Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)

1987-09-11 / 36. szám

I Élete utolsó írása Ehrenburgnak, melyet 1967 nyarán írt, és a moszkvai Junoszty idei júliusi száma tett közzé az író hagyatékából.

A

zt kérdezik tőlem, mire tanított az élet. Mindenre - amikor a világra jöttem, tanulatlan voltam, mint minden újszülött. Mindenre és semmire - mert naponta tapasztalom, milyen sok mindent nem tudok.,.örökké élj. örökké tanulj!" - mondja az orosz közmondás, s ellentétben a közmondások többségével, ez így igaz. Már vagy tizenöt éve, hogy az öregséget tanulom. Ez távolról sem olyan egyszerű, mint ahogyan akkor gondoltam, amikor fiatal voltam. Korábban azt hittem, hogy a vágyak a lehetőségekkel együtt elcsitultak; azután kezdtem megérteni, hogy a test hamarabb öregszik, mint a lélek, és hogy meg kell tanulni öregember módra élni. Még amikor haldoklik, akkor is tanul az ember - úgy meghalni, hogy a halált az élet velejárójának tekintsük, ez nagyon nehéz tudomány.

Az olyan embernek, mint én, aki hosszú életet élt, meg kell tanulnia, hogy a tapasztalatok, a fogalmak, az érzések viszonylagosak. Nem szeretem az öregeket, akik megmorogják a fiatalokat: segíthetnének az új nemzedéknek, hogy úgy éljen, phogyan a kor sugallja, ám ók minduntalan csak a korszak hibáiról beszélnek. Füstölögnek, mint valami régi petróleumlámpa - ez nagyon helytelen dolog.

Amit el szeretnék mondani, azt nem szabad úgy értelmezni, mint a fiataloknak szóló leckét. Inkább olyan embernek a gyónása ez, aki a múlt században született és akit annak a századnak sok eszméje formált. Ilyen gyónás hasznára lehet a fiataloknak. Persze az emberek ritkán tanulnak mások hibájából - nem azért, mintha elutasítanák a múlt értékeit, hanem mert új problémák sokasodnak előttük, és annak elregélése, hogy az apjuk vagy a nagyapjuk hogyan törte be a fejét, őket nem védheti meg a sebektől - előttük más falak meredeznek. És mégis, egy öregember néhány kudarca hasznos lehet a fiatal számára, éppen ezért írom immár hét éve visszaemlékezéseim könyvét, Embe- - rek, évek, életem címmel.

Fiatal koromban úgy észleltem, hogy a történelem sebesen nyargal, noha akkor nem voltak repülőgépek, és a vonatok is komótosan jártak, mint az asztmás öregek. Nem tudtam, hogy minden jóval lassabban halad, mint ahogy szeretnénk, és hogy az emberiség nem autósztrádán száguld versenyautóval, hanem időnként visszafelé forduló ösvényeken kullog, melyeket a pesszimisták kör alakúnak tartanak, holott valójában ezek az ösvények spirált írnak le. Amikor tizenöt éves voltam, magával ragadott a politika, beléptem a bolsevikok földalatti szervezetébe, fél évet még a cár börtönében is ültem. Amikor tizennyolc éves lettem, a bíróság elől Párizsba kellett szöknöm. Ott kezdtem el verset írni, beleszerettem a művészetbe, és eltávolodtam a politikától, ám kisvártatva a politika látogatott meg engem, mint mindenkit Európában - megkezdődött az első világháború és az orosz forradalom.

M

it tanultam meg a rákövetkező évtizedekben? Mindenekelőtt azt, hogy az emberek tudatát megváltoztatni sokkal nehezebb, mint megváltoztatni egy ország politikai rendjét, vagy akár gazdaságát. Az egyiket néhány óra alatt végre lehet hajtani, a másik néhány évtizedet kiván, a harmadik - esetleg néhány évszázadot. Példaként veszem a nacionalizmust és a fajgyűlöletet. Gyermekkoromban tudtam, ahhoz, hogy bejussak az iskolába, másoknál jobban kell vizsgáznom - a zsidók számára Moszkvában háromszázalékos numerus clausus volt megállapítva. Amikor Kijevbe utaztam a nagyapámhoz, azt hallottam, hogy pogrom volt és lesz. Apám a Frankfurter Zeitungot és a liberális Ruszkije Vedomosztyit olvasta; kijelentette, hogy az antiszemitizmus elképzelhetetlen olyan kulturált országban, mint Németország. Harmincöt év múlva a nácik megrendezték Berlinben a „kristályéjszakát“ - ók így hívták a pogromot. Amikor Amerikában jártam, elmentem a déli államokba: Alabamába, Mississippibe, Lousianába. Ez 1946 tavaszán volt, egy évvel a német fajüldözők bukása után. A fajgyűlölők új változatát tapasztaltam. A fehérek túl sokáig tiporták lábbal a nemzeti és az emberi méltóságot Amerikában, Afrikában, Ázsiában; a gyűlölet felhalmozódott, benyújtják a számlát, és a fizetséget gyakran ugyanazzal a pénzzel eszközük. Most már megértem, hogy a világot olyannak kell látnunk, mint amilyen, és vágyainkat nem szabad valóságként felfogni. Persze én továbbra is úgy gondolom, hogy az emberi szolidaritás le fogja győzni a türelmetlenséget, a faji vagy a nemzeti gőgöt, a barbárságot, de ma már tudom, hogy ez az út hosszú, hogy sok erőfeszítést és áldozatot kíván.

Két világháborút éltem át (nem számítva , az oroszországi és a spanyolországi polgár- U J SZÓ háborút). Nemcsak azért gyűlöltem meg a hám borút, mert a háborúban az emberek színe- java pusztul el, hanem azért is, mert a háború megsemmisíti az anyagi és a szellemi értéket, visszaveti az embereket, a népeket, a vi- 1987. IX. 11. lágot. Nem látok az emberiség számára más

kiutat, mint a teljes leszerelést, különösen most, amikor a fizika nagyszerű felfedezéseit olyan fegyverekhez használják, amelyek képesek elpusztítani bolygónk életét. Ugyanakkor az emberiség megmentésének sürgető feladatából puszta vitatémát kreáltak a véget nem érő tárgyalásokon, melyek annyira elhúzódhatnak, hogy az évtizedes ülésezések jegyzőkönyvét már nem lesz kinek tanulmányoznia. Mindennek ellenére én megőrizem optimizmusomat, és hiszem, hogy azoknak az embereknek az élni vágyása, akik nem érdekeltek a hadiipar növelésében, akiket nem fertőzött meg az a törekvés, hogy erőszakkal bizonyítsák be saját rendszerük igazságát, akik nem törvénycsalók, nem politikusok és nem diplomaták, mindenkit rákénysze- rít majd az általános leszerelés elfogadására.

Miért vagyok makacsul optimista? Korántsem azért, mert a kartezianizmus híve vagyok. Én sokkal inkább hozzánöttem a logikához, semhogy egykönnyen sutba dobjam. Amikor egyszer Einsteinnel beszélgettem, hamiskásan megkérdezte tőlem, hogy menynyi kétszer kettő. Meghökkentem, és azt feleltem, hogy nekem úgy tanították: négy. Erre azt mondta: „De ön, személy szerint, mit gondol?“ Elbátortalanodva válaszoltam: „Négy.“ Erre ismét elmosolyodott: „Hát én

zák, tanulmányozzák, és hamarosan a hold az ember első kikötője lesz az űrben. Szabad-e ennek azt jelentenie, hogy a szerelmeseket megfosztjuk a romantikától? Nem hiszem.

Megírtam, hogy Németország 1933-ban kultúrált ország volt. így gondoltam azokban az években. A kultúra fogalmát mi bizony felszíni ismérvekkel kapcsoltuk össze. Németország olyan ország volt, ahol régóta nem ismerték az írástudatlanságot. Németországban jó utak voltak, és a korhoz viszonyítva sok volt a gépkocsi, sok a főiskola, jók a kórházak, nagyszerű a nyomdaipar. Ez a kultúrának csak egyik része volt, és egy ifjú náci tudatában a megszerzett ismeretek összessége jól megfért a legszörnyübb kegyetlenséggel. Egy orosz parasztasszony, amikor elmesélte nekem, hogyan hajítottak bele a kútba egy csecsemőt fiatal német katonák csupán azért, mert az sírt és nem hagyta őket aludni, azt mondta: „Nincs ezeknek lelkiismeretük..." Én régen felülvizsgáltam a kultúra fogalmát. Bonyolult fogalom ez, amely megkívánja az emberben mind a kritikai gondolkodás, mind az árnyalt érzelmek, mind az erkölcsi fékek kifejlesztését.

Az utóbbi fél évszázadban tudatunk sokat változott. A természettudomyányok hatalmallja Ehrenburg:

meg nem tudom. Lehet, hogy öt. . ." Einstein azonban, amikor az atomfegyver ellen tiltakozott, mégiscsak a logikára támaszkodott. Én pedig makacsul kitartok a reményeim mellett.

A forradalom első éveiben a fiatal Nyikolaj Tyihonov írt egy verset, amelyet a következő szavakkal fejezett be:

Belőlünk ha valaki szöget kovácsolna,

Nálunk szilárdabb szög nem volna.

A velem egyívásúak közül sokan elestek, sokan meghaltak, mert nem bírták elviselni a megpróbáltatásokat, de akik életben maradtak, azokat újraolvasztotta az idő kohója- mi valóban szilárd szögek lettünk. És javíthatatlan optimisták. Ám ha Pascal gondolkodó nádról beszélt, mi joggal nevezhetjük magunkat gondolkodó szögeknek. Elsajátítottuk azt a tulajdonságot, amit az irodalomtudósok „romantikus iróniának“ neveznek: a szögek megtanulták kinevetni egymást is és a különböző kisebb vagy nagyobb kalapácsokat -is. * Saját törzs ez.

Miért gondoltam, hogy a fasizmust leverik, amikor 1939-ben egy hideg januári napon átléptem a spanyol-francia határt? Miért gondoltam akkor is, amikor a nácik elfoglalták Kijevet, és egészen Leningrádig meg Moszkváig hatoltak, hogy az ember le fogja győzni a fasizmust? Miért hiszem most, hogy az általános leszerelés valósággá válik? Csak mert makacs vagyok? Esetleg rejtezik az emberi természetben valami, ami megmenti a kétségbeeséstől? Nem tudom, őszintén beszélek mindenről - ahogy van.

A szemnek igen zavaró a kettős fény- amikor nappal lámpát gyújtanak. Én egész életemben két egymástól különböző század kettős fényében éltem. Úgy tűnik fel nekem, hogy sok minden osztotta és osztja meg e két századot, de mégis össze kell kapcsolni őket.

Már kamaszként vonzott az igazságosság. Az olyan ember, aki nem gazdag és hatalma sincs, hajlamos összekötni saját boldogságát a szomszédok, a népe, az emberiség boldogságával. Ez nem szóvirág, hanem olyan ember természetes érszése, aki nem dúskál földi javakban, és akit nem vakított el saját nagyságának tévhite.

Ami a lélek szépségét illeti, úgy gondolom, az legalább olyan elemi szükséglete az embernek, minf a fü zöldje vagy a gyermek mosolya.

E

gyetlen pillanatra sem tagadom meg azokat az eszményeket, amelyek akkor ejtettek rabul, amikor tizenöt éves voltam. Ma is meg vagyok győződve róla, hogy az elégedettséget, sót a boldogságot sem szabad pénzre váltani, hogy a szocialista gazdaság namcsak ésszerűbb, hanem etikailag is tisztességesebb a kapitalistánál. Az igazságosságot azonban össze kell tudni kötni a szépséggel, és emberi jósággal kell megtölteni az új társadalom fundamentumait.

Amikor fiatal voltam, a hold volt a szerelmesek kedvelt lámpása. Most a holdat fotózsat léptek előre. Meghódítjuk a világűrt, és a végtelenség fogalmából, amely századunk elején absztraktnak, ha nem metafizikainak tetszett, valóság lesz. Az asztrofizikus gondolatai száguldanak, a mai filozófus gondolatai pedig egy helyben topognak.

Amikor fiatal voltam, úgy véltem, hogy a haladás az emberi tevékenység minden területére kiterjed. Most úgy látom, hogy a haladás elvitathatatlan az egzakt tudományokban, a társadalom szociális struktúrájában, a hétköznapi életben, de azon a területen, amelyikhez munkám jellegénél fogva különösen közel állok, vagyis a művészetben: haladás mines. Csupán a formák változnak, ami jól-rosszul kifejezi az adott időszak emberét.

Nehéz összevetni a mai ember ismereteinek összességét egy krétai polgár ismereteivel, aki időszámításunk előtt háromezer évvel élt. A krétaiak nagyon keveset tudtak, és mi még kevesebbet tudunk róluk. Vitathatatlan, hogy Knossosban rabszolgaság volt. Az emberek jó és re ssz istenekkel népesítették be az eget A művészet pedig dekoratív vagy még inkább ünnepi volt. A freskókon olyan férfiakat és nőket látunk, akik leginkább Tou- louse-Leutrec alakjaira emlékeztetnek. Az indiai Adszanta művészeti freskói Botticellihez hasonlatosak.

Az olvasó talán megbocsátja nekem, hogy csapongók, de hiszen nem tervhez igazodva írok, hanem vallomásokat jegyezek le, és azok mindig is nélkülözik a rendszert. Azt mondtam, hogy a művészetben nincs haladás, és hogy oktalanság volt bizonygatni, hogy a mai szobrászat magasabbra ért, mint Hellasz vagy Mykéné szobrászata Az embert inkább saját korának művészete érdekli, nem azért, mintha tökéletesebb volna, hanem mert vele áll szerves kapcsolatban. Be kell azonban ismernem, hogy ifjúságom idején az irodalom, a művészet jóval fontosabb szerepet játszott az emberek életében. A művészet most szám szerint több emberhez ér el, mint korábban - nemcsak a szocialista, hanem a kapitalista országokban is; ezt segíti a mai regényírók és költők olcsó kiadása, a reprodukciós technika, a rádió, sót részben a televízió, ám az egyes ember életében a művészet inkább sütemény, mintsem kenyér.

Egyesek azt mondják, hogy ez a természettudományok természetfölötti gyorsaságú fejlődésének következménye. Ez részben igaz. A békemozgalom élén fél évszázaddal ezelőtt Romain Rolland majd Barbusse állt, az utolsó háború idején pedig Joliot-Curie. A Pugwash-konferenciák sokkal közelebbről érintik az átlagember félelmeit, mint a PEN Club ülései. Ám ez önmagában kevés magyarázat. Hetven évvel ezelőtt Csehov azt írta: ,,A természettudományok ma csodákat művelnek, és mint Mamaj, lerohanhatják a közönséget, és tömegükkel meg nagyszerűségükkel lenyűgözhetik...“ Ám egy másik levélben joggal vitatkozott azokkal, akik a tudomány fejlődésének tulajdonították a művészet hanyatlását: ..Azt akarom, hogy az emberek ne lássanak háborút ott, ahol az nincs. Az ismeretek mindig békében éltek. Az anatómia. a szépirodalom egylormán hivatkoztak nemes származásra, céljaik ugyanazok, ellenségük is azonos - az ördög, s igazán nincs miért egymás ellen hadakozniuk. Ha az ember ismeri a vérkeringésről szóló elméletet, akkor gazdag; ha ezenfelül még megtanulja a vallások történetét, meg az Eszembe jut a perc varázsa című műdalt, ettől nem lesz szegényebb, hanem még gazdagabb - így hát csak pluszokkal van dolgunk. Ezért van az, hogy a géniuszok sohasem harcoltak, és Goethében a költővel nagyszerűen megfért a természettudós.“

Amikor az emberek, leginkább a kultúrált emberek összetűznek, akkor az mindig végletesen felizzó érzelmékröl tanúskodik. Az első világháború előtt kétszer voltam tanúja tettleges összetűzésnek Gyagilev Orosz Balettjének előadásán - egyszer a Tavaszszen- telón Sztravinszkij zenéje miatt, másszor a Prádón Picasso jelmezei miatt tört ki botrány. Manapság csak futballmeccseken dulakodnak az emberek. Dmitrij Sosztakovics szenvedélyes futballrajongó, ám a focisták között aligha akadnak szenvedélyes „szurkolói“ a zenének.

N

em is a sport sikeréről van szó. Az okok mélyebben vannak és komolyabbak: a tudás ma meghatározza a tudatot, és a fiatalok ismereteket kapnak, nevelést nem. Az emberek egyoldalúan fejlődnek, és a nagy mennyiségű ismeret minduntalan az érzelmi kultúra teljes hiányával párosul. Van egy fogalom, amely megkülönböztető vonása volt a múlt századi orosz íróknak, s amely szerintem nem avult el - a lelkiismeret, ami nélkül az emberiség pusztulásra van ítélve.

A termelés automatizálása, a fizika vagy a kémia felaprózása szűkíti az ember látókörét, képes öt a számítógéphez hasonlatossá tenni. Másrészt megváltozott a szabadidő rendeltetése. Amikor kisfiú voltam, az emberek tizennégy órát dolgoztak egy nap, fáradtan tértek haza a munkából, megvacsoráztak és lefeküdtek. Ma az emberek hat-hét órát dolgoznak. Fizikai fáradtság nélkül érnek haza, ám egy kissé elbutulva az ismétlődő mozgások monotóniájától, az azonos problémák megoldásától. Nincs ma olyan fazekas vagy asztalos, aki a kancsóba vagy az asztalba önmagából adna egy parányi részecskét. Goethe a mai világban elképzelhetetlen - ahhoz túlságosan megszaporodtak az ismeretek Mit lehet itt tenni? Hogyan teremtsük meg az érzelmi kultúrát?

Én mindenekelőtt a művészet fogyasztója vagyok. Nemcsak akkor nem jut eszembe, hogyan „van megcsinálva“ a mű, amikor Picasso vagy Matisse vásznait nézem, hanem akkor sem, ha nekem tetsző könyvet olvasok. Ugyanúgy, mint bármelyik néző vagy olvasó, belefeledkezem a műbe és hozzáteszem a saját képzeteimet. Szerintem a művészet befogadása olyan alkotó folyamat, amely képes arra, hogy tágítsa, gazdagítsa az ember belső világát. Milyennek látják önök Don Quijotét? Ki is valójában Hamlet? Mindenki a maga módján válaszol ezekre a kérdésekre: Cervantes vagy Shakespeare szövegéhez hozzátesz valamit önmagából, a jelleméből, lelkének tapasztalataiból. Ez a magyarázata annak, hogy az utóbbi tíz évben a szovjet fiatalok körében olyan erőteljes mozgalom bontakozott ki a művészet megértése érdekében. Kezdeményezői csaknem mindenütt fiatal lányok voltak - egyetemisták, fiatal munkásnők. Az önvédelem ösztöne indította őket arra, hogy az ifjakat a költészethez, a zenéhez, a festészethez közelebb vigyék - nem akartak elektronikus számítógépekkel együtt élni.

Sokféle foglalkozású embernek kell tanítania a fiatalokat. A pedagógus azonban nemcsak tanít, egyidejűleg tanul is. Itt nemcsak a tudományok fejlesztésére gondolok, hanem a fiatalok lelkének megváltoztatására is, akiknek a pedagógus az ismereteket nyújtani köteles. Minden mester tisztában van azzal, hogy az anyag tanítja a művészt, és Picasso azt mondta nekem, hogy nyolcvanévesen sok mindent megtanult, amikor színes linómetszetek készítésébe fogott. Ám az emberi anyag még sokkal igényesebb. Az én mesterségem az ember megismeréséhez kapcsolódik, és ha kortársaim lelkében némileg eligazodom, naponta tanulnom kell ahhoz, hogy megfejthessem a fiatalok érzéseit.

Ellentmondásba keveredtem. Igaz, egész végig arról beszéltem, hogy mit tanultam meg az életem során, ám úgy, tűnhet fel, hogy másokat okítok. Amikor tizenhat éves voltam, Ibsen egyik hősének szavait ismételgettem:

,.Mindent vagy semmit!" Hamarosan rájöttem, hogy az életben nincsen sem „minden“ sem „semmi“, hogy az élet bonyolult, hogy a képen nem lehetséges csupán fehér vagy csupán fekete festék. Nekikezdtem, hogy megtanuljam megérteni mások lelkét, s ezt a tanulást folytatom ma is.

T

úlságosan öreg vagyok, de ma is bizto-, san tudom, hogy keveset tudok. Amíg a szív dobban, tanulni kell, és az iskolapad szebben ékesíti még az öreg embert is, mint a prédikátori katedra vagy az akadémikusi karosszék. Erről meg vagyok győződve.