Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-06 / 44. szám
- Nem éppen szokványos pályakép az öné. Az ötvenes évek második felében operatőrként dolgozik az ogyesszai filmstúdióban, később színész, majd 1962-tól rendező. Pontosan negyvenéves, amikor első filmjét forgatja... mások ebben a korban negyedik-ötödik filmjüknél tartanak.- Tudom, most azt kellene mondanom: engem már a főiskolán is a rendezés vonzott. De nem így volt! Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer majd leteszem a felvevögépet... nem, ez teljesen elképzelhetetlen volt számomra. Az ogyesszai filmstúdióban többek között Marlen Hucijev munkatársa voltam; élveztem a munkát, imádtam a kamerát. Hucijevék azonban Moszkvába vágytak; pár év leforgása alatt szinte mindenki elment Ogyesszából, aki fontos volt az életemben. Hiába is igyekeztem, nem tudtam olyan filmet fényképezni, amilyet szerettem volna. Nem volt eredeti alapanyag, hiányoztak a jó rendezők és a színészek is... nem úgy játszottak, ahogy játszaniuk kellett volna, örökké belebeszéltem mások dolgába... irányítottam a rendezőt, félrehívtam a színészt, oldalakat írtam át a forgatókönyvben. Igen, tudom, nem lehetett könnyű velem. De értse meg, én nem akartam huszadrangú filmeket csinálni! Egy idő után aztán el is határoztam: megpróbálkozom a rendezéssel. Akkor már volt néhány témám, és a tapasztalatoknak sem voltam híján. 1943-ban katonai Férjhez menni készül egy csinos, életvidám asszony; boldog, hogy révbe jut végre az élete, ám a vőlegény sehol semmi, egyszer csak meglép mellőle. összekuszálódott érzelmek hálójában vergődik a zabolátlan kedvű, kicsit pipogya mozigépész: már sínen az élete, megértő, csupaszív felesége van, amikor egy pirogot áruló leningrádi asszonyban felismeri egykori őrnagya kedvesét, a szép arcú, frontharcos lányt, akiért olyan nagyon rajongott annak idején. ötvenéves fejjel próbál új életet kezdeni egy nagyvárosi értelmiségi. Otthagyja ,.fészkét“, felnőtt lányát, megunt feleségét, mint valami égő toronyházból, úgy ugrik ki lángokban álló házasságából. Intim képek, hétköznapi sorsok. Hősök a Rita asszony menyasszony, a Harctéri regény és a Zenekarral a főúton című PjotrTodorovszkij-fifmekbő/. Hősök, akik által mindennapi,,csekélységek“, „apró" jelenségek,, Jelentéktelen“ ellentmondások kerülnek nagyító alá, hősök, akik által mosolyogva- nevetve vesszük tudomásul, hogy „igen, végül is ilyenek vagyunk.“ Pjotr Todorovszkij filmjeinek legnagyobb értékét ugyanis az iron/kus-groteszk látásmód adja, az a látásmód, amely időnként éles szatirizálásba csap át és nemcsak a környezetet - a hősöket is finoman kipellengérezi. Todorovszkij, az operatőrként is neves szovjet rendező minden történetét közvetlenül, szinte bensőségesen tárja elénk. Első önálló alkotásával, az 1965-ben forgatott Húséggel különdijat nyert a velencei filmfesztiválon. A Varázsló, a Városi románc. Az utolsó áldozat és az Ünnepnapok után 1981-ben tragikomédiát (Rita asszony menyasszony), 1983-ban egy bukoli- kus bájú szerelmesfilmet (Harctéri regény), tavaly pedig ismét egy tragikomédiát (Zenekarral a főúton) forgatott. szakközépiskolát végeztem. A frontra két tehetséges, talpraesett osztálytársammal mentem. A hatodik napon meghalt az egyik. Hármunk közül épp a legokosabb. Árva fiú volt, nevelőotthonban nőtt fel. A Hűség című filmem róla szólt. A forgatókönyvet Bulat Okudzsavával irtuk.-Megejtő vallomás ez a film... vallomás a történelem névtelen hőseiről, egy háborúban született szerelemről. Robog a szerelvény, valahol északon, a vagonban fehér ló és néhány közkatona, drótokon táncoló üres csajkák, közel a sínekhez kátyúba szorult szekér, sárral küszködő parasztok... számomra felejthetetlen képsorok. Galina Polszkih arca is itt van előttem, ahogy összefagyva, csalódottan áll a kaszárnya bejáratánál.- Nézze, én soha, de soha nem hittem, hogy rendezőnek lenni any- nyit jelent csupán, hogy fogom a forgatókönyvet, beállítom a jelenetet, és elkiáltom magam, hogy felvétel. Én kezdettől fogva csak olyan történetet vittem filmre, amelynek valamiféleképpen köze volt hozzám. Olyan alapanyagot, amellyel nem volt személyes közlendőm, sosem fogadtam el. A Hűséggel szerencsém volt, mert díjat kapott Velencében. Attól a naptól fogva senkit sem érdekelt, hogy miért tettem le a kamerát. „Élni“ hagytak, s én rendező lettem.- A Harctéri regénynek nemcsak rendezője - a film zenéjét is ön szerezte.- Szeretem a zenét. Főiskolás koromban Iszak Dunajevszkij óráin is ott ültem, noha nem volt kötelező. Komponálni is akkor kezdtem el, de soha senkinek nem mondtam, hogy figyelj csak, ezt hallgasd meg, ez az én szerzeményem. Nem. Én mindig mindent félretettem. A Harctéri regény forgatása közben nem ez történt. örökké ugyanazt a dalt dúdoltam. Ha abbahagytam, mások folytatták. Egyszer csak azt kérdezte „Lassítsunk végre...“ (Karel Kouba felvétele) valaki: mi ez, kinek a dala? Az enyém, válaszoltam. Ott, azon- nyomban rábeszéltek a színészeim, hogy komponáljak még egyet, és kész a film zenéje. Másnap már vittem is az új dalt. Natalja Andrej- csenko, Nyikolaj Burljajev és Inna Csurikova teljesen el voltak ragadtatva; azt mondták, ne is kapcsoljam ki a magnót, mert a zene formában tartja őket. A Zenekarral a fűúton már úgy született, hogy hol a forgatókönyvet írtam, hol a zenéjét komponáltam.- Akármelyik filmjét nézem is: hősei egyszerű, esendő emberek, egyszer mosolyt, máskor szánalmat, de minden esetben együttérzést keltő férfiak és nők, akik gyorsan kivívják rokonszenvünket. Mintha csak nekik drukkolna, sőt néha az az érzésem: rendezni is csak értük, miattuk rendez.- Mostanában egyre többen mondják ezt... igen, az én filmjeimben nincsenek negatív figurák. Nem is hiszem, hogy az emberek vagy jók, vagy rosszak. Szerintem sokkal komplikáltabbak vagyunk. Olvasom a filmjeimről megjelent kritikákat, recenziókat... nemegyszer a szememre vetették már, hogy a világ sokkal zordabb, kegyetlenebb, mint amilyennek én ábrázolom. Hogy az emberek is rosszabbak, mint az én filmjeimben. Egy biztos: az én alkotásaimból sosem hiányoznak a becsületes, tisztességes jellemek De nézzen csak körül, szerintem a környezetünkből sem. Más kérdés persze, hogy a jó, a felemelő, a megnyugtató egyre inkább hiányzik az életünkből. Nehéz és bonyolult korban élünk, itt az ideje, hogy lassítsunk végre. Hogy kezet nyújtsunk a rászorulóknak. Hogy többet vegyünk észre abból, ami mellett elmegyünk. Hova tovább, egyre nagyobb városokban élünk, s minél kisebb a távolság köztünk, furcsa mód annál messzebb vagyunk egymástól. A Harctéri regény a legkedvesebb filmem, szerintem ez sikerült a legjobban, de nemcsak a szerelemről és az ország újjáépüléséről szól, hanem arról is, hogy a sebzett lelkek gyógyírre várnak. Szeretetre és megértésre. Ezt tartom szem előtt akkor is, ha szerelmi háromszögről vagy egy megromlott házastársi kapcsolatról forgatok filmet. A család a társadalom pillére. Tehát minden esetben, amikor a családról beszéiünk, a társadalom helyzetéről is képet adunk. Az én feladatom pedig az, hogy igaz és tiszta legyen ez a kép SZABÓ G. LÁSZLÓ A megújulás filmjei Milyen is a mai szovjet film? Tükrözi-e az országban kibontakozó politikai, társadalmi és kulturális átalakulást? A peresztrojka néven ismert sokrétű megújulást? Tudósít-e az újdonságokról, a friss művészeti folyamatokról és tendenciákról? A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXVII. kongresz- szusa és a Szovjet Filmművészek Szövetségének V. közgyűlése nyomán kialakult változásokról? A kérdésre egyértelmű igennel válaszolhatunk, még akkor is, ha az évente több mint százötven filmet gyártó stúdiók termésének csupán töredékét vonultathatta fel, s a soknemzetiségű, sokféle irányzatot, stílust képviselő szovjet filmgyártás jelenéből csak színeket, villanásokat idézhetett fel az a nagyszabású filmszeminárium, melyet az októberi forradalom 70. évfordulója tiszteletére rendeztek Szlovákia fővárosában. A filmbarátok így lehetőséget kaptak, hogy megismerkedjenek azokkal az alkotásokkal, amelyek új szemléletet jeleznek a szovjet filmgyártásban, noha a bemutatott filmek szorosan kötődnek ahhoz az emberi, társadalmi, művészeti „aranyalaphoz“, amely olyannyira jellemzi, meghatározza a szovjet filmművészet fejlődését. A háború után indult első, második és immár harmadik nemzedék elkötelezett, humanista munkásságát. S ez nem is lehet másképp. Hiszen a szovjet filmművészet a maga folyamatosságában, még nehéz korszakain át is, ha nem minden műben is, de az egymást követő alkotó nemzedékek tudatában, művészi vágyaiban megőrizte a forradalmi hagyományokat, azt a magasabb rendű, eszmeiségre, társadalmi gondolatra támaszkodó humanista igényét, mely kezdettől megkülönböztetett helyet biztosított neki a világ filmművészetében. E realista művészi igények és élő tradíciók nélkül elképzelhetetlen lett volna az az új lendület, mely az ötvenes évek végén indult el, s az is, melynek napjainkban lehetünk tanúi. Igen, hiszen a szovjet filmművészet mostani fölpezsdülését sokan az emlékezetes XX. kongresszus után kibontakozott megújuláshoz, a filmművészet akkori fellendüléséhez hasonlítják, mely olyan műveket teremtett, mint Mihail Kalatozov bensőséges lírájú, formaújító cannes-i nagydíjas filmje, a Szállnak a darvak, Grigorij Csuhraj halk lírai csöndjével is megrendítő háborús drámája, a Ballada a katonáról, a gyanakvás keserű éveit felidéző Tiszta égbolt, Andrej Tarkovszkij ma már vitathatatlanul klasszikusnak tekinthető filmje, az Iván gyermekkora, Szergej Boridarcsuk emlékezetesen szép munkája, az Emberi sors, vagy a grúz Rezo Csheidze költői szépségű alkotása, A katona apja. Korszakindító művek ezek, s vonulatuk olyan nagy alkotók munkáival folytatódott, mint Mihail Romm Egy év kilenc napja, Julij Rajzman Kortársaink, Grigorij Kozincev Hamletjeés Lear királya, Andrej Tarkovszkij Rublovja; s csak emlékeztetőül még néhány az erőteljes, a hagyományt és új művészi törekvést egyesitő művek közül: Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij Az első tanító, Gleb Panfilov A tűzön nincs átkelés, Alekszandr Mitta Ragyogj, ragyogj, csillagom, Szergej Paradzsanov Elfelejtett ősök árnyai, Marlen Hucijev Mi, húszévesek, Larisza Sepityko Szárnyak. Hosszan lehetne folytatni még a sort Vaszilij Suksin, Georgij Danyelija, Nyikita Mihalkov és mások munkáival, a szovjet filmművészet gazdag termésének számos kimagasló alkotásával, melyekben persze közvetlenül vagy közvetve fölfedez- hetök a forradalmi némafilmek, a nagy klasszikus elődök, Eizenstein, Dovzsenko, Dziga Vertov, Pudovkin eszmei, művészi hagyományai, szemlélete vagy hatása. S hogy az októberi forradalom eszméi és azok a változások, amelyekre a mostani megújulási folyamatok nyomán került sor, milyen szervesen fonódnak össze, tükrözi ezt a stúdiók friss-tisztázó szelleme is, mely számos alkotást a felfokozott érdeklődés előterébe sodort. így egymás után kerülnek a mozikba az újabb és régebben készült, de a nyilvánosság elé csak most eljutott szovjet filmek, s a korábban ismert alkotók, Gleb Panfilov, Elem Klimov, Tengiz Abuladze, Rolan Bikov, Karen Sahnazarov, Roman Báláján neve mellett új, eddig ismeretlen rendezők - Konsztantyin Lopusanszkij, Kira Muratova, Vagyim Abdrasitov, Juris Podnieks, Szergej Szolovjov - nevét tanulja a világ. A frissen látott szovjet filmek közül a legizgalmasabbak azok, amelyek fiatalokról, a fiatalság bizonyos köreiről szólnak. Tizenéves hőseik nyugtalanok vagy céljaikat vesztve kiábrándultak, tévutakon járnak. Mint a lett Juris Podnieks Könnyú-e fiatalnak lenni? című, nagy visszhangot kiváltó dokumentumfilmjének fiataljai, akiknek ideálhiánya fanatizmust, agresszivitást, szélsőséges magatartást szül. Az alkotás olyan kérdéseket tárgyal, amelyek leginkább foglalkoztatják napjaink szovjet fiataljait, s velük együtt az egész társadalmat. A filmben olyan fiatalok szólalnak meg, akik nem találják a helyüket, elkeseredetten küzdenek a beidegződésekkel, a megszokásokkal, megpróbálnak kitörni, kalandra, újdonságra vágynak. Míg a lett dokumentumfilm miniatűr interjúk alapján egy veszélyes társadalom-lélektani állapotot mutat be, addig Vagyim Abdrasitov új munkája, a Plumbum avagy a veszélyes játék pergő történetben megteremti az elvárt értékrendnek tökéletesen megfelelő szupergyereket, aki fanatikus módon, minden eszközzel üldözi a bűnt. A rendező a kívánt ideált bírálja. A bemutatósorozat egyik legkellemesebb meglepetése kétségtelenül Karen Sahnazarov vígjátéka, a Küldönc volt. Az idei moszkvai fesztivál különdíjas alkotásának mai kamaszhösében egy korosztály világszemléletét sikerült sűrítenie az alkotónak, megteremtve így az orosz kultúra talán legelragadóbb „felesleges emberét“. Igaz és őszinte film a Bocsáss meg, Madárijesztő is. Rolan Bikov döbbenetes munkájának története azt példázza, hogy a gyerekek világa a mi tükörképünk - a felnőtteké. Hónapok óta egy új szovjet alkotás dicséretétől hangos a filmvilág: a grúz Tengiz Abuladze Vezeklését játszó mozikat valósággal ostromolják a szovjet nézők, s a cannes-i nagydíj még csak fokozta a film iránti érdeklődést. A moszkvai premier óta a világ minden táján írók, publicisták, kritikusok elemzik a film gazdag képi világát, szimbólumrendszerét, sejtelmes allegóriáit, többrétegű látomásait. Egy véres kezű diktátorrá váló és ezért holtában sem nyugható vezérnek s áldozatainak szürrealista-groteszk története katartikus filmélménnyel ajándékozza meg a nézőt. Abuladze a mozivásznon sokszor látott diktátor portréját újabb vonásokkal gazdagítja, hiszen a vezér „minden kor és nép gazembereiből összegyűjtött alak“. Nagy visszhang kíséri Gleb Panfilov Téma című munkáját, a nyugat-berlini fesztivál nagydíjas filmjét is, amely az alkotómunka, a lehetőség és kudarc kínjait elemzi egy alkotói válságban levő író történetében. Az alkotói beszűkülést a rendező a tragikum és a komikum, a goroteszk között érzékeny egyensúlyt teremtve rajzolja meg. Elem Klimov remekműve, a Búcsúzás, Valentyin Raszpu- tyin Isten veled, Matyóra című kisregénye alapján készült. A többszólamú film az új és a régi ellentétéről, a haladás érdekében nélkülözhetetlen áldozatokról szól. Az öregek kiszolgáltatottságát, a múlthoz, emlékekhez kötődő eltéphe- tetlen szálakat érzékelteti, bemutatva, hogyan készülnek Matyóra lakosai őseik földjének elhagyására, mert vízi erőmű épül azon a folyón, amelynek szigetén áll a falu. Hátborzongató és felkavaró filozofikus látomás A halott ember levelei, Konsztantyin Lopusanszkij mannheimi fődíjas filmje, mely az emberiséget mind gyötrőbben foglalkoztató gondolatot fogalmaz meg: mi lesz, ha az atomkatasztrófa mégis valósággá válik. Az alkotás persze nem csupán az emberiségnek címzett döbbenetes erejű figyelmeztetés egy nukleáris világégés következményeiről, hiszen azt sugallja, hogy a lelkiismeret, a másokért érzett aggodalom talán a legfontosabb emberi tulajdonság a világon. A filmes mustra mintegy húsz darabját persze lehetetlen egy cikkben akárcsak megemlíteni is. A bemutatott munkák (közülük néhány a szovjet filmek fesztiválján már most látható, a többi folyamatosan jut el mozijainkba) közös vonása, hogy a múlt, a jelen és a jövő kérdéseihez új szemlélettel, a Szovjetunióban az élet minden területén tapasztalható megváltozott gondolkodásmóddal közelítenek. így a bevezetőben feltett kérdésre, hogy milyen is a mai szovjet film, a válasz röviden megfogalmazható: hiteles, őszinte, eredeti. S a filmgyártásban végbemenő nemzedék- és szemléletváltás a megújuláson túl tényleges művészi értékeket létrehozva bizonyára újabb remekművekkel gyarapítja majd nemcsak a szovjet, hanem az egyetemes filmművészetet is. TÖLGYÉSSY MÁRIA ÚJ SZÚ 14 1987. XI. 6. ram Kín im Találkozás Pjotr Todorovszkijjal
