Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-11-06 / 44. szám
HIT IH11ED MTEK1I * A szovjet irodalom fejlődéséről, eredményeiről N incs könnyű dolga annak, aki ma át akarja tekinteni a szovjet irodalom hetven évét. A számbeli szemrevételezés is meghaladná akár az alapos ismeretekkel rendelkező irodalomtörténész erejét, hát még a művek osztályozása, elhelyezése, a jellemző tendenciák elemzése. Jómagam inkább csak az elolvasott nagy mennyiségű szépirodalmi műveken keresztül csodálom a szovjet irodalmat, nem tartozom az irodalomtudósok közé, s többek között ezért sem - és helyszűke miatt sem - tudom teljesen elkerülni bizonyos leegyszerűsítés buktatóit. A szovjet szocialista irodalom nem a semmiből keletkezett, még akkor sem, ha a nagy október korszakos jelentőségű társadalmi változást eredményezett. Makszim Gorkij, Alek- szandr Nyeverov, Fjodor Gladkov, Alekszandr Biok és mások a forradalom előtt világszemléletükben és müveikben egyre közelebb kerültek a szocialista eszmékhez; az ö világukból nem hiányzott a forradalmi szellem. Alkotásaikban felvillantották a gyökeres átalakulás lehetőségét. Erős volt bennük a jobbítást, az alapvető változást akaró hit, s amikor ez valóban bekövetkezett, szinte minden nagyobb megrázkódtatás nélkül váltak az új rendszer szószólóivá. A szovjet irodalom első jelentős korszakát tehát a már korábban is író, de az 1917-es forradalom hatására új eszmékkel feltöltödó írók alkotják; közösen azokkal, akik a forradalom és a polgárháború megrázó élményeinek hatására kezdenek írni (Dmitrij Furmanov, Iszaak Babel, Mihail Solohov, Nyikolaj Osztrovszkij, Alekszej Tolsztoj és mások). Ök azok, akik a forradalmi átalakulást, a polgárháború küzdelmes éveit, a szocialista életforma kialakulását maradandó művekben örökítették meg. E művek, a nagyobb méretű összegezések a harmincas évek elejére már napvilágot látnak. Ebben az időszakban az írók mind jobban érzékelik és láttatják a nehéz harcokkal, megpróbáltatásokkal teli életet, a társadalmi változásokat. Sajátos írói eszközökkel vesznek részt a tartalmasabb, gazdagabb élet kialakításában. Az eszmei, társadalmi elkötelezettséget hirdeti meg a szocialista realizmus programjában a szovjet írók I. kongresszusa, 1934- ben. A politikai-hatalmi törekvések azonban ezt a programot nem engedik maradéktalanul kibontakoztatni, az irodalmat a meghirdetett elvektől a sematizmus irányába, a beszűkülés felé sodorják. Ennek ellenére e korszak (1934-1953) is megteremtette a maga jelentős értékeit. Az 1934-ben meghirdetett program egyébként egyértelmű volt: az eszmei-politikai egység alapján, de a művészi-stiláris sokféleségben valósághűen, minden szépítés nélkül, kritikusan ábrázolni az életet - ezt tették az írók feladatává. A művek megszülettek, az viszont már más dolog, hogy az alkotások egy része sokáig nem jelent meg. Ezek az alkotások megszületésük után húsz-huszonöt évvel is megújulást jelentettek a szovjet irodalomban, s ez a tény is igazolja eszmei és esztétikai értékeiket. A harmadik korszak, mely a mai, a kortárs irodalom kezdeteit is jelenti, 1953-tól számítható. Ez a korszak Wintermantel István meghatározása szerint ,,a torzulásokkal, hibákkal szembeforduló, azokon túllépő, az eszmei-politikai egység alapján belső sokféleségét kiteljesítő irodalom korszaka“. Természetesen időben nem lehet pontosan határvonalat tenni a korszakok közé, mert például Valentyin Ovecskin falusi témájú, erősen bíráló hangnemű prózája már 1952 elején megjelent, s egy évvel később születik meg Leonyid Leonov Orosz erdő című nagyhatású regénye, mely ,,az ideológiai éberség önző célú, torz felhasználásának ábrázolásával a személyi kultusz morális problematikájának mélyére hatolt“. Ebben az időszakban (1954) jelent meg Hja Ehrenburg kiemelkedő műve, az Olvadás is. Solohov Emberi sors című kisregénye is ebbe a vonulatba sorolható. Az SZKP XX. kongresszusának történelmi jelentősége a nemzetiségi irodalmak fejlődésében is megmutatkozott. Előző írásomban már megpróbáltam érzékeltetni a soknemzetiségű szovjet irodalom páratlan fejlődését a hatvanas évek óta. J elentősen megnövekedett a folyóiratok száma és példányszáma. 1955-ben folyóirattá alakult az 1939-ben almanachként induló Druzsba Narodov, mely fokozatosan a nem orosz nyelvű irodalom orosz nyelvű fórumává vált. A kortárs szovjet irodalomban a hatvanas években indult meg a maga nemében felfigyeltetö fejlődés. Az akkori irodalmi élet három igen jelentős hulláma figyelhető meg: elsősorban a rehabilitált írók műveinek kiadása, közzététele, mely nemcsak tartalmilag, de stílusában is hatott az alkotókra. A második hullám ugyancsak jelentős: ekkor születnek a ma már klasszikus számba menő összegező művek, melyek az elmúlt, mintegy öt évtizedes élet tapasztalatait sűrítették magukba, némelyek őszinte szenvedéllyel, mások tárgyilagos megállapításokkal, de mindegyik magas művészi szinten. E memoárok, összegező művek nagyrészt tisztázták a frontokat, nem hallgatták el a társadalmi élet korábbi torzulásait, feltárták a hibákat. Ilyen nagyhatású, összegező mű llja Ehrenburg Emberek, évek, életem című memoárja, melyben az író a közvetlen élmény hangján szól a huszadik század első felének történelemformáló eseményeiről, irodalmi és művészi mozgalmairól. Ezzel együtt írókról, költőkről, festőművészekről ad szinte tanulmányszámba menő portrékat. Kiemelkedő jelentőségű Valentyin Katajev, Konsztantyin Pausztovszkij és Konsztan- tyin Fegyin életműve is. Ók azok, akik már ott voltak a szovjet szocialista irodalom kezdeteinél, részt vettek formálásában, átélték a történelmi sorsfordulókat, tanúi voltak a huszadik század csaknem minden jelentős eseményének. Valentyin Katajev az 1961 -ben befejezett nagy tetralógiájában az 1905-ös forradalomtól szinte a napjainkig ábrázolja az egymás nyomába lépő forradalmi nemzedékek sorsát, a felnövekvő fiatalok elkötelezett harcát a jobb élet kialakulásáért. Nem kevésbé jelentős a hatvanas évek második felében írt, önéletrajzi fogantatásé, szabad asszociációkra épülő regényfolyama (Szentkút, 1967; Gyógyír a feledésre, 1968), melyekEckerdt Sándor: AZ OKTÓBERI FORRADALOM ben nemzedéktársainak sorsát, művészi törekvéseit ábrázolja; egyéni módon tárja elénk Bunyinés Majakovszkij életét, emberi, művészeti törekvéseit. A Leninhez fűződő gondolatainak sajátos lírai naplója a Kis vasajtó a falban című műve. Konsztantyin Pausztovszkij összegező munkáját még az ötvenes években elkezdi, s a hatvanas évek elején fejezi be. Az Életem regénye című regényciklusa sajátos pausztovszkiji líraisággal és az orosz táj szépségeinek feltárásával szinte az egész huszadik század első felének valamennyi fontos eseményeit felöleli. A ciklus kisebb-nagyobb elbeszélésekből és esszékből áll, tükrözi a gyerekkort, az ifjúkort, a szovjethatalomért vívott gigászi harcot, a nagy társadalmi átalakulást, de az irodalmi életet is ábrázolja, eleven portrékat rajzol barátokról, írókról, művésztársakról. Konsztantyin Fegyin összegező művét - regénytrilógiáját - ugyancsak a hatvanas évek elején fejezte be (Első örömök, A diadalmas esztendő, Máglya). E zek a nagy terjedelmű, olvasmányos és tartalmas összegező művek a szovjet irodalom csúcsait jelentik. A hatvanas évek eleje az új irodalmi törekvések kibontakozásának az időpontja is. Az említett, s ma már klasszikus számba menő müvekkel szinte egyidöben - de nem e müvek árnyékában - újul meg a szovjet háborús irodalom (Konsztantyin Szimonov, Jurij Bondarev, Vaszilij Bikov, Olesz Honcsar és mások műveiben), tör magának utat a líra olyan erős tehetségekkel, mint Jevgenyij Jevtusenko, Robert Rozs- gyesztvenszkij, Andrej Voznyeszenszkij, Bulat Okudzsava; erősödik, a próza, elsősorban Vaszilij Akszjonov, Jurij Trifonov, Vaszilij Suksin révén, akik tulajdonképpen más-más hangon, más írói eszközökkel, s más alapállásból készítették elő a hetvenes évek szellemi pezsgését. Ebben az időszakban építi pályáját Valentyin Raszputyin, írja maradandó műveit Csingiz Ajtmatov. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje Vaszilij Suksin nevétől visszhangzik. Suksin az új szibériai prózaírónemzedék tagjaként jelentkezett első írásaival, melyekben a korabeli szovjet falusi életet mutatja be. Finom líraiságú, néha ironikus elbeszéléseiben, regényeiben az egyszerű emberek sorsát ragadja meg (Vörös kányafa, Harmadik kakasszóra). Eleven, magával ragadó a stílusa, sajátos lélektani, erkölcsi és filozofikus elmélyültség jellemzi művészetét. A viszonylag fiatalon elhunyt Suksin sokoldalúsága, tehetsége mutatkozik meg filmrendezői és színészi művészetében is. A hetvenes évek végét és a nyolcvanas évek elejét elsősorban Csingiz Ajtmatov, Valentyin Raszputyin, Jurij Trifonov és a mindmáig megújulásra kész Jevgenyij Jevtusenko művei fémjelzik. Az 1937-es születésű Raszputyin első jelentkezése 1961 -re esik, s nem egészen másfél évtized múlva már az egyik legjelentősebb író a Szovjetunióban. Eleinte romantikus-hősies hangvételű elbeszéléseket ir a szibériai építkezésekről, később egyre nagyobb figyelmet fordít hősei belső világára (Pénzt Marijának, Végnapok). Az Élj és emlékezz! kisregénye a háború egy tragikus epizódját ábrázolja. Suksin és Raszputyin révén a falusi próza erősödik fel, a szibériai falvak lakóinak korabeli, vérbő, szépítgetés nélküli ábrázolása. A mai értelmiségi ember sorskérdései és a városi - általában - kispolgári élet ábrázolása elevenedik meg Trifonov műveiben (A másik élet), Danyiil Granyin több kisregényében, vagy Grigorij Baklanov és Jurij Bondarev új műveiben. Néhány éve jelentős sikert aratott úgynevezett termelési regényeivel és színműveivel Alekszandr Gelman (Egy ülés jegyzőkönyve, Visszajelzés, Mi, alulírottak). A munkásból lett író jól ismerte a társadalmi fonákságokat, s ezeket őszinte hangvételű, riportdrámákra emlékeztető eszközökkel ábrázolja. Megújulásra képes a szovjet irodalom a történelmi regények műfajában is. Jurij Davidov (Lombjavesztett idő), Bulat Okudzsava (Találkozás Bonapartéval), Jurij Trifonov (Ház a rakparton, Türelmetlenség, Hely és idő) és mások alkotásaikkal tulajdonképpen jelenidejüvé tették a múltat. Társadalmi és történelmi érzékenység jellemzi a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején fellépő ifjabb irónemze- dék egyes alkotóit. Az orvostudomány életéből veszi témáit Jurij Scserbák (1934), bár, mint például a Karantén cimű kisregényében, nem a szokványos értelemben vett orvosregényt írt, hanem az életről, a halálról, az emberi élet sok-sok összetevőjéről vallott. 1979-ben jelentkezett első írásaival Vjacseszlav Kondratyev, aki a háborús irodalom folytatójának számítja magát (Száska, Hol vagytok, régi barátok?). Fazil Iszkander művészete is ezekben az esztendőkben bontakozik ki. Hosszasan sorolhatnánk tovább a nagy számban jelentkező írókat. Mindannyian a mai ember problémájának adnak hangot, híven tükrözve a változó élet eseményeit. H ét évtized tanulságaként bízvást leírhatjuk, hogy a szovjet irodalom a maga sajátos eszközeivel, közéleti elkötelezettséggel, a forradalmi hagyományok szellemében híven szolgálta azokat az eszméket, amelyekért milliók harcoltak és nagyon sokan az életüket is áldozták. Eszmei és esztétikai szempontból egyaránt kimagasló művek ábrázolták magával ragadóan, s időt állóan a szovjet ember gigászi építömunkáját, hősi harcait, helytállását, a társadalom fejlődését, a drámai sorsfordulókat, az új társadalom formálásának tévedésektől sem mentes, ám eredményeiben, fejlődésében mindenképpen felfigyeltetö korszakait. Ezek az alkotások jelentős mértékben alakították embemnilliók tudatát, világnézetét és értékrendjét, egyszersmind nagymértékben gazdagították a szocialista világirodalmat, s az emberiség egyetemes szellemi értéktárát. Hét évtized telt el az Auróra ágyúlövése, az emberiség új korszakának kezdete óta. A Szovjetunióban a lenini tanítások szellemében minőségében új ember- és társadalomformáló célokat tűztek ki, amelyek elérésében a szovjet irodalomra is új, igényes feladatok várnak. Hét évtized eredményei íratják le velünk szilárd meggyőződésünket: a szovjet irodalom, a szovjet művészet e történelmi feladatának is eleget tesz. MÉSZÁROS KÁROLY ÚJ szú E C I A Danaé visszatér az Ermitázsba Rembrandt Danaéja visszatér a leningrá- di Ermitázs kiállítási anyagába - így határozott az állami bizottság, amelynek élén Borisz Ugarov, a Szovjetunió Képzőművészeti Akadémiájának elnöke áll. A bizottság figyelemmel kíséri a remekmű restaurálását: két évvel ezelőtt az egyik látogató (akit jelenleg speciális klinikán kezelnek) ugyanis kénsavval öntötte le a képet. Ezalatt a bizottság, amely a legkiválóbb művészettörténészeket, restaurátorokat, fizikusokat, kémikusokat és történészeket egyesíti, tizenötödször ült össze. Az utolsó konzílium elemezte az első és talán legdrámaibb szakaszban végzett munkákat, amikor a legfontosabb kérdésre kellett válaszolni: hogyan lehet megmenteni a Danaét? Teljesen eltávolították a lefolyt festékanyagot, a savnak a lakkal, a festékkel és a festmény alapozásával való összekeveredésének nyomait. Ez a hosszadalmas munka befejeződött. Megerősítették az eredeti vásznat, restaurációs munkákat végeztek a kopások helyein. Az a körülmény, hogy a kép bizonyos ideig egy minden szükséges felszereléssel ellátott, különlegesen berendezett műhelyben volt, módot nyújtott arra, hogy számos felfedezést tegyenek a remekmű történetéről. Kiderült, hogy a Danaét Rembrandt két összevarrott vászondarabra festette, s a vásznat a múlt században kétszer is kijavították. Későbbi évekből való felírásokra is rábukkantak, ezek többek között a festményen ábrázolt függönyön láthatóak. A pigment mikroszkópos tanulmányozása lehetőséget nyújtott annak a felismerésére, hogyan készítette a festő az alapozást, végezte az ecsetvonásokat, tehát módot ad a nagy holland festő technikájának megismerésére. A restaurátorok munkáját film- szalagra rögzítik. A szakemberek jóslata szerint, a festmény körülbelül egy év múlva tér vissza az Ermitázs Rembrandt-termébe. (APN) 1987. XI. 6.
