Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-06 / 44. szám
/'-s. ' L* szó 15 ,7. XI. 6. A yV század arcula- j j/i AA. fái azok a felszabadító forradalmak határozzák meg, amelyeket a nagy október indított el. Bármennyire is nagy jelentőségűek a tudomány és a technika eredményei, bármilyen nagy befolyást gyakorol a társadalom életére a viharos tudományos-műszaki haladás, az embert csak szociális és szellemi felszabadítása teszi igazán szabaddá. S ha ezen az úton bármilyen nagy, objektív és mesterséges, a régi világ által okozott nehézségek is merülnek fel, a történelmi fejlődés visszafordíthatatlan. Az SZKP XXVII. kongresszusának dokumentumaiból azért ezt az idézetet választottuk, mert tömören kifejezi a lényegét annak, amit Október jelent az emberiség számára. Az utóbbi hetekben, hónapokban, történelmi visszatekintést is adva, számos publikáció elmezte Október hatását a nemzetközi fejlődésre, a szocialista világrendszer létrejöttének jelentőségét, a Szovjetunió és a szocialista országok szerepét a forradalmi világfolyamatban. A Szovjetunióban jelenleg zajló mély társadalmi-gazdasági változások mellett ugyancsak ott szerepel a forradalmi jelző. Átalakítás, új gondolkodásmód, nyíltság és nyitottság- ezek a fogalmak rövid idő alatt bekerültek a köztudatba. Mind a bel-, mind a külpolitikára érvényes ez, bár az utóbbi, kihatásait tekintve, talán annyival összetettebb, amennyivel a világ bonyolultabb egyetlen országnál, bármilyen nagy legyen is az. A belső „peresztrojkának"- amit a párt kezdeményezett, s amelynek élén áll - a szükségét illetően a Szovjetunióban alapvető véleménykülönbségek nincsenek, hiszen a viták inkább a módszerekre, módokra vonatkoznak. Viszont a külpolitikai „peresztrojkával" szemben a vezető nyugati körök értetlenül vagy ellenségesen viseltetnek. Október és Békedekrétum. A Szovjetunió és következetes békepolitika. Tudatunkban már régen összeforrottak ezek a fogalmak. A Szovjetunió nemzetközi politikájának ma is alapvető célja a háborús veszély elhárítása, a béke megőrzése. Mi tette akkor mégis szükségessé a nemzetközi kapcsolatok újszerű megközelítését, azt, amit új külpolitikai filozófiának nevezünk, s miként csapódik ez le a gyakorlatban? A túlélés dialektikája Érdekesen közelítette meg a témát Georgij Arbatov akadémikus, a neves külpolitikai szakértő a Nép- szabadságnak nyilatkozva. Nagyon fontos fejleménynek tartotta, hogy a XX. kongresszus (1956-ban) kimondta: a világháború nem végzetszerűen elkerülhetetlen. „Gondoljunk csak arra: ha a háborúk elkerülhetetlenek, akkor előretekinteni is csak két-három-négy évre lehet, a politikai tervezés lehetőségei nagyon összeszűkülnek. Viszont ha a kiindulás az, hogy a háború többé már nem végzetszerűen elkerülhetetlen, az eleve arra ösztönöz, hogy a szó szoros értelmében végiggondolják, miképpen éljenek együtt a másik oldallal huzamosan, hosszú távon: úgy, hogy a minimális fenyegetést jelentsék egymásra, miközben maximálisan kihasználják az együttműködés kínálta előnyöket." A moszkvai Pravdában Jevgenyij Primakov akadémikus nemrégiben azt fejtegette, hogy a békés egymás mellett élés a Szovjetunió számára még nem is olyan régen a lélegzethez jutást jelentette, amit azok szakítanak meg, akik el akarják taposni a szocializmus első országát. „Ez a körülmény szintén parancsolóan felvetette a harcképesség növelésének követelményét, megint csak mint az ország biztonsága garantálásának gyakorlatilag egyetlen eszközét." A szerző az ilyen értékelést ma már elégtelennek tartva azt hangsúlyozza, hogy a védelmi képesség erősítése ugyan megőrzi jelentőségét, de előtérbe kerülnek a biztonságot szolgáló politikai eszközök. Vagyis a nyolcvanas évek közepének új realitása, amit a két évvel ezelőtti genfi csúcstalálkozón is mindkét nagyhatalom elismert a közleményében: az atomháborúnak nem lehetnek győztesei, s ezért azt nem szabad kirobbantani. S ebben a helyzetben a békés egymás mellett élés már a földi élet, a civilizáció megmentése érdekében nélkülözhetetlen. Sevardnadze és Shultz szeptemberi washingtoni tárgyalásain született meg az elvi megállapodás a szovjet-amerikai rakétaszerződésről Ezt a horizontot tágította ki a kongresszusi beszámoló, amikor az államok kölcsönös függéséről és a fejlődés dialektikájáról beszélt, rámutatva, hogy a történelmi és társadalmi haladás megköveteli az országok és népek világméretű, alkotó és konstruktív összefogását. „De nemcsak szükségessé teszi, hanem létrehozza az ehhez szükséges politikai, szociális és anyagi feltételeket is. Erre a kölcsönös összefogásra az atomkatasztrófa elhárítása, az emberiség túlélése érdekében van szükség, hogy megoldódjanak az emberiség előtt álló egyre éleződő problémák is. A két rendszer versengésének, konfrontációjának összekapcsolódásában, a világ országai közötti egyre fokozódó kölcsönös függőség tendenciájában rejlik a jelenlegi fejlődés igazi dialektikája. Éppen így, az ellentétek harcában és a problémákkal való küzdelemben, bizonyos fokig tapogatózva alakul ki az ellentmondásos, de egymástól kölcsönösen függő, sok tekintetben egységes világ.“ Rendkívül fontos momentum ebben az idézetben, hogy a két társadalmi rendszer harcát nem választja el azok kölcsönös összefüggésétől. S ugyancsak fontos tétele az új külpolitikai filozófiának, hogy az úgynevezett globális problémák csakis az államok összefogásával oldhatók meg. Alekszandr Jakovlev, az SZKP KB titkára májusban nyugatnémet újságíróknak nyilatkozott. Arra a kérdésre, hogy a nemzetközi politikai vitákban szerinte mely témák állnak majd az előtérben, kijelentette: „A másik kérdés, amely méreteit tekintve megközelíti a nukleáris katasztrófát (ez aligha tagadható) az ökológiához kapcsolódik Ha ugyanis minden úgy megy tovább, mint eddig, az katasztrófához vezethet." A sort azonban folytatni lehet, hiszen épp ily sürgető probléma a fejlődő világ eladósodása, az igazságos nemzetközi gazdasági kapcsolatok megteremtése, az új energiaforrások feltárása, a világűr és a világóceán kihasználása a békés fejlődés érdekében és igy tovább. S e filozófia gyakorlati megvalósítását jelentették például azok a javaslatok, amelyeket Mihail Gorbacsov tett a leszerelés és fejlődés összefüggéseivel foglalkozó nemzetközi konferenciához intézett üzenetében, azok a javaslatok, amelyeket a szocialista országok közös dokumentumukban terjesztettek ott elő. A biztonság politikai eszközei Az új külpolitikai filozófia egyik legfontosabb eleme a biztonságpolitikai, a katonapolitikai kérdések újszerű megközelítése, s nem csak azért, mert elérhető közelségben van a szovjet-amerikai szerződés a közepes hatótávolságú és harcászati-hadműveleti rakéták felszámolásáról. Elsősorban arról van szó - s ezt már röviden említettük -, hogy az államok biztonságának garantálásában mindinkább előtérbe kerülnek a politikai lépések, anélkül, hogy a katonai tényezőt lebecsülnék. Ilyen politikai lépések a különböző megállapodások, szerződések, bizalomerősítő intézkedések. Ez egyébként nem valami önkényes elhatározás kérdése, hanem objektiv szükségszerűség, annak a felismerése, hogy a fegyverzetek jelenlegi szintjén egyetlen állam sem képes katonai-műszaki eszközökkel megvédeni magát. S ezért az olyan doktrínák, mint a kölcsönös elrettentés (bár fékentartó ereje mindmáig vitathatatlan), a félelem egyensúlya elfogadhatatlanná váltak éppen a veszélyesen magas szintű szembenállás miatt, elavultak és messzemenően erkölcstelenek is. A Varsói Szerződés tagországai éppen ezért hangsúlyozzák a katonai doktrínáról szóló új dokumentumukban, hogy a mi doktrínánk kizárólag védelmi doktrína, síkraszállnak a fegyverzeteknek a védelméhez szükséges ésszerű szintre való csökkentéséért. Vagyis a katonai doktrína tartalmazza azokat az elveket, célokat, amelyekért a szocialista országok politikai eszközökkel küzdenek. Itt kell újúlag hangsúlyozni annak a kongresszusi megállapításnak a fontosságát, mely szerint ,,ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatairól beszélünk, a biztonság csak kölcsönös, ha a nemzetközi kapcsolatok egészét tekintjük, akkor csak általános lehet“. Általános érvényűvé kell válnia annak az elvnek, hogy senki sem növelheti a saját biztonságát másoknak a kárára. Sem katonai, sem egyéb területeken, ezt fejezi ki az átfogó nemzetközi biztonság programja, amely katonai, politikai, gazdasági és humanitárius kérdésekre is kiterjed, s ezeket kölcsönhatásukban vizsgálja. Filozófia a gyakorlatban Az előbb a biztonságot erősítő politikai lépések fontosságát emeltük ki. E lépéseknél pedig az új szovjet külpolitkai gondolkodásmód egyik lényeges elemére kell utalni, amely már nemegyszer meglepte az elmúlt két év alatt a Nyugatot: s ez a kompromisszumkészség. A jelzőket lehet még sorolni: rugalmasság, offenzivitás. Példa ezekre az az út is, amely elvezetett a globális kettős nullamegoldáshoz. S ha már ennél tartunk, nem árt emlékeztetni arra, sokan fontosabbnak tartják a rakétamegállapodás politikai jelentőségét a katonainál, azzal érvelve, hogy a meglévő nukleáris arzenáloknak csak valamivel több mint három százalékát számolja fel. Ugyanígy említeni lehetne a stockholmi konferencián elfogadott dokumentumot, vagy a genfi leszerelési fórumon készülő konvenciót a vegyi fegyverek felszámolásáról, tudniillik ez az a témakör, ahol a legnagyobb az előrelépés esélye. S most nem is említjük azoknak a javaslatoknak a tucatjait, amelyekre a másik fél nem, vagy pedig elutasítóan válaszolt. Szintén a XXVII. kongresszus dokumentumaiban szerepel a megállapítás, hogy „a kapitalizmus és a szocializmus közötti küzdelem kizárólag békés verseny, a békés versengés közepette mehetvégbe“. Erre utal Primakov akadémikus is említett cikkében, amikor rámutat: az államközi kapcsolatok általában nem alkothatják azt a közeget, ahol a szocialista és kapitalista világrend- szer közötti párviadal eldől. „Ezt a körülményt azonban az Egyesült Államok kormányzata nem érti meg. Reagan elnöksége idején az Egyesült Államok külpolitikájának ideológiai színezete még élénkebbé vált." Nem kevésbé érdekes összehasonlítani, mennyire összecseng két szovjet szakértő véleménye az amerikai politikáról egy amerikai véleményével. A Novoje Vremja július elején közölte Georgij Arbatov és Va- lentyin Falin (az APN hírügynökség elnöke) párbeszédét. Ebben többek között arra mutatnak rá, hogy az USA-nak a Szovjetunióra mindenekelőtt mint ellenségre van szüksége, mégpedig bármi áron. S nem csak azért, mert az ellenség léte igazolhatja a hadikiadásokat és a politikai kalandokat. Hanem belső nyugalma, „lelki egyensúlya" érdekében is, mert csak akkor tekintheti magát a „jó birodalmának", ha valahol adva van a „gonosz birodalma“. Stephen F. Cohen a nyár elején a következőket írta a Rinascitában: „Meg kell említeni különböző amerikai intézmények és csoportok fontos szerepét, amelyek hosszú éveken át megszállottan terjesztették és táplálták egy változatlan és megváltoztathatatlan Szovjetunió képét. Ezek között szerepelnek a katonai-ipari komplexum, a hidegháború hivatásosainak légiói, illetve a nemzetbiztonsági tanács önjelölt értelmiségijei, bizonyos zsidó szervezetek és a legkülönbözőbb magánérdekek képviselőinek egész sora. A szovjet rendszeren belüli bárminemű javulás elismerése egyet jelentene mindezek politikai, gazdasági és ideológiai jólétének veszélyeztetésével. .. Végül pedig, a több évtizedes hidegháború egy még kiterjedtebb és összetettebb örökséget hagyományozott. Amennyire meg lehet ítélni, Amerika mély lélektani szükségletet alakított ki a maga számára egy megváltoztathatatlanul fenyegető Szovjetuniót illetően, azzal a céllal, hogy minimalizálni és feledtetni tudja önmaga fogyatékosságait." Cohen nem túl derűlátóan azzal zárja cikkét, hogy „márpedig ha Amerikának a jobb közérzethez szüksége van a »gonosz birodalmára«, akkor sem Gorbacsov, sem más szovjet reformer nem képes olyasmit tenni, aminek jelentősége van" (mármint ennek az Amerikának a szemében). Ezzel szemben Nyugat-Euró- pában mást jeleznek a tapasztalatok. Az olasz L’Espresso július második felében beszámolt arról, hogy kilenc európai országban (Belgium, Franciaország, Görögország, Hollandia, Nagy-Britannia, az NSZK, Svájc, Svédország és Olaszország) végzett közvéleménykutatás szerint növekszik Mihail Gorbacsov és a szovjet külpolitika népszerűsége. Az Európaiak állásfoglalásai és elvárásai Gorbacsov politikájával kapcsolatban című cikk eléggé terjedelmes, ezért csak néhány érdekes adatot intézünk az eredményekből. Tájékozottság: a Szovjetunóról a legtájéko- zottabbak a nyugatnémetek, a legtájékozatlanabbak a franciák, 24 százalékuk semmit sem tud a Szovjetunióról. Tájékoztatás: az alanyok úgy vélték, hogy hazájukban több kedvezőtlen hírt közölnek a Szovjetunióról mint pozitívat, de 63 százalék úgy ítélte meg, hogy a közvélemény magatartása a Szovjetunió iránt javult, s csak 4 százalék szerint romlott. Változások: 32 százalék ítélte meg úgy, hogy a Szovjetunióban nagy változások mennek végbe, a legtöbb ilyen választ ez esetben is az NSZK-ban adták (60 százalék). Bizalom: az Olaszok hisznek leginkább a szovjet vezető nyilatkozatainak (87 százalék), a legalacsonyabb arány ismét a franciáknál volt. Béke: a megkérdezettek 32 százaléka vallotta, hogy a Szovjetunió, 11 százaléka pedig, hogy az USA tesz többet a békéért, 44 százalék szerint mindkettő egyenlő arányban. Különösen ez az utóbbi adat figyelemre méltó, a nyugat-európai hangulatváltásra utal, anélkül persze, hogy túlbecsülnénk egy ilyen felmérésnek a jelentőségét. Mindenesetre jelzi: az átalakítás, az új külpolitikai gondokodásmód egyre nagyobb teret hódit a nyugati átlagpolgár tudatában. Végeredményben ennek a „peresztrojkának" tudható be, hogy Nyugat-Európában egyáltalán időszerűnek tartották egy ilyen felmérésnek az elkészítését. S a kormányoknak is fel kell ismerniük, hogy a kor égető problémái az új külpolitikai megközelítések nélkül nem oldhatók meg. MALINÁK ISTVÁN Hatalmas béketüntetés Nyugat-Európában. Felvételünk október 25- én készült Brüsszelben, a nagygyűlésen 200 ezer ember vett részt. (ÓSTK-felvételek) Új gondolkodásmód a külpolitikában *■ *
