Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-18 / 37. szám
ÚJ szú E E 1987. IX. 18. Kerékgyártó céhlegények utóda inte megtöltötték a tágas műhelyt. Csodálkozott is, hiszen ö azt hitte, öten-hatan jönnek majd.- Nem tudom elhinni, hogy valakit még érdekel ez a munka - csóválja a fejét. Valaki a csoportból kajánkodva megjegyzi:- Nem dolgozni akarunk, csak nézelődni. A kerékgyártó mester úgy tesz, mintha nem hallaná. Ha hallja is, akkor sem látja értelmét a fölösleges szószaporításnak. Tudja magáról, hogy fehér holló a környéken. Harmincöt éve jó embere akadt az erdőgazdaságnál, aki a magánkisipar megszüntetésének idején karbantartói helyet igazított neki. Akkor még minimális volt a gépesítés, karbantartásra a szekerek és szerszámnyelek szorultak. Az utóbbiból ma is sok fogy, csak győzze szaporázni a kétnyelü késsel... Forgolódik a műhelyben, mintha nem találná a helyét. Láthatóan zavarják a bámész ácsorgók, akik valami különöset, érdekeset várnak tőle. Mivel kezdhetne mással, mint a fával. Aztán a szerszámai következnek: a naponkénti tapasztalás formálta gyaluk, a célszerűség kényszerétől csavarodott kézifúrók, az első pillantásra rejtélyesnek látszó kónuszoló kés, a borotvaélesre fent vésők. Vágó, csiszoló, hasító szerszámok sokféleségét látva még azt is gondolhatnánk, hogy ilyen szerszámokkal könnyű mesterség a kerékgyártás.- A szerszámmal együtt a mesterséget is örökölhette az ember. Feltéve, ha megtanulta a fogásokat, a titkokat. Szokás volt, hogy az idősebb mesterektől vásároltuk meg a szerszámokat. így két-három kerékgyártó generációt is szolgált egy-egy gyalupad, fúró vagy szerszámosláda. Én ötven éve dolgozok ebben a műhelyben. Szinte itt éltem le az életemet, ráadásul az első mesterem lányát vettem el feleségül. Azóta itt élek - vágja el beszéde fonalát. A magánéletéhez tartozó dolgokkal nem untat másokat. Mutatja a fát, amelyből néhány perc alatt igazi kerékküllőt formál... A látogatók forgatják, meg-megsimogatják a fát... Valaki a szakma nyelvét firtatja.,,Felfedezi“, hogy a szekér, a kerék részeit nemcsak a kerékgyártó és a paraszt nevezte másképpen, hanem tájegységenként is változtak az elnevezések. A bognárok, vagyis a kerékgyártók, szoros kapcsolatban álltak a kovácsokkal, akik a hámorok német eredetű kifejezéseit adták nemzedékről nemzedékre. Innen ered a különbség, amiről a kerékgyártó mester is beszél az egyre fogyatkozó számú csoportnak. Gajdos Lajos jászói (Jasov) kerékgyártó mestertől búcsút vesznek a látogatók. Titkokat kerestek, mint minden anyagot formáló, alakító kismester műhelyében? Talán, hiszen a huszadik század vége emberét elvarázsolja az a csoda, ami a kézművesműhelyek emberi léptékű otthonosságában a mesterek keze alatt születik. Formáljon bár fát, vasat vagy agyagot - a kéz teremtő csodákra képes. Elég-e ezt keresni? Megfoghatatlan varázserő birtokosa, az évtizedek múlásával együtt gyarapodó ismeretek őrzője minden mester. A társadalmi változások tükrében egyéni sorsával együtt jelenik meg mesterségbeli tudása... xxx- Az a falu, ahol születtem, ma már nem létezik. Kassahámort (Kosické Hámre) elborította a víz. Ne-, kém ötven éve Jászó lett az otthonom. Magyar faluba adott az apám kerékgyártó tanoncnak. Megkötötték a tanoncszerződést, amely többféle lehetett. Az enyémben ma is az áll - mert megőriztem -, hogy a tanonc élelmezését a munkaadó vállalja. Lakást, a társulati-szegődési díjat, a felszabadulási dijat és a beiratkozási illetéket a tanonc szülei vállalták. 1937. augusztus 10-én szegődtem ide. A szepsi (Moldava nad Bodvou) ipariskolának negyven tanulóval volt egy osztálya Jászón. Ebből is látni lehet, hogy hány kisiparos volt a faluban. Akkor inkább általános dolgokat tanultunk. Az életre tanítottak. Harmadik éves tanonc- bizonyítványomban hit- és erkölcstan, magyar nyelv, üzleti levelezés, földrajz, történelem, számtan, mértan, természettan-vegytan, polgári és közgazdasági ismeretek, könyv- és számvitel, szabadkézi és mértani rajz szerepeltek. 1940. augusztus 10-én kaptam meg a segédkönyvemet. Legényremeket kellett a vizsgabizottság elé vinném. Egy küllőt csináltam, amit el is fogadtak. Három évig tanultam, de a szegényebbje 4-5 évig is tanoncoskodott, mert nekik a tanittatási költséget le kellett dolgozni. A mester köteles volt egy rend ünneplő ruhát, kosztot, kvártélyt adni és a beteg- segélyzőt fizetni. Mivel apám fedezte a költségek felét, csak három évig tanultam. Segédként dolgoztam a mesteremnél, a későbbi apósomnál. Bizony akkor még nem nagyon törődtem a lányával. Kicsi volt még, majd amikor hazajöttem katonáéktól, egy szép lányt láttam a házban. Nem volt ez valamiféle érdekházasság. Szerelmesek voltunk, a többi meg jött magától. Negyven éve élünk együtt jóban, rosszban - mondja, s közben felül a gyalupadra. Érintésétől mintha az emlékei sorjázása is más irányba fordult volna.- Ezt a gyalupadot elsőéves inaskoromban csináltam - simítja végig az ötvenesztendös „jószágot". Csupán egyetlen pillantást vetek az ablak előtt álló másik gyalupadra. Észreveszi.- Azt meg az apósom vette egy Radóczy nevű mestertől. Tőle származik a kerékszék is, amire a kereket feltesszük. - Fürgén leugrik a gyalupadról, és egy szerszámos szekrényhez lép. Kihúzza a két alsó fiókját, s úgy mutat a szekrény belsejébe. Nehezen olvashatók az ácsceruzával rótt betűk: ,,60 darab karikaim... “ Megtörtöm a poros írást, s a betűk szinte felragyognak: ,,... vannak vas 1878. júii 14.“- Amikor ennek a szekrénynek a gazdája meghalt, az apósom mestere írta tovább a történetet. - Mutatja az írást: ,,1918. VII. 8 van 34 agykarikám“. Bár nem mondja ki, a szavai mögött ott bujkál a szakmai öntudat. Büszke a mesterség ősi múltjára. Már a fiatalabb kőkörszakban ismerték a kereket, s feltehetőleg e forradalmi találmánnyal egyidős a kerékgyártó szakma is. Mára persze lassan feledésbe merül. Gajdos Lajos az erdőgazdaság nyugdíjas karbantartója. Csodálkozó arcomat látva, kérdés nélkül kezdi a magyarázkodást:- Nem lehettem magániparos, hát munkát kerestem. Bizony úgy volt, hogy feladom a szakmát. Az erdőgazdaság egyik embere megtudta ezt, és felvettek. így lettem karbantartó. Most éppen egy vadászházat fejezünk be az asztalos kollégámmal. Elvégzünk mi minden famunkát. Már igencsak kevés szekeret vagy kereket csinálok. Most éppen egy szamárszekérrel foglalkozok. Ez sokkal kisebb, mint a magyar vagy a szlovák szekér. Szamár fogja húzni. Meg aztán itt van az a rengeteg szerszámnyél. Fejsze, csákány, kapa, ami éppen kell az erdészetben. Kézi szerszám még akkor is kell, ha motorfűrésszel vágják vagy traktorokkal vontatják a fát. Munkaközben törik a szerszámnyél, csak győzzem csinálni. xxx Kezdetben volt a kerék, a taliga, a szekér, majd a harci járművek, a szállító alkalmatosságok, igásálla- tok vontatta kerekes járművek, s ezek készítői a kerékgyártók, akiket sok helyen bognároknak hívtak. A jászói céhek évszázados múltra tekinthettek vissza, s ezt a múltat címerek idézik a községháza elnöki termének falán. A kerékgyártóknak is külön céhük volt, hiszen a felvidéki bányavárosok közé tartozó Jászó kiváltságai a polgárok életét könnyítették meg. Az erre a vidékre letelepített németek (mánták), az itt együttélő magyarok és szlovákok egymástól tanultak mesterségeket, vették át a szokásokat, a nyelveket. Szerszámaik, közlekedési eszközeik is különböztek, így a kerékgyártónak nemcsak a vasalás miatt kellett a kapcsolatot tartania a hámorok német kovácsaival, hanem a jó vasszerszámait is innen szerezte be...- Háromféle szekeret csináltunk. Magyar szekeret, amit a délebbre fekvő falvakban használtak, keveset csináltunk, mert itt a hegyes vidéken a furmányos szekeret vették. Ezek erősebbek, nehezebbek voltak. Itt nem gazdálkodtak, fuvarozásból éltek, s ha már kiment a szekérrel a hegyre, hozni is akart rajta valamit. Ezért volt nagyobb. Kellett is fékezni, amikor lefelé jöttek. Erősebbre csináltuk, mint a magyar szekeret, amelyik 8 suk hosszú volt, ami 2,65 méter. Volt olyan falu, ahova 4 méteres furmányos szekeret rendeltek. Arra aztán pakolhattak, ha bírták a lovak. Egy- egy szekér 110-120 alkatrészből is állt. A legnehezebb és a legfinomabb munka a kerék volt. Ezen múlott minden, mert nem lehetett benne nyolcas, se tojás alakú. Az első kerék 10 küllös volt, az 5 talpát 32 collos (82 cm) átmérőre szabtuk. A hátsó kerék 12 küllős volt, átmérője 36 coll (95 cm). Ennek az elkészítésén múlott minden, mert a gyenge kerék megkeserítette a paraszt életét. Meg aztán, ha sokszor tört el a küllő vagy az agy, egyszerűen más kerékgyártóhoz mentek. Tisztességes munkát kellett végezni. A kerékgyártó mester persze nem a műhelyben kezdte a munkát. A fát válogatni, szárítani kellett. Nem lehetett akármilyen fából kerékagyat vagy küllőt csinálni. Hiába erős egy fa, ha nem rugalmas; hiába rugalmas, ha magába szívja a vizet és állásában rohad. A kerékagyat diófából, szilfából, akácfából csináltuk, de az akácban ropogott a küllő. Küllőket keményfából faragtunk, néha a kocsikba eperfát használtunk. A keréklaphoz bükkfát szereztünk. Egy szekérrel elég sok munka volt. Nem is számítva a vasalást, amit a kovácsmesterek végeztek. Ha egy gazda eladott egy másfél éves tinót, az áráért vehetett egy szekeret. Mégsem ment olyan jól a sorsunk, hiszen szekeret ritkán vettek. Inkább javítottunk, kereket csináltunk. Akkor még törött, kopott a jármű. Ma már csak elvétve jönnek ilyen megrendeléssel. A kerekekből lámpát csinálnak, pedig ezt soha nem hittem volna. xxx E lmentek a kíváncsiskodók, s ö felült az egyik gyalupadra. A sajátjára, amely első sikeres próbálkozásának a bizonyítéka. Mesélt. Nem kereste a szavakat. Mondta, ami eszébe jutott a műhelyről, a szerszámokról, a fáról, az inasévekről. Emlékezett mestereire, régi emberekre, miközben mindegyre a holnap foglalkoztatja. Mi lesz vele? Mi lesz a műhely- lyel, a szerszámokkal? Kell-e valakinek még az a tudás, amit örömmel átadna? Kerekeiből lámpák lesznek, s az 6 keze alatt szerszámnyelek százai formálódnak. Talán a munkáskezekre is gondol, amikor simára csiszolja felületüket, hiszen azok a kezek keményebbek a legfinomabb kristállyal beszórt csiszolópapír szemcséinél is. Szorításuktól tükrös simaságú lesz a fa. Az Idő nézegeti magát benne. a a DUSZA ISTVÁN Jozef Laurusky: Táj (A Cassovia fotó '87 kiállítás anyagából) Nagy tüzek •k-k'k'k'irkick-k-k-k-kicick'k'kick-k-k-kirk-k-k-k'kick-k-k-irk-irkickirkick-k * -k Szovjet-orosz elbeszélések a húszas évekből *★**★*★*kA ** ************* Van a szovjet irodalomnak egy olyan korszaka, amelyet az esztétikai értékek tárházának tekinthetünk, mióta - negyedszázada - a külföldi olvasóközönség felfedezhette magának csúcsteljesítményeit. Az 1920-as évek első felének, közepének orosz irodalma az, amely az 1917-es forradalom utáni össztársadalmi mozgás eredményeképpen jött létre. Alkotói között az új szovjet állam legkülönbözőbb rétegei szólaltak meg, közülük sokan először a nagy hagyományú orosz kultúra történetében. Az 1920-as évek orosz kisprózáját már jó néhány antológia, önálló kötet tartalmazta. Úgy látszik azonban, ez a korszak tartogat még meglepetéseket: erről győz meg az a huszonkilenc elbeszélés, amelyet a budapesti Kossuth Kiadó adott ki Gereben Ágnes válogatásában, Ratzky Rita szerkesztésében A huszonkilenc író egy-egy elbeszélése sokféle szempontból szerez meglepetést a kispróza híveinek. Először rögtön azért, mert nem hittük volna, hogy ennyi jó, néha kiváló novella lappang még lefordítatlanul ebből az időszakból. Másodszor, mert az antológia legismertebb írói idáig egyáltalán nem vagy alig ismert oldalukról „mutatkoznak be“. Mihail Bulgakovtól egy kétszeresen is analfabéta - írástudatlanságának és másnyelvűségének korlátjaiba ütköző - kínairól szóló novellát közöl a kötet. A szinte csak érzékeiben, érzelmeiben élő pária útját különös nyelvezettel követi végig Bulgakov az ópiumbarlangok fogságától a polgárháború köztiszteletben álló, híres vörös lövészének státusán át a tudatáig alig-alig érő pusztulásig. A körülötte végbemenő, világrendítő eseményekből csak annyit láthat az olvasó, amennyit maga a kuli észlel. önnön írói értelmező szerepét kiiktatva, hőse nézőpontjából írta meg a kötetben közölt elbeszélését Konsztantyin Fegyin is. Ilyen mulatságos, felszabadult, kacagtató művét nemigen olvashattuk még. Egy kedvesen fontoskodó, kicsit korlátolt szerzetes „vezeti elő“ középkori krónikák stiláris kellékeivel fűszerezett történetben, hogy mennyi szokatlan esemény történik a kisvárosában az apácákkal, Puskin hasonmásával meg az ő kolostorával is, amelynek bűnbe esett jámbor szerzeteseit világgá kergetik a furcsa új uraságok. Az elbeszélés hősének ugyan ' mindenről' véleménye van, ám a forradalmat éppoly kevéssé fogja fel, mint azt az örvendetes tényt, hogy egy ájtatos özvegy őt magát megismerteti a testi szére- lem, de még a házasság gyönyöreivel is. Hőse nézőpontjából ábrázolja Solohov is a polgárháború kegyetlen világát. Kisfiú főszereplője mellől éhen hal az anyja, Aljoska és a húga mérhetetlen szenvedések árán jutnak révbe, amennyire az átélt borzalmak után ez egyáltalán lehetséges. Talán csak azért tűnik gyerekszemmel megírt elbeszélésnek ez a történet, mert Solohov maga is kiskamaszként élte meg Aljoska sorsát; első novelláinak egyike ez. Gyanítom, naturalisztikus, „túlságosan“ kegyetlen részletei miatt nem került be idáig a Nobel-díjas író magyar nyelvű köteteibe. Pedig éppen az a dolog lényege, hogy a tizenéves Solohov így és nem másképp látta a körülötte tomboló testvérharcot Hogy ez és nem más a Csendes Don előzménye. Az Aljoska szívé-hez hasonlóan a kötet „kemény vonalához“, a kegyetlenebb, nyersebb, egyenes vo- nalúbb elbeszélésekhez tartozik Anna Vesznyina novellája - egy naiv asszonyról, aki Istentől rámért keresztként cipeli nehéz sorsát, noha mohó, gazdag szomszédasszonyát kellene felelőssé tennie érte - továbbá Viktor Kuseljov elbeszélése - amely az orosz irodalomban szokatlan tájakra, sámánok birodalmába vezet; és Nyikolaj Barsov Hínárja, amely az orosz arisztokrácia életének, gondolkodásának nagy erejű, belső ábrázolása. Amint az olvasó bizonyára észrevette, ismeretlenek ezek a nevek, és nemcsak nálunk. A válogató a legrészletesebb korabeli és mai lexikonokban, könyvtárakban, sőt archívumokban is alig talált életrajzi adatokat a régi folyóiratokban föllelt elbeszélések íróiról. Ez is az 1920-as évekhez tartozik minthogy a nép legmélyebb rétegeiből felszínre került tehetségek közül nem mindenki bírt megkapaszkodni. Az említettek talán az éhínség vagy a polgárháború, de az is lehet, hogy a saját akaratgyengeségük áldozatai lettek. Amennyire egyetlen elbeszélésből ítélni lehet, Barsov müveiből lenne érdemes többet ismerni közülük. De még a nagyok között is van olyan, aki „felfedezés" lehet a kötet alapján akár a szovjet-orosz irodalom alapos ismerőinek is. Paszternák lírával és lappangó drámaiság- gal szőtt több szólamú prózája például, amely bevezetés lehet a hamarosan megjelenő Doktor Zsivágó- hoz. Vagy Oszip Mandelstam elbeszélése. Öt költőként ismerjük (úgy sem annyira, mint megérdemelné), de szuverén varázslatos prózájába bepillantást nyervén felébred kíváncsiságunk egész életműve iránt. Nem minden ismert író szerepel az antológiában igazán értékes elbeszéléssel. Ketten közülük, Pausz- tovszkij és Kaverin talán a kép teljessége kedvéért, talán egzotikus témaválasztásuk miatt kerültek a kötetbe. Bizonyos értelemben egzotikus az a novella is, amelyet Iszaak Bábeltől olvashatunk, ez azonban nem „tiszteletkor", hiszen itt mint áradóan jókedvű, gonoszkodó paródiaírót ismerjük meg a Lovashadsereg és az Odesszai történetek szerzőjét. Szívesen szólnék még az antológia két másik kiemelkedő darabjáról, Nyikityin és Lunc elbeszéléséről, de valamennyi novella méltatására amúgy sincs lehetőség. Azt viszont meg kell említeni, hogy minden írást más fordító ültetett át magyarra, s ez érdekes összevetésekre adhat alkalmat, anyagot. Mindenképpen szólni kell még Gereben Ágnes számos részletre kiterjedő portréiról, az ezekben feltáruló, nemegyszer megdöbbentő művészi és állampolgári sorsokról. A 29 kis esszé, amely a XX. századi orosz irodalomtörténet fejezete lehetne, az 1920-as évek szovjet irodalmának gazdagságát, ellentmondásosságát, sokszínűségét tárja az olvasó elé. SOMOGYI ERIKA
