Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-11 / 36. szám
már könnyű szívvel beszélhetünk erről. De akkor, a húszas, sőt akár a harmincas években is, időnként úgy tűnt, hogy Szovjet-Oroszország erejét meghaladó terhet vett a vállára, a sors pedig, amely országunkat szemelte ki az új élet úttörőjének, tévedett választásában. A szovjet rend ellenségei ezt kereken ki is mondták: Úgy tűnt, hogy érvelésük vaslogikán alapul. Lássuk csak: amikor a Szovjetunió hozzákezdett a szocializmus építéséhez, gazdasága - színvonalát tekintve - nem tartozott az élvonalbeli országok közé, társadalmi tekintetben kisparaszti ország volt (a földműves pedig, mint ismeretes, görcsösen ragaszkodik tulajdonához, kis földjéhez), kulturális tekintetben pedig elmaradt az európai országok többsége mögött (abban az értelemben, hogy a nép zöme tudatlan, maradi, jórészt analfabéta volt, ráadásul Oroszországban több tucat olyan nemzetiség élt, amelynek saját írásbelisége nem volt). Egyesek éppenséggel részvéttel tették fel a kérdést: hogy is lehetne mindent megváltoztatni néhány év alatt? Rendben van, mondták, tegyük fel, hogy a bolsevikok az iparosítással és a kollektivizálással megbirkóznak. Az eszközöket is előteremtik az új építkezésekhez, a parasztban is annyira felkeltik a jobb élet iránti vágyát, hogy önként beviszi a kolhozba szegényes kis vagyonkáját. Mindez, ha nehéz is elképzelni, nem teljesen irreális. De hogy a „faeke szarvát fogó“ muzsikot vagy gyári munkást, aki jóformán a nevét sem tudja tisztességesen leírni, ténylegesen bevonják a világcivilizáció áramába, ez aztán már, megbocsássanak, nonszensz! Itt nem segít a legrafináltabb agitáció sem. Inkább árt. Hiszen, mint mondani szokás, senki sem lépheti át az árnyékát. De, amint ma már mindenki tudja, az ember sok olyasmit megtanult, ami régen lehetetlennek látszott, és azt is megtanulta, hogyan lehet rohammal bevenni olyan erődöket, amelyek a múltban csak hosszú ostrom után tették le a fegyvert. Ez történt az analfabetizmussal is - a fő erőddel, amelyet a kulturális forradalom során be kellett venni: a bolsevikok rohamától összeomlott. De eréről még lesz szó. Ugyanakkor, amikor az újságok szerte a világon hírt adtak az októberi forradalomról, a világ arról is „értesült“, hogy a szegény emberek, akik Oroszországban átvették a hatalmat, „az elvakult, dühödt osztálygyűlölet hevében“ kíméletlenül elpusztítják a cári paloták és a földesúri kastélyok csodálatos gyűjteményeit, festők és szobrászok remekműveit, lerombolják a páratlan műemlékeket. A civilizált országok is hallották a „Ruszkije Vedomosztyi“ című újság sóhaját: ,,Hazánk pusztul. Már teljes szörnyűségében érezzük a félelmet, hogy kultúránk puszta léte forog veszélyben...“ És Nyugaton végigsöpört a felháborodás hulláma, amelynek visszhangja még ma is hallatszik. Pedig ez az egész jajveszékelés a „bolsevisták vandalizmusa" fölött szemenszedett hazugság volt. A valóság merőben másképpen festett. Még aznap, amikor a matrózok elfoglalták a Téli Palotát (itt volt a polgári kormány székhelye), a felkelést irányító Forradalmi Katonai Bizottság két különleges biztost nevezett ki azzal a feladattal, hogy gondoskodjanak a múzeumok, a paloták és más művészi értékek megóvásáról. Albert Rhys William, amerikai publicista, aki szemtanúja volt a Téli Palota ostromának, később ezt írta. ..A cárizmust és a gazdagokat szidalmazó, egymás között hevesen vitatkozó, jól megtermett katonák közé furakodik a petrográdi munkások kisebb csoportja. így kiáltanak: ,,Ne nyúljatok semmihez! A forradalom megtiltja. Semmi fosztogatás. Minden a nép tulajdona.“ A másik amerikai, John Reed, aki azokban a napokban ugyancsak Petrográdban tartózkodott, a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvében megírta, hogy a forradalmár munkások, matrózok, katonák milyen csodálatos odaadással őrizték a nép tulajdonává lett Téli Palotát: ,,A nagy dísztermekben a festmények, szobrok, kárpitok és szőnyegek sértetlenek maradtak. “ A népbiztosok tanácsa (a kormány - a szerk.) azokban a napokban külön rendeletet adott ki ,,Magánszemélyek, társaságok és intézmények birtokában levő műkincsek és műemlékek regisztrálásáról, nyilvántartásba vételéről és őrzéséről“. A munkás- és katonaküldöttek moszkvai szovjetje pedig felhívást intézett a város lakosaihoz:,,Polgártársak, a régi tulajdonosok elmentek, óriási vagyon maradt utánuk. Ez most az egész népé. Polgártársak, vigyázzatok a festményekre, a szobrokra, az épületekre - a ti szellemi erőtök és elődeitek szellemi ereje testesül meg bennük. A tehetséges emberek meg tudták alkotni mindezt még a despotizmus igájában is, ami az emberi lélek szépségéről, erejéről tanúskodik. Polgártársak, ne nyúljatok egyetlen kőhöz se, óvjátok a műemlékeket, a régi tárgyakat, okiratokat - mindez a ti történelmetek, a ti büszkeségetek. Gondoljatok arra, hogy mindez az a talaj, amelyből kisarjad majd az új népi művészet. “ Országszerte ezerszám adtak ki ilyen felhívásokat. Tudtak-e róluk azok, akik az egész világot teletür- költék a „bolsevisták vandalizmusával“? Tudniuk kellett róluk! De ez nem zavarta őket abban, hogy tovább ordítsanak teli torokból... Egyébként lelkűk rajta, amint mondani szokás. Felejtsük el őket, és inkább elmondok egy történetet valakivel kapcsolatban, akit ismernek az egész világon: Lev Tolsztojról van szó. Nem sokkal az író halála (1910) után özvegye azzal a kéréssel fordult a cári kormányhoz, hogy adjon segítséget a Jasznaja Poljana-i családi kúria fenntartásához. Szofja Andrejevna, az özvegy azt írta, hogy a család szűkös vagyoni helyzete miatt egyre nehezebb méltó állapotban tartani a régi házat és a körülötte elterülő parkot, amelyet Tolsztoj annyira szeretett, és amely még az Író életében zarándokhely lett: ezrek keresték fel Oroszországból is, külföldről is. • A válaszra nem kellett sokáig várni. Nemleges volt. Aztán eljött a forradalom, megkezdődött a polgárháború. Sokkal nehezebb lett az élet. Tolsztoj családja is a szegények kenyerét ette. A kúria elhanyagolt állapotba került. És ekkor újból levél érkezett a kormányhoz Jasznaja Poljanából. Csak ezúttal a népi kormányhoz a néptől - a Jasznaja Poljana-i parasztoktól. A maguk elhatározásából kértek segítséget a nagy író özvegye számára. És a népbiztosok tanácsa határozatot hozott a kúriának állami oltalom alá vételéről. De térjünk vissza a kulturális forradalom kezdetéhez. Idézünk három számot, amelyeknek első pillantásra semmi közük sincs egymáshoz: 180, 280 és 20. És ez a három szám mégis szoros kapcsolatban van egymással, mivel ugyanarra a tárgyra vonatkozik - az analfabetizmus megszüntetésére. 1906-ban a Vesztnyik Voszpita- nyija című folyóiratban megjelent egy cikk a közoktatásügyi minisztérium vezető szakembereinek tollából arról, hogy mennyi idő alatt lehet teljesen megszüntetni az írástudatlanságot Oroszországban. A cikkben az állt, hogy az orosz birodalom kulturális fejlődésének akkori ütemével számolva az analfabetizmus megszüntetéséhez a férfiak körében 180 évre, a nők körében 280 évre van szükség. És ami érdekes: senki még csak vitába sem szállt a „Vesztnyikkel“, senki sem rótta meg a szerzőket, hogy túlságosan pesszimisták, mert mindenki tudta, milyen nyomorúságos pénzösszegeket fordít a cárizmus az oktatásra. Nehéz elhinni, de Oroszország a forradalom küszöbén tanintézetek épitésére és fenntartására jóval kevesebbet költött, mint börtönök épitésére és fenntartására ... Most pedig a „20“-as számról. Ennyi évre volt szüksége a szovjethatalomnak ahhoz, hogy véget vessen az analfabetizmusnak, hogy mint a gazt, gyökerestül kitépje. Vagyis a bevehetetlennek látszó erőd összeomlott, megadta magát „a győztes kénye-kedvére“. A forradalom utáni első évtizedben 10 millió felnőtt tanult meg írni és olvasni, évente egymillió. A második évtizedben 50 millió, vagyis évente ötmillió. Ez már igazi roham volt! Minden 50 éven aluli felnőtt tanult. Főleg egyetemisták, középiskolások tanították őket, meg katonák, akik a katonai szolgálat alatt már leküzdötték ezt az akadályt. Kiadták a jelszót: „Ha tudsz már Írni és olvasni, tanítsd az analfabétákatI“ önkéntes társaság is alakult „Vessünk véget az analfabetizmusnak!“ elnevezéssel, ennek Kalinyin lett az elnöke, aki a legfelsőbb államhatalmi szervnek, a Központi Végrehajtó Bizottságnak volt az elnöke. Amikor elkezdődött a hadjárat az analfabetizmus felszámolásáért, Lenin azt írta: ,,Koldusszegény és kultúrálatlan emberek vagyunk. Nem baj. Csak legyünk annak tudatában, hogy tanulni kell! Csak legyen kedvünk a tanuláshoz. Csak értsük meg világosan, hogy a munkásnak és a parasztnak most nem azért van szüksége tudásra, hogy a földbirtokosoknak és a tőkéseknek hajtson ,,hasznot“ és a profitot, hanem azért, hogy saját életén javítson. Mindez pedig megvan nálunk. És ezért fogunk tanulni is tudni. “ Egy nem nagy, de jellemző részlet. Az analfabéták oktatásának költségeit az állam fedezte (vagyis nem kellett fizetni az oktatásért), sőt azokon a napokon, amikor foglalkozás, volt, a tanfolyamon részt vevők két órával előbb abbahagyhatták a munkát, de erre a két órára is megkapták a bérüket. És még egy információ, amelyen érdemes elgondolkozni. A köztársaság legtávolabbi zugaiba, ahol a legelmaradottabb etnikai csoportok éltek, Moszkvából és Leningrádból tudósokból álló külön expedíciók mentek azzal a konkrét feladattal, hogy a szóban forgó etnikumok számára sürgősen alkossák meg az írásbeliséget nemzeti hagyományaik, folklórjuk figyelembevételével. És néhány év alatt elkészültek ezzel a munkával. És végül még egy adat a ma már távoli évekből. A forradalom utáni huszadik évben a Szovjetunióban bevezették az általános hétosztályos oktatást minden városban és sok faluban. Mégpedig nem papíron, hanem ténylegesen. Ezt azért hangsúlyozom külön, mert a világ tud olyan esetekről, amikor másutt hoztak hasonló törvényeket, de nem hajtották végre őket. Nagy-Britan- niában például már 1880-ban, az Egyesült Államokban pedig még előbb, 1852-ben törvényt fogadtak el az általános oktatásról. De ténylegesen máig sem valósult meg az általános oktatás egyik említett országban sem. Persze azt se higgye senki, hogy nálunk könnyen és simán ment minden. Nehézség volt bőven. A többi közt a múlt maradványai, kiváltképpen a muzulmán lakosság körében. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy mulatságos történet. Juldas Nurma- tov fiatal dél-kazahsztáni paraszt és felesége, Szalima Szadikova levélváltásából kerekedik ki a történet. ,,Amikor maga a szokás ellenére felfedte arcát, és kiment a közös földre, nem szóltam semmit - szólt a férj levele. - Hallgattam akkor is, amikor magát megválasztották szovjet bírónak... Haragudtam, de hallgattam. Én nem tudok írni, ezért mások írnak helyettem. Annál nagyobb az én szégyenem: maga, a feleségem, tud írni és olvasni, és tanul, hogy nagy ember legyen. Én hívtam haza magát, Szalima, de maga nemmel válaszolt. Más asz- szonyt vettem a házba, Orazgeldi a neve. Ő engedelmes lesz, és nem tud Írni és olvasni. “ Mit válaszolt Szalima? íme a levele: „Megkaptam levelét, értesültem róla, hogy most már nem vagyok a felesége. Bosszút fogok állni. A tanfolyam elvégzése után visszamegyek a faluba, és megtanítom írni meg olvasni Orazgeldit, volt férjem új feleségét...“ Amikor most témát váltunk, előre elnézést kérünk az olvasótól. Meglehetősen sok nevet kell ugyanis említenünk. De nincs más választásunk, mivel most a kulturális forradalom másik igen fontos szakaszáról kell szólnunk, a szovjet népi értelmiség megteremtéséről. Arról az értelmiségről, amelyről a polgári „jósok“ azt mondták, hogy bajosan lehet bekapcsolni „a világcivilizáció áramába“. De előbb járjunk a végére egy dajkamesének. Nevezetesen nézzünk szembe külföldi ellenségeinknek azzal az állításával, hogy az októberi forradalom után Oroszországot faképnél hagyta nemzeti értelmisége, a tudósok, a költők, az írók, a képzőművészek, a mérnökök és más kiváló elmék mind külföldre menekültek. Ez ugyanis egyáltalán nem igaz. A régi értelmiség jelentős része hű maradt hazájához, és a nép szolgálatába szegődött. Csak néhány név közülük: Ivan Pavlov, a nagy fiziológus, Nobel-díjas; Nyi- kolaj Zsukovszkij professzor, „az orosz repülés atyja“; Klimentyij Tyi- mirjazev akadémikus, a modern növényfiziológiai iskola egyik megalapítója; Ivan Micsurin, a kiváló növénynemesítő, 300 új alma-, körte és bogyós fajta kitenyésztője; Ko'nsztantyin Ciolkovszkij, az űrrepülés megalapítója; Vlagyimir Majakovszkij és Alekszandr Biok költők; Konsztantyin Sztanyiszlavszkij és Vlagyimir Nyerimovics-Dancsenko, a színházművészet kiválóságai; Otto Smidt matematikus, a világmindenség kialakulásáról szóló ma is népszerű elmélet megalkotója; Alek- szej Bruszilov egykori cári tábornagy, aki az első világháborúban a délnyugati front parancsnoka volt... Gondolom, az olvasó egyetért azzal, hogy ahány név, annyi elsőrendű csillag. De természetesen voltak olyanok is, akik nem értették meg a forradalmat, és elhagyták az országot. Nem lennénk becsületesek, ha tagadnánk ezt. De közülük sokan később hazatértek. És itt elsősorban szeretném említeni Alekszej Tolsztoj írót, Szergej Prokofjev zeneszerzőt, Jakov Protazanov filmrendezőt, Alekszandr Vertyinszkij énekest, Szergej Konyenkov szobrászt, Alekszandr Verhovszkij tábornokot, aki az októberi forradalom előtti Oroszországban hadügyminiszter volt... Mindannyian megtalálták helyüket az új életben, tisztelet és megbecsülés övezte őket. De érthető, hogy a szocializmus felépítéséhez mérnökök, tudósok, pedagógusok és orvosok ezreire volt szükség. És elkezdődött a titáni munka: tucatjával nyíltak meg az új felsőfokú tanintézetek és technikumok. Az eredmények széles körben ismertek: a Szovjetunióban már a harmincas évek derekán több mint 9 millió diplomás szakember tevékenykedett. Ez pedig a kulturális forradalom egyik legfontosabb vívmánya volt. Nehéz kitérni e gigászi munkának, a szovjet kulturális forradalomnak minden vonatkozására. Csak azért nem szóltunk Dmitrij Soszta- kovicsról, korunk nagy zeneszerzőjéről, Mihail Solohovról, a nagy íróról, Szergej Ejzenstejnröl, a kiváló filmrendezőről, Borisz Scsukinról és Szolomon Mihoelszről, a ragyogó színészekről, Jevgenyij Vahtangov rendezőről, akinek nevét viseli ma Moszkva egyik legjobb színháza, Kurcsatov és Koroljov akadémikusokról, Vera Muhina szobrásznö- ről, Galina Ulanova balerináról... Márpedig ők, más tehetségek ezreihez hasonlóan a szovjet hatalom neveltjei. De emlékezzenek rá, hogy csúfolódtak, ?. nyelvüket köszörülték rajtunk nyugati rosszakaróink. Nos, talán engedjünk meg mi is magunknak egy kis tréfát, mosolyogjunk egyet. Néhány nappal a Téli Palota ostroma előtt a „Novoje Vremja“ című polgári lap így írt: „Tegyük fel egy pillanatra, hogy a bolsevisták győznek. Ki fog akkor kormányozni bennünket? Talán a szakácsok, a fasírtok és a bifsztekek mesterei? Vagy a lovászok, a kazánfűtők? Vagy talán majd a dajkák szaladnak el az Államtanács ülésére két pelenkamosás között? Kik ezek az államférfiak? Talán a lakatosok fognak törődni a színházakkal, a vízvezeték-szerelők a diplomáciával, az asztalosok a postával és a távírdával? Bekövetkezik-e ez? Nem! Lehetséges-e ez? Erre az őrült kérdésre a történelem válaszol majd a bolsevistáknak.“ És amint látjuk, a történelem válaszolt! BORISZ KROTKOV A rosszindulatú híresztelésekkel ellentétben nem semmisültek meg sem az Ermitázs, sem a Tretyjakov Képtár kincsei. A felvételen: a Tretyjakov Képtár lépcsőháza. A napi több száz tátogató már itt kezdheti az ismerkedést az orosz festészet kincseivel. (APN-felvétel)
