Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-10-09 / 40. szám
A falon festmények, fafaragások és a híres pipagyűjtemény. Adam, a farkaskutya, akit a Filipovsky-család csak Professzor úr néven tisztel, időről időre beszalad a szobába, s bele-bele fülel a kérdés-válasz ritmusszövevényébe. Aztán a cica ugrik a gazdi - Frantiéek Filipovsky - ölébe, s a simogatást nyugtázva, elégedett dorombolásba kezd.- Beszélgetésünk fonalát két múzsa Is gombolyítja. Az egyik természetesen Thália, a másik a zene múzsája, Euterpé.- A Filipovsky-család mindkét ága, mind a plzefii, mind a prágai muzsikuscsalád. Édesapám kitűnő fuvolajátékos volt, szintén zenével foglalkozott. így jómagam, a család kényeztetett benjáminja, pelenkás korom óta a zene világában éltem. Több hangszeren is tanultam játszani, végül azonban elbűvölt a színház, s én lettem az egyetlen a családunkban, akinek nem a zenélés lett a hivatása. De hűtlenek sosem lettünk egymáshoz, sem a magánéletben, sem a színpadon.- Megkérem, kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, a prelouői szülői házba, ahol Thália szintén gyakori vendég volt.- Ha vándorszínészek érkeztek városkánkba, ketten-hárman mindig nálunk,- A híres Osvobozené divadlo! Voskovec és Werich, micsoda óriások voltak, a cseh színháztörténet feledhetetlen alakjai. Az Arénából szerződtetett át rendezőjük, Jind- rich Honzl, aki egy operettben nézett meg: Az előadás után rogyadozó térdekkel indultam el Honzl felé, sehogy sem akartak engedelmeskedni a lábaim. Megkérdezte, szeretnék-e átszerzödni a színházukba. Még hogy szeretnék-e? Ez volt álmaim netovábbja, a szatíra és a humor magasiskolája. Egészen a müncheni árulást követő erőszakos bezárásig itt játszottam.- A felszabadulás után, 1945 augusztusától a prágai Nemzeti Színház tagja.- Mind a mai napig, lassan már negyvenkét éve! Számomra elképzelhetetlen, hogy ölbe tett kézzel, tisztes nyugdíjasként pihenjek otthon, hogy behúzzam magam mögött a függönyt. A játékba munka az életem.-Szerepek százait játszotta el. Van-e közöttük úgynevezett legkedvesebb?- Nagy becsben tartom, s nagyon örülök annak, hogy eljátszhattam azt a figurát, melyet Moliére óta talán minden színész élete legnagyobb szerepének tartott. Ez a Fösvény Harpagonja.- Színház, rádió, televízió. Melyik áll önhöz legközelebb?- Nincs a világon színész, aki ne azt válaszolná: a színház. A színház mégismé- telhetetlen csodája a nézővel való közvetlen kapcsolat, az a különös fluidum, amely eggyé képes kovácsolni színészt és közönséget. Nagyon szeretem a rádiózást is. Mivel fiatal korom óta nehezen memorizálom a szövegeket, s a rádió a visszaemlékezés terhét leveszi az ember válláról, ez egyfajta szabadságot jelent számomra. Az egyik legnehezebb műfajnak a televíziót tekintem, talán ma már nem isannyira, mint a kezdetek kezdetén, amikor nem volt lehetőségünk korrekcióra, s élőben közvetítettek. Sorrendet talán nem állítanék fel közöttük, éppúgy szeretem a rádiót, mint a televíziót s a filmet.- Legközelebbi tervei?- A színházban most nagyon szép feladatra készülök, születésnapi ajándékként Mareé szerepét alakítom J. K. Tyl Cincogó, avagy semmi harag és semmi félreértés Nevettetni a legnehezebb Találkozás a nyolcvanéves Frantisek Filipovsky nemzeti művésszel a közismerten müvészetkedvelő famíliánknál szálltak meg. Nyolcéves fiúcskaként így ismerhettem meg olyan nagyságokat, mint Emil és Karel Burian, Erna Destinová. Csoda-e, hogy magával ragadott a színház világa? Később, gimnazistaként itt-ott szerepeket is kaptam. Azt játszottam, amire éppen szükség volt, ha valamelyik színész hirtelen otthagyta a társulatot. Két nagyobb, sikeres beugrás után a Klein-színitársulat igazgatója megkérdezte, nem lenne-e kedvem a nyári szünidőben velük tartani. így lehettem két vakáción keresztül vidéki színész, s ismerhettem meg a vándorszínészek életét.- Tehát először az érettségi, majd a kereskedelmi tanfolyam elvégzése, s rövid hivatalnokoskodás következett. Aztán Prága, ahol beiratkozott az egyetem esztétika -művészettörténet szakára. Amikor azonban E. F. Burian hires voice-band-jébe tagokat keresett, ön ismét engedett Thália hívásának.- Óriási dolog volt Burian voice-band-je tagjának lenni, hiszen így az ember közel kerülhetett az avantgárdhoz! Közben persze állást is vállaltam, hiszen el kellett tartanom édesanyámat! 1929-ben, a gazdasági válság évében azonban egy napon magához hívott a főnököm, Martinék mérnök úr, aki maga is nagy müvészetkedvelő volt, s közölte, Jiogy nincs több munkája számomra, de mert tudja, hogy mennyire vonz a színház, hát menjek, próbáljak szerencsét. Amíg nem sikerül megfelelő szerződést találnom, folyósítani fogja a fizetésemet. A rendkívül nagylelkű, igazán gavallé- ros ajánlatot köszönettel elfogadtam, s elindultam. Azonban a múvésztársulatok léggömb módjára pukkadtak szét, én ott álham szerződés nélkül. Szégyelltem az ellenszolgáltatás nélküli gázsit. Úgy döntöttem, hogy felkeresem Martineket, s elmondom neki, hogy életem álmától valószínűleg mindörökre el kell búcsúznom. Ahogy a Martinék-villába menet formálgattam a mondanivalómat, s ballagtam a Palacky-hídon, a hídtól jobbra feltűnt aj smíchovi Aréna, s én arra gondoltam, benézek egy barátomhoz, akit még vándorszínészként ismertem meg, s itt veszek végső búcsút a színháztól.- De erre nem került sor...- Szerencsés véletlen! Az élet döntő pillanataiban mindig mellém szegődött a szerencse. Ezúttal is. Olyan szerződéssel a kezemben léptem ki a színház kapuján, amely már biztosította megélhetésünket. Sőt, két hét múlva megkaptam az első rendezésemet is! A koáírei villához vezető utat pedig már soha, soha többé nem kellett megtennem.- Melyik volt az az időszak színészi pályafutása alatt, melyre a legszívesebben emlékezik? című darabjában. A Nemzeti Színház színpadán elénekelhetem csodálatos himnuszunkat, mely első ízben ebben a darabban szólalt meg. Dédelgetett terveim közé tartozik azután a Karel Polácek Öten voltunk cimborák cíqiű könyvéből készült új rádióváltozat elkészítése, szeretném megismételni az első, húsz évvel ezelőtt készült felvételemet. Úgy érzem, ennyi év távlatából hallgatva, sok mindent másképp csinálnék, ezt-azt megváltoztatnék...- Végül a szabadidejéről kérdezném. Egy időben a restaurálás volt a hobbija...- Nagyon szeretem, de ma már nem foglalkozom vele. Sok mindent javítgattam, újítgattam, szépítgettem, mindenekelőtt bútorokat. Hogy mi jelenti számomra a legnagyobb örömet? Minden művészi élmény, melynek részese lehetek. Legyen az színház, egy jó könyv, vagy egy csodálatos hangverseny... A pipa számomra szép tárgyat jelent. Vannak tárgyak, amelyek szolgálják az embert, a nemes formához nemes tartalom párosul. Ilyen például a pipa, s ilyen az összes hangszer is. Nézzük csak meg, képzőművészeti szempontból milyen csodálatos egy hegedű, egy zongora, és milyen rútak mindazok a tárgyak, melyek kizsákmányolóvá alacsonyítják le az embert, amelyeket a gyűlölet működtet, mint a tankot, s mint minden fegyvert. Mert vannak angyali és ördögi formák. Az egyiket az az emberi törekvés szülte, hogy szebbé tegye az életet, a másikat az, hogy elpusztítsa azt.- Születésnapi kívánsága?- Egész életemben egyfajta személyes alázatra építettem, szerény vagyok a kívánságaimban is. Nem tudom, mi jobbat kívánhatnék magamnak mint azt, hogy élek, dolgozom, s hogy nagyszerű családi háttér áll mögöttem. TARICS ADRIENN A dráma életlehetőségei a dráma, bármi nagy költői becs mellett is, színi hatás nélkül nem tökéletes mu.“ (Vörösmarty Mihály) A drámai szöveg kétszer születik meg. Egyszer, amikor megírták, s ebben a formában az olvasók és a színházi alkotók elé kerül. Másodszor akkor és annyiszor születik újra a dráma, amikor és ahányszor eljátsszák. Ha a színház műsorra tűz valamely drámát, akkor azt élő, érző emberek (művészek) gondolkodó és (újra)teremtö munkája nyomán, a szerző gondolatát a sajátjukkal konfrontálva jelenítik meg a színpadon. A drámai szöveget a színpadi megjelenítés törvényszerűen leszűkíti, konkretizálja^) egy bizonyos értelmezésre. Ez az értelmezés rendezői, dramaturgiai „üzenet“. A megjelenítés - a Képi és szóbeli jelrendszer - egy konkrét értelmezés, olvasat irányába tereli a nézőt. A dráma színpadi adaptációja arra szolgál, hogy a színpadi változatot kivitelező társulat kifejezze, a néző felé meggyőző erővel tolmácsolja saját véleményét a műről. E saját vélemény ábrázolásának „karnagya“ a rendező. Az a rendező, aki a dramaturgiai koncepció (mint eszmei alap) követelményeire építve kigondolja, és a színészek segítségével megkomponálja az előadást. Helyzetekből, típusokból, jellemekből, képzőművészeti környezetből olyan színpadi játékot kell létrehoznia, amely új, szuverén életet élő műalkotás lesz. Ez magában foglalja az írói szöveg, a dramaturgiai elképzelés, a rendezői stílus, a színészi kifejezőerő és mozgás, a jelmezek és a díszletek segítségével életre hívott képzőművészeti hatás egységét. A színházi előadás akkor minősíthető jó műalkotásnak, ha ezek az összetevők minden irányban egymásba kapcsolódnak, egymást kiegészítik, erősítik és az előadásban mindvégig kapcsolódnak ahhoz a szellemi - erkölcsi - tartalomhoz, amit mondanivalónak szokás nevezni. Minél zavartalanabb ez az egység, annál erősebb az előadás művészi hatóereje, üzenete. Ez - amint már utaltunk rá - nem feltétlenül azonos a drámai szöveg betűhű értelmezésével. Elengedhetetlen azonban, hogy a színpadi megvalósítás - formai jegyektől függetlenül, vagy éppen ezek segítségével - az író mondanivalóját is képviselje, magában hordozza. Ugyanakkor múvészietlen és értéktelen az az előadás, amelyik csak a szövegben első síkon fellelhető ideológiát képes közvetíteni, reprodukálni. A színháznak, mint specifikus ábrázolóművészetnek alapvető kötelessége, hogy a létrejött előadásban megjelenjen az alkotók személyisége is. H ogyan lehetséges eljutni egy olyan alkotói szintézisig, melyben a produkcióban részt vevő alkotók (dramaturg, rendező, díszlet- és jelmeztervező, zeneszerző, vagy a zene összeállítója és a színészek) azonos eszmét képviselnek? A dramaturg, a zenei munkatárs és a díszlettervező közvetve, a többiek közvetlenül alkotják meg az ilyen művet. A dramaturg az eszmei szülője a drámai szövegből készülő színpadi műnek. Ennek érdekében végzi alkotó tevékenységét, amely egészen odáig hathat, hogy húzásokat, javításokat (kiigazításokat) is végezhet a szövegben annak érdekében, hogy a hangsúly arra helyeződjék, amiről a darab szól. A díszlettervező és a kosztümök megalkotója azért számít közvetett alkotónak, mert a „rendes" színházi gyakorlat szerint a képzőművészeti terveket a műszaki gyártás készíti el. A kivitelezés minősége határozza majd meg - a gyakori anyagi és mesterségbeli gondok ellenére is - a díszlettervező elképzelését. A színháztörténetben ez nem mindig volt így. Századunkban is neves képzőművészek - Picasso, Chagall, Jan Miro, Salvador Dali és mások - maguk készítették az általuk tervezett díszleteket, előfüggönyöket. Gyakran előfprdul, hogy a tervezőművész által megalkotott díszlet- és jelmezterveket a gyártók halványra, durvára és fantáziátlanra fakítják. A kosztümnél elég egy rossz minőségű anyag, egy korból „kilógó“ díszítés, egy „kényelmessége miatt“ jóváhagyott lábbeli, s máris zavaróan groteszk a látvány a színpadon. A zenei munkatárs (akár zeneszerzői, akár összeállítói minőségben) azért minősül közbülső alkotótársnak, mivel munkáját mások - a zenészek vagy a hang- technikus - szólaltatják meg. A színészek emberi teljességükben, közvetlenül válnak az előadás alkotótársaivá. Ameny- nyit képesek önmagukból a mű életének időtartama alatt - önmaguk testét, lelkét mintegy eszközként használva - hozzáadni a közösségi élmény egységéhez, annyiban képesek hivatásukat szolgálni. Egy kollektív előadásban az igazi színművész jelenléte soha sem saját magáról, hanem mindig az előadás eszmeiségéről szól. Persze csak abban az esetben, ha eszmeiségről egyáltalán beszélhetünk. Ez az eszmeiség, szellemi egység azonos a stílussal, illetve az előadás határozott stílusában, jellegében ölt testet. E stilus és jelleg konkrét megjelenési módja a forma, amely egyszerre képi és verbális. Elérkeztünk a színművészet legsarkalatosabb kérdéséhez: a rendező szerepéhez. Meddő és félreértésekre okot adó viták alakultak ki szerte a világon a rendezői színház létjogosultságáról. Véleményem szerint erre azért kerülhetett sor, mert a különféle színházi „izmusok“ egymást percenként váltó, egymásba folyó kavalkádjában töméntelenül sok dilettáns színpadi diktatúra (álrendezöi diktatúra) kapott lábra, s ezáltal a színésztársadalom (ahonnét a jogos méltánytalanság nyomán a kérdés kipattanhatott) megkérdőjelezte ennek jogosságát vagy értelmét: Ilyen kérdés tehát valójában nincs, nem lehet ott, ahol kollektív színház él. Színészközpontú és rendezőközpontú színház csak egyszerre létezhet. Ez úgy értendő, hogy mindkét alkotófél a maga szerepkörében áll helyt, és nem akar a másik helyett alkotni, gondolkodni. Különben ez egyrészt káoszt teremt, másrészt elvonja a figyelmet arról, amiről az előadásnak szólnia kell. Egy előadás stílusának megteremtője tehát nem a színész, hanem a rendező. Ó az, akinek pontosan látnia, tudnia kell, hogy miből, mi születik. Milyen összefüggések és hogyan hatnak majd a saját elképzelése, a befogadó közeg (a közönség, ami lényegében fikció) valamint a lényegileg meghatározó közvetítő közeg - a színpadi jelrendszer - kontextusában. Közbevetőleg miért kockáztattuk meg, hogy a közönséget, mint fikciót tüntessük fel? Ezzel nem akarjuk lekezelőleg definiálni azokat, akik a nézőtéren, hétköznapi életüket „félre téve“ várják a csodát: Azt akarjuk jelezni, hogy Közönség, mint egyértelműen jellemezhető szellemi egység nem létezik. A közönség a színház lehető legheterogénebb „eleme“. A közönség a színház egyetlen olyan alkotóeleme, amelyet nem lehet megrendezni. A közönség van. (Jó esetben!) A rendezőnek tehát számolnia kell azzal, ha jelrendszere - bármely összetett is - nem lesz világos, vagyis logikus és ezzel együtt érdekes, tehát természetes, akkor a közönség semmit vagy nagyon keveset ért majd meg belőle. És a színház nem olyan, mint a szürrealista festészet. A kép akkor is kép és mű marad, ha tízezer ember közül csak száznak nyújt felfedező élményt. Bár akkor már meglehetősen gyanús. A színház tünékeny. Művészet héttől tízig. Azután már csak emlék. A gondolat keltette élmény emléke. Mi hát a rendezői teendő a színész és rendező viszonyában? Nincs szörnyűbb sekélyesség, mint amikor azt látjuk, hogy a színész immár ki tudja hányadszor „hozta a figurát“. Lusta és fantáziátlan rendezők kedvenc hivatkozási alapjává vált, sok bukott előadás esetében, hogy a színész „nem tudta megcsinálni“. A színész igenis meg tudja csinálni! Mindent nem tud megcsinálni egy színész sem, de valamit minden színész meg tud csinálni. És a rendezőnek - már a szereposztás összeállításakor - tudnia kell, és pontosan kell tudnia -, hogy a rendelkezésre álló színművészek mit tudnak „megcsinálni“. Együtt és külön-külön is. Ki kell találnia, rá kell jönnie a rendezőnek arra, hogy a külön-külön szuverén egyéniségekből, hogyan tud egységet létrehozni úgy, hogy a jellemek, vagy típusok tisztán, kereken és világosan kirajzolódjanak a játék során, s mégis - az előadás jellege szempontjából - mindegyik ugyanabban az előadásban játsszon. Ezt az alkotói tulajdonságot úgy hívjuk, hogy stílusérzék. Felettébb sajnálatos, hogy lépten-nyomon megemészthetetlen stíluszavarok, vagy pedig stílustalanságok (ez a legrosszabb, mert unalmas!) jellemzik az előadásokat. Miért annyira fontos ez? Azért, mert a stílus képviseli a gondolatot. A stílusban ölt testet, fogalmazódik meg és jut el a befogadóhoz az üzenet. Ebben a tekintetben pedig nincs más mód, mint a rendezőre hagyatkozva segíteni az egészet. E zért nincs értelme - véleményünk szerint - a rendezői színházról vitatkozni. Ami természetes, azt miért akarjuk emberi hiúságok indítékaként szakmai vitára bocsátani? A mű megéréséhez idő kell. A költő sokszor hónapokon át „tisztítja“ versét, a drámaíró változatokat ír le - jobb esetben próbál ki - valamely fontos jelenetéből. A dráma végét több variációban is papírra veti. A festő hosszasan próbálgatja a témát még akkor is, ha végül néhány toll- vagy ecsetvonás tartalmazza majd, fejezi ki a gondolatát. Ezzel szemben mi történik a színházakban? Optimális esetben hatnyolc hét alatt el kell készülnie egy produkciónak. A dramaturg és a rendező, a képzőművész társaságában ezt megelőzően - feltéve, ha mindegyik ugyanazon a napon „ráér“ - közösen megbeszélik, összehangolják elképzeléseiket. Ezután a díszlet és kosztüm a gyártás futószalagjára kerül... A színész közben két- három darabban is játszik; délelőtt próbál, rádiózik, tévézik, filmez, haknizik... Jön a próbakezdés: a dramaturg előadja a miértet, a rendező a hogyant. Megkezdődik a hajtás. Mindebbe bele kell kalkulálni a természetes emberi tényezőket: dekoncentráltság, betegség, objektív okok miatt áthelyezett, elmaradt, lerövidített próbák. A rendező kipróbálna ezt-azt, de nem lehet. A gyártás késik, a bemutató napja közeleg. Fényképezés, propagáció. Mindent az ütemterv szerint! Futószalagon. Akarhat így valaki művészetet? Mikor? Kivel? Hogyan? Legfeljebb változatos műfaji kínálatot. De ha lehet, ezt se egy előadáson belül tegyék! A dráma „él“, mert játsszák, a dráma átalakul mert „el“-játsszák, a szerző pedig (ha kortárs) dühöng, mert azt hiszi, hogy „ki“- játszák. A klasszikus hallgat. Mi mást tehetne. Művének életlehetőségei vannak... KISS PÉNTEK JÓZSEF (ÓSTK-felvétel) !
