Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-04 / 35. szám
szú 15 . IX.4. Glasznoszty A hozzánk érkezett olvasói levelekből ítélve, mindenütt a szovjet glasznosztyról beszélnek, a minisztertől a parasztig, ez foglalkoztat barátot és ellenséget, szópárbajokat, kíváncsiságot, vitákat vált ki, bosz- szúságot vagy jókedvet okoz. „öreg kommunista vagyok - írja Bruno Rigó az olasz- országi Veronából -, és a szovjptunióbeli reformoktól és glasznosztytól ideges vagyok. Az önök országa volt számomra mindig az egyetlen támasz. Hűek tudnak maradni a marxizmus-leninizmushoz, ha keresztülviszik a reformjaikat? Azt Írják az újságaink, hogy a szocializmus kapitalizmusba fordul vissza. Kérem, nyugtassanak meg engem, hogy ez nem igaz! Az a gondolat, hogy a szocializmus odaveszhet, annyira kétségbeejt, hogy nem tudok aludni.“ ,,Ne féljenek az egész világ előtt nyíltan és őszintén beszélni a hiányosságaikról és, ez pedig a döntő, azokkal kíméletlenül leszámolni. Azt hiszem, ebben sikerük lesz. “ (Mersha Asafa, Addisz Abeba, Etiópia). „Minden, a Szovjetunióban előállított és a nemzetközi piacra kerülő áru alapján az emberek ítéletet alkotnak az önök országáról. Ha tehát csökkent értékű gyártmányokat tartok a kezemben, melyeket önök állítottak elő, akkor szégyellenem kell magamat a barátaim miatt“. (Do Lang Szón, Ho Si Minh-város, Vietnam). „ Vajon végre tudna-e hajtani a mi társadalmunk egy olyan fordulatot, amely megfelelne annak, amely a Szovjetunióban zajlik? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez meghaladná az erőnket, pedig nekünk sem ártana. (Bert Jenkins, Chicago, Egyesült Államok). Jószándékú és töprengő levelek érkeznek, szerencsekívánatok és csúfondárosak, de túlnyomórészt kérdező levelek, összefoglalom a lényeges kérdéseket: Ki határozza meg a kritika határát a Szovjetunióban? A glasznosztyot felülről adagolják? Ki csinálja ezt konkrétan? Mi egyáltalában a glasznoszty? Dacos választ talált az utolsó kérdésre a Szovjetunió belső ügyeinek önmaga kinevezte specialistája, Caspar Weinberger, május 25-én a brüsszeli Védelmi Kutatások Központjában. Az amerikai hadügyminiszter így tájékoztatott: ,.A glasznoszty-politika mögött a KGB rejlik, melynek ügynökei a giasznosztyot egész másként definiálják mint mi, Nyugaton..." Előttem az íróasztalon két, kritikával teli álláspontjukat tekintve különböznek egymástól, mégis valami közöset juttatnak kifejezésre: mindkét szerző mélységesen érdeklődik a glasznoszty iránt. Rendkívül naiv dolog lenne a széles körű érdeklődés mögött csak kíváncsiságot látni, csak a szívélyes hozzánk kötődés kifejezését vagy akár a Szovjetunióval szembeni ellenségességet. Egy orosz szólásmondás szerint a te ajtódon is kopogtat. Mit jelent ez konkrétan? Azt a lehetőséget, hogy nyíltan és félelemtől mentesen, ahogy ezt szuhumi olvasónk tette, egy bíráló levelet írjunk egy szovjet folyóiratnak, többek közt a - amilyennek az ö számára tűnik - ki nem elégítő, adagolt glasznosztyról? Igen. Ez a publicitás első feltétele' a glasznoszty szellemében. Akkor miben különbözik ez attól, amit Nyugaton tapasztalunk, ahol még az elnököt is szabadon, teli szájjal lehet bírálni? A mi glasznosztyunk a nyíltságon kívül, ahogyan az észak-dakotai Eddie G. Hines teljesen helyesen fordította, magába foglalja a nyíltság következményeit is, a beavatkozást, a tettet, az eredményt. A glasznosztynak már köszönhetünk egyet s mást. Az általánosan ismert tényeket nem szeretném itt megismételni, de szeretném a legemlékezetesebb példákat megemlíteni: a Bajkál-tónak, a világ legnagyobb ivóvíz-tárolójának szennyezését abbahagyták, azt a tervet pedig, hogy több szibériai folyó irányát megváltoztassák, törölték. A glasznoszty olyan embereket is defenzívába szorít, akik még röviddel ezelőtt, a legcsekélyebb mértékben sem gondoltak a visszavonulásra, bürokratákat és olyanokat, akik állami tulajdont sikkasztottak, jel- lemtelen demagógokat és szűk agyú tudatlanokat, akik még tegnap is szabadon lélegezhettek a földön. Szovjet újságokban világosan, érthetően neveztek meg, mondjuk ki egész nyíltan, gazembereket, akik többek közt magas tisztségeket töltöttek be vagy töltenek be még mindig. A szavakat tettek követik, és a gazdasági és társadalmi életben, a vállalatoknál és tudományos intézetekben, a kultúrában és művészetben tisztességes, makulátlan hírnevű emberek kerülnek vezető funkciókba. JURIJ SEVCSENKO (Novoje Vremja) levél fekszik, az egyik az Egyesült Államokból érkezett, a másik a Szovjetunióból. Olvasónk, Rafael Krjucskov tanár írja Szuhumiból: „Több külföldi szociológus elismeri ugyan a szovjet társadalom bizonyos demokratizálásának tényét,’mégis felteszik a kérdést, vajon azok az intézkedések, melyeket kormányunk tett ennek során, nem tisztán kozmetikai jellegűek-e, hogy a legcsúfabb szégyenfoltokat eltűntessék? Nem csak egyfajta biztonsági szelepet jelentenek-e? Ezek a kérdések jelenleg nemcsak a nyugat-európai és amerikai szociológusokat foglalkoztatják, hanem több szovjet polgárt, köztük engem is. Mi nyugtalanít minket tulajdonképpen? Először is és legfőképpen az, hogy a glasznoszty alig néhány területre korlátozódik. A tájékoztatási eszr közök ugyanis mind a mai napig sok sajnálatos tényt hallgatnak el...“ Eddie G. Hines írja nekünk Fargóból, Észak-Dakota, Egyesült Államok: „Annyit tudok, hogy a glasznoszty nyíltságot jelent. A mi tömegtájékoztatási eszközeink torz képet akarnak tárni az amerikai közvélemény elé a glasznoszttyal összefüggésben a Szovjetunióban végbemenő változásokról. A szót úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: a glasznosztynak az önök országában az amerikai kormány igényeinek kell megfelelnie, ami az önök ellenzékijeit és más anarchista elemeket illet... Én szívesebben koncentrálnék az Egyesült Államokra és arra, ami a georgiai Forsythban folyik. Ott csak fehérek élhetnek nyugodtan. Elhihetik nekem, itt a fajüldözés uralkodik és a Ku-Klux-Klan a főnök. Az amerikai kormánynál meghonosodott, hogy a Szovjetuniótól követelje az emberi jogokat sértő intézkedések megszüntetését, és ugyanezt követeljük Kubától, Nicaraguától, a Varsói Szerződés országaitól. És hogy legyen tovább Forsythben?“ Tisztelt Olvasó, én nem azért hívom fel az ön figyelmét erre a két levélre, mivel egymást találóan kommentálják, vagy pláne azért, mert a vitát a régi, ügyes formulára akarom redukálni, inkább söpörjön mindenki a saját háza előtt, mivel a kölcsönös szemrehányások nem eredményeznek semmit és át kell őket adni a múltnak. Számomra más okból látszanak érdekesnek ezek a levelek. Noha tartalmukat és Kijózanító látogatás Moszkvai beszélgetés Kris Kristoffersonnal, az Amerika című film főszereplőjével Az Egyesült Államok tömegtájékoztatási eszközei már évtizedek óta irigylésre méltó kitartással igyekeznek kialakítani az ellenségnek - a kegyetlen, körmönfont, az erőszakot természetesnek tekintő orosznak - a képét. Ezt a sztereotípiát közvetíti az átlagamerikai számára a mozi és a televízió. Amikor pedig e műfaj egyik legújabb „gyöngyszemének“ létrehozásában olyan színész vesz részt, akit az általánosan elfogadottól eltérő nézeteiről ismernek országszerte, akkor az amerikai átlagpolgár végképp elbizonytalanodik: ha már egy közismert „lázadó" is elítéli a szovjeteket, akkor mégis igaz lehet, amit az orosz fenyegetésről mondanak. Az Amerika című film készítői tehát nem véletlenül kérték fel Kris- toffersont a főszerep eljátszására. A Konvoj, a Robbanás, az Aliz már nem lakik itt és más filmek sokak kedvencévé tették ezt a színészt. Kristofferson főszerepet vállalt az Amerika című tizenkét részes, a Szovjetunió iránti gyűlölettől áthatott produkcióban. Abban a filmben, amelynek létrehozása ellen nagyon sok amerikai is tiltakozott, mert úgy vélték, hogy a sorozat célja a McCarthy- izmus újjáélesztése. A művésznek természetesen joga van, hogy saját belátása szerint válassza meg alkotói és politikai hitvallását. Csak a saját lelkiismeretének és felelősségtudatának tartozik elszámolni. Ennek ellenére legalábbis különös, hogy Kristofferson egy ilyen nyíltan rágalmazó, hazug filmben vállalt szerepet. A sorozat cselekménye a kilencvenes évek közepén játszódik, tíz évvel azután, hogy az oroszok „elfoglalták“ az Egyesült Államokat. Szörnyűbbnél szörnyűbb események követik egymást. Az oroszok a nekik engedelmeskedő ENSZ-csapatokkal együtt rémületben tartják az országot. Egyszóval az oroszok nagyobb veszélyt jelentenek, mint az atombomba... Ez a film fő eszmei mondanivalója. Ez év februárjában Kris Kristofferson a Szovjetunióban járt, hogy részt vegyen „Az atommentes világért, az emberiség túléléséért“ elnevezésű moszkvai nemzetközi fórumon. Első ízben volt lehetősége személyesen is találkozni a szovjet emberekkel, jobban megismerni az országot. Moszkvai programjában szerepelt egy találkozó is a Komszomolszkaja Pravda című ifjúsági lap munkatársaival. Természetes, hogy az Amerika című film megjelenése után sok kérdés várta a színészt. Kristoffer- sont előítéletektől mentesen fogadták a szerkesztőségben, s ö megérezte ezt. Feloldódott benne a feszültség. A filmben főszerepet játszik, Milfordot, az Egyesült Államok egykori elnökét alakítja, akit az „orosz megszállók“ az ország „lero- hanása“ után hat évre koncentrációstáborba zártak. A fogságból szabadulva visszatér szülőföldjére és látja, hogy házát lerombolták, feleségét és lányát megbecstelenítet- ték, a népet kegyetlenül elnyomják...- Kris! Maga tényleg elhiszi, hogy mindez megtörténhet a valóságban?- Nem, természetesen nem hiszem. Az Amerika című film alkotói képzelet szüleménye. Az ABC úgy ítélte meg, hogy komoly nyereségre tehet szert a filmből. Azt hiszem, az egész vállalkozásban a pénz játszotta a főszerepet... (Egyszerűen csak üzletről lenne szó? Ha igen, akkor olyan üzletről, amely egy egész nép megrágalma- zásán alapszik. Becsületes dolog ez?)- Hogyan vélekedtek erről a szerepről a barátai, azok az emberek, akik jól ismerik önt?- Amióta ezt a filmet forgatni kezdtük, sok hozzám közelálló ember elfordult tőlem, sót el is ítélt. Nem tudták megérteni, hogy miért csinálom.- Kris! ön most szovjet emberekkel beszélget. Hasonlítunk azokra, akiket a televíziós sorozatban mutatnak?- Egyáltalán nem.-Az amerikaiak többsége viszont, akik még soha nem találkoztak szovjet emberekkel, az Amerika és a hozzá hasonló fércmüvek alapján alakítja ki véleményét az oroszokról.- Moszkvában meggyőződhettem róla, hogy ez milyen szomorú dolog. Néhányna- pos szovjetunióbeli tartózkodásom alatt sok mindent megértettem. Például azt is, ami szerintem a legfontosabb: az oroszok és az amerikaiak sokban hasonlítanak egymásra. Az egyszerű emberek mindkét országban őszintén akarják a békét, ugyanazokat az értékeket becsülik embertársaikban, s gyermekeiket becsületes és rendes emberekké akarják nevelni. Meggyőződésem, hogy ha jobban megismerjük egymást, többször találkozunk, akkor hamarabb találjuk meg a közös nyelvet is. El kell ismernem, hogy nagyon megragadott a szovjet emberek jóakarata, az önök őszinte békevágya. Utazásom előtt féltem attól, hogy az Amerika című filmben játszott szerepem miatt - ellenségesen fogadnak, elutasítóan viselkednek velem. Tévedtem. Szeretettel fogadtak. Talán éppen ez a nagylelkűség késztetett arra, hogy sok mindent újra átgondoljak. Moszkvában jöttem rá, hogy milyen keveset tudok az önök országáról. E rövid idő alatt is megértettem, hogy a Szovjetunió nem könnyű, de nagyszerű időszakot él át. A társadalom életében végbemenő átalakítás - ahogyan önök nevezik - sok mindenről tanúskodik. Arról például, hogy önök nemcsak beszélnek a problémáikról, hanem meg is akarják oldani azokat. Azt hiszem, hogy ha az Amerika készítői látták és megértették volna mindazt, ami a Szovjetunióban történik, akkor ez a film nem készült volna el... Ehhez felesleges bármit is hozzátenni. (A Komszomolszkaja Pravda anyagai nyomán) A — aerobic és a kocogás után újabb t\L. sportdivat kerítette hatalmába az amerikaiakat: az aktív séta» A divatőrületnek hódolók mozgása leginkább a gyalogló- ékhoz hasonlatos. Jön reggel ötkor, követve az áruszállító kocsikat a Queens Boulvardon, csípője köröz, karjai pumpálnak, lábai előre rándul- nak, olyan, mint egy részeg strucc a díszszemlén. Marian Spatz főiskolai titkárnő » egyáltalán nem törődik a kíváncsi tekintetekkel. „Háromévi járdadöngölés után megszabadultam súlyfeleslegemtől, 50 éves vagyok és 42-nek látszom.“ Valóban így fest, nem túloz. Természetesen, amit csinál, az nem egyszerű séta, hanem nagyon energikus és intenzív testmozgás, amit sok egészség- ügyi szakértő ajánl mostanában kocogás helyett. Az 1985. évi 5. helyről az aktív gyaloglás a 2. helyre került a legnépszerűbb szabadtéri sportok között (az első helyen az úszás áll), 25 millióra becsülik a gyaloglók számát, szemben az 1983-as kocogási csúcs 13 millió aktív futójával. Bon Hope és Walter Matthau is sétál, Jane Fonda pedig a következő hónapokban két edzés-kazettát ad ki. A kitartás fontosabb, mint a gyakorlat intezitása - ez ennek az aktív sétának a legfontosabb „üzenete“ a futással szemben. Az aerobic sétán belül van lépegetés és gyorsasági séta, de mindegyiknek ugyanaz a célja, a testet maximálisan elöre- lökjük, mialatt a combokat, a csípőt és a feneket megfeszítjük. Az elülső láb sarkának érinteni kell a földet, mielőtt a hátsó láb lábujja elrugaszkodik. Az elöl levő láb térdének feszesnek kell lennie, amint a test átlendül fölötte. A karok úgy mozognak, mint a rövidtávfutóké, a test középvonala mentén átlósan „pumpálnak“. Ezek a távgyalogló mozdulatok keltik a csípő szokatlan, imbolygó mozgását, amit sok tespedt bámészkodó bizony mulatságosnak talál. „Ez nerrf a bizonytalan lelkületű emberek sportja“ - mondja Julie Morrison, a Futás című folyóirat szerkesztője. „Az emberek gyakran rámkiabálnak, és buzinak neveznek, mert ringatom a csipő- met" - mondja Alan Jacobson, az Amerikai Sétálók Klubja vezetőjének 32 éves fia. Vállat vopva a sztereotip és gúnyos bekiál- tásokra, Alan Jacobson hétmérföldes óránkénti sebességgel halad végig az úton, az átlag aerobic-sétáló sebessége alig 4,5 mérföld óránként. Mivel az aerobic-gyaloglás sétáló lépései rövidebbek, mint a futóé, több lépésre van szüksége ugyanazon táv megtételéhez, és így több kalória is fogy. Ha a „sétáló“ húszpercenként egy mérföldet tesz meg, akkor 530 kalóriát használ fel egy óra alatt, míg a futó 480-at. Ugyanakkor az előbbi kisebb kockázatot is vállal. „Sok futóval találkozunk, akiket láb- és hátproblémákkal küldenek ide“ - mondja Bill Farrell, a Metro Atlanta Sétáló Klub alapítója. „A sípcsontom borzasztóan gyötört minden futás után“ - emlékszik vissza a 30 éves Elly Christo- phersen, aki most odaadó manhattani „sétáló“. „Az egészség és a test megterhelése szempontjából a gyors séta sokkal jobb.“ Az aerobic-séta iránti érdeklődést fokozta Ralph Paffenbargerowoz 17 ezer, 53-90 éves harvardi öregdiákról készült tanulmánya. Ő ugyanis úgy találta, hogy azoknál, akik fürgén-lazán kilenc vagy annál több mérföldet is sétáltak hetente, 21 százalékkal kisebb volt a szívbetegségekből eredő halál kockázata, mint azoknál, akik heti három mérföldnél kevesebbet tettek meg gyalogolva. Michael Pollock, a floridai egyetemről a maximális szívverés 60-90 százalékos intenzitását ajánlja egy órán keresztül. S hogy csúcsformában tartsák magukat, a sétálók keresztülfújtatnak a városi parkokon és a külvárosi utcákon. Brad Ketchum, a bostoni székhelyű „Sétálók Magazinja“ szerkesztője tízezer sétálóeseményt számol össze nagy hamarjában. Néhányan közülük: a Bostoni Séta, a San Franciscói Séta (amely tavaly ősszel 6000 embert vonzott) és a Dearborni Casimiro Alongi Nemzetközi Emlékversenyséta mind idén lesz. Hogy ekkora tömeget ellássanak, a szabadidőruházati cégek egy sor ing- és cipömodellt dobtak a piacra. A Nike-cég a múlt évben több mint félmillió párt adott el rugalmas sétálócipőiből. (TIME- HVG) •n Újabb őrület: aerobic séta
