Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-07-17 / 28. szám
• Szirtes Ági, Básti Juli és Bodnár Erika a Három nővérben (Fábián József felvétele) A színházzal kapcsolatban nem hiszek a véletlenekben. Nézőként érezhetek valamit véletlenszerűnek, de a színház közvetlen közelében élve tudom, hogy az mindig szándékosságok és törvényszerűségek függvénye. Például: lehetetlen olyan havi műsortervet készíteni, amely ne tükrözné az egzakt módon is kimutatható gondolati teremtőerőket. Éppen ezért nem tekinthető különösebb véletlennek, hogy hét budapesti estémből négyet a Katona József Színházban töltöttem, mivel ebből három egymás utáni estén a mai magyar színház fontos előadásait láhattam. Vagyis: a Katona József Színházban aligha az újabban elharapódzóban levő pesti divat miatt jártam. Sokan ugyanis tudni vélik, hogy ez a színház lett az, ahová - ahogy az már lenni szokott - a „divatjelenségekre" érzékeny sznob közönség is „beszokott“. Mások - színházhoz igazán értők - tudják, hogy ez az érdeklődés aztán a határozott gondolatiságot követi, amely a mai magyar társadalomban élő ember létél- ményéröl szólva legtöbbször revelá- ciószerűnek tekinthető. Spiró György Csirkefejének előadásai mindig megosztják a közönséget: a drámai kifejezőeszközként felhasznált nyelvi rétegen megbont- ránkozó és a társadalom állapotának ábrázolásában felelősséggel teli nyíltságot vállalók csoportjaira. Ha leragadnánk Spiró drámájának színpadon szokatlan nyelvi struktúrájánál, és csak az írói eszköz helyénvalóságát firtatnánk, aligha sikerülne minden elemében felfogni a Zsám- béki Gábor rendezte előadás egészét. A drámairó az egyes szerepeket a társadalmi rétegek képviselőinek modellszerű kiválogatásával írta meg. Érdekes Spiró szociológiai szemlélete, amelyben a különböző rétegekhez tartozó emberek kommunikációra képtelen szellemi állapotát tekinti azonosságnak. Ugyanakkor azt sem téveszti szem elől, hogy mint egyének, ezek az emberek valamennyien zsákutcában botladoznak. A környezet szinte fogva tartja valamennyiüket. Valamilyen módon azonban mindannyian ki szeretnének tömi. Ezért is teremtenek maguknak mások által érinthetetlennek tartott dolgokat. Ezek mindegyikéhez igazából az életükből hiányzó valódi cselekvés pótlása köti őket. A dráma középpontjába kerülő Vénasszony macskájában látja megtestesülni a társat, akivel törődnie kell. A Srác saját apjának idealizált alakja felé fordul. Kettejük drámai konfliktusa a színpad képisé- gében ugyan mértéktartóan ábrázolt, de lélektani hatásában sokkoló gyilkosságba torkollik. Magányát a gyűjtögetéssel, majdani társkereső kitörését segítő tárgyakkal (autó, bútor) oldja a Nő. Az Apa sorsa minden kínjáért az Anyát okolja, aki elsőként tört ki ennek az udvarnak a fogságából, de csak alholizmusig ér. Értelmiségi helyzetének ab- szurdságát tükrözi a Tanár minden megnyilvánulása. Úgy beszél az irodalomról a különórára érkező kamaszlányoknak és az udvarban élőknek, hogy a nevetséges helyzetekben önmaga tragikus sorsát rajzolja meg. Zsámbéki Gábor olyan metakommunikációs rétegekben gazdag színészi játékot szervezett egységessé, amelyben megőrződött a kiváló képességű színészek sajátos stílusa. Aligha beszélhetünk itt szöveg alatti kifejezőeszközökről, hiszen éppen Spiró György drámájának szövege az, amelynek felkavaró ereje a szegényesség. A színészek előtt olyan alkotói lehetőség nyílt, amelyet a szöveg „közötti“ kommu- munikációs rövidzárlatok kitöltésével használhattak ki. A Varga Zoltán (Srác) és Vajdai Vilmos (Haver) játszotta kamaszok így lesznek egy pontosan ábrázolt belső lelki kín és feszültség megtestesítőivé. A szere- tettelenség az ő lelkűket annyira megcsonkította, hogy már csak ma- kogásnak tűnő indulatszavakat vetnek oda egymásnak. Míg náluk az érzelmi sivárság, addig a Vajda László (Apa) és Csomós Mari (Anya) játszotta pár esetében a megkeseredettség okozza a kapcsolatteremtés csődjét. Újlaki Dénes és Eperjes Károly (Törzs, illetve Közeg) rendörpárosa pedig a gondolat- talan gépiesség nyomán beszéli az ehhez hasonló töredék-nyelvet. Gobbi Hilda (Vénasszony), Papp Zoltán (Tanár) és Bodnár Erika (Nő) ugyan a környezetükhöz képest választékosabb, gondolatilag és érzelmileg meghatározottabb módon beszélő embereket formálnak meg, de az ö játékuk meggyőz bennünket: nem ismerik fel ezt akülönbözöséget, az ebből eredő egymásrautaltságukat. Arcjátékuk, mozdulataik kifejezik, hogy félnek egymástól. Őket a bizalmatlanság bénítja meg. Még mielőtt a legkiemelkedőbb színészi alakításokról mondanék véleményt. Zsámbéki Gábor rendezői szándékáról ejtenék néhány szót. A díszlet naturalizmusa nem vitte el Zsámbékit ugyanilyen irányba. A színészek játékának lélektani realizmusa, a szituációkban bújkáló irónia, Fűzi Sári karaktereket is kifejező jelmezei és Khell Csörsz színpadi kompozíciójának egésze igen pontosan meghatározott arányokat tükröz. így az sem tűnik erőltetett és belemagyarázott értelmezésnek, hogy a befejező jelenetben kékesszürke (tévés) fénybe borul a színpad, miközben az Apa valamifajta ember-ős módjára vakaródzik. Zsámbéki semmit sem hagy a néző olykor zabolátlan asszociációira. A helyzeteket értelmezi, s így az ö színháza nem összekacsint a nézővel, hanem mindig őszintén szembenéz. Van ennek az előadásnak két olyan szereplője, akik a színészi feladatteljesítés két végletét hajtják végre. Gobbi Hilda (Öregasszony) szinte tragikus hősszerepet játszik. Csomós Mari (Anya) pedig egy epizódszerepben remekel. A két színésznőnek a játéka sok mindenben rokonítható. Mindenekelőtt a lélek és a test kapcsolódásának végletes állapotait mutatják meg. Gobbi nem a várható tragikumot sejteti, hanem a lelki teljességet. Elpusztítják, de az ő színésznői értelmezésében ez is egyik eseménye az Öregasszony életének. Nem az öregasszony rendül meg önmaga sorsától, hárem a néző. Csomós pedig egy szellemi leépülés állapotában az idáig vezető életutat fogalmazza meg: a nő tragédiáját egyetlen jelenetben. A nagyszerű színészi alakítások nem ritkák ebben a színházban. Az írásom születésének idején európai hírűvé lett Három nővérben szinte az egész szereplő-listát fel lehetne sorolni. (Az Ascher Tamás rendezte Csehov-színmű június végén az NSZK-beli „világ színhátai“ elnevezésű fesztiválon szerepelt sikeresen.) A színház vezetésének gesztusa volt a néző felé, hogy a Három nővért és Petrusevszkaja Három lány kékben című komédiáját egymás utáni napon nézhette meg. Mindkettőt Ascher Tamás rendezte, s ehhez hozzátartozik az is, hogy eredetileg nem ebben a sorrendben akart dolgozni. Persze, ismét a néző járt jól, hiszen Ascher Három nővérértelmezése előképe lett a Három lány kékben-i gondolati megnyilvánulásainak. Kínálja a párhuzamokat a két előadás, illetve a két dráma. Mégis inkább a különbözőségekre figyelnék, mert véleményem szerint Ascher rendez: céljai is ilyenek voltak. A rendező a Három nővérben a mindenki előtt megnyíló lehetőség elmulasztásának drámáját látta. A meglévő emberi potenciálok (érzelemvilág, tudás, tehetség, gondolkodásmód) gazdagsága ellenére is végérvényesen beleragadnak a jelképes vidéki kisváros közegébe. A Három lány kékben értelmezése éppen az igen fontos képességek hiányát hangsúlyozza. Ezek a lányok élik az életüket, s marják egymást. Olyanok, mintha Csehov „nővérei“ elevenednének meg özvegyen, alkoholista férjjel az oldalukon, vagy egy válással a hátuk mögött. Ascher Tamás aligha véletlenül, ugyanazokkal a társakkal vállalkozott a Petrusevszkaja-darab megrendezésére is. Szlávik István díszlete és Szakács Györgyi jelmezei a Három nővérben külsődleges képi kifejezőeszközökben gazdag, mindvégig pontosan olvasható művészi funkcionalitást hordoznak. Ezzel szemben a Három lány kékben díszlete már csupán objektuma a konfliktusoknak, nem kínálnak olyan életteret, amely az ott élők sorsával együtt változna. Nem véletlenül állítom, hogy Ascher nem a párhuzamosságokat kereste Csehov és Petrusevszkaja drámaiban, hanem a folytatás valóságképét. Ez az egyenesvonalúság azonban nem jelent egyrétegüséget, annak ellenére sem, hogy Petrusevszkaja opuszá- ból hiányzik az igazi konfliktus. A néző megdöbbenése helyébe a rádöb- benés lép. Ascher ennek a létrejöttét kényszeríti ki, amikor a szitucáiók- ban és a jellemekben az egyéni sorsokat hangsúlyozza. Bár a Három nővér közel két éve van műsoron, a színészi teljesítmények nem erőtlenedtek el. Básti Juli (Mása), Bodnár Erika (Olga), Szirtes Ági (Irina) és Udvaros Dorottya (Na- talja Ivanovna) a női főszerepeket azzal az aprólékos kidolgozottsággal játsszák, amit a rutinban és a sablonokban fulladozó magyar színészetet ismerve, mindig csodálattal látok. Ha csak ezért, akkor is érdemes a Katona József Színház előadásait megnézni. Persze rajtuk kívül Sinkó László (Versinyin), Vajda László (Kuligin), Bán János (Tizen- bach) és Balkay Géza (Szoljonij) színészi játéka is minősíti ezt az előadást. Ezzel szemben a Három lány kékben az évad utolsó bemutatója volt a színháznak. Döbbenetes erejű Básti Juli (Szvetlána) játéka, aki úgy lemondó, hogy közben érzékelteti a figura érzelmi gazdagságát. Udvaros Dorottya (Ira) intenzív játékából már az első jelenetben kiderül a figura bonyolultsága. Szirtes Ági (Tatjana) a modern nőnek látszani akaró fiatalasszony közönségességére koncentrált. Mindenki fölött álló lányként mozog ebben a közegben a Tö- rócsik Mari megformálta Fjodorov- na. Tulajdonosi fölénye nem külsőségekben, hanem az áldozati szerep érzékeltetésében jelenik meg. Törőcsik Mari, bár a szerepe mono- lógszerüen megírt, óvakodik attól, hogy túljátssza partnereit. Gesztusainak finomsága, a beszédét kísérő arcjáték, a mozgás indirrektsége lenyűgözi a nézőt. Sajnos, nem tudok szabadulni attól a késztetéstől, hogy minduntalan magyarázkodnom kell: miért szeretem ezt a színházat. Holott mindaz, ami oda vonz, korántsem kapcsolatos személyes szimpátiával. A színház igazgatója, Székely Gábor a hetvenes években Prágában rendezte Örkény István Macskajátékát. Volt abban az előadásban sok olyan elem (a stílus, a gondolatiság), amely jelen van ebben a színházban. Bár a rendezők többnyire mindig ugyanabból a körből kerülnek ki, nem jelent ez szigorú hasonlatosságot. Ha van ilyen, akkor azt az érzéki csalódást a színház színészeinek játéka, stílusérzéke, fegyelmezettsége és a megszokottnál intenzívebb gondolatisága kelti. Ez pedig nem bún. így aztán a szórakozatás fogalma sem sekélyedhet el. Ivan Kucsan horvát író Galócza című komédiaparódiáját Benedek Miklós, a színház neves színésze rendezte. A „keserű komikusként“ ismert Benedek ebből a semmitmondó stílus- paródiából olyan színpadi sziporkasorozatot csinált, amelyben még a bohózat és burleszk öncélúan nevettető elemeit is átértelmezte. DUSZA ISTVÁN Véletlenek és szándékosságok Egy jellegzetes magyar színházról Tizennégy-tizenhat évesen az ember szeretne hírnevet szerezni, sok mindent látni és elérni. De leginkább a szórakoztató kalandok vonzzák ezt a korosztályt. Ismerek olyan fiatalokat, akik minden szünidőben útra kelnek. Húsz vidám fiú és lány, három ló és a színesre mázolt kocsik - ez a kuznyecki amatőr népszínház, a Balagan. A Szovjetunióban nem minden amatőr együttes jogosult a „népszínház" elnevezés használatára. Ezt a címet mesterségbeli tudással és közönségsikerrel kell kiérdemelni. Az orosz vándorkomédiások nagy múltra tekinthetnek vissza és mindig is igen népszerűek voltak. A kuznyeckiek szeretik vándorkomédiásaikat. A Balagan minden egyes szereplése ünnep, hiszen zenével, tánccal, fiatalos vidámsággal érkeznek. Karneváli hangulat uralkodik az utcákon. A gyerekek a vidám játékért és a játékban való részvételért, a felnőttek pedig a gondtalan gyermekkor emlékének felidézéséért szeretik a Balagant. Egyik legnépszerűbb előadásuk a Repülés a Tan-Kintre. A másfél órás vidám darab arról szól, hogyan győzik le a „repülök“ - a húsz legifjabb stúdiós - a gonosz robotokat, amelyeket idősebb, breaket táncoló társaik személyesítenek meg. Alekszandr Kalasnyikov, a társulat vezetője, több darab szerzője vidám pezsgést vitt a csendes vidéki város hétköznapjaiba. Alekszandr hét évvel ezelőtt fejezte be a kujbisevi Népművelési Főiskolán a népszínházi rendező szakot, majd hazatérve szülővárosába, a cipögyári klubban megszervezte a színházat.- Minden amatőr együttes vezetője azzal kezdi, hogy felvételt hirdet - mondja Alekszandr. - Igyekeztem színessé, emlékezetessé tenni ezt az alkalmat. Nagyon fontos száA BB ■ BB ■ 00 gordulo színház momra, hogy a stúdiósok azonnal megérezzék a kötetlen légkört, ezért az első próba leginkább egy közös játékhoz hasonlít. Próbáról próbára nehezebbek a gyakorlatok, lassanként elsajátítják a színészmesterséget, a színpadi beszédet és mozgást, de a játékosság megmarad. Nálunk nem a dicsőség, hanem az alkotás szépségének a megismerése a lényeg. Csak lelkes tagjaink vannak, olyanok, akik bármilyen szerepet elvállalnak, s bármilyen munkára készek. A társulat tagjai nemcsak színészek, hanem díszletmunkások, kellékesek, világosítók és szabók is. E szakmák révén még közelebb kerülhetnek a színészmesterséghez. El sem tudom képzelni a színészeket vidám összejövetelek, házimuzsikálások, teadélutánok nélkül, amikor bejárjuk az egész Penzai területet, éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatunk a tábortűz körül, gitározgatunk és új darabötleteket beszélünk meg.- Persze, szetetném, ha előadásaink a lehető legjobbak lennének - folytatja Alekszandr-, de a legfontosabb mégis az, hogy a művészet segítségével jobb, együttérzöbb, céltudatosabb fiatalokat neveljek. A Balagan a Szovjetunió 3500 népszínházának egyike. Nem ritka azonban, hogy egy-egy kisebb településen ezek az amatőr társulatok tekinthetők hivatásosnak. Sok esetben semmivel sem rosszabbak, sőt, az is előfordul, hogy jobbak a hivatásosoknál. Ezt elmondhatjuk Baljakivocs Moszkva délnyugati kerületében működő stúdiójáról, Rozovszkij és Kiszeljov ugyancsak moszkvai társulatairól, a cseljabinszki Manökenről stb. Sok esetben ezek a társulatok újító, kísérletező szellemű előadásokkal állnak közönség elé. Ilyen például a Repülőmérnöki Főiskola Valerij Martinov vezette pantomimszínháza, amely tehetségesen ötvözi Sztanyiszlavszkij elfeledett és gyakorlatilag elvesztettnek tartott eszméit a keleti színházkultúrával. JURIJ NYIKIFOROV
