Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
iyi erre a kérdésre sem vá- neg se mozdult, nem adott iletjelt, és ez már hiba volt. :redes szinte megfeszült, ereven nézte a fiatalember- borotvált volt, napégette <os. A tengeren nesztelenül így üveghegy, elérte a pal- apott a cölöpökre, majd szitörve omlott a szemcsés . Az alezredes hanyatt fe- pallón és kezével elfedte enne most hideg botvinya,- mondta egy kis vodká- tve, zöld hagymával, habzó Szeretem a táplálkozás .. Maguk, fiatalok, ezt nem /laguknak a forradalom az a bábeli zűrzavar, törj-zúzz, as, csapjon a füst az égig... itetük, mint a megszállotta- mük egyetlen pupilla, koka- lélegzetet sem tudnak ven- maga huszonhat éves lété- /énember... Szangyi, akar piasztert kokainra, mi? yi sebtiben vállat vont, de ides szemét elfedve feküdt átta ezt a mozdulatot. uk nem érzik az élet izét, ez , nem a vér az oka, hiszen rt mindnyájan szagoltuk... tette fásulttá magukat, hahogy olyan nagyokosak, tdurran a fejük, és a fantá- ikár a lázbetegé. Ettől ment ágyuk, a szimatuk - hideg .. Nem könnyű dolog forra- sinálni. Ehhez előre meg ni egy rátermett nemzedó- ink bizony nehéz. Véletlemmal hoztam a Déli Vörös- p egy példányát, amelyik- ersei vannak, Szangyi... ■ersikék... erősen tűzött a nap, hogy des a könyökével fedte el . Sokáig nem szólt. Szan- isan feléje fordította fejét redes aludt. Szangyi arca ájdalom, rettegés, düh tük- rajta, az éles fényben da- nhéja és szája körül kiüt- edők. Óvatosan felállt, lábvégigment a pallón, ismét ides felé nézett - majd itásnak eredt, fejét behúz- íját markolva. tóttá a tengerparti sziklát, m bírta tovább szusszal, ment tovább a kis öböl és a második sziklatokhoz g egyszer visszanézett, rés volt. Az alezredes elSzangyi minden erejét jve a parthoz futott, neki- Jott a sziklának és a bok- lózva, térdét lehorzsolva, elhagyva, kapaszkodni Ifelé a meredélyen. it sűrű kis fenyöerdő állt, itaillatot árasztva. Az ala- i/ésű, öreg fenyők lágyan túleveleikkel, mintha az Dk suhantak volna fölöttük, neszezéssel. Szangyi az iett mohába temette és át- t. Szíve ritmusát vesztve, kalimpált üres mellkasá- >s foltok táncoltak szeme ! fölött nyugalmasan cse- fenyók, Odüsszeusz ka- esélve, aki egykor ugyanján pihent s alatta az azúr sklett, mint az örökkévazredes eközben vissza- ivéházba és ismét az ab- Az utcán megjelentek az fekete ruhás, fekete fáty- nök, kövér farú, feszes isszonyok, krimi katona- egviselt arcú úriemberek, fes görög bort - masztikát es vállú, csontos katona- t be a kávéházba és az asztalához ült. Szürke szeme zavaros, réveteg volt. Egyenes ajka rángatózott. Az asztalra könyökölt és rekedten kérdezte:- Mi újság?- Hol szívtál így be, Moszkaljov?- Duzikot ittunk, micsoda ronda lötty, csak úgy ég a gyomrom! Nincs egy vasam se, az az ábra. El akarom adni a faliszönyegeket.-•Várj még vele, kisegít a revolve- rocska, kisegít. Az alezredes ezt olyan különösen mondta, hogy Moszkaljov, szavát vesztve, gyorsan a szemébe nézett. Szembogara mozdulatlanná merevedett.- Miről beszélsz? - kérdezte. Fejét leszegte s ujjait összeszorítva próbált erőt venni szenvedésbe torzult arckifejezésén.- Még mindig arról.- Beszéltél valakivel?- Felderítettem. Ó az.- Besúgó?- Mondom, hogy ő - a kijevi.- Na, akkor jó. Elintézzük. Az alezredes arca szürkülni kezdett s végül teljesen szürke lett. Cigarettát akart dugni a szipkájába, de kurta ujjai reszkettek és a cigaretta kettétört.- Kérlek, ne butáskodj - és eről- tetetten nevetett. - Én majd jelentem a parancsnoknak.-Te szar alak, te moslékkeveró - fakadt ki Moszkaljov, és kéjelegve az ocsmányabbnál ocsmányabb szavakban, gyalázta az alezredest, belehamuzva a masztikás pohárba. Szangyi estig feküdt az erdőben. A mozdulatlan tengerre vakító, narancs színű visszfény terült. Majd fakulni kezdett és elenyészett.Az alkony még nem hunyt ki, de már megjelentek a csillagok. A völgyben kecske mekegett, panaszosan hívott valakit. Szangyi megéhezett. Iménti félelme "valamelyest enyhült, leereszkedett a városkába vezető úthoz, mely körbeölelte a szigetet, és ezen a szakaszon magas, meredek falú szakadék felett csúggött. Lemászott a szikláról és fejét leszegve, zsebre dugott kézzel elindult az úton. A szakadék szélén megállt, szemét felvetette. A meleg, lila égboltot fénylő csillagok borították - Odüsszeusz vezérlői. Odalent, a mélyben, a Márvány-tengeren is csillagok remegtek. Szangyi nézte a világmindenséget.- Milyen esztelen az egész, milyen értelmetlen - suttogta aztán és továbbindult az úton. Amikor beért a fák sötét árnyai közé, hátulról kellemetlen érzés fogta el. összeráncolta homlokát és meggyorsította lépteit. A rossz érzés tovább tartott, de miért fordulna hátra. Az útkanyarban mégis visszanézett. Magas, széles vállú férfi jött mögötte, ugyanúgy, mint ő, zsebre dugott kézzel. Szangyi félrehúzódott, hogy elengedje maga mellett... A férfi odaért. Moszkaljov főhadnagy volt. Látni lehetett, hogy arca rángatózik, részint a nevetéstől, részint a fájdalomtól. Ez nagyon félelmetes volt. Váratlanul rekedten megszólalt:- Mutasd az irataid! Szangyi a melléhez emelte a kezét. Akkor Moszkaljov rávetette magát, jeges ujjaival torkon ragadta Szangyit és leteperte az útra. Hangosan zihálva, vállával keményen dolgozva, megfojtotta. E perc alatt egy mukkanás sem hallatszott, csak a homok csikorgóit bőszen. Azután Moszkaljov felnyalábolta Szangyi tetemét, a súlya alatt tántorogva a szakadékhoz vitte és ledobta. A test legördült, mint a kerék, odaütődve a kiszögelő sziklákhoz és odalenn fodrot vetett a csillagtükör. Pár nap múlva a hullámok kisodorták a szigetre Szangyi hulláját. Zsebében néhány piasztert találtak, egy kis doboz kokaint és egy jegyzetfüzetet. Nyilván napló volt, de a víz tönkretette. Egy-egy szót mégis ki lehetett silabizálni: ..... Ha nem lenne bennem életösztön ... szörnyű... fájdalom nélkül semmivé válni... Félek... érthetetlen... itt bolsevik kémnek tartanak... Menekülni..." GR IGÁSSY ÉVA fordítása kedtünk. Ittunk a fájdalmamra, mert Tom velem érzett. A sötét éjszakát átbolyongtuk, ingadozva mentünk és értelmetlenségeket kiabáltunk. Nem emlékszem, Tom vagy én javasol- tam-e - de megfogadtam, hogy még azon az éjszakán meglátogatom Margarétát. Két órakor részegen mentünk az utcába, ahol 5 lakott. A nehéz vasalt kapu be volt zárva. Hiába ráztuk, zörgettük, nem tudtuk kinyitni. Álltunk az utca közepén, öntudatlanul köveket ragadtunk és bizonytalanul dobálni kezdtük ablakát. A kövek betörték az ablakot, mert sokszor célba találtunk. Több ablakból kinéztek, merthogy felébresztettük a szomszédokat. Mi csak az ő ablakát figyeltük, egy pillanatra mintha fény lobbant volna, de lehet, hogy ezt csak mi képzeltük. A botrány őrizetbevétellel végződött és beszállítottak bennünket a laktanyába. Amikor reggel, kijózanodva, felébredtünk, tudtuk, hogy az éjszakai zavargásért súlyos árat kell fizetnünk. Lelkem gyötrőL ZDENÉK CAPEK Sokszor elgondolkozom életemről. Óh, hogy szalad az idő. Elég sok élettapasztalatot szereztem. A legszívesebben mégis ifjúságomra, iskolai éveimre emlékezem. Ezek az emlékek mindig megnyugtatnak, de ha az utolsó háborúra gondolok, melyből átlőtt tüdővel és sebzett szívvel jöttem vissza, akkor elvesztem nyugalmamat és dühönge- ni tudok. Röviddel a háború előtt gépészmérnöki oklevelet szereztem, független és békés élet várt rám. Igen - csakhogy a borzalmak borzalma kezdődött és lerombolta az emberek életét. A háborút különböző hadihajókon éltem át. Az utolsó hadihajó, melyen szolgáltam, a DARLING volt. 1945 szeptemberében Tokióban kötöttünk ki. Már béke volt, de mi még nem tudtunk hazajönni. A kegyetlen háború faragatlanná és barbárrá tett bennünket. Ezt nemsokára tapasztaltuk, amikor bajtársainkkal részt vettünk egy esti szórakozáson, melyet a gyalogság rendezett. Mindnyájan kitűnően szórakoztunk. Tom megismertetett barátaival. Óh, mi sem szomorúságot, sem lelkiismeretfurdalást nem ismertünk. Barátaink közül az egyik hadi élményeivel szórakoztatott engem. Felhívták a figyelmemet, hogy részt vesz az estélyen egy nagyon szép és érdekes hölgy is, aki M. őrnagy titkárnője. A hölgy valóban csodálatosan bájos volt. A férfiak verekedtek rokonszenvének elnyeréséért. Hosszú ideig ingadoztam azon az estén és valami különös előérzetem volt. Végül is bátran felkértem táncolni. Úgy táncolt, akár egy selló. Szellemeskedve igyekeztem beszélni, de minden hazugnak és süketnek hangzott. Abbahagytam a társalgást, mindketten hallgattunk. A zene ütemétől azonban újra bátorságot nyertem és hamarosan mester lettem a szalonban. Szemeink találkoztak. A következőket mondtam: Az ön szemei olyan mélyek, mint az erdei forrás. Édesen válaszolt: Vigyázzon, nehogy belefulladjon. Éreztem, hogy lassan enged. Valami teljesen elbűvölt bennünket, testünket, lelkünket egyaránt. Tudtam, hogy egy csodálatos szerelem kezd kialakulni közöttünk. Az ész gyengévé lesz és csak a kristályos vágyakozás lesz úrrá rajtunk. Amikor abbahagytuk a táncot, újból megnéztem mélybarna szemeit. Mindketten tudtuk, hogy valamit kellene mondanunk egymásnak. Amikor az est véget ért, megengedte, hogy hazakísérjem. A közelben lakott, az óvárosban. Az utcácskát, az én visszaemlékezésem szerint, Ogasavara- Murának nevezték. Utána mindössze kétszer-háromszor találkoztunk. Nemsokára eljött az a nap, melyre én szomorúan és keserűen emlékezem. Valahogy én eddig nem ismertem azt az erős szenvedélyt, amit szerelemnek neveznek. Véletlenül megpillantottam őt egy férfi karján. Valami teljesen összetört bennem. Először és talán utoljára voltam szerelmes. Tudtam, hogy ő is valami hasonlót érzett irántam. Tom és én egy görbe estét csináltunk a Josivarán. Csaknem egész éjjel korhelydött. Éreztem, hogy ez a végét jelenti Mar- garétéhez fűződő szerelmemnek. Néhányszor még találkoztunk az utcán, de mindketten úgy viselkedtünk, mint azok az emberek, akik nem ismerik egymást. Egyszer még a fejemet is elfordítottam, amikor megpillantottam. Barna szemében a szomorúságot láttam. Lehet, hogy ő még szeret engem? Soha többé nem láttam. Nemsokára meghallottam, hogy az a fiatal férfi, akivel karon fogva láttam ót, a testvére volt. Sajnos, ez a hír már későn jutott a tudomásomra. Margaréte akkor már elhagyta Tokiót. Mi is készülődtünk haza. Sok éve már, hogy Leedsben élek. Megnősültem és három szép gyermekünk van. Feleségem szeretettel gondoskodik rólunk. Szeretem a feleségem, aki otthont teremtett nekem. Ő semmit sem sejt gondolataimról, melyek gyakran szállnak vissza az Ogasa- vara utcába. Sokáig vádoltam a szigorú végzetet a ke- • gyetlenségéért. Most azonban már tudom, hogy a végzetet mi, emberek irányítjuk, vezetjük. Persze, ezt akkor még, Japánban, nem tudtam. Ugyan hol él Margaréte? Vajon emlékszik néha rám? Valószínűleg férjhez ment, gyermekei vannak és boldogan él családja körében, mint én. Emléke bennem megmaradt életem végéig. Lehet, hogy egyszer még találkozni fogok vele váratlanul? Megnézem majd mély barna szemeit és azt fogom mondani: Margaréte. ZAKAR JÁNOS fordítása PETR BEZRUC * A BÁNYÁSZ Én ások, én a föld alatt ások, mint kígyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások, Lengyel-Osztrava alatt ások. Mécsem kialvóban, homlokomba hullt izzadságtól csomós, megkuszált hajam, szemem elönti ecet és epe, erem s koponyám teteje füstölög, körmöm alól piros vér csereg, én ások, én a föld alatt ások. Széles csákányom az érbe vágom, cisok a Szalmovkán, én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások. Az asszony Godul a mellett fázik és jajgat, éhes gyermekek sírnak ölében, én ások, én a föld alatt ások. Szikrázik az ér, szikrázik a szem, én Dombrován ások, én Orlován ások, Porembán ások és Lazy alatt ások. Fejem fölött lovak patája dübörög, a gróf jár a falun, kézévé hajtja a lovat a grófné, rózsálló arca nevet. Én ások, emelem a csákányt, az asszony sápadtan a kastélyba megy, kenyeret akar, emlőjéből kiszáradt a tej. Az úr jószívű, a kastély sárga kő, a kastély alatt az Osztravica megtörik dörögve. A kapuban két fekete nőstény morog. Miért ment a kastélyba kérni, kunyorálni? Terem-e rozs úr mezején bányász gyermekének? Én Hrusovban ások és Michalkovicében. Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból, ha holtan hoznak, majd a föld alól? Fiam tovább fog ásni és ásni, Karvínban ásni s a lányom - mi a bányászlányok sorsa? Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába, kiegyenesítném görnyedő nyakam, összeszorítnám balkaromat s kilépve egyenest, félkörben a földtől az égig fölemelném csákányom és szikrázó szemem ott az isteni nap alatt? % JÓZSEF ATTILA fordítása * A költőre emlékezünk, születésének 120. évfordulója alkalmából.
