Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-27 / 47. szám
. XI. 27. TUDOMÁNY TECHNIKA emberek minden korban fontosnak tartották, hogy a múló pillanatok vagy egy jelentős személy vonásai valami módon anyagi formában is megörökíthetők, az utókorra hagyományozhatók legyenek. A festészetnek vagy a szobrászatnak ez volt az elsőrendű feladata, noha senki sem vitatja, hogy a téma művészi megfogalmazása sem volt mellékes. Az évszázadok során kidolgozott sokszorosítási eljárások - pl. a fa- és rézmetszés, a litográfia (kőnyomás) stb. - létrejöttét is ez az igény motiválta, azon kívül, hogy ezekkel a módszerekkel az eredeti műveket reprodukálni is egyszerűbb volt. Mindez azonban alig csökkentette azt a hiányérzetet, amely az emberekben akkor támadt, amikor az alkotást az eredeti modellel, tehát a valósággal szembesítették. Minden a festő, a szobrász vagy a rézmetsző kézügyességén és rátermettségén múlott; de még a legnagyobb művész sem volt képes rá, hogy, tökéletessé tegye a valóság illúzióját (az már más kérdés, hogy erre nem is nagyon törekedett). Hány széplé- lek sóhajtott fel, amikor belenézett a camera obscurába (ez egy olyan doboz volt, amelynek az egyik falán kis nyílást vágtak, a szemközti fal elé helyezett fehér lapon pedig megjelent a külvilág képe), hogy bárcsak ezt a képet viszontláthatná a vásznon vagy a papíron is, sőt akár emlékbe is eltehesse. Kétségtelen, hogy a camera obscura segítségével ügyes rajzokat vagy festményeket készíthetett az is, akinek egyébként nem volt különösebb tehetsége a rajzoláshoz, de végeredményben a kép rögzítésének feladata mégis csak az emberi kézre hárult. A XVIII. és a XIX. század fordulóján vetődött fel először a gondolat, hogy a fény színjátékát fényérzékeny anyag segítségével, vagyis kémiai úton kellene rögzíteni. Ez idő tájt már többféle fényérzékeny anyag is ismert volt a vegyészek előtt; az ezüst-nitrát (AgN03) fényérzékenységét például már 1727-ben kimutatta Johann Schulze (1687-1744), német kémikus, aki különböző árnyképeket is készített. Az ezüst-halogenidek fotokémiai reakcióit először Cart Wilhelm Scheele (1742-1786), svéd vegyész tanulmányozta. Egy szép- reményű angol fiatalember, Thomas Wedgwood (1771-1805) ezüst-nitráttal átitatott papírra, illetve bőrdarabra különböző tárgyakat - pl. faleveleket, tollpihét, sőt olajjal átlátszóvá tett grafikai lapokat - helyezett, majd napfénnyel átvilágította őket. A papír (ill. a bőr) a megvilágított részeken megfeketedett, mégpedig a megvilágítás intenzitásától függő mértékben, az érintetlenül maradt részek ellenben világosak maradtak. A papíron így kialakult a megvilágított tárgy negativ képe, illetve a sziluettje. A baj csak az volt, hogy egy idő múltán a képek eltún-1 tek, mert a fény hatására az egész papírlap megfeketedett. Wedg- woodnak nem sikerült rájönnie, hogyan akadályozhatná meg a képek megfeketedését, illetve hogyan rögzíthetné a már elkészült képet. Korai halála - a tüdőbaj vitte el - megakadályozta öt abban, hogy módszerét tökéletesíthesse. Joseph Nicéphore Niépce (1765-1833), francia litográfus az ezüstvegyületek mellett másfajta fényérzékeny anyagokkal is megpróbálkozott. Megfigyelte, hogy ha vékony aszfaltréteget fény ér, az aszfalt kifakul és megkeménykedik, ráadásul jelentős mértékben csökken az oldékonysága is a különböző oldószerekben, pl. a levendulaolajban. Az aszfaltnak ez a tulajdonsága jól hasznosítható a képek rögzítésénél, sőt ha az anyagot rézlemezre visszük föl és a megvilágítás után a puha, jól oldódó részt kioldjuk, s a szabaddá vált felületet savval maratjuk, akkor rézkarcok készítéséhez alkalmas nyomólapot is nyerhetünk. Ha az aszfaltréteget üveglapra visszük föl, akkor a lágy, meg- világítatlan részek kioldása után átvilágítható fényképet kapunk, amely önmagában is érdekes. Ezzel a módszerrel - kellő ideig tartó megvilágítás után - a camera obscurá- ban megjelenő képet is rögzíteni lehetett. Tulajdonképpen Joseph Niépce volt volt az első, akinek valódi fényképfelvételt sikerült készítenie. Találmányát azonban mindaddig titokban akarta tartani, amíg tökéletes felvételt nem tud készíteni. Ugyanakkor attól is tartott, hogy valaki megelőzi, ezért lázas ütemben dolgozott, de sem anyagiakkal, sem ötletekkel nem győzte. Ennek a kényszerhelyzetnek az eredményeként került kapcsolatba az 1820- as évek Párizsának ünnepelt díszlettervezőjével, az ország határain túl is ismert látványszínház - a Dioráma - igazgatójával, Louis- Jacques-Mandé Daguerre-rai (1787-1851), aki a legraffináltabb fényeffektusokkal és színpadképekkel ejtette ámulatba a színházlátogatókat. Sokmindent tudott a fény természetéről és a perspektíva titkairól, érthető tehát, hogy nagy izgalom fogta el, amikor Niépce képeiről hallott. Együttműködést javasolt a sokat csalódott és már nem éppen fiatal és egészséges férfinak, aki eleinte vonakodott, de végül mégis beadta a derekát. Niépce nem Daguerre képességében bízott, hanem a pénzében és a kapcsolataiban, Daguerre viszont rögtön látta, hogy Niépce jóvoltából egészen újszerű módon fejlesztheti látványszínházát. De nem hagyatkozott csupán Niépce szakértelmére; maga is kémiakönyveket kezdett tanulmányozni, s minden lehetséges szakirodalmat felhajtott. Nem lehetett könnyű dolga, hiszen a fotokémiát még meg sem teremtették, a fényérzékeny anyagokra vonatkozó utalások különböző könyvekben elhintve voltak fellelhetők. Ez azonban csupán az egyik oldala volt a dolognak, hiszen maga a fényképezőgép sem született még meg. A camera obscura volt természetesen a modell. Már Daguerre előtt is tudták, hogy a doboz falán levő nyílásba lencse is helyezhető, HÁNY ÉVES AZ UNIVERZUM? Lehet, hogy az univerzum nyolcmilliárd évvel fiatalabb, mint a kutatók eddig feltételezték? Az európai déli csillagvizsgálóban először sikerült meghatároznia egy holland csillagásznak a hosz- szú életű tórium-232 arányát a naprendszeren túli csillagokban. Eddig azért nem lehetett a rádió- aktív bomlást felhasználni az univerzum korának a meghatározására, mert nem tudhatták, hogy a kormeghatározáshoz felhasznált elem mikor keletkezhetett. A 14 s ezáltal élesebb kép alakítható ki a doboz belsejében. Daguerre kezdeményezésére Chevalier párizsi optikus nagyobb fényerejű lencsékkel szerelte fel a camera obscurát, amelyek segítségével már egészen jó felvételeket lehetett készíteni, igaz olykor többórás megvilágítás után. Daguerre közben az aszfalttól visszatért az ezüsthöz. Tükör sima- ságú rézlemezre vékony ezüst-réteget vitt föl, amelyet jódgözben ezüst- jodiddá alakított át. A fényérzékeny ezüstjodid a megvilágított részeken elbomlott, a kiváló elemi ezüstöt Daguerre higanygőzben ezüst-amal- gámmá alakította át - ez volt lényegében a kép előhívása -, a visszamaradt ezüst-jodidot pedig konyhasóoldattal (később: a ma is használatos nátrium-tioszulfáttal) mosta ki. Pozitív képet kapott, hiszen a vilá-r gos részeket a fehér ezüst-amal- gám, a sötét tónusokat az ezüst alól előtűnő rézlemez rajzolta ki. Ezeket az örvendetes fejleményeket azonban Joseph Niépce már nem érhette meg; a szerződés értelmében Isidore nevű fia lépett a helyére, aki vajmi keveset konyított az egészhez, így nem csoda, ha úgy érezte, hogy Daguerre titkolózik előtte. A találmányt, amelyet feltalálójáról daguerrotipiának neveztek el, Dominique Arago (1786-1853), a kiváló fizikus, a Francia Tudományos Akadémia titkára ismertette a nyilvánossággal. Ő harcolta ki azt is, hogy a francia kormány megvásárolja Daguerre találmányát (a feltalálónak 6000 frank, Isidore Niép- ce-nek 4000 frank évjáradékot fizetve), majd közkinccsé tegye. Nagy volt a lelkesedés és a csodálat, Daguerre nevét egycsapásra az egész világ megismerte: a daguer- rotípia elindult hódító útjára. Ez a diadalmenet azonban alig tíz évig tartott. A daguerrotípiának ugyanis több hátrányos tulajdonsága is volt. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a daguerrotip egyedi darab volt, tehát nem lehetett sem másolni, sem nagyítani. A hosszú expozíciós idő sem vált a javára. Kezdetben ez az időtartam akár egy óra is lehetett, később, amikor elterjedtek a Petzvat József (1807-1891) által tervezett nagy fényerejű lencserendszerek (1840 után), a megvilágításhoz szükséges idő lecsökkent néhány másodpercre. Ekkoriban írta az egyik párizsi lap lelkendezve, hogy végre sikerült nyitott szemű férfiakat és nőket lefényképezni. A daguerrotip előhívása is meglehetősen bonyolult - és veszélyes - eljárás volt, emellett a felvételre úgy kellett vigyázni mint a hímes tojásra, mert az amalgámot már egy enyhe dörzsölés is megrongálhatta. Daguerre-ral szinte egyidöben dolgozta ki a saját eljárását az angol William Henry Fox Talbot (1800-1877), aki ezüstkloriddal bevont papírlemezeket alkalmazott, s ezekről a papirnegatívokról korlátlan mennyiségű másolatot is tudott készíteni. Eleinte a talbotípia nem vetekedhetett a daguerrotípiával, mivel a Talbot által készített felvételek homályosak és meglehetősen életlenek voltak, az idő azonban mégis az angolnak dolgozott. Amikor Daguerre 1851-ben meghalt, vele a daguerrotipia is sírba szállt. LACZA TIHAMÉR milliárd év felezési idejű tórium- 232 esetében biztosabb lehet a következtetés. Ennek alapján a holland kutató arra a váratlan, de kikerülhetetlen végkövetkeztetésre jutott, hogy a világegyetem kora nem 16-18 milliárd év, mint eddig feltételezték, hanem csupán tíz- milliárd év. KŐHIÁNY VÉGZETT A MAMUTOKKAL Nem a táplálékhiány, hanem a kóhiány miatt pusztultak ki a régi idők nagy emlősei: a mamutok, a gyapjas orrszarvúak és a barlangi medvék. Vaszilij Bogatov szovjet professzor szerint ezek az álla200 ÉVE SZÜLETETT LOUIS-JACQUES-MANDÉ DAGUERRE » Rovarirtás sugárzással Akik régi bádogjátékokra, ólomkatonákra kiváncsiak, az öreg archívumok titkait böngészik, vagy a meg nem valósított műszaki tervekből kívánnak tanulságot levonni, a Roztoky u Prahy-i Közép-csehországi Múzeumban, Csehszlovákia legfiatalabb kerületi múzeumában bizonyára érdekes látnivalókra találnak. S az állondóan növekvő látogatottság - már harminc év óta - bizonyítja, hogy a múzeum dolgozói gyűjtő munkájukban helyes utat választottak, amikor azt a fent említett témákra összpontosították. A kiállítások rendezése azonban nem az egyedüli tevékenysége ennek a múzeumnak. Múzeológus körökben a legnagyobb sikerükként annak, az ionizáló sugárzás elvén működő, konzerváló berendezésnek az üzembe helyezését könyvelhetik el, amely a Rez-i Magfizikai Kutatóintézettel való együttműködés eredményeként jött létre. Ez az egyetlen múzeumi munkahely Európában, ahol a fát károsító bogarak, szúfélék és gombák irtására radioaktív sugárzást használnak. A múzeumi gyűjtemények megőrzésének egyik legnagyobb problémája, a bogarak és a gombák destruktív „tevékenysége“, amelyet leginkább a fából készült műkincseken tapasztalhatunk. A megtámadott tárgyak védelme olyan hagyományos módszerekkel, mint az injektáló anyagok befecskendezése a szúrágta nyílásokba, vagy a kamrákba helyezett műtárgyak bizonyos időre való elgázosítása nagyon hosszan tartó és munkaigényes feladat. Ráadásul nem mindig sikerül betartani az egészségügyi előírásokat sem, ezért például a gázosítás módszerével az utóbbi időben teljesen felhagytak. Az említett védelmek közül egyik sem nyújtott száz százalékos biztonságot arra nézve, hogy a műtárgyakat megszabadították a kártevőktől. Ez még a leggondosabb munka melett sem sikerült mindig. Éppen ezért a Közép-csehországi Múzeumban olyan munkahelyet építettek, amely rovarirtásra az ionizáló sugárzás romboló hatását használja ki. Az ionizáló sugárzás a besugárzott anyagba való behatolása után annak átadja energiáját, s ezzel különféle biológiai és vegyi hatásokat vált ki. A módszer azokból a tapasztalatokból indul ki, amelyeket az ionizáló sugárzás mezőgazdasági, élelmiszeripari és egészségügyi alkalmazása terén szereztek, ahol sikeresen használták sterilizáció, fertőtlenítés és rovarirtás céljaira. Ez a konzerválás tehát az eddig ismert legtökéletesebb módszer a múzeumi gyűjtemények védelmében a szúfélék, cincérek és a fát károsító gombák ellen. Sugárzó anyagként a kobalt, Co^-as radioizotópja használatos. Ez az izotóp tiszta, elektromágneses jellegű gamma sugárzást bocsát ki. A röntgen sugárzástól annál háromszor nagyobb energiája különbözteti meg, amely a kobaltnál 1,25 MeV. Ugyanúgy, mint a röntgensugárzás nem idéz elő a kezelt tárgyban másodlagos sugárzást, (a tárgy maga tehát a kezelés után nem fog sugározni) és semmilyen visszamaradó károsító hatás nem lép fel. A nagy energia lehetővé teszi, hogy tökéletesen átsugározzák a nagyobb tárgyakat is, egészen 50 cm vastagságig. 250 Gy (gray) erősségű dózis elégséges a rovarok nagy részénél minden fejlődési forma, tehát a pete, a lárva és a kifejlett rovar kiirtásához. A Roztoky-i sugárzó azonban dupla sugáradagokat használ, tekintettel arra, hogy a műtárgyak nem homogének. Ez a nagyobb dózis olyan mutánsok létrejöttét is meggátolja, amelyek esetleg ellenállóké válhatnának a sugárzással szemben. Az 500 Gy-os sugáradag sem hagy maga után semmilyen radioaktivitást az anyagban, és nem károsítja a tárgyak anyagát, a festékeket, az intarziát, vagy az előállítás más módjainál használatos díszítő és alapozóanyagokat. Figyelemre méltó tény, hogy minél magasabbrendű, összetettebb organizmusról van szó, annál jobban csökken a halálos dózis nagysága. Ez azt jelenti, hogy az emberre veszélyes sugárzás a közönséges rovarokat még nem biztos, hogy károsítja. A különböző rovarok más-más fejlődési szakaszában azonban ez fordítva van, tehát a pete előbb károsodik, mint a lárva, amely viszont kevesebb sugárzást visel el, mint a kifejlett bogár. A rovarvédelem 24 óráig tart kisebb és 48 óráig a nagyobb tárgyak esetében. Megsemmisíti ugyan az élő szervezeteket, de nem védi a műtárgyat a további támadástól. Ezért ez a védelem magába kell hogy foglalja a megelőző vegyi kezelést is. A bevonatot képező vékony réteg, amelyet felvisznek a tárgyra, semmilyen változásokat nem idéz elő annak külsejében, megvédi viszont attól, hogy újabb bogarak, újabb petéket rakjanak beléjük és meggátolja a penészgombák spóráinak bejutását is. A konzerváló munkahely a múzeum alagsorában öt helyiségben található. Kettő a már „tiszta“ és a még,,szenyezett" tárgyak raktározására szolgál, az egyikben található a laboratórium, ahol a megelőző vegyi kezelést végzik. A besugárzó kamrát a vezérlőteremtól 4200 kilogrammos öntöttvas blokk választja el, amely a kezelőszemélyzet sugárvédelmét biztosítja. A kamrában a sugárzó körül koncentrikus körök jelzik az egyes sugárerösségek tartományait, amely erősség a sugárforrástól való távolság arányában csökken. A 4x4 méter alapterületű és 3 méter magas kamrában különböző nagyságú tárgyakat sugározhatnak be, akár úgy is, hogy ki sem csomagolják, ami a nagyon kényes műkincsek szempontjából fontos tény. A múzeumi gyűjtemények radioaktív sugárzással való védelme Csehszlovákia minden múzeumának és magángyűjtőjének a rendelkezésére áll. Az árhivatal jóváhagyásával köbdeciméterenként két korona tíz fillért számláznak a besugárzásért és nagyobb tárgyak, szekrények, ládák, asztalok esetén 50 százalékos kedvezményt adnak. A legkisebb számlázható összeg 20 korona. A sugárkezelést nemcsak a fából készült műtárgyak (szobrok, falfestmények, bútorok), hanem más természetes anyagból készült műkincsek esetében is alkalmazni léhet. Védhetők Így a könyvek, textíliák, bőrből készült tárgyak, szőrmék, fonott eszközök, de még a herbáriumok is. A megrendelések lebonyolítása két-három hetet vesz igénybe. Ez a módszer nemcsak tökéletes védelmet, hanem időt és a restaurátorok és konzervátorok költséges munkáját is megtakaríthatja. (JIRÍ TRAPEK - VTM) tok kőevök voltak - így jutottak hozzá a létfonotosságú ásványi elemekhez. Amint a plesztocén végén a jégpajzs elborította Európa nagy részét, a puha lábú állatok többé képtelenek voltak kikaparni a kődarabokat a fagyott földből. Kipusztultak az ásványok hiánya miatt, míg kemény patájú társaik: a szarvasok és a lovak életben maradtak, mert kikaparhatták a köveket. SZUPERSZAGLÁSZÓ Az amerikai Osk Ridge-i nemzeti laboratóriumban olyan rendkívüli érzékeny berendezést fejlesztettek ki, amely felfedezi a számos robbanóanyag által kibocsátott parányi kigőzölgést is. Az önműködő berendezés a vegyületek pontos elemzéséhez használt tömegspektrométer kicsinyített változata. Azonosítja azokat az áruló gázokat, amelyeket a szerves nitrogénoxigén vegyületek bocsátanak ki - ezek az olyan robbanóanyagok fő összetevői, amilyen a TNT, a nitroglicerin és a különböző műanyagok. A kisméretű ventilátorral felszerelt készülékkel ellenőrizhetők a repülőterekre, nukleáris erőművekbe és katonai intézményekbe belépő személyek. A szuperszaglászó sokszorta érzékenyebb, mint a robbanóanyag felderítésére betanított őrkutyák orra. <
