Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
Aj szó. 15 X. 18 A Népi Egység kormánya az előző csaknem három év alatt már számos akadályt leküzdött és ebből a szeptemberi helyzetből is kereste a kiutat. Erről Eustaquio Suarez, a kommunista Radio Magallanes igazgatója mesélt nekem. Eredetileg egyetemi tanár volt, de a párt megbízásából a rádióba ment dolgozni. 1973 tavaszán nálunk járt munkalátogatáson. Sántiagóban a Tupahue szálloda éttermében szeptember 7-én, pénteken találkoztunk. A középső asztalnál ültem, hogy könnyen észreve- gyen Kicsit késett, rögtön láttam rajta, hogy ideges, másmilyennek ismertem meg.- Ha még nem rendeltél semmit, gyere üljünk át az ablak melletti asztalhoz - súgta, miközben körülnézett az étteremben. Szép, meleg nap volt. Közeledett a tavasz és a nap kellemesen sütött. Asztalunk mellett csak a nyitott ablak volt, mögöttünk pedig csupán a helyiség sarka. Megértettem Csendben beszélt, alig értettem, ami egyáltalán nem jellemző a chileiekre.- Amikor visszatértem Csehszlovákiából, néhány riportot írtam Prágáról, Ostraváról, Bratislaváról, a piest’anyi fürdőkről, a Topolcany környékén levő gyönyörű falvakról, arról, hogyan élnek nálatok az emberek. Csak azt írtam le, amit átéltem. Az ellenzéki sajtó és a rádió össztüzet nyitott rám, azt állítva, hogy mindent kitaláltam, hogy hazudok, a kommunistáknak csinálok propagandát, hogy lefizettetek engem és más hasonló badarságok. Suarez barátom lassan, fáradtan beszélt evés közben, csak akkor lett egy kicsit élénkebb, amikor a topol- őanyi sört emlegette. Ebéd után meghívott magához a rádióba. Útközben mentegetőzött, hogy eddig nem találkozhattunk. Rengeteg a munkája, alig alszik. Több bizottság tagja, előadásokat tart, cikkeket ír, szervez, a családját alig látja. Nem panaszként mondta mindezt, de arcán látni lehetett, hogy gondban van. Amikor megérkeztünk a Radio Magallanes épületébe, bemutatott néhány munkatársának, majd a dolgozószobájában beszélgettünk. Nyíltan elmondta:- A helyzet olyan komoly, mint még sosem volt. Eddig az államcsínyről vagy a polgárháborúról csak beszéltünk, de most már az ajtón kopogtat. A puccs bármikor bekövetkezhet, a legközelebbi napokban is. De nem lesz államcsíny sem szeptember 18-án, sem 19-én, mert az nemzeti ünnep, és úgyszintén nem lesz vasárnap sem. . Egy pillanatra elhallgatott, majd meglepetésemet látva hozzátette:- Hiszen tudod, ők „hívők“. A térképhez lépett, amely a falon függött és arról számolt be, hogy értesülései vannak jelentős csapat- átcsoportositásokról. Telefoncsörgés zavart meg bennünket, majd közölte velem, sajnos el kell mennie, de még néhány szó erejéig folytatta.- Különösen az aggaszt bennünket, hogy a hadsereg már több mint egy hete országszerte fegyverek után kutat a terrorizmus elleni harc ürügyén. De nem ott keresi őket, ahol vannak, hanem az elővárosokban, az egyetemeken és az üzemekben. A hadsereg durván viselkedik a munkásokkal szemben. Több helyütt incidensekre került sor, az emberek azt kérdezik, miért nem lépnek közbe a hatóságok... Ez nem jósol semmi jót... Vendéglátóm közben naptárában lapozott, egy szabad órát keresett, be akart mutatni néhány további elvtársnak és részletesen akart tájékoztatni a drámai fejleményekről. Abban állapodtunk meg, hogy kedden, szeptember 11-én reggel kilenckor találkozunk a rádió épületében.- Hasta el 11. de septiembre! - búcsúzott el tőlem. WMSMSSMSSMSSSMMSSMSSSSSSSSSS. SORSDÖNTŐ REGGEL /////////////>//^///////////////////^" Azon a reggelen, 1973. szeptember 11 -én az Americo Vespucio szálloda recepciójában dolgozó hölgy nyolc óra előtt keltett fel, s közölte velem, hogy a szálloda vezetősége nem garantálhatja személyes biztonságomat, s azt ajánlja, menjek el a mi nagykövetségünkre. Akkor nem is sejtettem, mi jön még ezután. Bekapcsoltam a tévét. Mesét sugároztak a gyerekeknek... A reakció hűséges szövetségese, a Népi Egység kormányának dühödt ellenfele, az Agricultura rádióállomás azonban már az önjelölt katonai junta első „különleges közleményét“ közvetítette. Kívülről már lövéseket lehetett hallani, az utcákon harckocsik és katonák cirkáltak, a központ fölött repülőgépek okoztak hatalmas hangzavart. A csehszlovák nagykövetség előtt megörültem, mert az a csendőr állt ott, akivel két nappal korábban teáztam. A bejáratnál azonban rámszegezte fegyverét és nem akart beengedni. Megmutattam útlevelemet, emlékeztettem öt a vasárnapi beszélgetésünkre, de minden hiábavaló volt. A harckocsik egyre erősödő dübörgése, az utcán szaladgáló egyre több katona és a fegyvercsörgés csak fokozták a várakozás feszültségét. Ekkor már világos volt, hogy ez a reggel, amelyen a chileiek milliói korábban keltek, mint máskor, hosszú napokra, hónapokra, évekre a „naplemente" kezdetét jelenti Chile számára. A csendőr hajthatatlan volt, kö- szoborként állt, erősen fogva szuro- nyos puskáját. Nagykövetségünk egyik munkatársának a közbenjárására végre bejuthattam az épületbe. A rádióadók már megkezdték a „tos bandos“-ok - a kemény indulókkal kísért parancsok és utasítások - közvetítését. A lázadók időközben megsemmisítették a Portales és a Corporation rádióadókat, amelyeken keresztül Allende elnök a chilei népet tájékoztatta a helyzetről. Az egyedüli, még sugárzó baloldali rádióadó a Radio Magallanes volt, amely a kommunista párthoz tartozott. A La Moneda palotától, az elnök rezidenciájától mintegy 300 méterre állt, s épp ez az adó közvetítette Salvador Allende utolsó beszédét a chilei néphez. Az elnöki beszéd után még felhangzott a Venceremos, a baloldali erők himnusza. De ekkor már hallani lehetett a stúdiókban dolgozók hangját is. Kilenc óra húsz perckor hatalmas robbanás hallatszott, amelyet csönd követett. A Népi Egység utolsó rádióadója szüntette meg a közvetítést... Amikor barátaim emlékeztettek rá, hogy kilenc órakor kellett volna találkoznom a Radio Magallanes épületében a chilei elvtársakkal, eszembe jutott, hogyan járhattam volna, ügy tűnik, életemet az mentette meg, hogy Suarez igazgató a reggeli időpontról délután egyre tette át találkozónk időpontját. A kommunista rádióadó munkatársainak sorsáról nem sikerült megtudnom semmit. Aligha élte túl valaki is a puccsisták támadását. fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ VÉG NÉLKÜLI NAP Az államcsíny első napja szörnyű volt. Úgy tűnt, hogy sosem lesz vége. A lövöldözés nem akart elcsitulni, ellenkezőleg. Amikor Allende elnök nem volt hajlandó megadni magát és egy előkészített repülőgépen külföldre távozni, a puccsista tábornokok megtámadták a La Mo- nedát. Sokan nem tudták elképzelni, hogy megbecsteleníthetik azt a palotát, amelyet a 18. század végén 25 évig épített Gioacchino Toesca, a híres olasz építész, s amely 1846- tól egyfolytában az államfő és a kormány székhelye volt. Néhány óra leforgása alatt üszkös romhalmazzá változott. Amikor néhány nap múlva e nemzeti műemlék mellett haladtam el, a chileiek szemében könnyeket láttam... Miközben a harc nem csendesedett, és a rádióból továbbra is a „los bandos“-okat lehetett hallani, a fasiszta junta az elnökről hallgatott. Csak másnap adtak ki egy hazug jelentést Allende „öngyilkosságáról", amit persze senki sem hitt el. A junta célja az volt, hogy minél jobban befeketítse a Népi Egység kormányát és Allende elnököt. Ezért mindent megtett, minden áron „igazolni“ akarta cselekedetét. Odáig mentek, hogy a tévében „riportot" közvetítettek Allende házából. A „riporter" - egy katonatiszt - ügyetlenül arról akarta meggyőzni a nyilvánosságot, hogy amíg a chilei nép nyomorgott, a szocialista Allen- de fényűzésben élt. Nagyon banális és naiv produkció volt, amikor a kamera a nyitott hűtőszekrényre irányult, ahol kávé, tej, négy csirke és két üveg whisky volt. Inkább az ellenkezőjét érték el, hiszen az államfő itt nagyköveteket és más hivatalos személyiségeket fogadott. A propagandagépezet tehát teljes erővel beindult, persze eredménytelenül. Annál nagyobb eredményeket értek el azonban a fasiszta tábornokok és alattvalóik a „gyakorlati" tevékenységben. Sosem felejtem el azokat a napokat és a rá következő hónapokat. Az árkokban, a járdákon és az utakon vértócsában fekvő, megcsonkított, szétlőtt holttesteket lehetett látni. Amikor reggel a külügyminisztériumba mentem, tucatnyi ilyen holttestet kellett átlépnem. A tömegsírok naponta sokasodtak, az óceán végtelen temetővé változott és a csöndes kis Mapocho folyó zavaros vize az ártatlan hazafiak vérétől lett vörös. A stadion bejárata előtt százak várokoztak hozzátartozóikra vagy barátaikra. Elbeszélgettem néhány fiatalemberrel, akik a stadion „vendégei" voltak. Megnyomorított lábukat, kezüket, kivert fogaikat, összetört bordáikat mutatták. Sokan közülük semmilyen politikai párt tagjai nem voltak, semmit sem követtek el. A katonák önkényének volt ez az ideje, a szörnyűség időszaka. A gyilkosságok és a letartóztatások mellett a tisztek számára a házkutatások jelentették a további „csemegét". Egy ilyen „kutatás" után alkalmam volt látni egy lakást. BaráMár nem sokáig marad nyeregben a diktátor (Frankfurter Rundschau) tómé volt, aki Csehszlovákiában szerzett mérnöki diplomát, s fiatal kommunistaként egy jelentős santiagói üzem igazgatója volt. Még augusztus végén lelkesen mesélte, hogy a hatalmas nehézségek ellenére normálisan működik ez az államosított vállalat, a munkások áldozatkészen dolgoznak és a fiatalok társadalmi munkában szombaton és vasárnap is segédkeznek az élelmiszer-szállításban. A fasiszta puccs után, természetesen, ennek a fiatal mérnöknek is bujkálnia kellett, eközben „látogatták meg" lakását a katonák. Az azelőtt szépen, korszerűen berendezett lakás a felismerhetetlenségig megváltozott. A . bútort összetörték, a berendezést tönkretették, az ablakokat kiverték, a fehérneműt összetaposták, az értékesebb dolgokat ellopták. Barátom rokonszenves felesége és két kisgyereke még nem tért magához a sokkból. Hasonló esetekről más ismerőseim is meséltek. A katonatisztek „valami" keresése közben nem vették a fáradságot, hogy kinyitogessák a szekrényajtókat és a fiókokat, egyszerűbb volt mindent összetörni. Az egyszerű katonák - a szemtanúk szerint - nem viselkedtek ilyen garázda módon, főleg azok nem, akik családja Chile más városaiban hasonló brutalitásra számíthatott. /////////////////////////////////////////// HOSSZÚ VÁRAKOZÁS '/////////////////////////////////////////« Nem sokkal a fasiszta puccs után, számos más országhoz hasonlóan, mi is megszakítottuk diplomáciai kapcsolatainkat Chilével. Nagykövetségünk munkatársainak távozása után én még Santiagóban maradtam, mert Prágából nem érkezett meg a repülőjegyem Limába. A perui fővárosba, akárcsak Buenos Airesbe, Caracasba vagy Mexikóba nemcsak az egyes nagykövetségekre menekült chileiek igyekeztek eljutni, hanem azok a külföldiek is, akik korábban szakemberként, újságíróként vagy ösztöndíjasként tartózkodtak az országban. Afasiszta junta minden külföldi állampolgárban ugyanolyan „ellenséget" látott, mint a Népi Egység híveiben, s eszerint is cselekedett. A katonák még a diplomáciai mentességet sem tartották tiszteletben és a diplomatákat gyakran inzultálták az ellenőrzések során. Az említett városokba induló repülőgépeken egészen karácsonyig minden hely foglalt volt. Az Air France santiagói irodájának vezetője, akit ismertem, foglalt számomra egy helyet a Santiago - Lima járatra, s ezt egészen addig fenntartotta, amíg Prágából nem erősítették meg, hogy repülőjegyemet elküldték Limába. A várakozás azonban szörnyű hosszúnak tűnt. A katonai és rendőri ellenőrzések nélkül már el sem tudtam volna képzelni a napot. Mindig félve mentem a külügyminisztériumba, hogy meghosszabbítsák tartózkodási engedélyemet. Unatkozni azonban nem unatkoztam. Néhány órát például egy rendőrőrsön töltöttem el szuronyos katonák társaságában. Az őrs parancsnoka nem tudta, vagy jobban mondva nem akarta megérteni, hogyan lehetek Chilében, amikor Csehszlovákia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat ezzel az országgal. Az már nem számított, hogy nehézségek árán ugyan, de tartózkodási engedélyemet mindig sikerült meghosszabbítanom. össze-vissza telefonálgatott a minisztériumba, s a hazánkat is képviselő indiai nagykövetségre. Bizonyára jót tett neki, hogy fontosnak érezte magát. Valóban, sok ember sorsáról dönthetett. A haladó emberek világszerte feltették akkor a kérdést, hogy a huszadik század második felében lehetséges-e mindaz, ami Chilében történt és történik. Ugyanezt kérdezték tólem barátaim és ismerőseim itthon. Igen, lehetséges. A chilei diktatúra mérlege lesújtó. Az ország minden negyvenedik lakosa megjárta a koncentrációs tábort vagy a börtönt, 32 ezer hazafit meggyilkoltak vagy halálra kínoztak. Az összes előző chilei háborúkban nem pusztult el ennyi ember. A terror elöl több mint egymillióan menekültek külföldre... Pinochet tábornok és „fegyverbarátai“ Demokráciát és szabadságot! - ezt követelik az utóbbi években egyre gyakoribb tüntetéseken a chileiek
