Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-12-11 / 49. szám

- Több mint kéttucatnyi szereppel a háta mögött a Magyar Területi Színház kedvelt, befutott színésznője. Kár tagadnia és sze­rénykednie, ez így van. Művész, aki értéke­ket mutatott fel magából. Tehetséget, mes­terségbeli tudást. Volt-e olyan perc, amikor elkeseredett, mert úgy érezte, hogy igaz­ságtalanul bírálta munkáját a szinikritika?- Elkeseredve nem voltam, de olyan volt, hogy rosszul esett valami. Amikor úgy gon­doltam, hogy nem azt látták a munkám eredményében, ami benne volt. Mondhatjuk azt, hogy több szem többet lát, egyik ember ezt látja az alakításban, a másik azt. Előfor­dult néhányszor, hogy úgy gondoltam;igenis az ott van, aminek benne kell lenni, ennek ellenére valamiféle fejcsóválgatás „csen­gett“ ki a kritikából. Egyértelmű ledorongo- lást nagyon keveset kaptam. Talán a pályám elején. Egyébként ez nem perdöntő, hiszen akár fordítva is előfordulhat a dolog, mint ahogy elő is fordult már: nem voltam egé­szen elégedett önmagámmal, míg a kritika egyértelműen elfogadta a játékomat...- Megkapja a szövegkönyvet, elolvassa a szerepet, s kialakul egyfajta elképzelése. Következik a dramaturgiai elemzés, meg­kezdődik a próbafolyamat, és jön a rendező a maga koncepciójával. Mennyire tartja le­hetségesnek, hogy saját elképzeléseihez alakítsa a vállalt szerepet? Bizonyára az is gyakran előfordul - és ez véleményem szerint a Mateszban elég komoly gond -, hogy a rendezők nem színészekben gon­dolkodnak, hanem az asztalnál találnak ki koncepciót, utólag kalkulálva ki a szerep­osztási lehetőségeket. Ilyenkor ön képes-e arra, hogy saját eredendő elképzeléseit is megvalósítsa a figurában?- Ezt már máshol és másutt is elmondtam, hogy nemegyszer előfordult, hogy becsap­tam a rendezőt. Ez nem titok, nyilvánosan is elhangzott, egymás között is megvitattuk már. Anélkül, hogy észrevette volna: Én most a magamét csinálom, és nem azt, amit ő kér. Beleloptam a saját elképzelésemet a szerepbe. De az is lehet, hogy csupán megcsináltam azt, amit ő kívánt, de bővítet­tem, gazdagítottam a saját magam által jónak vélt dolgokkal. Ettől aztán olyan lett a szerep, amilyennek lennie kellett, amire a rendező talán nem is gndolt. Persze magam is vallom, hogy az a jó, amikor színész és rendező egyet gondol. Ez az ideális, de ez elég ritkán fordul elő. Egyik oka ennek az lehet, hogy a rendezőnek konkrét elképzelése volt az elképzelt sze­reppel kapcsolatban. Nekem meg éppen nem volt konkrét elképzelésem. Van ilyen. Amikor elolvassa az ember a szövegköny­vet, óhatatlanul kialakul valamilyen elkép­zelés: ez az enyém, ezt így és így kell. Valahol érzem, hogy ez nekem menni fog. Van úgy, amikor erről szó sincs, amikor nem érzem meg a lehetőséget a szöveg­ben. Nem világosak a szituációk és tanács­talan vagyok. Ilyenkor várja az ember a ren­dező segítségét. A színész nemegyszer rájön, hogy a rendező nem tudja megmon­dani, mit akar. Nem tudja érthető szavakkal az én színészi nyelvemre lefordítani.- Igen. Sokszor talán még azt is meg­mondja, hogy mit akar, csak éppen nem úgy mondja meg, hogy abból világosan kifes­sék: pontosan mit akar... ?- Pontosan. Olyankor következik a „kín­lódás", de a végeredmény ettől eltekintve lehet, hogy jó, vagy elfogadható lesz.- Az ön véleménye szerint jól lehet ját­szani a Magyar Területi Színház díszlete­iben?-Van amelyikben igen... De inkább hadd vájaszoljak még a korábbi kérdés másik, szerintem, nagyon fontos részére: mennyire gondolkodnak nálunk színész­ben? Én úgy gondolom: nem nagyon. Sőt: alig. Ritkán fordul az elő, hogy kifejezetten valamelyik színészre vagy színésznőre gondolnak akkor, amikor műsorra tűznek egy darabot. Természetesen az nem lehet­séges, hogy mindig csak olyan darabokat tűzzön műsorára a színház, ami feltétlen szereplehetáséget jelent minden szí­nésznek. ..- Nem is egészen így gondoltam hanem...- Most már befejezem: a színház veze­tésének természetesen sokféle dolgot kell szem előtt tartania, amikor a dramaturgiai terv összeállításán dolgozik, de annak óha­tatlanul úgy kéne lenni, hogy időről-időre az arra alkalmas színészek számára válassza­nak egy-egy darabot Abban „igazándiból“ megmutathatják, hogy mit tudnak, hogy mit tanultak meg ebből a mesterségből.-Igen, de úgy is értem a színészben történő gondokodás hiányát, hogy elkészül a dramaturgiai terv és közben ez a szem­pont szóba sem kerül. Csak később követ­kezik, hogy ki is kell osztani a szerepeket. Legalább akkor kezdenének el színészek­ben gondolkodni, amikor már elkészült a dramaturgiai terv, a színház játékterve. Számbavenni a színészek megterhelését a sorra kerülő bemutatók szerint. Úgy szól a fáma, hogy a Magyar Területi Színháznak univerzális színészekre van szüksége. Ez bizonyos mértékig igaz is, ennek ellenére úgy gondolom, a színészeink jószerivel beskatulyázódnak.- Nem tudom, így van-e. Van néhány szí­nész, aki „univerzális“ ebben a színház­ban. Kevés olyan színészt vagy színésznőt látok ebben a színházban, aki be lenne skatulyázva. Persze, lehet, hogy rosszul látom. Varsányi Mari a nagy sikerrel játszott Fácia Negra című Jókai-adaptációban. (Szűcs Jenő felvétele)- Lehet, mert nem egy példát tudnék említeni, amikor valamely színész skatulyá­ja az, amikor ugyanazt játssza ei többféle szerepkörben, mert a rendező nem vezeti, holott képes lenne ennél sokkal többre is. Egyszerűen megszokták, hogy X. Y. ilyen formában ,.hozza a figurát“... Az a legré­mesebb, amikor valaki „.hozza a figurát“! Meglehet, egyes rendezők kényelmi szem­pontjai következtében...- Nem, nem ez a jellemző!- Azt én sem állítom, hogy jellemző, csak gyakori! Egynémelyik színésznél viszont az a jellemző, hogy állandóan ugyanazt hozza. Akármilyen szerepet kap, nincs kibillentve abból, amit hosszú évek során! vagy pedig tapasztalat hiányában, képzettség hiányá­ban megszokott. Mert mindig ráhagyták...- Ha ez így van, ha az a színész tehetsé­ges, abban az esetben teljes mértékben a rendező a hibás. A színésznek nem muszáj feltétlenül „gondolkodnia“. Hogyha gondolkodik, akkor szerencsés, mert maga is rádöbben: már megint ugyanazt csinálja. Meg kell találni önmagamat, azt az irányt, amelyikbe most elindulok. A rendező meg azért van, hogy irányítsa a színészt. Ami tartalék a színészben van, azt a rendezőnek ki kell belőle bányászni. Ha magától nem megy, akkor segítenie kell öt, és ha úgy sem megy, akkor... hm... baj van!- Más dologról: ön közismert arról, hogy a véleményét soha nem rejti véka alá. Úgy tűnik ez, mintha valamiféle belső kényszer lenne: márpedig akármi lesz, még ha a fe­„ILYENKOR MEG KELL SZÓLALNOM" Rendhagyó beszélgetés Varsányi Marival jem veszik is, én ezt akkor is megmondom. De az őszintén, kertelés nélkül tálalt véle­ményeket csak nagyon ritkán kíséri megér­tés. Ebből gyakrabban származik kellemet­lensége.- Ez igaz. Nem tudok másmilyen lenni. Ha valamilyen dologgal kapcsolatban más a véleményem, mint amit hangoztatnak, ami mellett erósködnek, akkor úgy érzem: feltétlenül meg kell mondanom azt, amit gondolok a dologról. A közös ügy érdeké­ben segítenem kell. Ezt akkor teszem, ha meg vagyok győződve arról, hogy a néze­tem használható. Nem biztos, hogy objektív vagyok, és feltétlenül igazam van. Baj akkor van, amikor egy vezető szájából elhangzik egy hivatalos vélemény - rendezőre, dra­maturgra gondolok -, olyanra, aki a szüle­tendő produkció sorsát, illetően perdöntő személyiség. Akkor aztán már nagyon ne­héz befolyásolni a dolgokat. Ráadásul, ami­kor az együttesnek még nincs konkrét véle­ménye az „ügyről“, könnyű az embereket meggyőzni: a hivatalosan kinyilvánított vé­lemény az egyedüli, amit támogatni kell. Ha én ilyenkor másképpen látom, akkor feltétle­nül meg kell mondanom. Nemegyszer elő­fordult: ültünk az olvasópróbán, amikor már sokkal többet kell tudnia a rendezőnek, a dramaturgnak a dolgokról, mert ók már korábban behatóan foglalkoztak a leendő előadás egészével. Én nem. Én csak akkor kaptam meg a szerepemet. Éppen elolvas­tam, egyszer. Néha úgy érzem lehetetlen nyakatekertségek hangzanak el. Egyszerű­en érzem, hogy rosszak az instrukciók. Már mindjárt az asztalnál! Ilyenkor muszáj meg­szólalni. ..- Es van ennek foganatja?- Ritkán. Előfordul, de ritkán. Akkor van csak foganatja, ha támogatnak, ha valaki elkezd gondolkodni és rádöbben, hogy eb­ben a véleményben tényleg lehet valami.- Bizonyára előfordul, hogy közvetve ke­rül vissza a dolog. Az adott ötlet vagy gondolat az elhangzás pillanatában elsik­kadt, majd egyszerre visszajött. Később, de másoktól... 3- Persze, volt olyan is, hogy a munka során láttam: szinte ugyanazt csinálják, amit mondtam, holott annak idején elvetet­ték vagy nem vették figyelembe.- Nagyon örülök, hogy erről beszéltünk, hiszen ezek nagyon fontos dolgok. Most még arra lennék kíváncsi, hogy tudja-e már, milyen szerepeket játszik ebben az évadban?- Nem tudom.- Október vége van, amikor beszélge­tünk. ..- Nagyon ritkán fordul elő, hogy az em­ber előre tudja, mit fog játszani. Talán ez a jó? Lehet, hogy nem? Ha tudnám előre, mit játszom, akkor talán örömmel töltene el: ezzel vagy azzal a szereppel rám gondol­nak. .. Volt már olyan is, hogy sikerrel oldot­tam meg olyan feladatokat, amelyeket ere­detileg nem nekem szántak, de valami miatt rám maradt. Vagy betegség, vagy ez, vagy az, nem tudom mi játszott közre...- Ezek a beugrások?- Nem, nem kifejezetten a beugrásokra gondolok, hanem olyan esetekre, amikor a próbafolyamat is velem kezdődött. Erede­tileg nem rám gondoltak, és a kollégák is teljesen elfeledkeztek róla... Mindenki cso­dálkozott: jé, hát ezt'a szerepet másnak akarták adni?! Én pontosan emlékszem, nemegyszer előfordult már. KISS PÉNTEK JÓZSEF FORDULÓPONTON Frantiéek Kostolník a Győri Balettben A lélek szabad szárnyalását, a földi súlyoktól mentes égi lét hófe­hér mámorát villantotta fel a Mada- ' rak voltunkban. A Fájdalmak útjában küzdő, szenvedő, mindent újra kez­dő Ember, a Bulgakov és a többiek első felvonásában bojárként lép színre, aztán polovec lesz és kupec, a második rész báli jelenetében vámpír, majd álarcos hivatalnok. Frantisek Kostolník, a Győri Ba­lett táncosa második évadját tölti Markó Zván társulatában. „Előélete" Szlovákia egyik legismertebb nép­táncegyütteséhez, a bratislavai SLUK-hoz köti. Hat év után váltott... Ahogy ö mondja: „sokkhatás“ alatt, hirtelen elhatározással. „Igen, tudom, nagy merészség volt. Népviselet helyett balett-trikó, csizma helyett spicc-cipő és főleg: néptánc helyett balett. Az igazság pillanata volt számomra az első nagy meglepetés, a Lorca-balett. Az­tán a Carmina burana. Demcsák Ottó, Kiss János és Ladányi Andrea. Nem túlzók: nekem ezek mind a mai napig felkavaró előadások, fantasz­tikus táncosok. Tizenöt éves korában egy táncos­nak „múltja“ van. Balettintézet­be jár, reggeltől estig tükör előtt fele­sel a testével. Nálam nem így kez­dődött. Engem a véletlen sodort erre a pályára. Gimnáziumba készültem, már csak pár hét választott el a nyártól, amikor két férfi jött hoz­zánk az osztályba, már nem is em­lékszem, milyen órára, hogy fiúkat keresnek a SLUK-ba. Bárki megpró­bálhatja. Azonnal jelentkeztem, le­galább megúszom az órát, gondol­tam. Hónapokkal később, amikor kezemben volt a papír, hogy felvet­tek a gimnáziumba, és rég kiment a fejemből az a végigtáncolt óra, a két féri közül az egyik beállított hozzánk, hogy várnak a SLUK-ban. Mit is válaszolhattam... azt, hogy jó, majd benézek. A vége aztán az lett, hogy a szeptembert nem a gimnázi­umban, hanem a konzervatórium néptánc tagozatán kezdtem. A klasszikus balettet annyira nem szerettem, hogy örültem, ha elma­radt az óra. örökkön örökké ugyan­azok a mozdulatok, pontosan, precí­zen, csuklóra, karra, derékra, lábra, egyszerre figyelve. Nem, nem láttam én ebben semmi érdekeset. Még jó, hogy nem volt érettségi tantárgy a balett... a legszíveseb­ben a félévenkénti vizsgákról is megszöktem volna. A SLUK-ban már jobb volt, a nép­táncot nagyon szerettem. Aztán tör­tént valami. Nem az együttesben, bennem. Elmentem Győrbe és meg­néztem Az igazság pillanatát. Szé­dültem. Ma sem értem: valami fur­csa sokk alá kerültem. Előtte sem voltam bőbeszédű, de utána... na­pokra „megnémultam“. Én még so­ha az életben nem láttam ennyire izgalmas táncszínházát. Teljesen megbabonáztak a táncosok! Haza­jöttem és attól a naptól fogva minden szabad percemben ott álltam a ba- lettrúd mellett. Másra sem figyeltem, csak arra, hogy hányat forgok, mi­lyen magasra ugrok, hogyan állok, hogyan tartom a kezem. A Mechanikus kert után kerestem meg Ivánt. Nem bírtam ki: oda kel­lett, hogy menjek hozzá. Meg akar­tam szorítani a kezét. Te táncolsz? - kérdezte, - akkor gyere el a holna­pi próbánkra. Elmentem. A végén tudtam, hogy maradnom kell. Nehéz volt az első évad. Bor­zasztó nehéz. Bepótolni mindazt, amit korábban veszni hagytam... Szerencsére Iván szigorú, igényes, komoly tempót diktáló ember. Nála csak az ebédszünetben pihenhet a táncos. Dicsérni sem szavakkal szokott, hanem a tekintetével. Má­jusban, Kínában azonban más vala­mi történt. Pekingben léptünk fel... a Trisztán és Izoldában Demcsák Ottónak kificamodott a bokája. A Carmina burana volt a következő műsorszám. A kedvenc darabom. Amelynek minden szerepét megta­nultam már, annyiszor láttam. Iván tudta ezt... és meg kellett menteni az előadást. Ottó csodálatosan tán­colja a szerepet, soha, egyetlen hiba sem csúszik be a mozdulatai közé. Hadd ne részletezzem, mit éreztem, amikor felment a függöny. De ma is abból az estéből élek: Iván össze- csékolt a színpadon, s azt mondta, nem csalódott bennem. Magyarul szinte semmit sem tud­tam, amikor Győrbe szerződtem. Kéz,-váll, láb - ezek voltak az első szavak, amelyeket megtanultam. Türelmes vagyok. Nem siettetem a heteket. A lehető legtöbbet tanulni, a lehető legjobban táncolni, ez a cé­lom. Iván mellett elölről kezdtem az életemet.“ SZABÓ G. LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1987. XII. 11. • „ Türelmes vagyok" (Katarina Krajöoviöová felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom