Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. július-december (20. évfolyam, 26-51. szám)
1987-09-04 / 35. szám
A Lenin által alapított bolsevik párt bölcsőjénél minden tekintetben kiváló, rendkívüli tehetségű emberek egész serege állt. De még közülük is kivált Anatolij Lunacsarszkij (1875-1933), Szovjet-Oroszország első közoktatásügyi népbiztosa (minisztere). Hihetetlenül nagy tudású, a szó szoros értelmében enciklopédikus műveltségű ember volt. Konyi szenátor, Oroszország híres jogásza, aki életében négy cárt látott a trónon, nem alaptalanul mondta róla, hogy jobb közoktatásügyi minisztert nem látott. Lenin pedig így vélekedett Lunacsarszkijról: „Tehetséggel páratlanul megáldott ember.“ *********** ******************* *************************** 1918-ban, miután a szovjet kormány Pet- rográdból Moszkvába költözött, Lunacsarszkij közoktatásügyi népbiztos a kormány más tagjaival együtt egy ideig a Kremlben lakott. De mivel a látogatóknak minden alkalommal belépőt kellett kérniük a kapuőrségnél, és igen sokan szerettek volna találkozni a népbiztossal, Lunacsarszkij jobbnak látta áttenni székhelyét a városba. A Gyenyezsnyij-közben kapott lakást, azt foglalta el feleségével, a Kisszínház művésznőjével. A hétszobás lakásban a galériás szalon kandallója mellett zongora állt, billentyűit sok hires művész ujjai érintették. A szalonból a nagy ebédlőre nyílt az ajtó. Itt egyszerre vagy negyven embert lehetett fogadni. Lunacsarszkij dolgozószobája közvetlenül az előszobából nyílt. Ebben a kis szobában alig fért el a csöppnyi íróasztal, amely mindig roskadozott a könyvek, iratok, dossziék hegyei alatt. A kis díványon és a parányi székeken is mindig könyvek és kéziratok hevertek. A bejárat mellett álló könyvszekrényben főleg lexikonok és más kézikönyvek voltak. Lunacsarszkij sohasem volt könyvgyújtö. Nem különösebben vigyázott a könyveire (szívesen kölcsönadta őket, ha valakinek szüksége volt rájuk, és nem nagyon kesergett, ha netán „feledékenységből“ nem kerültek vissza), viszont a más könyvére nagyon vigyázott és mindig visszaadta. Nem könnyű felsorolni, hogy mint olvasót mi érdekelte. A humán tudományokkal foglalkozó emberek rendszerint nem mutatnak érdeklődést a természettudományok, a matematika, a fizika iránt. De Lunacsarszkij a zürichi egyetemen természettudományokat is hallgatott, és mindig tudta, milyen új eredmények születtek ezen a téren, figyelemmel kísérte a hazai és külföldi folyóiratokat. A matematikusokkal tudott a matematikusok, a geológusokkal a geológusok nyelvén beszélni. 1923-ban Párizsban ismerkedtem meg vele, és ekkor mesélte el emigráns életének egy érdekes epizódját. Szilveszter este volt, Genf- ben. A bolsevik politikai emigránsok egy csoportja Lenin lakásán töltötte az estét. Szomorú hangulatban voltak, honvágy gyötörte őket. Lenin egyszer csak így szólt:,,Mindjárt itt lesz Anatolij Vasziljevics, ö majd jókedvre dérit bennünket.“ Lunacsarszkij hamarosan meg is jelent, és Lenin e szavakkal fogadta: ,,Most a karácsonyi mesék ideje van. Anatolij Vasziljevics, tartson nekünk előadást az ördögről. “ És Lunacsarszkij két óra hosszat beszélt szellemesen, jókedvűen és tartalmasán arról, hogyan képzelik el különböző népek a „gonosz szellemet". Szavaiból szórakoztató előadás kerekedett ki arról, hogy a világ költészetében hogyan jelenik meg az ördög. Azok, akik Lunacsarszkijról Írnak, rendszerint megemlítik azt a beszédét, amelyet 1925- ben tartott a Tudományos Akadémia kétszá- zadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen sok ország neves tudósai előtt. Lelkes beszédét, amelyben a tudományos jelentőségét méltatta, oroszul kezdte, majd németül, franciául, angolul és olaszul folytatta, és latinul fejezte be. Amikor előadásra készült, rendszerint nem csinált részletes vázlatot, ha pedig mégis, előadás közben alaposan elrugaszkodott tőle, és pillanatok alatt alkalmazkodott hallgatóságához. Egy alkalommal tanúja voltam annak, hogy egy hallgatója nagy lelkesen odament hozzá, és felkiáltott: ,.Jóságos isten, mikor van rá ideje, hogy felkészüljön ilyen ragyogó előadásra? Hogy tesz szert ilyen nagy gyakorlatra?“ Lunacsarszkij elmosolyodott: „Egy anekdotával válaszolok. A hires orvosprofesszor megvizsgálta a beteget, tíz perc alatt elkészült a diagnózissal és előírta a terápiát. A beteg zsugori felesége nem tudta megállni szó nélkül, és azt mondta: ,,Professzor úr, hogy van szíve tíz percért tíz rubelt elfogadni?“ A professzor erre így válaszolt: ,,Én az egész életem tudományáért kapom öntő! ezt a tíz rubelt, ez talán túl sok?“ Hát én is egész életemben készültem a tegnapi, a mai és a holnapi előadásra. Ez talán kevés idő?“ ,,Értelmiségi a bolsevikok között, bolsevik az értelmiségiek között. “ Lunacsarszkij e tréfás ízű szavai rejtik annak a „titkát“, hogy miért volt rendkívül népszerű a pedagógusok, írók, képzőművészek, színészek körében. Meg tudta találni a kulcsot csaknem minden lélekhez, meg tudta nyerni az emberek bizalmát, be tudta vonni az embereket nyílt és baráti beszélgetésekbe. És sohasem volt közömbös, ha fiatal tehetség sorsáról volt szó. Azt pedig el sem lehet mondani, hogy milyen hangulatuk volt azoknak az estéknek, amelyeket Lunacsarszkijék otthonában töltöttem 1925 és 1933 között. Élénken emlékszem családi ünnepekre, hagyományos újévi estékre, irodalmi és zenei összejövetelekre, amelyeken írók olvasták fel új darabjukat, költők szavalták verseiket. Mindig neves írókkal, drámaírókkal, operaénekesekkel, festőkkel, szobrászokkal találkoztam náluk. Megfordultak náluk Lunacsarszkij régi barátai is, akikkel együtt volt száműzetésben a cári időkben, meg államférfiak is. A házigazda a szó szoros értelmében elbűvölt mindenkit azzal a tehetségével, hogy együvé tartozó társasággá tudott kovácsolni még olyan embereket is, akik érdeklődési körüket tekintve távol álltak egymástól. Ebben az otthonban tartalmasak voltak a munkás hétköznapok is. Lunacsarszkij nagyon keveset aludt, többnyire legfeljebb öt órát naponta. Későn feküdt le, a dolgos nap idegfeszültségétől felzaklatva, és korán kelt. Amíg az otthoniak még aludtak, ó sok mindent elolvasott, s fel is jegyzett noteszába néhány szót, hogy emlékezetébe vésse az olvasottak tartalmát. Ha nem kellett már korán reggel bemennie a közoktatásügyi népbiztosságra, a gyorsírónö ment el hozzá. Lunacsarszkij igen gyorsan diktált, közben néha a fotelban ült, de többnyire fel-alá járkált a kis szobában, s közben szórakozottan rakosgatta a könyveket vagy a ceruzával játszott. Egyáltalán nem zavarta, hogy a szomszéd szobákban hangosan beszéltek, nevettek, vagy ha valaki zongorázott. Ilyenkor azt mondogatta, hogy örül az élet minden jelének a házban. Érdekes jelenség volt: külsőleg szórakozottnak látszott, valójában pedig nagyfokú koncentráció jellemezte. Talán éppen e koncentráció volt az oka annak, hogy a jelentéktelen külső körülményekre ügyet sem vetett. Lunacsarszkij szórakozottságáról sok anekdota kering. Ezek között vannak költöttek, de akadnak olyanok is, amelyeknek megvan a valóságalapjuk. Állandóan elhagyta a kalucsniját, az ernyőjét, a sétabotját. Egyszer, amikor már nagyon beteg volt, sok látogató gyűlt össze nála. A velük való beszélgetés nyilván kimerítette. A nagy szalon egyik szegletében a díványon ült, és nekem úgy tűnt, hogy szunyókált.- Galambocskám - mondta -, hívassa a kocsit, ideje hazamennemi.- De hiszen itthon van - hüledeztem. Erre nyugodtan azt mondta: ,.Annál jobb. Akkor szép csendben elmegyek aludni. “ Egy alkalommal vonaton utazott Genfbe a leszerelési konferenciára. Kikísértük a pályaudvarra. Másnap éjjel, nagyon későn, a fülem mellett élesen csengett a telefon. Félálomban azt hittem, hogy Lunacsarszkij már Berlinből telefonál.- Az okosok vannak Berlinben - világosított fel -, én Minszkben vagyok. Kiderült, hogy otthon felejtette a diplomáciai útlevelét, és ottrekedt Minszkben. És azért telefonált ilyen későn, mert valahol előadást tartott munkásoknak. Az újságok és folyóiratok szerkesztőségei, a tudományos intézmények, a munkásklub- vezetök telefonon és személyesen ostromolták Lunacsarszkijt, lecsaptak rá a népbiztosságon, otthon, de még az utcán is. Lunacsarszkij nem szeretett és nem tudott nemet mondani. Megesett, hogy különösen rámenős szervezők az utcán környékezték meg, és onnan vitték el magukkal, hogy tartsom előadást valahol. Lunacsarszkij rengeteg „szenvedélye“ - a tudomány, az irodalom, a képzőművészet és a zene - között alighanem dominált a színház iránti szenvedélyes vonzalom. A színházi élet minden eseményére szinte nyomban reagált - lett légyen az egy új elődás, színészjubileum, frissen született darab, újonnan szervezett színházi stúdió, sikeres színészi alakítás. Ebből azután rövid ismertetés, elméleti cikk, nyilvános felszólalás, előadás született. Azt meg tudta tenni, hogy egy könyvet, amelynek olvasásába belekezdett, végleg félretegyen, de színházból az előadás vége előtt sohasem távozott, akármilyen reménytelennek tartotta is a darabot. Ebben egyébként szerepe volt Lunacsarszkij híres lágy szívének. De erről a lágy szívről, Lunacsarszkij jóságáról helytelen elképzelések élnek. „ Lunacsarszkij szavaiban sohasem érződtek parancsoló felhangok. Ilyenekre nem volt szüksége, mivel tekintélye nem annyira magas tisztségében gyökerezett, mint inkább műveltségének varázserejében, szenvedélyes múvészetszeretetében, az okos és tehetséges emberek iránti őszinte tiszteletében. De nagyot tévedett volna az, aki a szelíd, udvarias és tapintatos gesztusok miatt elfelejti, hogy lelki alkatának fő vonása a harcosság, a harci akarat“ - jegyezte fel róla Csukovsz- kij, az író, aki közelről ismerte. Ha kellett, szívesen és könnyen engedett, de csak nem fontos, nem elvi jelentőségű kérdésekben. Lunacsarszkij csodálta Mihail Csehovnak, a Moszkvai Akadémiai Művész Színház vezető művészének játékát. De amikor Csehov igényt jelentett be arra, hogy e nagynevű intézmény stúdiószínháza az ő színháza, „a misztikus világlátás színháza“ legyen, Lunacsarszkij, aki Csehovot mint színészt lelkesen támogatta, kereken elutasította azzal, hogy ilyen színház szörnyszülött lenne színházaink családjában. Mihail Csehov ekkor azt mondta Lunacsarszkijnak, hogy itt nincs mit keresnie, és külföldre akar távozni, Lunacsarszkij hozzájárult ehhez. Tucatjával sorolhatnám a példákat annak szemléltetésére, hogy Lunacsarszkij mindenkor elvi alapon mennyire szigorú volt az írók, színészek, képzőművészek munkájának megítélésében. Mindent, amit nálunk vagy a Nyugaton látott, okosan és többnyire hibátlanul megítélt művészi szempontból, és minden esetben meghatározta az egyes műalkotások társadalmi súlyát is. Színházaink repertoárja jóformán az októberi forradalmat kővető első napoktól kezdve foglalkoztatta. Óvakodott az elhamarkodott kísérletektől a drámairodalomban. Emlékszem, egyszer fiatal drámairókkal beszélgetett, és elmondott nekik egy igen találó kínai példabeszédet arról a mandarinról, aki elöljárójának kedvében akarván járni papírból kivágott leveleket aggatott a csupasz faágakra, és váltig állította, hogy beköszöntött a tavasz.- Színházainkban a leginkább az ilyen hivatalos papiros-tavasztól kell félni - mondotta. - Én arra buzdítom magukat, hogy ne aktuális agitációs szímüveket írjanak, hanem valóban forradalmi darabokat, s ne szúrjon szemet a szándék. A húszas évek sokszínű repertoárjában mindig nagy figyelmet keltettek Lunacsarszkij darabjai. Sokszor játszották őket a fővárosi és vidéki színházakban, Nyugat-Európa legjobb színházaiban. Igaz, volt (és ma is van) olyan elterjedt vélemény, hogy az, amit Lunacsarszkij a drámaírásban produkált, az egyik leggyengébb láncszem sokoldalú tevékenységében. Akadtak dogmatikus kritikusok, nem is kevesen, akik vadul támadták a drámaíró Lunacsarszkijt, ideológiai bizonytalansággal, már-már ellenforradalmi szemlélettel vádolták. 1920 novemberében a Sajtóházban vitát rendeztek Lunacsarszkij drámáiról. Ez annyira nevezetes esemény volt, hogy sokan írtak és beszéltek róla. ,,Anatolij Vasziljevics a színpadon ült, és négy óra hosszat hallgatta a teljesen lesújtó véleményeket drámáiról- írta Kolcov, a neves újságíró. - A bírálat során a felszólalók elvetették a sulykot, és mire vége lett az estnek, olyan kép alakult ki, hogy Anatolij Vasziljevicset tulajdonképpen le kellene tartóztatni és halálra kellene Ítélni, enyhítés kizárásával. Lunacsarszkij mindezt szótlanul hallgatta, és nehezen lehetett elképzelni, hogy mit tud mondani az elhangzottak ellenében. Éjféltájban szót kért. Két és fél órán át beszélt - és senki sem ment ki a teremből, senki meg se moccant. Bámulatos beszédében Lunacsarszkij védelmezte müveit, ostorozta opponenseit, mindegyiket külön-külön és valamennyiüket együtt. Az lett a vége, hogy az egész hallgatóság, a legádázabb opponenseket is beleértve, hajnali három óra körül olyan ünneplésben részesítette, amilyet a Sajtóház addig még sohasem látott." ' Lunacsarszkij tapasztalt és okos drámaíró volt, és nagy színészi átéléssel olvasta fel darabjait. Egyszer, amikor a színházban egyik darabját olvasta, valamelyik színész azt mondta neki: „De hiszen ön kitűnő színész. Jöjjön át a társulatunkba, szép gázsit adunk." Lunacsarszkij elnevette magát: ,,Köszönöm, de úgy érzem, hogy közoktatásügyi népbiztosként a helyemen vagyok.“ Lunacsarszkijnak sok ismerőse és barátja volt külföldön, köztük Jean Jaurés, Paul La- fargue és Laura Marx, Romain Rolland, Henri Barbusse, Bemard Shaw. A kulturális élet hozzánk látogató külföldi reprezentánséi pedig mindig találkozni akartak vele. 1931 nyarán Mihail Kolcov megkért, hogy menjek be hozzá a dolgozószobájába. Elegáns fiatalembert találtam nála. Kis rajztömb és ceruza volt a kezében. Adolf Hofmeister. A cseh progresszív kiadványokban gyakran lehetett látni rajzait, karikatúráit.- Rajzoljon nekünk valamit - kértem -, az Ogonyok számára. Aztán kiderült, mi a vágya Hofmeisternek. Hogyan is tehetné meg, hogy itt van Moszkvában, mondta, és ne rajzolja le, ne interjúvolja meg Lunacsarszkijt? Lunacsarszkij azon az estén, mint mondani szokás, elemében volt. Szívesen válaszolt a vendég kérdéseire, merész távlatokat körvonalazott. Kiderült, hogy sokat tud a cseh irodalomról és művészetről. E találkozás után Hofmeister így szólt hozzám: ,,Nem mutattam meg a rajzot Anatolij Vasziljevicsnek. Mit gondol, nem sértődik meg, hogy nagy nagy pocakkal ábrázoltam?“- Nem sértődik meg - feleltem határozottan. - Először is, ez kedves karikatúra, másodszor pedig a maga rajza ürügy lesz neki arra, hogy Karlovy Varyba utazzék. “ 1932 nehéz év volt Lunacsarszkij számára. Egészsége, amelyet már rég aláásott a sok letartóztatás, a száműzetés a cári időkben, a politikai emigráció és a rengeteg munka, nagymértékben romlott. A súlyos hipertónia és stenocardia mellett zöld hályog lépett fel. Kezelték Genfben, majd Majna-Frankfurtban, ahol a város közelében, egy kis üdülőhelyen lakott. Már nehezére esett az olvasás és a munka, de diktált a feleségének, aki felolvasta neki a könyveket, az újságokat és folyóiratokat különböző európai nyelveken. Agya most is fáradhatatlanul és ragyogóan dolgozott. 1932 jubileumi Goethe-év volt. Még az év tavaszán nagyszerű előadást tartott Moszkvában „Goethe és kora“ címmel- ez egyik legjobb előadása volt. És amikor megtudta, hogy Majna-Frankfurtban szabad téren grandiózus előadás keretében mutatják be a Götz von Berlichingent, megszökött az orvosoktól és feleségétől, hogy megnézhesse az előadást. Ezután lediktált egy nagy cikket „Götz a téren“ címmel. Beköszöntött 1933 tavasza. Lunacsarszkij egészségi állapota egyre romlott. Gyakran voltak szívrohamai, feküdnie kellett, ami igen nyomasztotta, mert továbbra is tombolt benne az energia. A moszkvai orvosok konzíliumán olyan javaslat született, hogy utazzék Franciaországba gyógykezelés végett. Eszembe jutott az a májusi este, egyik utolsó találkozásunk. Lunacsarszkij a balkonon egy kanapén hevert, elgondolkodó, elégi- kus hangulatban volt. Ezen az estén is tele volt különféle tervekkel. Arról beszélt, hogy okvetlenül be kell fejezni tanulmányait Gogolról, a Faustról, a szatíráról és a nevetésről, be kell fejeznie Baconról szóló könyvét. Majd azt sorolta fel, hogy korábbi írásaiból mit szeretne új kiadásban látni... 1933. december 26-án a távoli Mentonból, Franciaországból érkezett meg halálának híre Oroszországba. ALEKSZANDR DEJCS Az emlékezés hangja című könyvéből „Értelmiségi a bolsevikok között, bolsevik az értelmiségiek között“ 1920. május 1. Lenin és Lunecsarszkíj (s képen középen)
