja, megadja magát, ha elvágja a világtól, az életadó síkságtól. Bergamum alatt Narzesz követe, a szapora beszédű Dagiszteusz várta.- A legkegyelmesebb helytartó hódoló üdvözletét küldi felségednek - szólt mély bókolással a követ. Alboin fitymálva nézte a görnyedezöt.- Jókor küldi - mondta, és legyintett. Mit bánja ö már Narzeszt. Semmi dolga nincs a hatalmát vesztett vén herélttel. Menjen Bizáncba guzsalyt hajtani, gyapjút fonni asszonyruhában, ahogy császárnője üzente!-Az én hibám, felség... Nehéz volt el- vergödni Bergamumig. Longinusz vigyázza a római utakat. Elfogatta minden követünket, csak én jártam szerencsével... - hebegte, és zavarában még alázatosabb lett. Érezte: a hízelgő szép szó itt céltalan, a király türelmetlen, alig figyeli. Kiismerhetetlen, dölyfös ember. Végtére is mindent az ó urának köszönhet, és szemernyi hálát sem mutat. Megértette: Narzesz szerepe csúf véget ért, becsalogatta Itáliába ezt a vad barbárt és szörnyű gyülevész hadát tengernyi néppel, hogy borsot törjön a bizánci udvar orra alá, és most az ember egy kézlegyintéssel elintézi.- Mit akar tőlem az exarcha? - kérdezte Alboin közönnyel. Neapolisból már Rómába költözött, és téged tárt karokkal oda vár. Alboin nagy léptekkel járt fel és alá. Komor lett, és hallgatott.-Vágd keresztül magád Longinusz középső légióján, és foglald el Rómát - folytatta Dagiszteusz.- Ezt üzeni nekem a helytartó?- Erre kéri felségedet. Ha birtokodba kerül az örök Város, tiéd egész Itália. És * üzeni még: siess, hogy a nagy ószi esők előtt Rómában légy. Alboin töprengett:- Liguria még nem az enyém. Keleten Ravenna biztos falai közt Longinusz vár. Ravenna mocsaraiba befullasztaná a fél hadamat. Vágjak át rohanva a Pó síkságán? Bolond tanács! Gúnyos volt a mosolygása, és leckézte- töen odavágta:- Hadvezér üzeni nekem, vagy heréit? Dagiszteusz sápadozott, kócos kis ember lett, lenyelte a sértést, és szégyenkezve hallgatott.- Vidd a válaszomat a helytartónak. Nem éhezek Rómára, amíg egész Liguria be nem hódolt, és Ravenna nem az enyém. Mögöttem csak olyan föld maradhat, amelyen az én népem parancsol. Előbb itt végzek. Amit megszerzek, azt örökre akarom. Dagiszteusz szolgai alázattal hajlongott.- Csodálom bölcsességedet, felség... Az én kegyelmes uram magyon megvénült, és nincsen jó erőben. Csak a jó Isten a tudója, megéli-e még a telet. Azért kívánja siettetni utadat. Aboin elbocsátotta a követet. Mediolanum alá szeptember elején érkezett. A város kurta harc után behódolt. Honorátiusz érsek a székesegyház kincseivel Génuába menekült. A város vezetői alázattal hullottak Alboin lába elé, s kegyelemért rimánkodtak. A lakosság a templomokba csődült, és zsolozmázva várta, hogy a barbár hódítók rájuk gyújtják a várost, és halomra ölik őket. De Alboin nem engedett mészárlást és gyújtogatást. Emberei csak egy napig fosztogathattak. Aztán viszatértek a lakók a kirabolt otthonokba, és fellélegzettek, hogy az új urak nem bántották életüket. Mediolanum eleste megnyitotta az utat a Pó felső síksága felé. Alboin a szászok kezére akarta bizni a tartományt. Ideje volt, hogy röghöz kösse őket. Izgága és lobbanékony természetükkel sok viszályt szítottak a hadban. Régen lemondott tervéről, hogy cseperedő kisleányát, Albszvindát eljegyezze Hildibrand herceggel. Erélytelen, tétovázó férfi volt a szász, álmodozó lélek, s gyűlölte a hadjárat viszontagságait. Nem termett parancsolásra, egy nép vezetésére. Az idő más megoldást hozott: ősszel híre jött, hogy Lothár és Szigibert frank királyok az Elba partjára svábokat telepítettek; a szász vezérek, akiknek nem tetszett az alárendelt szerep, amit a longobárd urak mellett betöltötték, rávették az erélytelen Hildibrandot, hogy forduljanak vissza, és űzzék el a svábokat régi otthonukból. Alboin könnyű szívvel hagyta őket elvonulni. Alig takarodtak ki Itáliából, vészhír jött: Galliából martalóc törzsek törtek be. Alboin nagyobb csapatot küldött ellenük, és a vezérlést Klefre bízta. Attót tartott, ha nem vet véget garázdálkodásuknak, valamelyik frank király ráéhezik a Pó síkságára, és részt kér a foglalásból. Súlyos gondokat hozott a honfoglalás második tele. Fogyóban volt a kenyér. A dögvész következményeként minden élelemben hiány mutatkozott. Az alig művelt földek nem termettek eleget. Vad és kegyetlen harácsolás kezdődött az ínség sújtotta tartományokban. A kifosztott falvak és városok lakói riadtan menekültek délre, a tengerhez. Útban a ligur tengerpart felé, Pavia ellenállt a rohamnak. Faltörő kosokkal és ostromgépekkel mentek neki a falaknak, de a város elszántan védte magát. Egy téli hajnalon Alboin maga vezette az ostromot. Alig értek a fal alá, kedvenc testőre, Fizulf nyíltól holtra sebezve lebukott lováról. Iszonyú haragra lobbant. Minden dühe és haragja a dacoló város ellen fordult.- Ezt megkeserülitek! - kiáltott habzó szájjal. Nagyon kedvelte Gizulfot, leghívebb testőre volt. Szörnyű megtorlást akart: fölperzseli a makacs várost, ha végre betöri falait. Kegyetlenül kardélre hány minden élőt. Ahogy Mediolanumot megkímélte, olyan pokolian végez Paviával, elsöpri a föld színéről. A város védői, mintha megsejtették volna fogadalmát, még elszántabban vetették vissza támadásait... Nem tudott rést ütni a falakon. Megpróbálta a kiéheztetés taktikáját. Ott vesztegelt egész télen át a falak körül, de mintha titkos alagutakon élelem ömlene Paviába, az ostromlottak ellenállása nem lankadt. Gyűrte magába a dühöt. Itt pusztul maga is a falak alatt, ha nem tud áttörni rajtuk! Sok harcosa hagyta ott életét Pavia bevehetetlennek tűnő falai alatt. Egy meddő roham után Maxentiusz a sebesültek közt Medvét lelte nyílvesszővel a mellében.- A gyermekeim... - hörögte a haldokló, amikor Maxentiusz szolgáival a táborba vitette. - A király megígérte... - tapadt fakuló szeme kérőn Maxentiuszra. Maxentiusz komor arccal bólintott. Igen, Alboin eskü alatt fogadta, hogy gondját viseli az árváknak és özvegyeknek. Ez a vigasza most a haldoklóknak, ez a tudat könnyíti halálát.- Gondom lesz rá, hogy Szőke földet kapjon - hajolt föléje, és e pillanatban úgy látta, hogy medve arca kisimul, mosoly virul kéküló szája szegletében, az első mosoly, amit ezen a komor és büszke férfiarcon megpillantott. Kardot a kicsi Medve kezébe, ha felnő... - lehelte Medve, s a torkába tóduló vér elfolytotta további szavait. A feje hátrahullott, kibuggyanó vére elmosta ajkáról a mosolyt. Maxentiusz elengedte Medve hűlő kezét. Ha fiatalabb ISnne s nem ilyen sírba hajló reszketős vénember, magához venné Szőkét és gyermekeit; felnevelné a kis Medvét, aki talán már szabad emberhez illő nevet kap, de nem adna pallost a kezébe, hogy apja nyomdokaiba lépjen, és egykor majd ő is vérével áztassa ezt a telhetetlen, piros embervért szomjazó földet. Miféle dóré ábránd, felhőt kergető álom! Más eszményt adni a villogó, kifent vasakkal élőkön és holtakon átgázoló barbár világnak! Elűzni a lelkekből az ölés és földfoglalás démonát, megszabadítani őket a prédaszerzés, a birtoklás és a rablás ördögétől, s virágzó édent, földi paradicsomot, a béke ligetét varázsolni itt ezen az áldott síkságon, ahoi mindert oly bőségben teremhetne, ha ember keze nem ragadna örökkön gyilkoló fegyvereket! Széttekintett az est fátylaival takaródzó tájon, és a szíve megnehezedett, vergődött a mellében, mintha öt is seb érte volna, soha be nem hegedő, gyógyíthatatlan seb. Nem érezte még ilyen súlyosnak az öregség terhét, mint e pillanatban, ahogy sebesültek és holtak közt botladozott kiégett szemmel, mint ereje végére ért s tudásából kifosztott tehetetlen aggastyán. Milyen keveset segíthetett! Olykor-olykor enyhíthette valaki szenvedését, felszáríthatott néhány könnycseppet ... Semmiség az ember mérhetetlen gyötrelmeiben! Alboin borba, részegségbe és kéjelgés- be kezdte ölni roppant indulatait. Valamerről egy koromfekete hajú latin leány került a sátrába; Flávia volt álneve. Csodálatosan csillogó nagy ártatlan szeme volt a leánynak, de túzlángok szikráztak benne. Ügyes és tapasztalt szerető volt, apró csókokkal, kígyóként meg-megvonag- ló testtel, csiklandó bujasággal gyújtotta lázra érzékeit. Egy kora hajnalon madárcsicsergésre ébredt. Amikor kilépett sátrából, még szürke volt az ég, s a tábor mögött feketén strá- zsáltak a píniák. Nagyot nyújtózott, a csontjait ropogtatta, és ásítva körülnézett a haj- nalodásban. A tábor még aludt, csak a várfal felé tolt őrszemek figyelték a homályt, hogy a város védői a sötétség leple alatt meg ne lephessék az ostromlókat. Aludt a sátorban Flávia is. Alboin szája keserű lett, amikor a leány gyakorlott ölelésére gondolt. Átkozott boszorkány, hogy így megfogta érzékeit. Végighaladt a táboron, elhárította testőrei kíséretét, egymaga ment a pirkadó kelet felé. Ha így menne, menne, és vissza nem nézne, talán három napba se telne és Veronába érne... A szíve hevesen megdobbant. Felvillant benne Rozamunda tisztasága, meleg és illatos fehér teste, amelynek hajlandóságát mindig új gyönyörűség volt kiérdemelni. Rozamunda - élete egyetlen, igazi, szerelmes asszonya! Oly viharos vággyal gondolt rá, hogy ködbe borult a szeme. Hogyan is tehette, hogy hetekre, hónapokra megfosztotta magát közéllététöl! Míg ö rongy cédákkal, a tábor körül kerengő nőkkel kutyálkodik, milyen hűségesen várja Veronában; üzeneteiben csupa kivántató jóság, figyelem és gyengédség van. Visszafordult, és Helmekiszt hívatta.- Testvér, elmégy Veronába a királyasz- szonyért! Akarom, hogy jöjjön! - rendelkezett. A ferdevállú piros orcával hallgatta a parancsot. (nyére volt, hogy legsebesebb lován elvágtathat Veronába. Mintha szárnya volna, repül a felséges asszonyért. Boldogító feladat: idekísérni téli táborukba.- Gondodra bízom ót, testvér. Ügyelj, hogy az út el ne gyötörje!... A királyasszony vigyázzon magára, az egészségére... a testére! Alboin földerülő lélekkel mosolygott. Szeme kék fénnyel csillogott, egész lényét nagy felszabadult öröm töltötte el.- Várandós a felséges asszony? - csodálkozott rá Helmekisz, és hitetlenül csóválta a fejét. Alig néhány napja futár jött Veronából; alaposan kifaggatta, mi újság a palotában, de arról semmit sem hallott, hogy oly nagy eseményt várnának.- Te is jól ismered ót... Szemérmes, ilyet nem üzenne. Én mégis tudom. Úgy szerettem Veronában... tavaszra fiam lesz tóté, Hermekisz! A ferdevállú lehorgasztott fejjel hallgatott. Mit is felelhetne ennek a hatalmas, nagy erejű embernek, aki olyan biztosra veszi apaságát. Nem tudja, amiről az egész udvar suttog, hogy a királynő meddő! Észveszejtőén gyönyörűséges, fejedelmi asszony, de a legutolsó rabnönél is szerencsétlenebb, mert meddő a méhe! Hiába lobban fel szerelmesen Alboin vére, hiába öleli magához fogantató hévvel, az évek óta áhított termékenység elmarad. Rozamunda már nem szülhet neki örököst!- Ha nyomban indulsz, reggelre Veronában lehetsz - mondta Alboin.- Azonnal nyergeltetek. Helmekiszt két testőr kísérte. Másnap reggel az Athesis köhídján kopogtak a lovak patái. Pihenő nélkül, egyhuzamban tették meg a hosszú utat. Rozamunda nehezen palástolt izgalommal fogadta Helmekiszt.- Felséges asszony, a király üzenetét hozom. Arra kér, oszd meg vele magányát. Rozamunda vére mind a szívére szállt, és pillantása elhomályosult. Vad és mámoros öröm borzongott végig rajta. Hát mégis megtört a makacs férfi? Megérezte végre, hogy nélküle egyedülálló árva, csak félember a nagy mindenségben? A sors eltéphe- tetlen szálakkal összefűzte őket, a büszke ember nem élhet nélküle, vágyódik utána! Megalázó volt a magányos tél, a rettentő egyedüllét itt a palotában. Semmiféle munka, semmiféle játék nem enyhítette egyedüllétét. Az élet megkeseredett, nem volt fénye és öröme. Hihette-e még, hogy Alboin szerelmes vágyódással gondol rá? Fony- nyadt, hervadozott az üres palotában. De már vége a megalázottságnak, Alboin üzent: Paviánál szerelmes szívvel, ölelő karokkal várja. Magában már mosolygott, győztesen, ereje tudatában. Az arca tündöklő lángszín lett, mintha napsütés érte volna. Most gőgösen és büszkén visszavághatna: ha Alboin vágyódik utána, ám jöjjön Veronába, ő nem mozdul ki a palota kényelméből a téli sárba, a hideg és vigasztalan éjszakába. i Micsoda elégtétel, micsoda diadal lenne, ha azt üzenné urának Helmekisszel! Alig futott át rajta a gondolat, már összeborzadt: veszélyes játék volna. Makacssággal nem vehet elégtételt! Jóvátehetetlenül összetörne köztük minden. Meg kell hajolnia, követnie kell a hívó parancsot. Áldozatot kell hoznia szerelméért. Most ó szenved jobban, mert mélyebb, igazabb és tisztább a szerelme.- Még ma indulunk - szólt Helmekisz- nek, és elbocsátotta. Déltájt már úton voltak. Alig ült nyeregbe, szorongó félelmektől meggyötört szíve megkönnyebbült. A hála eláradt rajta, ahogy vágtattak Pavia felé. Nem volt más gondolata, csak a férfi, akit hónapok óta nem látott - egyetlen, édes szerelmes embere, aki a távolban várja, ölelő karokkal egyedül öt várja! * Az íróra emlékezünk, halálának ötödik évfordulója alkalmából. H gott a felesét új dolo rá, hoc sírgödi ságköt lasztot lyek ki a sűrű nőtt vir hogy rr Gon hogy b ám hiá alatt, a sehol s volt né szám, hossza annyi, I Hogy li aki nine Mási ágyból, metróbi liát. Sol ismerve zott kü eléggé minden Mostan kebben az éren san elki ben hár jól ossz szemlél Jóllel dig üzl< keveset lapozott semmit, gi hollét gott a sí felhagy töltött el aki hiát nevét a kezési d kusza I Hecht v< -Néz _ dó, fiata ennyi tel néznünk a sírhely most má hogy me -Mit kérdezne- Akái Ennek a nikus er elromlott be. Igaz a papiról arról info mációja í- Arról informáci-Vagi Hecht. - hogy nei szó, hane a hölgym aki a fele A csín' egy isméi kisvártatv engedélyi gatóhoz.- Gooc Hecht!- Szerem szólítottál ban elindi kárnö kof pedig bari -Tessé- Minél a hibás? Goodm re mutató igazgató < tölt egy ki<- Nem dezte a Iá üvegre mi szoktam i a közérzet- Köszc ve, hogy a jöttem, me idáig siker A ghyme (I
