Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-04 / 35. szám
G ábor most pillantott először körül a boltban. Eddig sem a boltot, sem a Freizinger házaspárt nem látta, zavartan, lehajtott fővel állt előttük, a hangjukat hallotta, de az arcukat nem látta. Valahogy nem mert felnézni. A csalódás és keresűség felváltva hullámzott benne. De Cili utolsó mondata, amely Freizinger elégedettségét váltotta ki, benne is rendet teremtett. Úgy érezte, most már nyugodtan szembe nézhet a következményekkel. A bemútatkozás jól indult, most már rajta áll a további siker. Szembe kell néznie azzal, akivel beszél.- Miért akarsz nyomdász lenni? - hangzott Freizinger kérdése.- Sokat olvasok, szeretem a könyvet meg a betűt - válaszolta habozás nélkül, és komoly barna szemében derű csillant fel.- Az igaz - tódította Cili -, a mostohaanyja is állandóan panaszkodik, hogy sokat olvas. Freizinger elmosolyodott, majd íqv folytatta:- Azt tudod; hogy a betűszedéshez türelem kell. Nem megy az olyan gyorsan. Négy évet kell tanulnod.-Tudom - válaszolta nagyot sóhajtva.- Miért sóhajtozol? Gondjaid vannak?- Bizony, vannak. - Kis szünet után folytatta. - Ne tessék haragudni, ha megkérdezem, tetszik-e az inasnak kosztot adni.- Ez, fiam, attól függ... - mondotta megfontoltan, mint aki a válaszon még gondolkozik.-Mitől?... - kérdezte Gábor izgatottan.- Hát, fiam - kezdte mosolyogva Freizinger, majd abbahagyta a megkezdett választ, s megkérdezte Gábortól, hogy hívják. Amikor a fiú felelt a kérdésre, folytatta:- Attól függ, Gábor, hogyan fogsz dolgozni, és attól, hogy állapodom meg az apáddal.- Akkor pénteken eljövök apuval.- Helyes, Gábor, akkor majd megmutatom a nyomdát is.- Köszönöm - hajolt meg. Cilinek tetszett Gábor viselkedése. Soha eddig nem tapasztalta, hogy Gábor ennyit beszélt volna. Az is jólesett neki, hogy a gyerek látszólag megtetszett Freizingernek. Amikor az ajtóban voltak, Freizinger lég odaszólt Gábornak:- Mondd, Gábor, miért vannak olyan nagy gondjaid az étellel, hisz kis ember vagy még... nem is kell neked olyan sokat enned. Gábor visszafordult.- Az igaz... - válaszolta szégyenkezve. - Nekem mégis mondták már azt, hogy sokat falok.- Ki mondta? Gábor hallgatott. Cili válaszolt helyette.- Bizonyára a mostohája. Csend lett a boltban. Gábor sajnálta, hogy egy szót is szólt. Szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Ettől a kínos nyomástól Freizinger szabadította meg. Barátságos szavakkal útnak bocsátotta:- Hát csak gyere, Gábor, az apáddal. Kint az utcán Cili a maga közvetlen modorában kezdte a beszélgetést.- Sikerült, Gábor, örülök, hogy nem vallottam veled szégyent. Gábor csodálkozva nézett fel rá.- Miattam még senki sem szégyenkezett. Soha olyat nem tettem. ' A részletet a szerző azonos című, Steiner Gábor ifjúságáról szóló regényéből vettük.- Csak nem haragszol rám, Gábor?- Dehogy haragszom. Nagyon örülök, hogy eljött velem. Csak arra kérem, ne szóljon Weinéknek egy szót sem.- Isten őrizz, azt hiszed megbolondultam?!- Nem azért mondom, de tetszik tudni...-Tudok én mindent - búgott Cili -, bízhatsz bennem, hisz én is bízok te- benned, Gáborkám. Ugye, elkísérsz majd csütörtökön az állomásra... már fiákért is rendeltem.- El én - válaszolta Gábor megindultam Aznap este Gábor elégedetten tartott hazafelé a Csillag utca macskakövein, úgy érezte, hogy rövidesen dolgozni fog, és a felnőttek sorába lép. Otthon azonban, amint átlépte a konyha küszöbét, Fáni néni dühösen megkérdezte, hol csavargott.- Dolgom volt - válaszolta ingerülten. Ekkor egy hatalmas pofon csattant az arcán. A csattanás jó sokáig visszhangzott benne, füle zúgott, harag, fájdalom, dac háborog benne, de egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Makacsul hallgatott. A magyarázkodásra csak később került sor. Fáni néni ugyanis, amikor egy kissé lecsillapodott, a szemrehányások özönét zúdította rá. Többek között azt is mondta, hogy könnyű annak csavarogni, aki otthon telefalja magát. De majd ö tesz róla, hogy a csavargásról leszokjék. Gábor erre kifakadt: nem kell félnie, nem fog itt sokáig falni. Nyomdász lesz, és ezután ott fog étkezni, ahol dolgozik.- Azt majd meglátjuk - dühöngött az asszony. Gábor közlése meglepte. Eny- nyi ellenállásra nem számított. Legszívesebben újra megütötte volna, de Gábor tartásában volt valami, ami mérsékletre késztette. Ott állt előtte kigombolt télikabátban, rövidnadrágban, szélesre vetett lábbal. Nem mozdult, egy lépést sem hátrált, és noha az asszony tudta, hogy nem üti vissza, azt is megérezte, hogy veréssel nem ér el nála semmit, ellenkezőleg; még jobban elvadítja. Az asszony ösztöne nem csalt. Gábor eltökélt szándéka volt, hogy csatáját most már egyedül, apja nélkül vívja meg. Lesz, ami lesz, de dűlőre viszi a dolgot. Ha mostohája még egyszer megüti, akkor elmegy, és soha többé nem tér vissza. Hogy hová megy, nem tudja, és hogy erre mégse kerüljön, sor, és ne fenyegesse többé veszély a nyomdászmesterségét, azt kiáltotta, hogy ha nem engedi nyomdásznak, Lakatoshoz fordul segítségért. Ennyi elég volt az asszonynak. Szóval, nem az apádhoz - lihegte haraggal. Pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Lakatos a kezében tartja, ha közbejár a gyerek érdekében, kérését nem utasíthatja vissza. Ugyanakkor tudatára ébredt, hogy a gyereknek nem is kell Lakatoshoz fordulnia, hiszen ő is a kezében tartja. Mindez pillanatok alatt villant át az agyán. Most már sajnálta, hogy megütötte, és Gábor - noha tudta, hogy megnyerte a csatát - érezte, hogy a győzelemért nagy árat fizetett. Sajnálta, hogy ehhez a fegyverhez kellett nyúlnia. Mardosta a szégyen. Eddig egyszer sem jutott eszébe, hogy ezzel fenyegesse... Amint kimondta Lakatos nevét, azt is érezte, hogy úgyis képtelen volna ilyesmit most megtenni. Hisz az zsarolás lenne... Amíg nem szólt, nem fenyegetőzött, megtehette, de most?... Soha többé. Megbánásában hirtelen úgy érezte, hogy Lakatosné indokoltan csapta be előtte a kaput. Az is csattant, akár egy pofon. Nemcsak az arcán, de egész testén-lelkén érezte a hatását.- Rendben van - szólalt meg újra az asszony -, nyomdász leszel, ahogy akarod. De ne felejtsd el, hogy én csak jót akartam fteked. Azt akartam, hogy kereskedő, jól kereső ember légy. De ha neked ez nem tetszik, csináld úgy, ahogy magad gondolod. A békésebb szavak a keserves győzelem ellenére is jólesnek. Szándéka, hogy vacsora nélkül fekszik le - nehogy újra falással vádolják -, a szavak áradatában úgy mosódott el, akárcsak a kemény rög a tavaszi zápor zuhatagában. • Az asszony most már mindent megtett, hogy feledtesse a pofont. Megterítette az asztalt, felmelegítette a maradék ebédet... Gábor pedig szó nélkül levetette télikabátját, és az asztalhoz ült, Amikor a lányok hazajöttek a munkából, a feszültségnek nyomát sem fedezhették fel. Gábor aznap korán feküdt le. Kimerültnek, fáradtnak érezte magát, kábult volt a napi eseményektől, a pofontól, egyedül akart maradni, rendet kívánt, érezte, a következő napok döntően hatnak majd élete alakulására, ezért meggondoltan akart cselekedni. Amint lefeküdt, arra gondolt, másnap elmegy a boltba, őszintén beszél az öreg Wein- nel, megmond neki mindent, és megkéri, ne nehezteljen rá azért, mert nyomdász akar lenni. Arra is gondolt, a legjobb lesz, ha déltájban megy be a boltba. Olyankor már jobb kedvű az öreg Wein... Azt persze az öreg Weinnek sem mondja meg, melyik nyomdába megy, mert az bármilyen becsületes, képes lenne rá, hogy Freizingert lebeszéli róla. Még jó, hogy szólt Cilinek is, hogy hallgasson. Amikor Cilire gondolt, örült, hogy Cili a világon van, hogy él, lélegzik, és jó hozzá, bízik benne. Vajon tudja-e, érzi-e Cili, hogy neki milyen jólesik, ha a közelében lehet, ha ránézhet?... Ha szolgálatot tehet neki? ... Ki tudja?... Az ilyesmit az ember sosem tudhatja. Igaz, azt is mondhatná valaki, hogy ö gyerek még... De hát ez nem igaz. Hisz nem vak, jól látja, hogy a felnőttek gyakran egymás mellett élnek egy lakásban, sokszor egy szobában is, és nem tudnak egymásról semmit. Jól látta, mi történik a Glück családban is. Ki tudta, ki sejtette, hogy a sovány Glück - aki olyan csendesen jár-kel az udvarban, az utcán, akár a templomban - mit gondol, mit forgat a fejében? És ki tudta, hogy Glückné, miközben betegen egész nap serényen horgolt, mire gondolt? Eddig egy veder vízért sem ment, még csak eszébe sem jutott soha senkinek, hogy vizet hordhat, most egyszeriben mintha feltámadt volna, főz, mos, takarít, és cipeli a nehéz vödröket. Eddig a szavát sem lehetett hallani, most meg hango-' san kiabál a gyerekeire, és a világért sen engedi őket Cili közelébe. Glückné- nek hajlott ugyan a háta, de nem panaszkodik, bírja az iramot. És Glück? Nappal még az udvaron se mutatkozik, nem mer az emberek szemébe nézni, azt hiszi, az egész világ róla beszél, pedig hát mindenki a maga bajával van elfoglalva, mert mindenkinek van valami baja, amin rágódik. És Fáni néni?... Pofoz, ki tudja, mi baja lehetett, hogy ilyen váratlanul rátámadt?... Ki tudja? Az apja sem tudja, hogy Fáni néni mit gondol. Otthon elvégzi a munkáját, délután szépen felöltözik, és megy. Ki tudja, hová, merre?... Szép, fiatal asz- szony Fáni néni, az utcán olyan hegyesen jár, mintha az övé lenne a világ, a férfiak pedig megfordulnak utána. Olyan az ő ősz hajú apja mellett, mintha a lánya, nem pedig a felesége lenne. Nem tudott eligazodni a környezetében észlelt jelenségeken. Próbált összefüggést keresni, de erőlködése hiábavalónak bizonyult. Valóban nagyon mélyen érezte, hogy valami nincsen itt rendjén, és mindezen valahogy változtatni kell. Rend után áhítozott. Ezért akart nyomdász lenni, úgy érezte, a munka rendet teremt majd az életében. Ha dolgozni fog, akkor sok minden elrendeződik benne, könnyebben megérti, mi zajlik, kavarog körülötte. Először persze megismerkedik a betűszedéssel, újságot, könyvet, kalendáriumot fog nyomni, aztán felszabadul, borotválkozni fog, lehet, hogy bajuszt növeszt, mint az apja, és felnő, szabad emberként járja be majd a világot. Lehet, hogy Amerikába is eljut, meglátogatja Cilit is, amikor benyit, éppen nagymosást tart, blúza könyökig fel van gyűrve, éppen egy lepedőt csavar ki... Cili nyomban felismeri, felkiált „hát eljöttél, Gáborka“... és ki tudja, talán meg is öleli, meg is csókolja... Ki tudja?... Gábor erre a gondolatra elmosolyodott, megfordult, arcát a párnába fúrta, s kimerültén, jóleső fáradtsággal álomra hunyta a szemét. N esztelenül lopakodott az éjfél. Nyikolaj Ivanovics az órára tekintett, elgondolkodott. Abban a pillanatban valaki hevesen kivágta az ajtót. Nyikolaj Ivanovics megigazította szemüvegét és csodálkozva nézett a rövidbundás, jól megtermett fiatalemberre, aki berontott a szobába. Könnyedén fölemelkedett kényelmes karosszékéből és nyugodtan kérdezte:- Mivel szolgálhatok, fiatalember? Közben Nyikolaj Ivanovics elképzelte a sötét éjszakát, amelyből szobájába toppant az ismeretlen, aki ekkor már beljebb lépett az ajtótól.- ön Akszjonov? Doktor Akszjonov? A váratlan vendég nagyon ideges volt, köszönni is elfelejtett. A házigazda figyelmesebben megnézte, s lenyűgözte az ismeretlen hatalmas alakja. Az orvos nagyon szerette a nagynövésű, erős embereket. Tetszett neki az arányosan fejlett emberrtest. Az érkezőben gyönyörködve, megszólalt:-Doktor? Mondjuk... Valójában már régóta nem, amióta nyugdíjas vagyok nem gyógyítok. Én most...-Doktor... segítenie kell! Én Szerjogin vagyok a meteorológiai állomásról... Értse meg, csak ma érkezett... Micsoda szerencsétlenség... Kimentünk síelni... és... egy ág. Átdöfte a mellkasát, a jobb oldalon. Eszméletlen... Az erdei ösvényen nem szállítható ... Doktor, velem kell jönnie... Szerjogin igyekezett nyugodtan beszélni, de reménytelenül. Homlokán gyöngyözött a verejték, arca lángolt. Nyikolaj Ivanovics emlékezetében kirajzolódott a közvetlenül az égbolt alá épített állomás magányos épülete. Nem szólalt meg. Mit is mondhatna ebben a helyzetben. Korára hivatkozzon, öreg, elhasználódott szívére... Szerjogin szó nélkül is megértette az orvost, mert csüggedten nyögte: Doktor, csak ön segíthet... Csodákat mesélnek önről. Értse meg! - mondta majdnem üvöltve. - 0, ö az... Az utolsó szavakat úgy ejtette ki, hogy az orvos szíve is hevesebben kezdett verni.- Ó? - ismételte Nyikolaj Ivanovics, és azon gondolkozott, hol is van a műszeres táskája. Szerjogin, mint a visszhang ismételte:- Ő, Nasztyenka...- Hm... Hát akkor ne vesztegessük az időt, fiatalember. Szaladjon Popriscsenkóhoz, a sebészhez. Ót kérje meg! Itt lakik a harmadik házban... Tekintetük találkozott, Nyikolaj Ivanovics elhallgatott. Megértette, a legény nem hisz, képtelen hinni és nem is akar hinni neki. Hiszen egyik oldalon van a nagy Ó, a lány, a másik oldalon a híres sebész. A fiú szemében lángolt a végtelen hit, a bizalom. A fiatalemPjotr Prosz Ü bérből, vagy talán a tajga illata, idé2- vagy rénszarve kilométert is vág nomád táborokb. üzemekbe, erdög magát, hogy nagyi fiatallal. Menni s levegőt szívhasso sietni. Feltámadt b séget érzett valaki Nem nézett Szí idegesebb lett és é ra. De megszólalt- Gyorsan roh; neki, Akszjonov ke össze minden szül hez. Jöjjön és ho- mondta dohogva- Doktor...- Ne fecsegjünl jutott a katonasál szokatlan, rég nem érezte magát. - Mi Becsapódott az kált a szobában, Rövid idóre megáll te a jégvirágokat, s nézett és igyekező tudta, mire vállalko ra indul. Mégis szü a korty vízre. A vái hogy indulhasson visszatért Popriscs egyetemista lánny; dünnyögött az orré arról, hogy valakiér Josef Nyilván meghatározott terv szerint cselekedett. Habár nem volt biztos benne, egyáltalán létezik-e ilyen terv. Legföljebb az ö képzeletében. Ám biztosan tudta, hogy mindjárt reggel kiment az autóbusz-pályaudvarra. Csak úgy minden poggyász nélkül, még esernyőt sem vitt magával. Mintha azt a bizonyos tervezett utat nem vette volna komolyan. Az autóbusz már indulásra készen állt a felszállóhelyen, utas elég kevés gyűlt össze. Amint fölszálltak, a sofőr becsapta az ajtót, és etz autóbusz útnak is indult a borongós reggelben. Az utcákon egyetlen lélek se volt látható, olyan üresek voltak, mintha kisöpörték volna őket, az egyre gyérülö szürkületben megnyíltak és kitárulkoztak a robogó autóbusznak. Az elterpeszkedő előváros a gyáraival és végtelen hosszú kerítéseivel ködbe burkolózott és beleolvadt a kora reggeli szürkeségbe. Csak már kint, a nyílt országúton, a városon túl foszlott szét a piszkosszürke fátyol, és a kocsi letompított fényében bukkant elő váratlanul minden oldalról a sötétzöld táj, melyet mintha lemosott volna az éjjeli eső, fázósan gubbasztott a hűvös reggelben. Az autóbusz egyszer csak befutott egy csodálatosan szép fasorba, mely az út fölé hajló terebélyes hársfákból állt, és szirite teljesen eltűnt sűrű lombsátruk alatt. A férfi egész idő alatt csuklott, mintha valamilyen hozzá közel álló személy szüntelenül erősen gondolt volna rá vagy emlegette volna... Lehet, hogy egy kis idóre el- szenderedett, lehet, hogy mély álomba merült, szabad folyást engedett a képzeletének, a gondolatai, mint a filmkockák, maguktól peregtek a szeme előtt, s ö mintegy figyelónyíláson át bepillantást nyerhetett teljesen ismeretlen és ezidáig fölfedezetlenül maradt területekre... Az egyik oldalon, akár egy végtelen fal, panelházak sorakoztak, melyek sebtiben összetákolt hombárokhoz vagy gyár- csarnokokhoz hasonlítottak, rendezetlen környékükön kotrógépek és építódaruk pihentek. Az egész úgy hatott, akár egy befor- ratlan seb, melyet kíméletlen kezek ejtettek az elővárosi természet testén. A romlerakodóhelyen gyerekek játszanak, kerge- töznek, kiáltoznak, el-eltűnnek a lekaszálatlan magas fűben, majd újra felbukkannak, egyéb szórakozási lehetőség híján köveket dobálnak a mellettük elsuhanó autóbusz után. A másik oldalon csillogó vizű folyó húzódik, felületén apró hullámpikkelyek csillognak, a vize, ahelyett hogy kristálytiszta volna, egészen zavaros, mintha vékony filmréteggel vonták volna be, melynek tükrében visszaverődik a hajók, a horgonyzó bárkák, a motorcsónakok orra és a lengedező égerfák sora a túlsó parton... Minden olyannak tetszett számára, akár az álom, melybe időnként betör a valóság, hogy egy pillanatra megszakítsa finom szövetét és nyomban újra bevonja halványszürke ködfátyollal. A terecske is, ahol leszállt, egészen másként festett, mint ahogyan elképzelte. Alacsony ütött-kopott házikókkal találta magát szemben, a földszintes házacskák mögött szürke toronyházak sziluettje látszott. Távolró eszél sebb dott. kozat egyki Se elindi szági ban, mely san á hoz \ régi t úri he No festet hogy a mo előtte talma fakap a szá ról b; a nap hogyf vissz, ezt eu teljes« és a f tétlen -É lította amikc Alii lanna hogy ték a szobé előtt s Eg az ab kezne pehuf után kavar Ma az a aggot ruháb lihege de lel esetle sen n -k Elá szony kiprés -E - k dezte nem \ maga Szabó Béla
