Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-12-04 / 48. szám

Ili. AZ ELSŐDLEGES TUDATALAKZATOK

Abból Indulunk ki, hogy az emberek tudata saját tudatos létük, és hogy a létük az a valóságos életfolyamatuk. Ha tehát a tudat a lét tudatosítása, akkor fel kell tennünk a kérdést, mi is ez a „valóságos életfolyamat“?

AZ EGYÉNEK VALÓSÁGOS ÉLETFOLYAMATA

A materialista történetfelfogás szerint a valóságos élet reprodukciója végeredményben a történelem meghatározó mozzanata. Ez azt jelenti, hogy belőle erednek, általa determiná- lódnak és határolódnak be mindazok a társadalmi viszonyok és az emberek önreflexiói, amelyek az újratermelést közvetve lehetővé teszik. Tartalmát a termelés teszi ki teljes komplexitásában (tehát a közvetlen munkavégzés és a termelési viszonyok egységében), valamint azok a társadalmi kapcsolatok, amelyek nélkül nem létezhet a társadalmi termelés.

SZÚ

3

p.4.

Ha a munkavégzést elvontságában vesz- szük, már akkor is le kell szögeznünk, hogy az nem létezhet bizonyos szellemi mozzanatok nélkül. És itt nemcsak arra gondolunk, hogy az emberi cselekvés alternatív döntéseken alapul, tehát hogy célirányos cselekvés, hanem főként arra, hogy magában a cselekvésben vannak olyan összefüggések, amelyek szükségszerűen termelik ki a tudatosodás bizonyos formáit. Elsősorban semmilyen munka nem létezhet a múltban végzett munka eredményei nélkül. Ezek pedig nemcsak tárgyi formában, hanem a tapasztalatok és a képességek alakjában is megjelennek, amelyek aztán minden elkövetkező cselekvés feltételévé válnak. Fejlődésük során felhalmozódnak, és összefüggő rendbe állnak össze. Így aztán a termelés belső, szellemi mozgató rugóiként működnek, mivel a tárgyat a valós cselekvést megelőzően gondolatilag állítják elő.

Természetesen, a valós életfolyamat nemcsak a termelést, hanem a termelési viszonyokat és az emberek közvetlen kapcsolatait is jelenti. A szellemi mozzanat itt különböző elképzelések, gondolati modellek, erkölcsi előírások stb. formájában jelenik meg. Olyan szabályrendszerként, amely rendet teremt az egyes tettek között, kialakítja hierarchiájukat, és a társadalmi konfliktusok elkerülése végett egyes tetteket tilt, másokat megenged vagy követel. Ami azonban itt is a legfontosabb, az az, hogy a tudati mozzanat sem az emberek közötti kapcsolatokban, sem pedig a termelésben nem utólagos tükrözés eredménye, hanem a folyamat aktív, belső összetevője.

Nem érvényes tehát a mechanisztikus elképzelések felvázolta kép, miszerint a társadalmi lét alapzata tisztán anyagi jellegű volna, és ezen épülne fel az emberek szellemi élete. A „valóságos életfolyamat“ azt mutatja, hogy benne nem választható szét az anyagi és a szellemi mozzanat, mivel szerves egészet alkotnak. A lét meghatározó szerepe a tudattal szemben itt úgy valósul meg, hogy a tudati elem itt még nem képes önállósulni, tehát egyrészt anyagi együtthatójával egyidejű, másrészt pedig csak mint a közvetlen reprodukciós folyamatok közvetítője szerepel. Az egyidejűség azt jelenti, hogy a tudati elem be van zárva az újratermelés jelenidejébe, és csak az kerül befogadásra általa, ami ezt a jelent támogatja és erősíti.

Az egyének tudata ezen a szinten a mindennapok problémáihoz kapcsolódik elsődlegesen, és elhanyagolhatónak tekinti azokat a társadalmi összefüggéseket, amelyek elvont követelmények formájában túlemelkednek a közvetlenségen. Ez a tudatalakzat mindig a szigorú tényeket veszi figyelembe. A közvetítő funkció alatt pedig azt kell értenünk, hogy a tudatosodás itt az egyének közötti kommunikáció rejtett alapja, tehát nem öncél, hanem eszköz a megértésre és a köznapi hierarchiába való besorolásra. Az egyén úgy válik a társadalom cselekvő tagjává és úgy válik képessé a mindennapi életben való tájékozódásra, hogy elsajátítja azokat a gondolkodási sémákat és eszmei viszonyulási formákat, amelyek elválaszthatatlanok a valóságos életfolyamattól. Ennek az eszmei mozzanatát figyelembe nem vevő vagy elsajátítani képtelen ember a legjobb esetben élhetetlennek vagy álmodozónak minősül, szélsőséges megjelenésében pedig komoly szocializációs zavarokkal küszködik.

AZ ELSŐDLEGES TUDATALAKZATOK TULAJDONSÁGAI

Az elsődleges tudatalakzatok funkciójuk betöltése közben megteremtik azokat a tulajdonságaikat, amelyek ismét az egyidejűséget és a közvetítő jelleget erősitik meg. Melyek ezek? A termelés ciklikussága azt okozta a történelem során, hogy a gyakorlat inventív, teremtő formái a tudati alakzatokban is ismétlődő jelleget öltöttek magukra. Ez ugyan idő és munkamegtakarítást jelent, de egyben hagyományőrző szerepe is van mindkét értelemben. A repetitív gondolkodásra jellemző a pragmatizmus, tehát az, hogy a cselekvő egyén nem törekszik az általa mozgásba hozott tárgyi világ létokainak megismerésére, hanem adottnak, késznek és elkerülhetetlen- nelj tekinti. Egyszerűen alkalmazkodik hozzá.

A pragmatikus viszonyulás másik oldala az elmélet és a gyakorlat közvetlen egysége. Ennek pozitív jelentése az, hogy az egyén nem dől be minden idealista ködképnek; negatív vonása viszont az, hogy nem képes túllépni az itt és most adott gyakorlat korlátain. A tudati biztonságot a mindennapok egyénének az nyújtja, hogy cselekvését át meg átszövi az utánzások és az analógiák rendszere. A megszokott elfogadása és újratermelése az, ami mindannyiunkat besorol a többi ember közé. Ezen a világon belül aztán nem is kell törekedni a teljes megismerésre, elegendő a valószínűség is, ami elfogadható alapot nyújt a cselekvés számára. A valószínűség terében való tájékozódást a hit kíséri, ami nemcsak érzelmi töltést ad, hanem belső impulzussal is szolgál, tehát előzetesen igazolja az adott orientációt.

Az elsődleges tudatalakzatok főként az egyének mindennapjaiban működnek, és ezért mindannyian birtokoljuk és újratermeljük őket. Ebből a szempontból ugyanolyan kényszerítő erővel bírnak, mint az őket befogadó anyagi összefüggések. Ez azonban azt is jelenti, hogy bárrrtilyen tudományos elképzelés, ideológiai követelmény vagy művészi kép csak akkor mehet át a valóságos életfolyamatba, ha alkalmazkodik az elsődleges tudatalakzatok jellemzőihez. A tudatosodott és fejlett egyéniségek feltételezése, akik a körülmények kényszere ellenére is képesek az elvont eszmék talaján cselekedni, ugyanis nem általánosítható és terjeszthető ki az egész társadalomra.

IV. A MÁSODLAGOS TUDATALAKZATOK

A hagyományos elképzelésben a másodlagos tudatalakzatok azonosulnak az ún. tudatformákkal. Látjuk azonban, hogy ezek

a tudatformák nem-az anyagi léthez kapcsolódnak közvetlenül, hanem az elsődleges alakzatokon keresztül hatolnak be az emberek életébe.

Már említettük, hogy a munkamegosztás eredményeként emancipálódik a tudat a valóságos életfolyamattól. Ez az önállósulás lét- szerüen alapozódik meg, mindazonáltal nem szüntetheti meg saját alapzatát. Ez azt jelenti, hogy kifejlődésükben a másodlagos tudatformák a gyakorlati tudatból nőnek ki és totalizá- lódásukat tekintve meghaladják azt, de a társadalom struktúráját tekintve egymásra rétegeződnek mint alap és felépítmény. Kapcsolataikban tehát megvalósulnak mindazok a törvényszerűségek, amelyek gazdasági alap és ideológiai felépítménye viszonyában működnek.

Mivel a másodlagos tudatalakzatok a termelésen kívüli időben fejlődnek ki, felülemelkednek magán a közvetlen újratermelési folyamaton. Ezáltal, valamint az őket produkáló egyének „lebegő“ helyzetéből adódóan képessé válnak arra, hogy a társadalmi lét egészének mozgását értelmezzék. A felépítmény működésével párhuzamosan ezek az alakzatok hivatottak a társadalom létének közvetett - szellemi - újratermelésére. Ebből az alapfunkcióból erednek sajátságaik is.

AZ IDÓJELLEMZÖK

Esetükben törvényszerű az, hogy objektivi- zálódnak, azaz sajátszerú tárgyiasulási formát öltenek magukra. Ezek az objektivációk már saját belső logikájuk nyomán fejlődnek, aminek elkerülhetetlen velejárója a belső időforma megjelenése. Ez az időforma egy olyan kettősséget jelent, amely csakis az önálló, individualizált létmódokra jellemző: nemcsak időben vannak (időbeniség), hanem saját idó- vel^is bírnak (időbeliség). Magyarán: az ob- jektivált tudatformák egy adott társadalom idején belül alakulnak, és itt nyerik el alapjelentésüket (ennyiben hasonlítanak az elsődleges alakzatokra), egyúttal azonban saját megelőző formáikhoz is idomulnak, azokra utalnak vissza úgy, hogy a jövő felé nyitják meg az utat (ennyiben önállóak és helyet- tesíthetetlenek). Innét van az, hogy a másodlagos alakzatok nem szükségszerűen egyide- jűek saját alapzatukkal, sőt többnyire eltérő tempójú változásoknak vannak kitéve. A szélesebb időhorizont ugyanakkor lehetővé teszi számukra, hogy ne csak a ma emberéről adjanak tanúbizonyságot (mint teszik ezt az elsődleges alakzatok), hanem kifejeződjön

bennük a történelmi korszakokon átívelő általános emberi jelentés, a humanitás, vagy elvontabb filozófiai fogalommal élve: a nem- beliség.

A másodlagos tudatalakzatok önállóságának hierarchiája attól is függ, hogy milyen helyet foglalnak el a társadalmi térben és a közvetlen reprodukciós tevékenységekhez fűződő viszonyukban. Ebben az értelemben az a tudatforma, amely távolabb helyezkedik el a gazdasági élettől, fejlődésében is eltérő irányokat vehet, és például olyan időjellemzőket vesz fel, amelyek semmilyen előképpel nem rendelkeznek a természetben vagy az emberek mindennapjaiban. Ennyiben elfogadható az a nézet, miszerint ugyan a gazdaság fejlődése az, ami megszabadítja az embert a természeti kötöttségektől, de csak a másodlagos tudatalakzatok képesek arra, hogy teljesen szabadon mozogjanak az emberi téridőben, és kialakítsák a jelen, a jövő és a múlt olyan egységét, amelyben a jelen ontológiai értelmet nyer. A történelem az egyének számára tehát itt válik valósággá, értelmes összefüggéssé.

A másodlagos tudatalakzatoknak ez a funkciója jelentős gyakorlati implikációkat von maga után. Eltérő idöformájuk miatt ugyanis nem várható el tőlük, hogy az aktuális jelent „egy az egyben“ ábrázolják. A társadalom alapzatának mozgásai „csak“ ürügyül és kiindulópontul szolgálnak a számukra. Ha megfeledkezünk erről, alaptulajdonságukat kérdöjelezzük meg. Ez, természetesen, nem jelenti azt, hogy az objektivált tudatformák elvonatkoztathatnak saját alapjuktól, hiszen a tudat mindig a tudatosult lét. De elkerülhetetlen, hogy a lét jelenbe zártságát szélesebb dimenizóba helyezzék, és a partikulárisán meghatározott emberi viszonyokat a nembeli értékek szemszögéből világítsák meg.

Itt most nincs helyünk arra, hogy bemutassuk a másodlagos tudatalakzatokon belül húzódó határvonalat, amely viszonylagosan elkülöníti egymástól a létet reguláié vagy ábrázoló, és az emberiség öntudatát és lelkiismeretét alakítani kívánó tudatformákat.

Azt már megállapítottuk, hogy a tudat másodlagos alakzatai nem közvetlenül, hanem az elsődleges alakzatok közbenjárásával hatolnak be az emberek létébe. Tehát anyagi erővé csakis a mindennapi tudattal karöltve válhatnak. Itt felvetődik a kérdés, hogy mi közvetíthet a két tudatalakzat között a társadalom életében?

V. AZ IDEOLÓGIA, MINT KÖZVETÍTŐ

A közvetítő mozzanatot egy olyan jelenségben kell keresnünk, amely mindkét idöfor- mát magáénak tudhatja. Amely tehát nem az' emberek valós életfolyamata és a társadalom felépítményrendszere között, hanem mindkettőjükben feltalálható. Az ilyen mozzanat meglétének az alapja a munkamegosztás adta ellentmondás az egyéni- vagy csoport- érdekek és a társadalom érdekei között. Mindamellett ez az ellentét nem oldja fel az egyén és a társadalom lényegi egységét, ezért bármennyire is divergáló a két pólus fejlődési iránya az egyes történeti korokban, az egyének életszemlélete és az össztársadalmi érdekeket kifejező intézményesített ideológia szerves egészet alkot. Mint ilyen magába olvasztja mindkét tudatalakzat termékeit és egyben közvetít a két szféra között.

« MIÉRT AZ IDEOLÓGIA KÖZVETÍT A KÉT TUDATALAKZAT KÖZÖTT?

A hagyományos felfogás az ideológiát egyértelműen a felépítménybe sorolja az elméleti tudatformák közé. Az intézményesített ideológia szerintünk is a felépítmény része. Egyben azt állítjuk, hogy az ideológia mindig és minden körülmények között az emberek spontán életérzéséből és szemléletéből táplálkozik, azokra épül, azokra hivatkozik, és azokba is tér meg, hogy gyakorlatilag megvalósulhasson. Az, hogy minden tudományosságra törekvő ideológia meghaladja az egyén horizontját, esetleg fel is tárja annak homályban maradt hátterét, csak az idológia belső kettősségét bizonyítja, amely azonban az osztályórdekek veszélyeztetettsége esetén megszűnik.

Természetesen, más tudatalakzatoknak is megvan a maguk bázisa az egyének valós

életvitelében. Hogy mégis az ideológia kap ilyen kitüntetett szerepet a közvetítésben, annak két oka is van. Az első az, hogy mindkét formájában a társadalmi csoportok és osztályok létérdekeihez kötődik, közvetlenül is kapcsolódva így a társadalom mozgását elörelendítő ellentmondásokhoz és konfliktusokhoz. Az ideológiai formákban tudatosítják az emberek a konfliktusaikat. Úgy is mondhatnánk, hogy az ideológia szellemiesíti el az objektíve adott anyagi ellentéteket,, és lefordítja azokat a másodlagos tudatalakzatok nyelvére. A másik ok, ami miatt az ideológiát tartjuk a közvetítőnek, abban rejlik, hogy mint a társadalmi ellentétek értelmezője, a társadalom egészét érinti. Sőt mi több: még ha csak egyetlen csoport érdekeinek a gondolati kifejeződése is, akkor is az általános mezébe kell öltöznie. A partikularitást kifejező ideológia is, ha el akarja fogadtatni magát, az általánosra, az összemberire kell hogy hivatkozzon, még ha ez a kinyilvánított összemberi látszat-nembeliség is.

Végül, de nem utolsósorban, a közvetítő szerep az ideológia funkciójából származik: a történelmi pillanat objektív lehetőségei szempontjából leghatékonyabb cselekvésforma meghatározására irányul. Amikor meg akar szabadulni ezen adottságától, tehát amikor csak mint elméleti forma tökéletesíti magát, előbb vagy utóbb utópiává válik. Az ideológia egyszerűen nem teheti meg azt, hogy felszabadítsa magát valós alapzata időmeghatározásai alól. Minden ideológia legfeszítőbb ellentmondása mindig is ebből a kettősségből ered: egyrészt itt és most kell cselekvésmintát nyújtania, másrészt nem mondhat le arról a jövőképről sem, amelyben tudományos tartalma és eszmei mozgósító ereje rejlik.

AZ IDEOLÓGIA KÉT SZINTJE

Ha most szemügyre vesszük az ideológia két szintjét, a következőket mondhatjuk el róluk: Az egyének spontán ideológiája nem más, mint az egyének életfolyamatának világnézeti szintű tudatosítása. Meghatározó jellegzetessége az, hogy az egyénnek a társadalmi jelenségvilághoz fűződő kapcsolatait értelmezi és értékeli. Ez azt jelenti, hogy az egyéni sors, a valós alapzat túlsúlyos tendenciái, valamint a társadalom kommunikatív elrendeződése által megalapozott. Ezért aztán belsőleg heterogén és ellentmondásos. Más azonban nem is lehet, hiszen a reprodukciós folyamatba való közvetlen besorolódása nyomán az egyénnek ki kell egyenlítenie saját ambícióit a készen talált jelentésvilággal. Világnézete ebből a szempontból pragmatikus- konzervatív. Tradíciók, előítéletek rendjévé áll össze. Mindez kinyilvánul az erkölcsi viszonyokban, mások megítélésében, az össztársadalmi tevékenységekhez való hozzáállásban stb. (gy alakul ki az a médium, amely nemcsak a spontán ideológiát formálja, hanem ugyanúgy meghatározza az elméleti ideológia behatolását és érvényesítését a valóságos alapzatban és az egyének életében. A spontán ideológia olyan mértékben tud közelíteni a nembeli értékekhez, ahogyan az egyén viszonylagosan leküzdi saját partikularitását. Mindezt azért kell ismételten leszögezni, hogy tudatosítsuk: az ideológia mint olyan - habár maga is közvetítő - sohasem áttételek nélkül viszonyul a társadalmi gyakorlathoz, hanem csakis az élő és gondolkodó emberek aktív hozzájárulásával.

Ahogyan a spontán ideológia szubjektuma a mindennapok egyéne, úgy az intézményesített ideológiát is egy embercsoport érdek- rendszere hívja életre és egy embercsoport alkotja meg. Nem mindegy tehát, hogy a történelem menetét és abban elfoglalt helyét tekintve milyen csoportról van szó. Ahhoz, hogy egy osztály eszmerendszere valóban haladó célokat szolgáljon, az szükséges, hogy ez az osztály a történelem szubjektumává váljon. Ellenkező esetben, bármekkora nagyságrendű és politikai erővel rendelkező csoportról van is szó, csak partikuláris célokat követhet, és csak ideig-óráig képes hatékony, sőt, esetenként inkább visszahúzó programot nyújtani a társadalomnak. A probléma második oldala magának az ideológiát termelő csoportnak a státuszával, valamint az adott osztály és ideológiája közti viszonnyal függ össze. Pontosabban: ha elsorvad az osztály és ideológiája közti élő kapcsolat (ami általában akkor következik be, amikor nem veszik figyelembe a spontán ideológiát), akkor az ideológia mint eredendő közvetítő magába zárkózik, és az osztálynak való szolgálat helyett saját maga szubjektumává válik. Öncélú és utópikus formát ölt magára. Ez pedig alapfunkcióját tekintve megengedhetetlen.

összefoglaló helyett: Az itt közölt cikkben a társadalmi tudat elméletének néhány vitatott kérdésével foglalkoztunk. Mivel a probléma filozófiai szinten vetődött fel, az elemzés sem hagyhatta el az elvontság adott formáját. Mindazonáltal meg vagyunk győződve arról, hogy a figyelmes olvasás után mindenki felfedezi a szövegben rejlő gyakorlati jelentéseket, amelyek ugyanúgy vonatkoznak bizonyos össztársadalmi jelenségekre, mint az egyének életvitelében és mindennapi gondolkodásmódjában lerakódott és újratermelődő viszonyokra és tudatformákra.

MÉSZÁROS ANDRÁS kandidátus