Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-23 / 42. szám
A szovjet irodalom kincsestárából A novellát, némi elfogult túl- xi zással, bízvást nevezhetnénk a műfajok műfajának. Korlátozott méretei ellenére sokat mondó, kevés szóval is teljességre törekszik. Fábry Zoltán az „ igényesség műfajé“-nak nevezte és gondolat- gazdag tanulmányban a novella pontjairól értekezett. Ez alatt azt értette, hogy a novella erősen koncentrált szöveg, határozott jelentésre, mintegy pontra (csúcsra) összpontosító - értelmi és érzelmi- kompozíció. Cselekményének logikai felépítése, fogalmi és nyelvi jelrendszere, tárgyi és értelmi motiváltsága egy célt követ, egyetlen irányba fejlődve teljesíti ki a tartalmi lényeget. Ellentéte a regénynek, a nagyepika hömpölygő, hullámzó folyamának áradásával szemben céltudatosan szabályozott, egyenes medrú patak, melynek áttetsző vize kristálytisztán tükrözi a lét lényegét. Természetéből - műfaji törvényeiből- következik, hogy általában az élet egyetlen részletét, a valóság körülhatárolt részét, jellegzetes mozzanatát (esetét) jeleníti meg, hogy általa - cseppben a tengert! - áttételesen, az olvasói beleérző készségre is számítva, láthatóvá, tegye és felmutassa az emberi dolgok értelmét és a társadalmi lét mélységeit. szövegbe tömörítve mutat fel társadalmi méretű és forradalmi jelentésű tartalmakat. Néhány oldalon megjeleníti egy emberi élet értelmét. Ez az élet a forradalom jellemzője és a történelmi változások - általánosságában hatalmas - erőforrása volt. Egyetlen egyszerű orosz ember sorsából tárul elénk a forradalmat győzelemre vivő tömegek sorsa és akarata, egyetlen élet művészi képéből nyerünk egyetemes érvényű információkat a történelem sorsformáló indulatairól és eszmeiségéről, közösségi erőviszonyairól és emberi kapcsolatairól. Babel körülhatárolható valóságtömböket alkot viliózó szavak mesterien pontos együtteséből, már-már zenélő mondatok szabályos rendjé- * bői. Ezek a vátóságrészek egymásra épülve adják a novella szorosan zárt egészét. Alig tucatnyi mondattal bemutatja Matvej Rogyionicsot, a muzsik disznó-, majd tehénpásztort a végtelen sztavropoli tájban, a ligyinói birtokon, Oroszhonban, ahol „a bivaly a könyökén jön ki az embernek“, és ahol ló kellene, hogy „agyongyötörhessük a mezsgyén, az igában..A következő tucatnyi sor megjeleníti, hogyan kerül össze Matvej Nasztyával; rövid, tündéri dialógus, néhány eredetien pompás jelző s a két ember között egyszerű, nagy szerelem. („Egész álló éjjel melegünk volt, és majd lenyúztuk egymás bőrét.“) Matvej és Nyiki- tyinszkij földesúr viszonyára sem sokkal több szöveg jut, tömör kép nyílik a cári orosz társadalom lényegére, a nép mélyben morajló fájdalmára, amely kitörve lángra lobban- totta a forradalmat s éltette a nehéz győzelemig. („Ott térdelek előtte, mélyebben megalázva, mint egy földi féreg...“) Ám ez a rövid szö- végrész olyan drámai és oly mély értelmű, hogy megdermeszti a lelkét és visszafojtja a lélegzetet. A dicsőséges vendég ,,1918-as esztendő “-nek pedig igazán csak'sorok jutnak, de milyen sorok?! („Eltéko- zoltuk dalaidat, elittuk borodat, kihirdettük az igazságodat, és nem marad meg egyéb belőled, csak az aktatologató firkászok.“) Ott van ebben a néhány sorban múlt, jelen és jövő. Babel a nyelvvel csodát művel, tapinthatóvá teszi általa az érzést, láthatóvá a cselekvést és megfog- hatóvá az időt. Amikor Matvej visz- szatér a sztavropoli vidékre, a ligyinói kastélyba és eljön az ,, utolsó ítélet napja“, ez a rész jelentésében olyan sokrétű és bonyolult, annyi drámát hordoz, hogy regényre való anyag sűrűsödik össze benne alig másfél oldalon. A forradalmi hit sorsa, mely bürokráciába veszik, a gyilkos harc és békés építőmunka ellentmondásai, a bosszú dühe és az élnivágyás, a halálfélelem drámája, a forradalom ölést követelő parancsa és a legyőzött elnyomó tehetetlen, fogcsikorgató büszkesége („... ti, büdös parasztok, úgy látszik, farkastejen nevelkedtetek...“), aligha van ennél érzékletesebb művészi képe a győzelmes forradalomnak. Babel alkotói programját az októberi forradalom határozza meg. Irodalmi műből ritkán árad annyira a kor levegője, mint Babel életművéből (pontosabban: az a miliő, melyet az utókor az előző korszak jellemzőjének elfogad.) Nemcsak a Lovashadsereg novelláiban, az Ogyesz- szai történetekben is egyszerű emberek visznek véghez hősi, mondhatnánk emberfeletti, sőt néha egyenesen csodálatos tetteket. Babel a forradalom történetét Írja, de a későbbi, művészi forradalom jegyében és formaeszközeivel. Kemény, szikár drámaérzéke a groteszk látásra való hajlammal párosul, csodálatos (titokzatos) iránti rokonszervét ,, tündéri“ nyelvezettel és érzékletes stílussal támasztja alá. A huszadik századi realizmus megújhodásának a munkása. Eszméiben és esztétikumteremtő készségében, formakultúrájában egyaránt forradalmár művész. De az gondolkodóként is. Hőse (Matvej) az ,, utolsó ítélet napján“ nem lövi agyon Nyikityinszkij földesurat, hanem agyonveri, mintegy eltapossa, akár egy hernyót. Azt mondja erről: „Kereken megmondom, az agyonlö- véssel csak egyszerűen lerázunk magunkról egy embert - az agyonlövés neki kegyelem, nekünk meg aljas, könnyebbség, az agyonlövéssel nem hatolsz be oda a mélyre, ahol az ember lelke fészkel, és így meg sem mutatkozhat a maga igaz mivoltában. De hát bizony megesik, hogy én magamat sem kímélem, megesik, hogy egy álló óra hosszán át vagy még tovább tiprom-taposom az ellenséget, mert hát szeretném megtudni, vajon milyen is az élet itt minálunk...“ Kegyetlen filozófia, már-már embertelen! Felmentést csak a hős (az író, az olvasó) igazságérzete biztosíthat számára. Ez a művészi keménység (szinte ridegség!) ízig-vérig huszadik századi, a kor legnagyobb íróinak (Hemingway, Faulkner, Solohov, Böll és mások) hűvös tárgyilagosságát és kemény tekintetét, illúziómentes humánumeszményét látjuk mögötte. Megérezzük benne szívós igyekezetüket, hogy az ellentmondásaiban már-már félelmetes századunknak, emberi létünknek a mélyére hatoljanak és hűvös tekintettel, de együttérző szívvel láttassák meg velünk az ,,idö igazát“ (Fábry), melyet minden korok igaz írói oly állhatatosan kerestek. DUBA GYULA Babel novellája elé F öldijeim, elvtársak, édes kenyerespajtások! Az egész emberiség nevében ismerjétek meg Matvej Pavlicsenko vörösgenerális életét. Kanász volt ez a generális, kanász a Nyikityinszkij uraság ligyinói birtokán, az uraság disznait legeltette, mindaddig, amíg az Isten egy ranggal feljebb nem vitte a dolgát, és ez a Matvej szarvasmarhát kezdett legeltetni. S ki tudja, ha a mi Matvej Rogyiomcsunk netalán Ausztráliában születik, ki tudja, barátaim, talán elefántig is felvitte volna, és Matvej elefántot legeltetett volna, de hát nem az én bajom, hogy a mi sztavropoli vidékünkön nem tenyészik az elefánt. Mert hát az igazat megvallva, ezen a mi fene nagy sztavropoli vidékünkön a bivalynál nagyobb állatot keresve sem talál az ember. De a földhözragadt szegény árváknak ló kell, lovat adj, örök kárhozatra, hogy agyongyötörhessük a mezsgyén, az igában... (gy hát legeltetem én a szarvasmarháimat, ki sem látszom a sok tehén közül, szinte elsodor a tejáradat, büzlök, akár egy felhasított tehéntögy, borjak is jócskán baktatnak körülöttem, bégetnek a szürke kis bikaborjak. Szabadon nyúlik el körülöttem a széles határ, csak úgy ropog a zamatos fű, az Isten kék ege széttárul felettem, mint a sok billentyűs harmonika, pedig hát, fiúk, a sztavropoli kormányzóságban nagyon kék ám az ég. Legeltetek, legeltetek, legeltetek, és unalmamban a széllel versenyezve fújom a tilinkóm, míg csak el nem jön a falu egyik véne, és így nem szól hozzám:- Matvej, járulj csak Nasztya elé - mondja.- Minek? - kérdezem. - Avagy tán gúnyt űzöl itt belőlem, öregapám,- Járulj csak eléje - hajtogatja -, a lány ezt kívánja. Eléje járultam hát.- Nasztya - mondom, és úgy fejembe tódul a vér, hogy szinte belefeketedem. - Nasztya - mondom -, avagy tán gúnyt űz belőlem? De Nasztya meg sem hallgat, elszalad tőlem, fut inaszakadtából, én meg utána, mígnem halálos fáradtan, kipirulva, fuldokolva kiérünk a legelőre.- Matvej - szólal meg ottan Nasztya -, harmadik vasárnapja, mikoron a tavaszi olvadás megindult és a halászok a folyóparthoz mentek, maga is velük ballagott, és lelógatta a fejét. Miért lógatta a fejét, Matvej, csak tán nem kínozza valami a szívét, erre válaszoljon nekem. Én pedig felelem neki:- Nasztya, nincs mit válaszoljak, nem puska az én fejem, nincs azon célgömb, se irányzék, a szívemet pedig már ismeri. Üres az én szívem, Nasztya, csak tej van benne. Rémes dolog ez, büzlök a tejtől. S látom, Nasztya valahogy összeszedi magát a szavaimtól.- Megesküdnék a szent keresztre - kezdte, és hosszasan nevet torkaszakadtából, dobpergésszerű nevetése betölti a sztyeppét megesküdnék a szent keresztre, hogy maga kisasszonykákkal incselkedik. Egy darabig mindenféle butaságokat mondtunk egymásnak, aztán hamarosan összeházasodtunk. Utána meg éltünk együtt, ahogy tudtunk, tudni pedig tudtunk. Egész álló éjjel melegünk volt, még télen is, az egész hosszú éjszakán át pucérok voltunk, és majd lenyúztuk egymás bőrét. így éldegéltünk szépen mindaddig, míg a falu véne másodszor be nem toppant hozzám:- Matvej - mondja -, a minap a földesúr megfogdosta a feleséged minden porcikáját, meg is kapja majd a földesúr. En pedig:- Nem - mondom -, ezt már nem, és megkövetem öregapám, de hát agyonverem ezen a helyen. S a falu véne úgy elillant, mintha ott sem lett volna, én meg nyakamba szedtem a lábam, és még aznap lekutyagoltam húsz versztét, jó darab földet bejártam aznap, és estére ott álltam a ligyinói udvarházban, az én pajkos kedvű Nyikityinszkij földesuramnál. A vénséges vén ember ott ült a szobában, és három nyerget: egy angolt, egy dragonyost meg egy kozák nyerget szedett széjjel, én meg ott álltam a küszöbén, olyan voltam ott, mint a lapu, ott ágaskodtam egy álló óra hosszát anélkül, hogy rám hederített volna. De aztán mégis rám emelte szemét:- Mit kívánsz? - veti oda.- Kívánom a béremet.- Bajod van velem?- Nincs bajom, de hát ez a kívánságom. Elfordította erre a szemét, forgatta ide-oda, a padlóra terítette a nyeregtakarókat, rájuk állt a kisöreg, és kakaskodva rikácsolta:- Szabad vagy, mehetsz - mondotta berzenkedve -, az anyátokat, valamennyiötökét én gyömöszöltem meg. Ti jó keresztények, pravoszlávok, a béredet kiadhatom, de ha jól emlékszem, barátocskám: valami kis tartozásod is van nálam, ugyebár?- Hahaha - nevetek -, mókás ember az úr, isten igazában mókás egy ember! A vérrel- verejtékkel szerzett bérem jár nekem.- A béred - rikácsolta a gazdám, térdre kényszerített, aztán rúgott, ütött, ahol ért, a fülem tövén táncoltatta el a hétszentséget. - A verejtékkel szerzett béred kell, hát a jármot már elfelejtetted, a múlt esztendőben eltörtél egy jármot az ökörfogatból. Hol van az a járom?- A jármot megkapod - mondom a földesúrnak, s ráemelem szemem, ott térdelek előtte, mélyebben megalázva, mint a földi féreg -, a jármot megkapod, de ne szorongass az adóssággal, adj haladékot. És ezután, tudjátok meg, ti sztavropoli fiúk, földieim, elvtársak, édes egy testvérek, ezután öt évig várt a földesúr, az adóssággal, öt elveszett esztendőn át elvesztem én, míg végre hozzám, az elveszetthez, meg nem érkezett az 1918-as esztendő. Vidám ménen jött meg kabardini lován. Ej, te szeretett 1918- as esztendő! Vajon mulatozunk-e még egyszer veled, te 18-as esztendő... Eltékozultuk dalaidat, elittuk borodat, kihirdettük az igazságodat, és nem marad meg egyéb belőled, csak az aktatologató firkászok. Ej, én szerelmes 18-as esztendőm! Pedig azokban a napokban nem a firkászok vágtattak végig a kubáni földön, hogy a tábornokok lelkét egy lépés távolságból megszabadítsák porhüvelyüktől; ezekben a napokban Matvej Rogyionics ott feküdt vérben Pri- kumszk előtt, és-a ligyinói udvarháztól alig öt verszta választotta el, az utolsó öt verszta. Egyedül, a csapat nélkül lovagoltam oda, és csendben léptem be a szobába. Éppen a földosztó bizottság üldögélt ott, Nyikityinszkij teával kínálgatott mindenkit, kedveskedett az embereknek, de ahogy meglátott, arca színt váltott, én pedig levettem előtte a sipkám.- Jó napot - köszöntem az egybegyűlteknek -, jó napot kívánok. Vendégségbe jöttem az úrhoz, remélem, szívesen fogad; avagy tán nem?- Szívesen, hogyne, mert mi rendet, békét akarunk - jegyzi meg felém az egyik földmérő, szavából érzem a feddést. - Rendet, békét akarunk, de te, Pavlicsenko elvtárs, látszik, nagyon messziről vágtattál. A képedet eltorzítja a piszok. Mi, a földosztó hatóság, irtózunk az ilyen képektől, hát ez meg mitől van?- Hát ez attól van - felelem -. hidegvérű földosztó bizottság, attól van, hogy orcám képében ott tüzel öt teljes esztendő, ott tüzel a lövészárok, ott tüzel a hadjárat, no meg az asszony is tüzel, és tüzelni fog az utolsó ítélet napján is. Az utolsó ítélet napján - mondom, és Nyikityinszkijre tekintek, mintha jó kedvemben tenném, annak pedig már majdnem fennakad a szeme, csak a két szemgolyó mered ki arcából, mint két kigurult gömb a homloka alatt, s a két üres golyó mintha nem is pislogna olyan vidáman, inkább retteg.- Matvejkám - mondja nekem -, valaha jó ismerősök voltunk, a feleségem Nagyezsda Vasziljevna a mostani idők miatt eszét vesztette, pedig milyen jó volt hozzád, te pedig, Matvejkám, mindenkinél jobban tiszteled őt, hát valóban nem óhajtod látni most, hogy eszét vesztette?- Lehet - mondom, s kettesben átmegyünk a másik szobába, ott megragadja a kezem, előbb a jobbat, aztán a balt.- Matvejkám - mondja -, csak tán nem azért jöttél, hogy a végzetem legyél?- Nem - mondom -, hagyd ezeket a szavakat. Az isten hátat fordított nekünk, kódi- soknak: a sorsunk állati, életünk garast sem ér, hagyd ezeket a szavakat, de ha már úgy tetszik, hallgasd meg Lenin levelét...- Nekem küldött levelet, nekem, Nyiki- tyinszkijnek?- Neked - s kihúzom a parancskönyvet, felütöm, és olvasom, habár a lelkem mélyéig írástudatlan vagyok. ,,A nép nevében - olvasom - meg a fényes jövendő élet megalapozásáért ezennel megparancsolom Pavlicsenko Matvej Rogyionicsnak, hogy különféle embereket fosszon meg életüktől a legjobb belátása szerint...“ - íme - mondom -, ez Lenin levele hozzád... Ö pedig nemet mond.- Nem - mondja. - Matvejkám, bár életünk rosszabb, mint a pokolban, és a vér is olcsó portéka lett az apostoli, nagy orosz birodalomban, de te úgyis szerezhetsz annyi vért, amennyi beléd fér, és elfelejted halálos tekintetemet, azt hiszem, jobb lenne, ha megmutatnám neked a pincémet.- Mutasd - mondom -, lehet, hogy jobb lesz. Végigmentünk vele a szobákon, míg végül leértünk a borospincébe. Ott elmozdított egy téglát a falból, és egy szelencét vett elő a tégla mögül. A szelencében gyűrűk, nyakékek, érdemrendek meg gyönggyel kirakott szentségek voltak. Mindezt odadobta nekem, és megdermedt.- Fogd - mondja -, a tied a Nyikityinszkijek szentséges vagyona, és ezzel menj utadra Matvej, térj vissza a prikumszki odúba... Erre elkaptam a derekát, a torkát, üstökön ragadtam.- Az orcámmal mitévő legyek - mondom -, az orcámmal hová legyek, hé, emberek- testvérek? Erre túl hangosan elnevette magát, csak úgy magától, de meg sem próbált kiszabadulni a kezemből.- Sakálbecsületed van - mondja, s nem mozdul -, úgy beszélek veled, mint az orosz birodalom tisztjével, pedig hát ti, büdös parasztok, úgy látszik, farkastejen nevelkedtetek... Lőj le, te kurafi. De nem lőttem le, az agyonlövéshez sehogyan sem volt jussa, így hát felvonszoltam a nagy szobába. A teljes eszét vesztett Nagyezsda Vasziljevnát ott találtuk. Egy mezítelen szablyát tartott a kezében, fel s alá járkált, s nézegette magát a tükörben. Mikor Nyiki- tyinszkijt bevonszoltam a terembe, a megháborodott asszony a karosszékhez futott, beleült, fején bársonykorona toliakkal, fürgén helyet foglalt, és a szablyával tisztelgett felém. Ekkor tiporni kezdtem Nyikityinszkij földesurat, a volt gazdámat. Tapostam, rúgtam egy óra hosszat, vagy tán még annál is tovább, és ezalatt volt elég ideje, hogy megismerje az életet a maga teljességében. Kereken megmondom, az agyonlövéssel csak egyszerűen lerázunk magunkról egy embert - az agyonlövés neki kegyelem, nekünk meg aljas köny- nyebbség, az agyonlövéssel nem hatolsz be oda a mélyre, ahol az ember lelke fészkel, és így meg sem mutatkozhatik igaz mivoltában. De hát bizony megesik, hogy én magamat sem kímélem, megesik, hogy egy álló óra hosszán át vagy még tovább tiprom-taposom az ellenséget, mert hát szeretném megtudni, vajon milyen is az élet itt minálunk. . |q7ooIx Ráhel PAVLICSENKO MATVEJ ROGYIONICS ÉLETE VESSELY LÁSZLÓ fordítása Babel novellája, amely a Lovashadsereg című híres könyvéből való, remekművek között a legjobbak egyike. Bravúros kompozíciója, többrétű jelentése és mesterien tömör stílusa a műfaj iskolapéldájává emeli. Az imént vázoltnál némileg nehezebb utat választ, egy egész emheri életet étfnnve aránvlaa rövid
