Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-16 / 41. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAPJA 1987. október 16. XX. évfolyam Ára 1 korona Molnár János felvétele M egszervezünk helyettük mindent. Autóbuszt, szállást, étkeztetést intézünk, figyelembe vesszük kívánságaikat, a közel kétszáz tagú helyi szervezetből mégsem verődik össze- egy autóbusznyi ember. Nem, a pénz ebben a faluban nem lehet akadály. Különben is a szervezet a költségek nagyobb részét átvállalja, csupán az evés-ivás kerülhet pénzükbe. Ezt pedig ki-ki étvágyához és a pénztárcája méretéhez alakíthatja. Mégis szinte könyörögni kell, hogy jöjjenek - panaszkodik az egyik falusi barátom, aki társadalmi munkában a kertészkedök helyi szervezetének a tisztségviselője. Az egyik jellegzetes „fóliázó“ faluról van szó. Ez a jellegzetesség azonban igencsak viszonylagos. Szerencsére, főleg családi kapcsolatok révén is közel kerültem azokhoz az emberekhez, akiknek életformájához tartozik, hogy az állami vállalatban, szövetkezetekben ledolgozott nyolc óra után a háztájiban vagy a kiskertjükben, esetleg háziállataik körül szorgoskodjanak, így jól ismerem a felvásárlás, a takarmányozás, a vetőmag körüli gondokat. Tudok arról is, hogy az időjárás és a szeszélyes növényi betegségek, kártevöktámadása olykor évekre veszteségessé teheti a munkájukat. Számottevő nyereség is csak akkor mutatható ki, ha a befektetetés, a ráfordítás rovatban nem tüntetik fel a saját munkájuk pénzbeli értékét. Ez falusi ember számára már annyira természetes, mint az, hogy az udvart legalább hetente egyszer fölsöpri, vihar után megigazítja a háztetőn félrecsúszott zsindelyt (különben egy év múlva már kívül-belül vakoltathatná a házát), vizet önt a jószág itatójába és az árokparton néhány kaszasuhintással füvet vág a tucatnyi nyúlnak. Ez a falusi élet velejárója. A dolog ott torzul el, amikor valaki ezt az egyetlen üdvözítő életlehetőségnek tekinti, s nem hajlandó akár csak néhány napra - feladni ezt az önpusztító életmódot. Azt hiszem ennek kapcsán arról a munkakultúráról is beszélhetünk, amelyet szép lassan haladva az időben, maguk a falusi emberek felejtenek el.- Látástól vakulásig dolgoztunk - mondogatják az öregek, akik ma is tevékeny életet élnek. Csakhogy amikor a vasárnapi beszélgetések során megtudjuk a munkarendet, bizony elcsodálkozunk a benne rejlő ésszerűségen. Rendkívüli rohammunka volt az aratás, mégis jutott idő arra, hogy a nap legforróbb óráját, az elfogyasztott ebéd után. pihenéssel töltsék. Ez kényszer volt, hiszen a test igényelte a regenerálódást, ugyanakkor meghatározta a gondolkodás- módot is. Olyannyira, hogy a pihenés órái törvényt szültek, s ezt még a legigyekvőbb parasztember sem szegte meg. Éppen a szegénység, a napi munkára, a talpalatnyi földre való utaltság alakította ki bennük az erőik ésszerű beosztásának képességét. A karokra, a lábakra, derekakra másnap is ugyanolyan kitartó munkában volt szükségük. A társadalmi fejlődés eredményeképpen ma már az egykori parasztemberek unokái, dédunokái számára éppen a megkeresett pénz okos, a szocialista társadalom eszményeihez szabott felhasználása okoz gondot. A ház, az autó egyre kevesebb ember számára elérhetetlen álom. Sokhelyütt gyűlnek a bankbetétek, s egy bizonyos a rétegnek jellemző sajátja, hogy a „rendes ház, rendes bútor, rendes élet“ szemléleten túl végülis viszonylagosan igénytelen, önértékelésükben lenne a hiba? Csak a szerzés, a gazdagodás motiválná őket? Dehát végülis mihez képest gazdagok? Olykor csakugyan félrebillen az ember önértékelése. Némelyek valamifajta tehetetlenségi nyomatéktől hajtva önmaguknak és másoknak bizonyítván, fiatalon nyűvik el magukat. Töprenghet az a tisztségviselő, aki maga is egy sorban él a szomszéddal, a baráttal, a rokonnal, az ismerőssel, akik nem hajlandók így letenni a kapát, a vödröt, a zöldséges ládát. Sokféle dolog önértékelésbeli tévedés, társadalmi előítélet, hátráltatja ennek a tisztségviselőnek a munkáját. Nem tudom hol található az ebből a rengetegből kivezető út. Azt azonban tudom, hogy az autóbuszkirándulást meg kell szervezni. Nem lehetnek tekintettel azokra, akik a közös élmény, a közös szórakozás igénye nélkül élnek. Nem szabad, hogy óhozzájuk alkalmazkodjon az egészségesebb szemléletű ember, nem szabad, hogy feladják a velük vívott harcot. Mert itt harcról van szó: a szemléletért, a munka és az életmód kultúrájáért folytatott harcról. Még akkor is, ha sem az otthon maradottak, sem a talán éppen most autóbuszba szállók nem tudatosítják. DUSZA ISTVÁN • •••• * n VAKULÄIIB í
