Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-12-11 / 49. szám
P arányi felhő sem volt a szikrázó kék égen. Egész augusztusban nem esett. A szárazság tönkretette a patkot is. Tóból kiszáradt a fű. A talaj megrepedezett, mindent vastag, szürkésbarna porréteg lepett be, amely alatt az elsárgult növények úgy epedeztek a szomjúságtól, mint az örök kárhozatra ítéltek a pokolban. Az elgyötört fák idő előtt hullatni kezdték lombjukat. Ha szellő kélt, a falevelek szárazon zizegtek. Az egyhangú szürkeségben csak itt-ott volt látható egy-egy, oázisként ható virágágy. Azokat a város vezetőségének - amely gondosan ügyel arra, hogy a főváros az aszály miatt el ne veszítse barátságos külsejét - utasítására rendszeresen öntözik. A hatalmas park áléit volt a perzselő napsugártól. A tó közepén elárvultán ringott az úszó madárház, a zavaros víz lágyan nyaldosta oldatát. A szürkéskék kaucsukfák mögött, dombon állt a piroscserepes székesegyház, melynek épülete titokzatos és félelmetes volt. Drakula várára emlékeztetett. Távolabb a fiatalos pimaszsággal hivalkodó modern „erődítmények", a minisztériumi épületek számtalan ablakából verődött vissza a nap sugara. A parktól keletre, a széles műúton túl terült el a szunnyadó sárkányhoz hasonló város, melynek belei pukkadásig teltek tompán morajló autókkal. Innen láthatók voltak a parlament és a városháza tornyára szerelt órák megkopott számlapjai is. Minden órában egyszerre ütöttek, mérték a fáradt város pulzusát és szemrehányással illették azokat, akik henyéléssel csapták agyon az időt a parkban: Itt az idő - hirdették -, fogjátok meg a dolog végét, tegyetek valamint a társadalomért. MEDZSA MVANGHI * csavargó. A szél fölkavarta a port, s a széles műúton a zajos városba sodorta a korán lehullott faleveleket. A fagylaltos, mint félörült, rázta kolompját és csörömpölt. Hűsítő árnyékot alig adtak a félcsupasz fák, de az emberek, megszokásból, mégis alájuk menekültek a tűző nap elől, némi enyhülést keresve. Sovány, borostás öregember ült le az egyik bokor alá. Fekete, száraz tenyerébe elhasznált gyufaszállal igyekezett valamilyen számokat róni. Két hatalmas kosár gyümölcs volt mellette. Lehet, hogy délután sikerül eladni. Megvakarta üstökét, félhangosan dörmögött valamit az orra alatt, majd szitkozódott. Feltúrté nadrágja szárát és a lábán folytatta tovább a számolást. Aztán eldobta a gyufát, nagyot köpött a tenyerébe és elmázolta az ákom- bákomokat. Hanyatt feküdt, kérges-eres kezével betakarta a borotválatlan arcát. A tavon ketten csónakáztak. Szorgalmasan eveztek. A tópart betonpárkányán bámészkodók ültek, akik csupasz lábaikat a szennyes szürke víz fölött lóbálták, miközben figyelték a tréningezöket. Időnként semmitmondó frázistöredékeket vetettek a csónakázók felé. Itt a kép sohasem változik: mindig ugyanazok eveznek, és ugyanazok bámészkodnak, akik kénytelenek megelégedni a nézelődéssel, mert üres zsebükből nem futja csónakázásra. A tó közelében lévő kis halastóban hemzsegtek a halak, pedig a víz szélét pár méternyire már benőtték a vízinövények, a felszínt moszatok borították, melyekből sárga, kék és más színű vízililiomok emelkedtek ki. Nem volt sok víz a halastóban. Földgátja körös-körül beomlott, a halak a tó közepébe szorultak. Ott mélyebb volt a víz. Felhívásuknak azonban nem volt foganatja. Csak néha szökkent talpra valaki a he- nyélők közül. Hunyorgatva tekintett a hatalmas óramutatókra, leverte ruhájáról a száraz füvet és port, majd lehorgasztott fejjel, belenyugodva a megmásíthatatlanba, elindult a város felé. Átvágott az úttesten, és eltűnt az utcák útvesztőjében. Mások felemelték fejüket, szitkokat szórtak az órákra, másik oldalukra fordultak és tovább aludtak. Világos, ha lenne is hová menniük, nincs kedvük hozzá. A műúton bömböltek a motorok, csikorogtak a fékek, vijjogtak a mentőautók - igyekeztek megelőzni a halált. Valahol a közelben rekedten sípolt egy mozdony, figyelmeztetve az utasokat, indulásra kész. De azoknak, akik a parkban voltak, nem volt úticéljuk. Ók már megérkeztek. Számukra az volt a végállomás. S a fülükig szűrődő hangok mintha egy másik világból jöttek volna. Egyet ütnek a toronyórák. Itt az ideje, hogy kitáruljanak a kapuk. Éhes tisztviselők áradata özönlik ki a minisztériumok épületéből, mindent sodornak magukkal... Özönlenek a dombról, a parkon keresztül, a tópart mentén, az egyik fagylaltos mellett elhaladva a keleti kapukhoz igyekeznek. A másik fagylaltárus végső kétségbeesésében elhatározta, a műutat keresztező egyetlen átjáróra áll, hogy legalább ma eladhassa a portékáját. De a folyam félreszorította őt is, mindenki elvonult előtte. Ma éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, az éhes tömegből senki sem vett egyetlen adag fagylaltot sem. A hömpölygő emberfolyam, miután átvergődött a műúton, több ágra szakadt, s mint sok kis patak, folytatta útját. Egyesek a pecsenyesütőkhöz siettek a Riviera su- gárútra, mások sülthalórt és sültburgonyáért álltak sorba, hogy buzgón falhassák a vízzel hígított, paradicsomlével ízesített száraz burgonyaforgácsot. Néhány másodpercen belül a betonkapuk elnyelték a tömeget. Az álmos park közömbös egykedvűséggel nézte végig a felvonulást. Jól tudta mindenki, egy óra múlva megindul a visszaáramlás. A park sétányai elárvultak, csak a kiégett tisztásokon maradt néhány munkanélküli Rongyos munkanélküli kis csavargó, lábán félretaposott papuccsal ült egy tábla alatt, mely azt közölte: Halászni tilos! Olykor mindenféle szemetet, fücsomót, port, piszkot, rögöt vagy egy-egy marék földet hajított az éhes halaknak. A vörös, fekete, ezüstös halrajok - többnyire csak apró halacskák, de akadt közöttük lábnyi hosszú is - rávetették magukat „az élelemre“, azonban mindig csalódtak, mégis, amikor a következő rög a vízfelszínt érintette, azonnal tülekedtek, versengtek az „élelemért". A csavargó pedig kárörvendóen kuncogott a parton. Felemelt karja megállt a levegőben. Feszülten figyelte, hogyan törik magukat a halak, hiába. Észrevette a víz tükréből visszaverődő alakomat, ferdén rám pislantott, majd behajította a halaknak a következő marék szemetet.- Üdvözletem - dörmögte határozottan.- Üdvözletem.- Mit gondolsz, ezek mit esznek?- Apró legyeket.- Érdekes. De hogyan fogják meg őket?- A legyek belefulladnak a vízbe.- Hát kell az nekik? Szegények. - Körülnézett, de egyetlen legyet sem látott. Megigazította derekán rongyos nadrágját, sovány lábikrájához dörzsölte bokáját, és ismét hozzám fordult, kezével árnyékot tartva a szeme elé.- Tudod, a halak olyanok, mint az emberek.- Azért talán mégsem.- De igazán, olyanok.- Hogyhogy?- Hát úgy. A halastó felé fordult, és arra mutatott, ahol egy nagyobb raj úszott.- Figyelj! A halak mohón vetették rá magukat a vízbe dobott göröngyre.- Láttad? így megy ez állandóan. Nézd csak, mit csinálnak... Nagyobb követ vett fel bütykös ujjaival, de túl nagynak találta és félredobta. Széttaposott uborkáért nyúlt, azt hajította a halak közé. A hátán és a fején rózsaszínfoltos fekete hal, mely a legnagyobb volt, elkapta és büszkén úszott tovább szerzeményével.-Az is érdekelne, van-e a halaknak otthonuk? Hol alusznak éjszaka? A hátam mögött erélyesen megrázta csengettyűit a fagylaltos. Beszélgetőtársam hátrafelé bökött a hüvelykujjával.- Istenemre, ez meghibbant. Vaktában csengett. Itt úgysem vesz senki tőle fagyit. Oda kéne mennie, ahol sok gyerek van. Ismét a víz felé fordult és folytatta, mintha a halaknak beszélne:- Az óceánban hatalmas hal él, a tengerek réme, a víz alatti birodalom ura. Néha fölemelkedik a mélyből, sütkérezik a napon. Olyankor szivárványt látunk. Amikor majd kiissza az óceán vizét, nagy szárazság lesz a földön, és eljön a világvége.- Ezt meg honnan veszed?- Az emberektől hallottam - mondta, és hunyorogva újra rám nézett.- Szerinted ez nem igaz?- De. Majdnem úgy van.- Te láttad már az óceánt?- Régen.- No ... és milyen? Nagy?- Nagy. Százszorta nagyobb, mint ez a tó. - Elórenyújtott karjával széles kört írt le.- Nagyobb. A kis csavargó megnyalta cserepes ajkát.- Ezerszer nagyobb?- Sokkal többször...- Húha... - arcát fintorgatta ámulatában.- Akkor elférhet benne az a hatalmas hal is, a tengerek réme. Mégis igazat beszélnek az emberek? Létezik a szörny?-Talán. Megvakarta fületövét.- Vajon mit eszik?- Bizonyára kisebb halakat. Ismét a víz felé fordult és sokáig hallgatott. Hangosan korgott a gyomra. Rágyújtottam, csak ekkor emelte rám tekintetét, és képtelen volt vérágas szemét levenni a cigarettámról.- Uram, hagyjon nekem néhány slukkot. A zsebembe nyúltam és egy egész cigarettát adtam neki. örömében, a túláradó szeretettől, ostobán térdet hajtott előttem, úgy, hogy térde beleütődött a kemény földbe.- Köszönöm, testvérem! - Aztán felegyenesedett, hirtelen lehajolt, felkapta a nagy követ, melyet az előbb félredobott, és a mit sem sejtő halak közé vágta. - Ti gálád férgek! - sziszegte, majd gyorsan elszelelt, boldogan vitte szerzeményét. Megkezdődött a visszaáramlás. A park benépesült. A hivatalnokok előkerültek a város utcáiból, sikátoraiból. A járda szélén gyülekeztek, várva, hogy az autóáradat megszakadjon egy pillanatra. Aki már átjutott az úttesten, lelasította lépteit, sétálva ment át a parkon, kapaszkodott föl a dombra, beletörődve sorsába. A fák és bokrok gyér árnyékában mintha kísértetek bújnának elő a földből, néhány tisztviselő tápász- kodott föl az égett pázsitról. Eldobták az összegyűrt újságpapírokat, melyekbe a sültburgonya volt csomagolva, aztán lassú léptekkel ballagtak irodáikba. Akinek a pénzéből még tejre is futotta, az üres zacskót fölfújta és durrogatott vele, mint a csintalan gyerek. A keleti kijáratnál két rendőr jelent meg. Odamentek a fagylaltoshoz, kérték a papírjait; a működési engedélyét ellenőrizték. A borostásképű felemelte gyümölccsel teli, nehéz kosarait, a vállára helyezte őket, majd lassan cipelve súlyos ’erhét, a parkon keresztül nyugatról kelet felé tartott. Mérgesen dünnyögött. A két rendőr megállította az öreget, aki összerezzent a várható kellemetlenségtől. Zavartan tekintett előbb az egyikre, majd a másikra, aztán terhét lassan letette a földre.- Hol van az engedélyed? - kérdezte az egyik rendőr.- Engedély? - értetlenkedett az öreg, s megrántotta a vállát. Aztán biccentett a fejével, és a zsebébe nyúlt. - Já, az engedély. Hol is van? Sokáig kotorászott zsebeiben, végül tehetetlenül széttárta karját.-Otthon maradt - mondta alig hallhatóan.- Otthon maradt - ismételte maró gúnynyal a rendőr. - És a személyi igazolványod hol van?- Az öreg ismét sokáig keresgélt a zsebeiben, aztán fölemelte tekintetét a törvény képviselőire, majd szomorúan elhorgasztot- ta fejét.- Otthon maradt - nyögte ki végül. Minden erejét összeszedve előrenyújtotta kezét: - De találtam öt schillinget. A rendőrök összenéztek. Az egyik vállat vont.- Ez az egész mai keresetem - mondta a zugárus. Abban a pillanatban a másik rendőr galléron ragadta és a kapu felé vonszolta.- Majd a bíróság előtt magyarázkodhatsz!- hörögte. - Nincs se engedélye, se személyi igazolványa... Társa elkapta a kosarakat, és a város felé indultak.- Esküszöm az anyámra, hogy egy fillérrel sincs több pénzem - rimánkodott az öreg. - Ne vigyenek a bíróságra. A múlt héten is voltam ott. Ma is csak azért jöttem ki a kosarakkal, hogy megkeressem a büntetés árát. Az a vérszopó már egyszerűen megöl... Mindkét rendőrnek homloka közepébe szaladt a szemöldöke.- Ó, jaj - kapott észbe az öreg, hogy elszólta magát. - Nem ezt akarom mondani. Szóval úgy értem, hogy meg van veszve. Többé nem menekülhetek előle, pedig feleségem, gyerekeim vannak... A rendőröket egyáltalán nem hatotta meg az öreg rimánkodása.-A zsebemben van még öt schilling - vallotta be, kétségbeesetten. - De esküszöm az anyám emlékére, több nincs! Engedjenek el! Az egyik rendőr, aki a kosarat cipelte, már-már megingott, de az másik csak cibál- ta az öreget a kijárat felé.- Odaadom az egyik kosarat - ajánlotta majdnem sírva. - A kosarat, és tíz schillin- get adok. Esküszöm, az orrom sem dugom be többé a parkba! Higgyék el! A közelébe sem jövök addig, amíg nem gyűjtök pénzt az engedélyre. Vigyék el mind a két kosarat, mindent vihetnek, csak ne vezessenek a körletre. A rendőrök nem szóltak. Az öreg ekkor elkezdte oda küldözni őket, ahonnan jöttek, szidta és átkozta feleségeiket, gyerekeiket. A hangos szitkozódás közben hirtelen megugrott és elszaladt. A hatalom meghökkent képviselőjének kezében csak az ócska kabát egy darabja maradt. Miután föleszmélt, a menekülő után vetette magát, közben a járókelőket hívta segítségül. A másik is szaladt volna, de a nehéz teherrel nem tudott. Maradt, és lehajolt, hogy fölemelje társa leejtett sapkáját. Vagy kétszáz yardnyi előnyre tett szert a menekülő. Még pár ugrás és elvegyül az utcai tömegben. De amikor a műúthoz ért, várnia kellett az autók miatt. Ekkor megragadta öt egy sétáló, akit felbuzdított a rendőr segélykérő kiabálása. Az öreg már-már kitépte magát támadója kezéből, de újabb önkéntes sietett segítségre. Az árus elkeseredetten nekiiramodott, megbotlott és az útmenti mély árokba zuhant. Csődület támadt, kövek zúdultak a szerencsétlenre. Kiabált, irgalomért esedezett, de a tömeg vért szomjazott... Mire a lihegő rendőr odaért, az öreg már esetlenül széttárt karral, mint elhajított tépett rongybaba feküdt az árok fenekén. Akkora kődarab találta halántékon, amekkorát előbbi beszélgetőtársam vágott utoljára a halak közé. A rendőrök sasszemmel vizsgálták a tömeget, keresték, a tettest. Az arcok azonban csak néma és jámbor fölindulást tükröztek. Valaki kiejtette a szót: „gyilkosok", és a tömeg egyre hangosabban kezdte visszhangozni. A rendőrök jobbnak látták, ha gyorsan eliszkolnak. A tömeg maradt. A rendőri járőrszolgálat autója fékezett. A felügyelő átfurakodott az emberek között, beugrott az árokba, leguggolt, a fekvő pulzusát kereste, és megrendültén ingatta a fejét.- Meghalt - mondta. A közelállók lehorgasztották fejüket, hátrálni kezdtek. Azonnal működésbe lépett a menekülési ösztön - mert hát ki akarna tanúskodni. Egyszeriben mindenkinek sürgős dolga akadt, igyekeztek irodáikba. Valahol hátrább újra elhangzott a szó: „gyilkos“, és a ritkuló tömegben gyorsan terjedt, mint a mérgesgáz. Minden világos, egy lerongyolódott, piszkos, borostásképú kiéhezett alak, a gyilkos magára maradva álldogált... Ha a felügyelőnek eddig voltak is kétségei a gyilkos személyét illetően, most szertefoszlottak. A nagyváros utcáin összezsúfolódott emberek között, a szűk sikátorokban íratlan törvények uralkodnak. A tetten ért gyilkos sorsa megpecsételődött. A hivatalos személy dolga itt csak annyi, hogy megállapítsa a halott személyazonosságát. Mindkét toronyóra elütötte a kettőt. Az igazságszolgáltatás megtörtént. Gyors és igazságos ítélet született. A tömeg szétszéledt. A parkban lejátszódó dráma epilógusát kevesen várták meg. Köztük volt az a legényke is, aki előbb a halakkal szórakozott. Egyik lábunkról a másikra álltunk, türelmetlenül topogtunk mindaddig, amig a tetemet fel nem tették a kézikocsira és el nem szállították a halottasházba. Ott majd a felesége megtalálja öt, gyermekei apjukat, ha az öreg nem hazudott, és valóban volt felesége és voltak gyermekei. Amikor mindennek vége lett, a félig csupasz fák árnyékába mentünk, hogy lehűljön szégyentől égő arcunk. Valami ismeretlen, kifejezhetetlen érzés nehezedett lelkiismeretünkre. A hatalmas park elcsendesedett. A nap perzselt, mint azelőtt, a szél kavarta a port. A fényújság sok esőt ígért szeptemberre. Ez azonban bennünket most egyáltalán nem érdekelt. Oroszból fordította: KODAY BERTA ' Kenyai prózaíró
