Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-04 / 35. szám
in i tból előtörve áradt az orvos felé óságát, a havat, melyen kutya gáton kétszáz, sót még több az első hívó szóra. Hajtott inyásztelepekre, érckitermeló Ságokba. Hirtelen azon kapta eretne elmenni ezzel a makacs s, hogy újra metsző, fagyos eretne izgatottan sietni, sietni, a felelősségérzet. Újra felelős- iz életéért... nra, aki egyre türelmetlenebb, rá akart förmedni a házigazdáéi Ivanovics: ’opriscsenkóhoz, mondd meg ogy azonnal jöjjön... Szedjen ss műszert egy mellkasi műtét- magával a nővért is... Jó, jó londtam, én is megyek... ars! Mars! - kiabálta. Eszébe s nagyon örült annak, hogy élt erő árad a testében, frissnek - ismételte elégedetten. Nyikolaj Ivanovics fürgén jár- rítette a szükséges dolgokat, ablaknál, figyelmesen nézeget- kétség kezdte gyötörni. Körül- isra gondolni, pedig nagyon jól hogy az idójárásjelző állomásié volt rá, mint szomjúhozónak rás pedig csak fokozta vágyát; r. S amikor végre Szerjogin óval és a gyakorló orvosjelölt Jyikolaj Ivanovics zsémbesen itt; az emberek már leszoktak uljanak és iparkodjanak. Kiértek a falucskából és megindultak a csúcs felé. Éjfél után járt az idő. Az ablakokban kialudtak a fények, de a csillagok az erősödőfagytól egyre fényesebben ragyoktak és kékes fénnyel világítottak. Olyan sűrűvé vált a csönd, mintha a tajgának ezt a darabját, ahol a hegy és a falucska terült el, csillagokkal kivilágított hatalmas jégharanggal borították volna be. A kaptató egyre meredekebb és nehezebb lett. Szerjogin mégis gyorsan ment. Nyikolaj Ivanovics sem akart lemaradni. Éppen szólni akart, hogy lassítsanak, de megcsúszott és elesett. Szerjogin, mint kisgyermeket emelte föl a földről és lábra állította.- Doktor, engedje meg, hogy vigyem - javasolta zavartan. - Gyorsabban mehetnénk. Nekem pedig ez igazán semmiség... Megfeledkeztek a helyzet komolyságáról, mindnyájan vidáman nevettek az ajánlaton. A rövid szünet közben Nyikolaj Ivanovics kissé megpihent, majd Szer- joginra támaszkodva folytatta az utat. Nyikolaj Ivanovics nem is vette észre, hogy gyorsította lépteit. Talán a remegve ragyogó csillagok sürgették, vagy a lábuk alatt harsányan ropogó hó csikorgása: „Zrrr... zr-zr... zr-zr...“ Ismét akadozott a lélegzete, újra fulladozott és tudta: ha nem pihen... Be sem fejezhette a gondolatát, elsötétült előtte a világ és a következő lépésre csak minden ereje összeszedésével volt képes. De a jelek szerint a megerőltetés segített, mert ahelyett, hogy elesett volna, tovább ment és elegendő levegőt kapott. Gondolatai a régmúltba kalandoztak, amikor az országban dúlt a polgárháború, fiatal orvos volt, Kijevben dolgozott a kórházban, harmincévesen operált fehéreket és vörösöket. Akkor gyakran több napig is dolgozott egyfolytában, éjjel - nappal. Elég ereje volt és nagy tervei. Tudományos dolgozó is lehetett volna, de nem lett... Nyikolaj Ivanovics sok emberre emlékezett, akiket megmütött. Emlékezetében arcok százai merültek föl paciensére, Vologyára, a tízéves kisfiúra is sokszor gondolt. Nem volt nehéz műtét. Vakbél. De mégis az első önálló műtét volt.... Igen, a földkerekség legnyugtalanabb embere voltál és maradtál, örökké őrködtél. Mindig csak a fél szemeddel aludtál, ugrottál az első hívó szóra és mentél éppúgy, mint most. Éjjel, hóviharban, sárban és latyakban. De érdekes, tartalmas élet volt! A mások életéért való aggódás vált második énjévé. Még a magas kor és a vele járó nagy tapasztalat sem tompította el becsületes érzelmeit. Most is... Minél közelebb érnek a célhoz, annál nagyobb benne az aggodalom, a nyugtalanság ... A hóval borított állomás épületétől nagy fekete kutya szaladt eléjük. •- Cigány, kijöttél - szólt rá Szerjogin és gyöngéden elkergette. - Ne lábatlankodj most... Nyikolaj Ivanovics már nem támaszkodott a legényre; ellenkezőleg, sietett, s alig tudta palástolni izgalmát. Az eszméletlen lány vizsgálata közben készült a műtéthez. Különös izgalom volt az övé. Az egyik énje eltűnt, amikor a sebész kezébe vette a szikét: keze nem remegett, ujjai még nem veszítették el mozgékonyságukat. Amikor vágni készült, észrevette Szerjo- gint - előbb valahogy megfeledkezett róla. Tekintetük találkozott. A sebész mosolygó szemmel mondta:- Menj és légy nyugodt! Egy hónap múlva megtarthatjátok az esküvőt. Eredj! Három óra telt el, mióta megérkeztek. Lassan el- csöndesedett a meteorológiai állomás. Még Szerjogin is, aki a beteg fejénél ült a műtét befezése óta, elszunditott, esetlenül billent félre szép feje. Nyikolaj Ivanovics ugyanabban a szobában dűlt le pihenni egy díványra, de sehogysem jött szemére álom. Egyszer csak jelentkezett az utóbbi órák megerőltetésének a következménye: a szívébe éles fájdalom hasított - a közelgő szívroham első jele. A sebész megcsóválta fejét: óh, már megint haszontalankodik... Zsebébe nyúlt, de úgy látszik, a sietségben otthon felejtette az üvegcsét, amelytől az utóbbi időben már sosem vált meg. A sebész, igyekezett megnyugtatni magát, lassan végigtapogatta zsebeit, de hirtelen világosan emlékezett rá, hogy indulás előtt az üvegcsét ott látta a polcon... A következő percben segítséget akart hívni, de megértette: neki már senki és semmi sem segíthet. Ekkor újra a jégkupola alatt érezte magát, melyet teleszórtak nagy és ragyogó csillagokkal. Azon gondolkozott, mi is a neve a gyógyszerének. Nem jutott eszébe.- Elfelejtettem... Elfelejtettem... Aztán fényes pont jelent meg előtte. Majd az apró csillagocska csöndes zizegéssel aláhullott. Abban a pillanatban Szerjogin fölébredt, fölemelte lecsüngő fejét és körülnézett. A szobában csönd volt. Nyikolaj Ivanovics nyugodtan ült, feje a mellén feküdt, a másik helyiségből behallatszott Popriscsenko hangos horkolása. Nasztyenyka szétbomlott, zilált hajjal mozdulatlanul feküdt vánkosán és egyenletesen lélegzett. Szerjogin óvatosan megfogta kezét. A lány keze törékeny és meleg volt. Lassan pirkad, de az égbolt sötét bársonyában még tisztán ragyogott számtalan csillag. Csak világítsanak örökké, nem égnek el soha. KODAY BERTA fordítása Udvarát eladta a hold; magára maradt a sápadt égen. Hajnali homályban rejtőznek a csillagok, s mint szürke pontok, kibomlanak ködszoknyák alól a szülőtájak. Emelkednek fekete-felkiáltójelekként a fák, zizzennek leveleik, akárcsak a hangok, hogy hirtelen felverjék álmát a csöndnek. Nagy László felvétele 5 szülővárosát juttatta csakhogy az most kilátszott, összezsugoro- ha gyermekkora óta fo- n elveszítette volna onásait, körvonalait. 61 sem kérdezősködött, )bbra egy utcán, az or- kivezetó főút irányá- d letért egy mezei útra, )tek közepén magányo- latalmas palatetős ház- itett. Leghamarabb egy kos udvarháza, egykori az épület díszletként íz volt a benyomása, neri képeslapról vagy il, most azonban itt állt lóságosan a maga ha- ömegével. A régimódi nyikorogva tárult ki, > ablak fölső üvegtáblái- talanul verődött vissza y. Ugyanakkor jól tudta, lolnap vagy holnapután ne ide, hiába keresné itt ületet, a rét, melyen állt, >uszta lenne, érintetlen, kben mozdulatlanul sö- sűrű erdősáv, nytelen a belépője - álig egy hang a portán, a akart menni, nem annyira tanácsta- 3 tehetetlennek látszott, gsajnálták öt, bevezet- luhoz közel eső cseléd- hogy megpihenjen, mi- iulna visszafelé, jgában üldögélt ott, és Dn át figyelte, amint érvendégek, amint a he- úton egyik autó a másik :eledik, nagy porfelhőt Ttaga után. váratlanul eléje toppan tér kötényes asszony, ítasan tiszta és vasalt alighanem futott, mert Talán a szakácsnő volt, i hogy a gazdasszony, ház úrnője, és egyene- <érdezte tőle: t jött ide, kérem? Iva méregette az asz- eltartott egy ideig, mig i magából: gre magához jöttem, a tudott rólam? - kér- tkedó pillantással, mert képes megérteni a férfi osságát.- Sejtettem, hogy itt találom önt.- És ha eltévesztette a házszámot? - nézett a szemébe az aszszony, alig észrevehetően elpirulva. \- Nem, azt nem - tartott ki a magáé mellett. - önhöz jöttem. Az asszony szigorú tekintettel nézett rá, a szeme sötéten villogott, csaknem mozdulatlanul. Vastag ajka puha volt, szépen iveit, szája szögletében furcsa mélyedések ültek.- Mit kíván tőlem? - az aszszony hangja kissé türelmetlenül csengett.- Voltaképpen semmit- mondta a férfi, és bűntudatosan lesütötte a szemét. - Esetleg az együttérzését. A biztatását ...- Mire volna az jó magának?- Hát nem tudja? ön nem tudja, nem is sejti, mit jelenthet számomra az is, ha csak rám mosolyog? Az asszony kézen fogta, érezte, milyen erősen szorítja kezét a tenyerében, miközben félhomályos helyiségeken, félhomályos folyosón át a tetőtér felé, barátságos világos szobácskába vezette öt. A szobán csak egyetlen ablak volt, melyen át láthatóak voltak az öreg gesztenyefák koronái, alattuk a mélyben, akár valamilyen félre rakott játékok, sorakoztak a különböző színű autók, szorosan egymáshoz préSusil Weerarathna felvétele selve a kőburkolatú udvar szűk terében.- Itt várjon meg - mondta neki sietve az asszony. - Magáért jövök, csak megállapítom, mennyi az idő... Nem tudta, mennyi ideig várakozott ott, talán el is szendere- dett, lehet, hogy ébren volt, időnként megütötte a fülét az udvar felől a gépkocsivezetők kiáltozása, az induló autók fülsértő berregése. A zaj szüneteiben halk zeneszót hallott, mely valahon- nét messziről jött, de neki úgy tetszett, hogy az épület belsejéből szűrődik ki. Azután újra elfogta a csuklás, sürgető, tolakodó szorítást érzett a torkában, mintha az, aki reá gondol, a közelében volna... Félálomban megsejtette, hogy végre visszatért az aszszony. Nem maradt sokáig, éppen csak megvillant előtte alakja, egy pillanatra azonban odahajolt hozzá és megkérdezte:- Hogy érzi magát?- Jól. Sőt; annál is jobban válaszolta visszafogott hangon. Az asszony különös illatot árasztott, jellegtelen, alig érezhető illat volt, olyan, mint amilyen illatuk az első tavaszi virágoknak, a májvirágnak vagy a kankalinnak van...- És a szíve nem fáj? - érdeklődött tovább az asszony.- Nem. Most már nem. önkéntelenül is mellkasára tette a kezét, oda, ahol érezhető volt lassú, fáradt szívverése. Az asszony különös benyomást hagyott maga után, mintha csak azért jött volna, hogy tudtára adja: tudja hogy itt van, nem feledkezett meg róla... Amikor távozott, biztatóan rá- mosolygott telt, érzéki, enyhén iveit ajkával, melynek két sarkában szokatlanul nagy mélyedés volt. Ez volt az a mosoly, amely miatt reggel útra kelt. Ám még most sem volt vele tisztában, hogy vajon mindez álom volt-e, vagy valóság. Ha valóság volt, úgy élte át, mint egy szép álmot. Olyan álmot, mely feltűnően hasonlít az élet valóságához... KÖVESDI JÁNOS fordítása György Elek TALÁLKOZÁS A falu a régi volt, csupán az udvarban állt két ház. Az egyik az öreg volt, roskadozott (ezt ismerte), a másik új, alig ötéves. Az ötven év körüli férfi tétovázott, jó helyen jár-e. A haja már erősen őszült, sőt a feje búbján kopaszodott. A szemközti házban lakó öregasszony figyelte, kíváncsiság sarkallta. Harmincezer éves ez a kíváncsiság. Az ötvenéves férfi fiatalosan öltöződ. Farmernadrág volt rajta, a kabátja alatt valami fehér trikó, melyről énekesek röhögtek a szemlélőre. Már a bejárati kapu előtt állt, lóbálva a táskáját, mintha ez szórakoztatná. Nem tudott határozni, belépjen-e, vagy sem. De a régi házhoz fűződő emlékei - túlontúl vonzották. Az öregasszony tovább figyelte a szemközti házból. Valahonnan ismerte a férfit. A mozgásáról. De honnan? Bárhogy is törte a fejét, nem tudott rájönni. A férfi csak állt a ház előtt és eszébe jutottak a rózsaillatú éjszakák, majd egy menyasszony-csokorra gondolt, nagy fehér bokrétára, mely sokkal nagyobb volt, mint mások bokrétája. Ebben a kapuban csókolta meg először volt feleségét. Csak állt és tétovázott. A lány szájának akkor hagymaíze volt (az övé meg lehet, hogy nikotin ízű), mégis édes volt a csók. A fiamé lenne ez az új ház? - gondolta. - Vagy ezek ,,sarjáé“? Az ezek ,.sarja" keserű szájízt hagyott benne. Aztán mégis elindult az udvar felé. Kutya nem volt, nyugodtan beleshetett a konyhaablakon. Ott az asszony, az meg mintha a régi szomszéd volna, az a kissé elhízott fiatalember meg valószínűleg a fiam! Kinyílt a spájz ajtaja. Egy férfi lépett ki rajta, kezében egy üveg bor. Idősebb volt, mint 6. Vagy talán csak ő látta így? Az asztalon sorsjegyek meg Új Szó. Mi az, nyertek valamit, vagy csak együtt játszanak?! Az idegen bal kezével megfogta a szőlőlugas tartóoszlopát (rozsdapikkelyes lett a keze), aztán a konyhaajtóhoz lépett, bekopogott. A bort hozó férfi állt fel és nyitott ajtót neki.- Tessék - mondta. A látogató dadogott valamit, hogy csak be akar nézni, és csak egy pillanatra, ha már erre jár.- Tessék, mit akar? - mondta újra a bort hozó férfi, félreállva az ajtóból. Az idegen belépett. A konyhából nyíló két szoba ajtaja nyitva volt. Valószínű, csak a konyhában fútenek, innen áramlik be a meleg, gondolta. Az asszony a gáztűzhely előtt állt - kövér derekára sötét, tarkavirágokkal díszített kötény kötve.- Megkínálhatom valamivel? - kérdezte a bort hozó férfi. Az idegen csak állt, és nézett. A szomszéd szintén nézett, némán, s ha kicsit később is, de felismerte a férfit. Az idegen figyelte a fiút, saját vonásait vélte felfedezni rajta. Kezet fogott a szomszéddal és a fiatalemberrel, de nem mutatkozott be. Nem akart. Az asszony és a bort hozó férfi - mintha ott sem lettek volna.- A tiéd az a szomszéd ház? - kérdezte a fiatalembert.- Nem, az öcsémé.- Hogyan, hiszen neked nem volt öcséd?- De van. Anyám második házasságából. A bort hozó férfi felállt, s rátámad a látogatóra.- Csak a fiamra voltam kiváncsi! - mondta az idegen. Dulakodtak egészen a kapuig. Az öregasszony pedig leste, harmincezeréves kíváncsisággal, mi történik. A találkozásból más emlék nem maradt a férfi számára, csak a megtépázott kabát, a szakadt trikó, melyen már nem röhögnek az énekesek.
