Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-30 / 43. szám
★ A szovjet irodalom kincsestárából Fegyinről Életének egyik legszembetűnőbb vonása a mindenre elszánt hivatástudat, amely már kamaszkorában fűtötte. Apja tehetős papirkereskedó volt Szaratovban, s minden vágya az volt, hogy fia a dolgok természetes rendje szerint örökébe lépjen. A renitens fiú azonban tizenöt éves fejjel otthagy csapot-papot. Moszkvába utazik a biztos jövő elöl. Háromszori szökés után tudják csak rávenni, hogy végigkoptassa a kereskedelmi iskola padjait, de az végképp nem sikerült, hogy lélekben is jelen legyen: verseken, novellákon jár az esze, s húszéves korára azt is ki tudja csikarni a sorstól, hogy nyomtatásban olvashassa nevét. A kor azonban nem kedvezett az írói munka elmélyült csöndjének - a világháború kirobbanása Németországban éri, internálják, s 1918-ban, amikor hazatér, a polgárháború szabja meg teendőit: a Közoktatás- ügyi Népbiztosságon dolgozik, propagandaanyagokat terjeszt, katonai újságot és más lapokat szerkeszt. Mint annyi más kiemelkedő szovjet író pályáját, az övét is Makszim Gorkij támogatása vitte végül sikerre. Az ő köréhez tartozó Szerapion testvérek elnevezésű irodalmi csoportosulás tagja lett 1921 -ben, Vszevolod Ivanov, Nyikolaj Nyikityin, Tyihonov, Sklovszkij és mások mellett, s 1923-ban, túl a harmadik X-en, beteljesült kamaszkori álma is, megjelentethette első elbeszéléskötetét. Ha írói alkatának fő vonását keressük, ez - vállalva az ilyenkor mindig szükségszerű leegyszerűsítés kockázatát - alighanem az érzelmi azonosulás és a nézőpont sajátos kettőssége. Fegyin magától értetődő természetességgel áll a forradalom, a szovjethatalom oldalára, érzelmileg ezzel azonosul. Főhősei, legjobban megformált regényalakjai azonban értelmiségiek, akik ellentmondásos módon - nemegy szállal a múlthoz is kötődve - szemlélik a történelem viharos, szintén ellentmondásokkal terhes alakulását. Ez a dialektika teszi alkotásait oly megragdóan realisztikussá, hitelessé, minden sematikus leegyszerűsítéstől mentessé. Nem véletlen hát, hogy a magyar baloldali értelmiség már a húszas évek végén felfigyelt írásmúvé- szetére, s Fegyin azon szovjet írók közé tartozott, akiknek neve - fordítások, ismertetések révén - 1945 előtt sem volt ismeretlen a szocialista társadalom kultúrja iránt érdeklődő olvasók körében. , S méltán tartozhat azok közé is, akiknek műveit - rohanó életünk egy csendesebb szakaszában, deresedő fejjel s némi érthető nosztalgiával is - újraolvassuk, hogy megerősítsen már ismert igazságaiban, s hogy olyan új izgazságokat fedezzünk fel sorai között, amelyeket egykor nem vettünk észre. SZERDAHELYI ISTVÁN Á ltalánosan elterjedt nézet az orosz jellemről, hogy ismertetőjegye a dús képzelőerő, a lobbanékonyság, amelyhez álmodozásra való hajlam és a külső formák megvetése járul - nos, az orosz jellemről alkotott fogalmat kibővítette, sőt látszólag megcáfolta a leningrádi ember: csalhatatlan ízlésével, a szigorú formák iránti előszeretetével, fegyelmezettségével, szinte pedantériába hajló pontosságával. Persze ö is orosz jellem volt, de bebizonyította, hogy ebben a lélekben megfér szertelenség és céltudatosság, ' álmodozásra való hajlam és önfegyelem, szenvedély és állha- totos vonzalom. A leningrádi ember egyénisége által kiteljesedett az orosz ember fogalma. Jellemében sok mindent nem Senkire se hallgat. És már bent ül a kocsiban. Elviszik a Gatcsina-Peterhof útelágazásig. Az autó elhajt. És ö ott áll egyedül a lövedékektől felszaggatott, havas végtelenben. Körülnéz, összetört teherautók, egy szétlőtt ágyú, felfordult töltényládák. Amott egy halott német fekszik, arcra borulva. Kerek tarkóján a hosszúra nőtt hajat borzolgatja a szél. Jön egy autó, egy második, egy harmadik - mind Gatcsinába tart. Peter- hofba senki se megy: mögöttes terület, félreesik a háború fő útvonalától. Tegnap még a harcok középpontja volt, ma már nem kell senkinek. Az asszony elindul gyalog, menet közben a halott németeket számolgatja. Hirtelen dübörgést hall a háta mögött. Látja, egy harckocsi közeledik. Felemeli a kezét, megállítja. A harckocsizó kinéz a veze- tönyílásból, és sokáig nem érti, mit akar az asszony. Elment az esze, vagy valóban abban reménykedik, hogy megtalálja a múzeuma nyomait? „Bánom is én, mássz fel!“ Az asszony feltornázza magát a vasszörnyeteg hideg, jeges mellvédjére, A LENINGRÁDI ASSZONY KONSZTANTYIN FEGYIN lehetne megmagyarázni a pé- tervári, a leningrádi művelődésben és történelmi magatartásban megmutatkozó sajátságai nélkül. A leningrádi hazafiság lényege abban rejlett, hogy mélységesen orosz, egyszersmind szovjet hazafiság volt. Lenin- grád példát adott arra, hogyan harcol az orosz szülőföldjéért, és hogyan védelmezi a szovjet ember hazája forradalmi eszméit, legújabbkori történelmét. A szigorú, fegyelmezett, kimért szinte pedáns leningrádi a fasiszták elleni háborúban tüzes, féktelen, fanatikus természetűnek bizonyult. Fűtötte a szenvedély - mindenekelőtt e tulajdonságáról tett tanúságot -, annak az embernek a szenvedélye, aki lelki alkatánál fogva képtelen meghódolni az ellenség előtt. Leningrád hazafisága - átvészelve a súlyos megpróbáltatásokat - nem vesztette el sajátos leningrádi arculatát, de feltárta mibenlétét, amely egyike az orosz jellem legmélyebb érzéseinek: hogy kész bármilyen áldozatra a hazaért. Leningrádi látogatásom a vége felé járt, és nagyon örültem, hogy ottlétem utolsó napján összehozott a véletlen egy olyan emberrel, akit igazi leningrádi- nak nevezhettem. Fiatal nő volt, a peterhofi palotaegyüttes múzeumi fóöre. Némi öniróniával, egyszersmind élénk lelkesedéssel elmesélte nekem első találkozását Peter- hoffal azután, hogy kiűzték onnan a németeket. Először senki sem akarta elvinni oda, ahol a minap még véres csata folyt - ugyan miért? Kinek van kedve felelősséget vállalni egy ember sorsáért, amikor katonai ügyekben minden lépést számon kérnek? A makacs, semmiféle rábeszélésnek nem engedő asszonynak azonban végül is sikerült meggyőznie néhány tisztet, hogy éppen neki, mégpedig mindenkit megelőzve, feltétlenül el kell jutnia Novij Pe- terhofba, most azonnal látni akarja a palotákat, amelyeknek egész életét szentelte, s jobban szereti őket, mint az otthonát, a hozzátartozóit vagy akár önmagát. Mondják, hogy az autó nem Peterhofba, hanem Gatcsinába megy. Tántoríthatatlan. és a lövegcsövet átölelve zöty- kölódik az útszéli kátyúkban. Ám ennek a boldogságnak is hamar vége szakad: a harckocsi a falu felé veszi az irányt, a harckocsizó fekete bőrkesztyús kezével, búcsút int a vezetőnyílásból: „Viszontlátásra, te fura nő, adja az ég, hogy megtaláld a múzeumodat!“ Az asszony gyalogol. Már nem számlálja a német hullákat, ügyet sem vet rájuk. Feltétlenül odaérni még világosban - ez a célja. Szerencséje van: a falu leégett házai közül szán bukkan elő: fürge lovacska húzza. Ám a reménység éppoly gyorsan szertefoszlik, mint ahogy jött: a kocsis persze szívesen felvenné a nőt, de a szán nem arra megy: a tábori kórház felszerelésének maradványait szállítja, utol kell érnie a harcoló egységeket. Tovább kell hát gyalogolnia, bombatölcséreket kerülgetve, harcárkokat átugorva.- He-ej! - kiáltja oda a kocsis. - Gondoljon ám az aknákra! Itt mindenütt aknamező van. Eszébe se jutott, hogy itt holmi aknamezők lehetnek, megy toronyirányt, árkon-bokron át. Csak nem fordul vissza, amikor már vagy tizenkét kilométert megtett, és előtte sötétlik a peterhofi park hosszú, egyenes sávja. Célhoz is ért. Ott áll a peterhofi Nagy Palota előtti téren. Nézi a palotát. Nem, ez nem lehet igaz: csak áll, tenyérébe temeti arcát. Szél csapkodja, a lába körül kavarog. Tántorog, de nem mozdul el a helyéről. Amikor aztán elveszi arcáról jéghideg, vizes ujjait, már nem ugyanaz az ember, aki volt. Mindaz, amit az ó Peterhofjáról tudott, csak az emlékezetében élt. Előtte csupa rom hevert, amelyből ismerősnek tetsző üszkös falak emelkedtek ki. Mit lehet csinálni ezekből az értékes kövekből? Maradt-e még valami e törmelékhalmaz között? Fut a park mentén az Alsó Park felé. Mindenütt a pusztulás képe fogadja: Péter holland házikóiban, a Marlyban és a Monplaisirben, az Ermitázsban, és a hajdani szökőkutak helyén. Álomnak rémlik az egész, és mint az álomban, mindez lassan bele- vész a téli est homályába. Nem ismeri fel a parkot: a sétaösvények és fasorok hó alatt, a fákat egybemossa a sötétség. Csak most érzi az ólmos fáradtságot karjában-lábában. Nagy keservesen vonszolja magát a hóbuckák között, csupán egy gondolata van: fel kell másznia a magasba. És ekkor valahonnan a föld alól hirtelen hangokat hall.- Igen, képzelje el - mondja nevetve az asszony, amikor a története váratlan fordulatához ér -, képzelje el a lelkiállapotomat: térdig süppedek a hóba, körülöttem vaksötétség, félek minden lépéstől, mert most már tudom, hogy csodával határos módon élek még, és ebben a pillanatban hangokat hallok a föld alól. Körülnézek, és látom - egy kis résből fény szivárog ki. Odamegyek. Kiderül - egy földfedezék. És onnan amolyan hamisítatlan matrózbeszéd hallatszik. Hogy megörültem! Benyitok- négy balti matróz guggol egy olajmécses körül, és vadul veti a kártyát. No persze felugrottak . nyomban - látják, hogy egy nő van ott. Ellenőrzik az iratokat, szóba elegyedünk. „Hogyhogy maga épségben maradt? - kérdik. Hiszen a park alá v^n aknázva“. - „Honnan tudnám, miért maradtam épségben? Azt talán tudhattam, hogy itt a mi balti tengerészeinkre bukkanok, méghozzá kártyázás közben?“- „Őrségből jövünk - mondják -, most volt a váltás, s Így pihenünk.“ - „Á, szóval maguk az őrség tagjai?“ Leültem közéjük a mécses mellé, és elkezdtem mesélni, milyen volt Peterhof a háború előtt, és milyen bűnt követett el az ellenség műemlékeink megsemmisítésével, és hogy milyen lesz Peterhof, ha majd újjáépítjük.- Újjáépítjük? - vágtam a szavába.- Nem hiszi talán? - mondta.- A matrózok egy percig se kételkedtek benne. Egész éjjel beszélgettem velük, hogyan lehetne elkezdeni legjobban a helyreállítást. És tudja-e, ma ők a leghűségesebb segítőim a műemlékvédelemben, összegyűjtenek a parkban minden apróságot, töredéket, maradványt. ..- Ilyeneket például? - szakítottam félbe újra, és felvettem az asztalról egy aranyozott fafarag- vány darabot, amelyre Puskinban, a Katalin-palota romjai közt bukkantam. Fürkészőn nézett rám, és némi szünet után, lecsendesült hangon így szólt:-Tudja kérem, nekünk, muzeológusoknak a legtöbb kárt a turisták okozzák. Miért hozta el ezt a töredéket? Ilyen darabkákra épül egész restaurációs munkánk. Ezt próbálom most mindenütt és minden egyes emberrel megértetni. Mi, akár a méhek, porszemekből szedegetjük össze palotáinkat. Hamvaikból életre keltjük őket.- Amint elkezdődnek a helyreállítási munkák - mondtam -, vattába csomagolva visszajuttatom ezt a kis leletet a rendeltetési helyére. Újra rámnézett, mintha azt latolgatná, nem tréfálok-e, aztán elmosolyodott: rájött, hogy a „turisták“ szóval az elevenemre tapintott.- Azonnal hozzáfogunk az új- jáépítíshez. Persze nem lesz könnyű dolgunk. De szavamat adom rá, hogy úgy helyreállítjuk a mi Peterhofunkat, hogy még a nyoma se marad a fasiszták ittlétének!... Hálás tisztelettel szorítottam meg a kezét. Biztosan tudtam, hogy nem könnyelműen tett ígéretet. Az adott szó megtartása elválaszthatatlan része a leningrádi hazafiságnak. NYÍRI ÉVA fordítása K afiák hirtelen felkiáltott. Pavelec eldobta s tát, ösztönösen behúzta a nyakát, I len előredőlt, mintha ugrásra készülne. A de közvetlenül mellette zuhant le, a benyúló széles csíkot húzott csupasz hátán, és m puffant a zsaluzás mögött. Pavelec felszisszent, nem is annyira a fájda tói, inkább az ijedtségtől, aztán három ugrással termett az álláson, ahol még mindig otl Kanák széttárt karokkal.- Könnyen megölhettél volna, te nyom - ordította Pavelec. - Mit csinálsz itt...? - de folytatta. Sör- és pálinkaszag ütötte meg az i - Már megint szlopáltál? Minek vagy akkor építkezésen?- Én nem ittam... - hátrált Kanák és megbo -Tűnj el a szemem elöl, ha mondom! innen! Eridj le! - mutatott lefelé Pavelec dühi és visszatért a helyére. Kanák szót fogadott. xxx Egy csöpp eső sem esett egész héten. A nap szinte kiszárította az építkezést, a fabaral ban olyan meleg volt, hogy az emberek még a esti órákban is fuldokoltak a hőségtől. Kábák céltalanul kószált a barakkok között miről gondolkodnia. Ugyanis nagyon szeretet na éppen Pavelec csoportjába kerülni. Ilyei ehet! O a munkahelyén nem ivott, nem, csak éjfél utánig iddogáltak, ezért érezte meg a esc vezető a pálinka szagát. Most aztán oda a rer Könnyen agyoncsaphatta volna az a deszka, megpróbál szót érteni a mesterrel, hogy bes: Paveleccel az érdekében, próbálja rábes A földmunkákból, a lapátolásból elege van. aztán pénzre van szüksége. S Pavelec csop ban lehet pénzt keresni. A történtek után a csoportvezető hallani akart Kábákról. A saját mércéje szerint vált meg, kit fogad be a csoportjába. Fura alak volt Pavelec. Az emberei tulajdo pen nem szerették. Kutya természete van, tar róla. Könyörtelen, kemény alak. Vándorolt erőmúépitkezésről a másikra, csak a műnk merte, nem volt senkije, az asszony már va esztendővel ezelőtt elhagyta a gyerekkel e Pavelec gürcölt, húzta az igát, mint aki nei betelni a betonnal. Ezért volt a nagy tolongás hozzá kerüljenek - a kereset miatt. Az ó | mindig megtalálta a számítását. Pavelec még másfél hónap múlva is i fintort vágott, ha a mester Kaöákot próbálta a ni neki. Elutasította, hallani se akart róla.- Jó betonozó, ért hozzá, nem bánod mc már nem iszik, csak néha - győzögette a mi - Éppen az a „néha“, mester, az a legross Leissza magát, egyszer úgyis bajba sodorja csak magát, hanem még a társait is. Hagyjo békén! - kötötte az ebet a karóhoz Pavelec. P ietro Gonsalez di Rimio a nevem és a családban ón vagyok a legintelligensebb. A faluban mindenki a „kis Rimió- nak“ hív. Termetre -kicsi vagyok, egyébként nem. Feltaláltam például egy olyan bodzasípot, amelynek a hangját csak a kutyák hallják meg. Erről bizonyosan fognak még hallani. Ugyancsak feltaláltam egy zajtalan robbanóport, bár nem sikerült még hangtalanná tennem, de mégis más, mint a közönséges robbanópor. Nem szeretném a drága idejüket tovább igénybe venni, hogy önöket találmányaimról tájékoztassam. Feljegyzéseim terjedelme vetekedik a bibliáéval. Mindamellett tudniuk kell, hogy tanulmányaim közül nemegy igen értékes. Apám azt mondta: vegyek annyi fáradságot, hogy bemutassan őket. Én azonban más véleményen vagyok. Ha a világnak olyan szerencséje van, hogy egy ilyen feltalálót mondhat a magáénak, mint én vagyok, neki kellene engem lakóhelyemen felkeresnie. Lám, mégiscsak locsogok, locsogok, amikor pedig a családom vigasztalanságban és gyászban szenved. A bátyámat, Tulliót, egyik este két csendőr hozta haza, lyukkal a mellében. Egy pásztor találta meg az erdő szélén. Az én bátyám meglehetősen elvadult ember volt, mint errefelé mindenki. A golyót, melyet a bátyám testéből kivettek, megismertük. Ez a golyó Diego Serranotól, a spanyoltól származott. Diego a bátyám menyasszonyába volt szerelmes. Persze, ez egyszerű családi ügy és senki nem emlegette, és nem is jelentettük, hogy a bátyámat megölték. Két nap múlva eltemettük, nagy volt a gyász és jó volt a bor, mégsem rúgott be senki. Amikor a likőrnél tartottunk, apám felállt és kiadta a parancsot:- Asszonyok, sirassátok el a fiamat! Az asszonyok erre otthagyták az asztalt, és hangosan sírva-jajgatva, ősrégi szokások szerint siratták el Tulliót. Akkor apárr hozzám fordult és ünnepélyesen így szólt: - Mario Pietro Gonsalez de Rimio, te vág} a tőr a család kezében. Diego Serranc elmenekült. Keresd meg öt és öld meg, áll bosszút bátyád gyilkosán! Felemelkedtem és bosszúesküt tettem. Apám még hozzátette:- Én kis Rimióm, te ravasz vagy é! ügyes, mint egy velencei kalmár. Szüksé günk van rád, ne hagyd magad elkapni! aEsasEsaHssssBssssssEsagst /
