Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
★ 4 szovjet irodalom kincsestárából Ezeken a hasábokon eddig is gyakran találkozhattak kedves olvasóink szovjet írók, költők müveivel. Közeledvén a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója, úgy gondoltuk - lehetőségeinkhez mérten - válogatást készítünk hetven év szovjet irodalmának mérhetetlenül gazdag és értékes novellaterméséből, mégpedig úgy, hogy hétről hétre egy-egy művet rövid esszé „vezet fel“, mely vagy a szerzőről szól, vagy magát a novellát mutatja be. Ez utóbbi, amiként néhány vers bemutatása, történik majd csehszlovákiai magyar írók közreműködésével is, akik ízlésük szerint választanak ki és ajánlanak olvasóink figyelmébe egy-egy művet a soknemzetiségű szovjet irodalomból. Az élet íze A mai, szinte áttekinthetetlenül nagy és gazdag szovjet irodalom korszakában is jóformán egyre a klasszikus orosz és szovjet irodalom bűvöletében élek. Gogol Köpönyegének félszeg kis hőse - és az első magyar Gogol-fordító, a kisebb, szatirikus írásait Akakij Akakijevics néven szignáló Arany János volt a kezdet: tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor felejthetetlen irodalomtanárunk, Schöpflin Géza bácsi, Arany János révén, megismertetett bennünket Gogollal. Aztán Puskin - A kapitány lánya -, Turgenyev, Csehov és Tolsztoj következett. Rapszodikusan, egyenetlenül - ahogyan a kezembe kerültek. Tolsztoj életművében sem a Háború és béke nyitotta meg számomra a sort: egyéni értékrendemet és értékszemléletemet a kétszeresen elárult, kétszeresen kijátszott tragikus Lev Tolsztoj-hös: Hadzsi Murát határozta meg. Aztán Géza bácsi elengedte a kezünket, s még ocsúdni sem értünk rá, nyakig ültünk a második világháborúban. Nagyon elárvultán, nagyon magunkra hagyatot- tan, nagyon védtelenül. Gladkovra, Solohovra, az llf-Petrov kettősre, Pavlenko Boldogság-ára (Styasztye), Polevojra, Suksinra és a többiekre még embertelenül soká kellett várakoznunk. Holott serdületlenebb gyermekkorom egyik legkedvesebb írója, az olasz D 'Amícis (A szív - II cuore) már régen megállapította:,, Nagyon sok ember sorsa múlott azon, volt-e a szülői házban könyvszekrény vagy sem“. A házban, amelyet szülői háznak - drága és szeretett szülői háznak - válthattam, rengeteg volt a könyv. De az említett években azok is elárvultak: a könyvek nagyon árvák tudnak lenni, ha olvasatlanul hevernek. Olyan árvák, akár az emberek a véres háborúban. Talán ezért jelentették számomra a véres háború után a könyvek ugyanazt, mint amit az étel és ital. Mint a fák, a rétek és mezők, amelyről hosszú éveken át mindössze annyit volt szükséges tudnunk, hogy némelyik fa, ha eléggé vastag a dereka, valamelyes fedezéket nyújt a lövedékek elöl, s némely mezőkön védőárkokat, szükség óvóhelyeket lehet ásni. De mi, fedezékek és védőárkok bujdosói, olykor, titokban elbeszégettünk a fákkal, mert voltak órák, napok, amelyeken mással nem beszélgethettünk. Talán ezért akadtam fel évekkel később azon, amikos Suksinnak, a Vörös kányafa című regényével kapcsolatban, egyes bírálói szemére vetették, hogy írásának hőse „nyírfákkal társalog“. De hát az ember a tárgyakhoz szokott a legöszintébben, a fákhoz, a temészethez tud a legbennsösé- gesebben, legkitárulkozóbban, a legmélyebb testvéri szeretet hangján beszélni. Mert - voltak évek, amikor a fák is árvák voltak. Pontosan olyan árvák, akár az emberek a véres háborúban. • Talán ezért ütött annyira szivén, amikor - ugorjunk néhány évtizeddel előre - két esztendeje, 1985-ben, a budapesti Kulturális Fórum emlékezetes vitáin kiderült, hogy a Könyv, az Irodalom megosztható és megkülönböztethető. Félreértés ne essék: nem jó és hasznos, rossz és káros irodalomra osztható, hanem „nyugati" irodalomra és a szocialista országok irodalmára. Így és ezért került szóba utóbb az a sajnálatos és letagadhatatlan tény, hogy a „nyugati“ irodalmak összehasonlíthatatlanul kevesebbet fogadnak be, fordítanak le a Szovjetunió és a többi szocialista ország irodalmából, mint amennyit a Szovjetunió - és a. szocialista országok- nemcsak lefordítanak és befogadnak, hanem népszerűsítenek is a „nyugati“ irodalmakból. A jelenség okát kerestük, és a válasz ütött szíven. Az egyik nyugati irodalom, nem is a legfiatalabb korosztályokat képviselő felszólalójának a válasza, aki szerint az ok abban rejlik, hogy a szovjet irodalom még ma, napjainkban is aránytalanul sokat foglalkozik a második világháború témakörével, s ez ma már nem érdekli a „nyugati“ olvasókat. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy erre a megokolásra egy másik, nagy nyugati irodalom ezúttal kifejezetten az idősebb korosztályhoz tartozó képviselője válaszolt. Felháborodottan, tárgyilagosan. A valóság és az igazság ismeretében- mert az illető részt vett a második világháborúban, s látta, szövetséges tisztként, talán haditudósítóként, közvetlen közelről látta a szovjet állam nagy honvédő háborúját, amely felett a felületes köztudat hajlandó úgy nagy általánosságban, egyszerűen és közömbösen „a második világháború“ címszóval elsiklani. A felszólaló látta a szovjet állam nagy honvédő háborúját, látta Leningrád romjait, közvetlen közelből tanúja lehetett a sztálingrádi csatának, hallotta a halálhörgéseket, a náci stukák sivítását és a bombák robbanásait, látta a kiéhezett asszonyokat és gyermekeket. S ö kérdezte felháborodottan: megfeledkezhet-e egy nép, egy ország, egy állam s vele együtt a többi népek és országok valaha is arról a halálharcról, amelyben emberek millióinak halniuk kellett, hogy az utánuk életben maradt milliók tovább élhessenek? Egy nép, amely a halálból támasztotta fel önmagát, megfeledkezhet-e valaha is arról, hogy újraszületett? A felszólalást akkor nem a megszokott taps, hanem lélegzet visszafojtott, ünnepi, sziveket igazabb dobbanásra késztető, magasztos csend követte. Az élet, a tudatos élet folyamata a születéssel kezdődik. De az újra születés kötelez. Ezt tudta Gajdar és Fagyejev, Vera Inber és Vera Panova, Csingiz Ajtmatov és a többiek: tudták, amit Voltaire tudott, hogy „a legjobbak azok a könyvek, amelyeket az olvasók kiegészítenek". Ezt tudta az az író, aki a Golgotát írta, s aki az újraszületés után bekövetkező csodákat már nem láthatta meg. De látta az életet, a valóságot - tisztelte az életet és a valóságot. Ezt látta Alekszej Tolsztoj, aki 1945-ben halt meg, de ott volt, érezhetően és hallhatóan jelen volt az említeti Kulturális Fórumon - minden kulturális fórumon, és kinyújtott, szigorú ujja vádlóan mutat mindenkire, aki másképpen merészeli megkülönböztetni az irodalmat, mint az abszolút emberi és művészi érték egyedül hiteles fokmérőjével. Mert aki nem így érez és gondolkodik, az- Alekszej Tolsztoj alezredesével szólva - „Nem érzi az élet ízét, ez az..." Az élet izét érezni kell. Még akkor is, ha az ember olykor ideig-óráig szigeten kényszerül élni, mert aki akar és mer, annak minden szigetről nyílik visszatérés. A Chalki- szigetről is. Alekszej Tolsztoj ezt az elbeszélését 1922-ben írta. S hogy miért felfigyeltetó, időszerű, tanulságos ma is? Azt elmondja maga az írás. RÁCZ OLIVÉR I zjumov alezredes az ablaknál ült, a nargilé borostyánszívó- káját szopogatva és a legyektől ellepett üvegen keresztül kibámult az utcára. A füst könnyű bódulattal járta át mellkasát. A kávéház hátsó részében, a viaszosvászonnal levont lócán egy hájas görög horkolt. A poros ablakon túl déli veröfényben úszott az utca. Az avitt kockaköveken gyümölcshulladékok, halbelek hevertek. Kutyák szundikáltak. Az utcakeresztezödésnél, háttal a házfalnak dőlve, tátott szájjal aludt a cipőtisztító. A rézládikó szinte elviselhetetlenül csillogott mellette. Rézsűt szemben, a szintén poros és legyektől hemzsegő kirakat mögött tüdövé- szes borbély nyesegette egy bronzvörös férfiú haját. Az illető arca, nyaka s körötte a borbélylepel tele volt hajsörtével. Unalmában úgy látszik, végképp megbolondult, hogy ilyen hőségben nyiratkozni ment. A kis faházak között, az omladozó part kőtömbjeinél csónakok vesztegeltek. Az átlátszó víz zöldeskéken játszott alattuk, akár a levegő. A fenéken rozsdás konzvervdobozok, imbolygó penészrojtok. Izjumov alezredes csak ült s nem törölte le homlokáról és húsos orráról a gyöngyöző verítékcseppeket. A néptelen utca túlfelén a tüdőbajos borbély fáradhatatlanul nyiszált, nyi- szált. Izjumov alezredes úgy érezte, mintha a lenyesett sörte az ő bőrét szurkálná a nyirkos rubáska alatt. „A rohadék, átkozott fejnyuvasz- tója, a piszmota“ - gondolta a borbélyról kába, ólmos aggyal és dü- hödten szívta a csibukot. A vízipipa hörgött, bugyborékolt. Egy kutya ásított az utcán és állkapcsa közé kattintott egy legyet. A sziget városkája ilyen időtájban mintha kihalt volna. - ,,Ó, ez az unalom, urambo- csá!... Legalább behúzhatnék az öklömmel valaki pofájába, hogy attól kolduljon...“ Az alezredes ködös emlékezetében különféle pofák bukkantak fel, amelyeket nem lett volna rossz szétverni. De annyi volt belőlük, hogy az alezredes csak izzadt és egyre mélyebbre süllyedt ebben az ismeretlen örvényben. Arcok, áb- rázatok, emberi pofázmányok... Hirtelen gladiátor termetű fiatalember tűnt fel az utca közepén, fehér matrózingben, harangnadrágban. Fényes fekete haja fesztelenül, ferdén bukott a homlokába a fehér tengerészsapka alól. Fiatal, borotvált arca nagyon sápadt és nőiesen szép volt, csak a nagy, markáns orr kölcsönzött neki férfiasságot és hegykeséget. Csámpázva ment, kezét a fekete nadrág zsebébe süllyesztve. Izjumov alezredes körmével kocogott az üvegen. A fiatalember megállt, hátrafordult. Az alezredes hunyorgott, szemhéja szívélyes ráncokba szökkent - ujjával a csészére mutogatott: „Gyere be, Szangyi, a vendégem van!“ A fiatalember a tenger felé biccentett fejével és eltűnt egy mellékutcában. Az alezredes arcán ravasz, kaján élénkség jelent meg. Az asztalra dobott pár piasztert, kiment a kemence-forró utcára és elindult Szangyi, avagy az evakuációs lajstrom szerint Alek- szandr Kazankov után (életkora 26 év, foglalkozása irodalmár, bevonult 1914-ben, megsebesült 1916-ban, leszerelt 1917-ben, 1918-ban meghatározott foglalkozás nélkül tartózkodott Kijevben és a Kaukázus nevű hajón evakuált Ogyesszából.) Szangyi kiment a nyílt partra, í a cölöpökön álló, hosszú kikötőpalló felé fordult és legtávolabbi szélén, mely kiszögellt a halványkék, átlátszó víz fölé, hasra feküdt a forró deszkán, lábát szétvetette, arcát öklére támasztotta. Minden jel szerint hosszasan szándékozott így feküdni és nézni a nap csillámló útját a Márvány-tenger lazúr síkján.- Dög meleg van, a nyavalya törje ki - mondta Izjumov alezredes. Odament Szangyihoz a pallón és mellé telepedett, törökülésben. - Én mondom magának, infámis az itteni természet. Mindenki azt kiabálja: dél! dél!, de bezzeg a poloskákról egy hang sem esik. Az ám! A minap előveszem a zsebkendőmet - egy poloska csücsül benne. Előveszem a cigarettatárcám - abban is egy poloska. Ezen a szigeten a mennyezetről csapnak le ránk a poloskák. Bizánc! Hogy rohadna meg... poloskák és gazemberek. Úgy bíz ám! Pedig mennyi drága orosz vér folyt ezért a Bizáncért! Egy szó mint száz- megint a régi orosz ostobaság. Eljött Oleg, kiszögezte a pajzsát, azzal minden rendben, sose nyugtalankodj. Nem, Konstantinápoly nélkül nem tudunk meglenni. A kétfejű sast magunkhoz ragadtuk. Ismerjük mi ezt a sasmadarat! Itt van a nyomorult, a gallérom mögött - itt mászik, ni, a sas! - Az alezredes szétnyomta a poloskát, beletörölte ujját a nadrágjába, majd megszagolta.- Hej, Oroszország, Oroszország! Talán azt gondolja, monarchista vagyok. Köztünk szólva, csakis bizalmasan - én szocialista vagyok. Hiszi vagy sem, rajongok Marxért. Arra születtem, hogy a kultúra hordozója legyek. Szangyi nem felelt, nem is mozdult. Szétrepedt cipőjéből kilátszott piszkos sarka. Az alezredes a vízbe köpött:-Tegnap valami kelekótya görög nőt temettek. Elmentem megnézni, elöl kisfiúk festett Ámor faszobrokat vittek - énekeltek, dunnyogtak. Utánuk a pap, sötét képű, sanda figura, ha történetesen Lozovojban futok vele össze, agyonlövöm az árnyékszéken. A pap után vitték a halottat- fejjel felfelé. Új cipő volt rajta. A koporsó lapos, mint valami skatulya. A megboldogult kipirosítva, divatfrizurával, a feje inog... Huh, szörnyű tömeg volt... Fújt a szél, repdestek a szoknyák... Látott már ilyet? tyerinoszlavban, jómaga a sortüz után vergődött ki a közös sírból... Álmában folyton üvöltözik, felugrál. Fojtogatja a vér... Azért mondom, hogy ha netán hányódik valami a kofferjában... Tudom én, galam- bocskám, hogy nincs magánál semmi különös, de hát íróember, biztosan elhozott emlékül holmi röplapokat... Megragadja az érdeklődését mindenféle... Barátilag figyelmeztetem, ha akadna magánál bármi olyan, amibe bele lehet kötni, dobja ki. Az alezredes sóhajtott, egy darabig hallgatott, majd ismét elnevette magát:-Bolsevik - én! Na tessék...- folytatta csendesen. - Nem - tudja, én kereső típus vagyok... Az igazságot keresem... Felfigyelek erre is, arra is... Hajajaj - csóválta a fejét és a tengerbe dobta a csikket.- De hát hol az igazság? Mondja meg nekem... Hol van az orosz igazság-anyácska? Csak nem a vörösöknél? Valahogy bosszantó volna, mi? Másrészt, látja, már egy szigeten gubbasztunk és macskahúst zabálunk. Lehet, hogy ez csakugyan sorsszerű, mi? Hogy vélekednek erről az irodalom berkeiben? Ez nagyon fontos! Mellesleg, ami a maguk irodalmi morálját illeti, elmeséltek nekem egy hátborzongató históriát. Uramfia... Ha valaki, hát a fiatalság szenvedi meg legjobban az orosz lélek bonyolultságát... Biztosan hallotta Verocska Lukasevics esetét. Színésznő volt a maguk irodalmi kabaréjában. Különös, hogy nem hallott róla. Szép lány volt... SZc laszoH semm Az a szobo tarkójí és mo görgői lót, fel lánkja homol küdt szeme- Ji tokhal val léc kvass poézii értik.. istenü gyújtó És at ké, a! in néll ni. Lá re ké: negyv Sz: az ale és ne-k az. N azt a Nem nem majd ziájuk el az az orr dalme kell ei két. I\ Szangyi meg se fordult csak vállat vont. Az alezredes cigarettára gyújtott, az elégett gyufát szétmozsolta' az ujjai között.-Ma reggel nyúzott macskákat osztogattak a hadszertárban - folytatta fád nyugalommal. - A szövetségesek macskákkal boldogítják az Orosz Birodalom néhai polgárait- zabáljatok... Lihosesztrov ezredes azt állítja, hogy ausztráliai nyu- lak, de szerintem macskák. Jól van, ezt mind megjegyezzük. Három évig fáradoztunk, hogy megmentsünk benneteket, most pedig - zabáid a macskát! Gyönyörű. A konzerv is majomhús, ausztráliai emberszabású majmoké. Tyű, a keservit! Egyszer még számot ad az Antant ezért a majomért. Tudja - az alezredes lehalkította a hangját - szerintem nem az Antanttal kellene tartanunk... Maguk, írók, hogy úgy mondjam, többsíkú értelemmel rendelkeznek, érti, ugye, kivel kellene tartanunk, mi? Szangyi tovább nézte a tengert. Az alezredes hirtelen harsányan fel- , kacagott.-Valamelyik nap fekszem a közös szállásunkon és valami brosúrát olvasok, azt sem tudom, mifélét, le volt tépve a cimlapja. Odajön Tyety- kin ezredes, belepislant, mit olvasok, kitépi kezemből a könyvet. „Honnan vetted ezt?“ - mondja. „Te bolsevik vagy, kutyafattya“- mondja. Még hogy én bolsevik! És formális kihallgatás kezdődik. Hol szerezted a könyvet? Szereztem? Az ablakpárkányon feküdt. Ki tette az ablakba? Nem első eset, mondom, hogy agitációs tartalmú brosúrákat csempésznek be. Sorra vettünk minden semmiházit, aki csak számításba jöhet. Hiszen velünk együtt hatszázötven hátországi bitangot evakuáltak. Moszkaljov főhadnagy még magára is tippelt. Mondom: tiszt urak, ne vessék el a súlykot... Még ha másról lenne szó, de Szangyi irodalmár, makulátlan jellem... Figyelmeztetnem kell magát - a fiúk valósággal tajtékoz- tak, különösen Moszkaljov főhadnagy. Hadirokkant, két sebet kapott a mellkasába, a lábát szilánk zúzta szét, a feleségét agyonlőtték JekaElőfordult, hogy az ember üldögélt este a szállodai szobában, az utcán lövöldözés, csetepaté, egyszóval igazi oroszországi hangulat. Hirtelen megjelent a szemem előtt a kis szőke, gusztusos pofikája. Fogtam a sapkám és elmentem a kabaréba. Amint látja, nem vagyok éppen férfiszépség, sőt meglehetősen szerény külcsínnel rendelkezem, de bevallom, egy estére mégis sikerült elnyernem Verocska kegyeit. Ó, kislány, kislány... Egyszer csak megjelent az életében a szívkirály, egy magafajtájú tollforgató személyében. Akkoriban történt, mikor a bol- sik újra elfoglalták Kijevet. Verocska szerelembe esett ezzel a költővel, hisz érti. Az a gazember meg betelepedett a lakásába és rászoktatta a kokainra. Reggeltől estig egy szalmaszálat sem tett keresztbe, sima képű volt, a lábán lakkcipő. Verocska keresett rá, riszálta magát a színházakban, koncerteken meg a kabaréban, persze, kokain-mámorban. Lefogyott, a szeme beesett, de imádta azt a latrot. Egyszer majdnem agyonlőtték a lakktopánja miatt. Verocska kiváltotta. Hej, micsoda lány volt! Mint egy porcelán figura. Organtin függönyök mellett kellett volna élnie, szellőtől is óva. És tudja, hogy végezte? Nagyon különösen. Egy reggel beugrott hozzá az egyik barátnője (különben tőle tudom az egész történetet), belép a szobába, hát látja, hogy Verocska ott fekszik a karosszékben a tükör előtt: arca keresztül-kasul szabdalva, a torka elmetszve, a mellecskéje alatt szívig hatoló seb. Német szurony hevert a padlón - az öngyilkosság eszköze. Az orvos megvizsgálta, s azt mondja: a helyzet világos - az öngyilkos lány akkora mennyiségű kokaint szippantott fel, hogy teljesen érzéketlenné vált. Vagdosni kezdte magát, eleinte, úgy látszik, csak kíváncsiságból, később aztán belevadult - és a szíve is sorra került. A szuronyt a toalettasztalkához támasztotta - ott maradt a nyoma -, és szabályosan beledölt. Tessék, hát ez a mai ifjúság... Kokainista fiúk, lányok... No és a szívkirály, az a bizonyos költő, úgy- eltűnt az eset után, mintha a föld nyelte volna el. Nem ismerte véletlenül, Szangyi? nül m katon ben Gyen Oh az ah a sze gyi ó - az eltorz röződ gadt közte ujjhec az a hirteli va, s: Ke Mikoi lépés szélé érve A pa tűnt. Ak össze rúgás rokbe sapkí kezdi Oc erős csőn; susoi évszí szom átme fogta sebe ban. előtt. vegte landj. ezen tenge lósác Az ment lakhc embe las c levar tiszte Az al ivott, tiszt alezr
