Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-26 / 25. szám
IXétségtelen, hogy aki nyolc nap í\ szeretné megismerni a magyE alatt megismerni a magyarországi színházakban látható előadások javát, lehetetlen dologra vállalkozik. Ezt még az olyan jellegű rendezvény sem teszi lehetővé, mint a budapesti Országos Színházi Találkozó, amelyen hatodszor mutatkoztak be - ezúttal minden előzetes válogatás nélkül, saját színházi vezetésük Ítélésére hagyatva - a magyarországi társulatok. A több mint három hétig tartó találkozón 22 vidéki és budapesti színházat láthattak azok, akiknek volt türelmük kivárni a háromnégy előadást, amely végülis jutalmat jelentett a türelmeseknek. Bár a szakmabeli erkölcsi kötelességét szegtem meg, két vidéki társulat előadásain és egy budapesti színház nagy vitát kiváltott produkcióján kívül mást nem láttam a találkozó műsorából. Az elfogultság vádját is vállalva, amit végül már budapesi tartózkodásom alatt tudomásul vehettem, bevallom: a budapesti Katona József Színházban nemcsak Spiró György Csirkefejét néztem meg, de még két profilt erősítő produkciót és egy a „szórakoztató színház“ kategóriájába tartozó előadást is. Mentségemre szolgál, hogy a VI. Országos Színházi Találkozó kilenc szakmai dija közül négyet a Csirkefej létrehozói kaptak. (A Katona József Színházban látott előadásokról külön írok majd.) Sajnos, nem láthattam a színházi fődíjas nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat és a három szakmai díjjal jutalmazott miskolci Nemzeti SzinházbeW Brecht Galilei élete című produkciót. Az előbb említett társulat önmagában véve az éppen záruló 1986-87-es színházi évad legjobbnak ítélt színházaként kapta a födíjat, amelyet többek között az a tény is indokol, hogy Ivó Krobot, a prágai Cinoherni klub fiatal rendezője - a kritikusok véleménye szerint - az évad legjobb magyar előadását alkotta meg Bohumil Hrabal Ófelsége pincére voltam című művének dramatizált változatából. A miskolci Galileiről - úgy hírlik - végleg le kell mondanom, mivel a címszereplő Blaskó Péter budapesti színházhoz szerződik... Melyikhez? A Katona József Színházhoz! Kétségtelen, hogy az előzetes szakmai válogatás és délutáni előadások ódiumát nem vállaló színházi találkozó monstre rendezvénnyé dagadt, amelyben mindenki a szakmai áldemokratizmus nevében bármivel „táplálhatta“ a közönséget. Egy külföldi számára szinte érthetetlen, hogy a másutt sem bőséges állami támogatással megrendezett országos színházi fesztiválok napi három előadása helyett, miért célravezetőbb ez estéről estére vánszorgó, három hétig tartó találkozó. Végülis a betetőzésnek szánt szakmai vita a bírálóbizottság három tagjának - Ruszt József rendező, Dúró Győző dramaturg, Takács István kritikus - párhuzamos monológjává lett. A kritikusok hallgattak, így várva az elképzelt szakmai csatározásra. Hallgattak a rendezők, a színészek, de a színigazgatók is. így a szellemi elsősegélyként meghirdetett szünet után, az érdektelenség láttán, Vámos László, a Magyar Színházművészeti Szövetség főtitkára berekesztette az el sem kezdett vitát. A Fészek Klub szakmai köbefejezett Forgatókönyv - magyar színpadon mindeddig ki nem bontott - formanyelvében teljesedett ki. Tehát tarthatnám kritikusi szerencsémnek is, hogy két egymás utáni estén láthattam Örkény két fontos drámáját. A debreceniek előadását az a Pinczés István rendezte, aki amatőr együttesével három évvel ezelőtt a Jókai Napokon is bemutatkozott. Egyike azoknak a fiatal rendezőknek, akik tehetségükhöz mért lehetőséget kaptak. (Idén nevezték ki a Csokonai Színház főrendezőjének.) Tótékjának szakmai pikantériáját az a tény is növelte, hogy nem sokkal a színházi találkozó előtt járt Magyarországon az az európai stílusban avagy amit a budapesti VI. Országos Színházi Találkozón láttam és nem láttam zönsége hazafelé tartva már csak önmaga hallgatásának megindoklására koncentrált. Meg talán az egy héttel később kiosztott szakmai és különdíjakra. Födíjat a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház kapott A legjobb előadásért, rendezésért a Miskolci Nemzeti Színházat Brecht: Galilei élete; rendező: Csiszár Imre (és a budapesti Katona József Színházat Spiró: Csirkefej; rendező: Zsámbéki Gábor) jutalmazták. A legjobb női főszereplő díját Gobbi Hilda (a Csirkefej öregsisszonya), a legjobb férfi főszereplő díját Blaskó Péter (Galilei) és Tordy Géza (Miller: Az ügynök halála - Willy Loman) kapta. Legjobb epizo- disták: Csomós Mari (Csirkefej), Iglódi István (Moliére: Tudós nők - a Nemzeti Színház Várszínháza) és Varga Zoltán (Csirkefej). Legjob dramaturg díja: Fedor Géza (Csirkefej). Legjobb díszlet: Vayer Tamás (Galilei élete). Legjobb jelmez: Scháffer Judit (Tudós nők).) Mindenképpen érdekes tanulságokkal szolgált a színházi találkozó két általam látott előadása. A debreceni Csokonai Színház és a veszprémi Petőfi Színház Örkény István drámaíró pályájának két végletes darabját mutatta be. A Tóték és a Forgató- könyv kétségtelenül Örkény műveinek színpadi sorsát példázzák. A Tóték volt eiz első drámája, amely a világszinház drámai áramlatához csatlakozva, attól sok elemében külön is válva, nemzetközi elismeréseket szerzett írójának. Benne a realista történet talaján növekednek egyre fenyegetőbben egymás fölé az abszurd lélektani helyzetek. A Tótékban teremtette meg azoknak a formai és dramaturgiai újításoknak alapjait, amelyek végülis a halála előtt két nappal Kóti Árpád a debreceniek Tótékjának Postása (Archív felvétel) játszó japán színház, amelyben Pinczés ezt az örkény-drámát már megrendezte. Sajnos a debreceniek előadása sem volt mentes azoktól a külsődleges jegyektől, amelyek a leírások szerint a Tóték ősbemutatóját is jellemezték. Míg azonban Kazimir Károly 1967-es rendezésében Latinovits Zoltán démoni erőkkel ruházta fel az Őrnagyot, s így a vígjátéki jegyek ellenére az ő színészi teljesítménye dominált, addig Pinczés megmaradt a komédiánál. Aligha A Aihail Satrov, a Szovjet (rók SzövetséIVI ge vezetőségének titkára - a színpadi Leniniáda egyik alkotója. A forradalom nevében, a Július 6-a, a Bolsevikok, a Kék lovak piros fúvón, az így győztünk! és A lelkiismeret diktatúrája című darabjai, a Vonások Lenin portréjához televíziós filmek - a szovjet kultúra jelentős mérföldköveivé váltak. A Novij Mir folyóiratban nemrég megjelent Satrov egy újabb műve, amely ezzel a témával foglalkozik. A breszt-litovszki béke nagy érdeklődést keltett az olvasók körében. Ezt a békét Leninnek és pártbeli harcostársainak óriási, drámai erőfeszítései következtében sikerült megkötni, és bár feltételei súlyosak voltak, kivezette Oroszországot az első világháborúból. Lehetővé tette, hogy rövid „pihenőhöz“ jusson, amelyre a fiatal szovjet államnak nagy szüksége volt.-A Novij Mirben megjelent darabjának szövege alatt két dátum áll: 1962 - 1987. Talán egy negyedszázadig dolgozott rajta?- Nem. A breszt-litovszki béke a Leninről szóló első darabom, tehát 1962-ben írtam. Akkor nem sikerült közölni, bemutatni. Alek- szandr Tvardovszkij, aki a Novij Mir főszerkesztője volt, 1969-ben közölni akarta a drámát a folyóiratban. Maga választotta ki ezt a darabot, mégsem jelent meg. Ezért a mostani közlés nagyon fontos nekem. Ez a darab újjászerkesztett változata. Lényegében ugyanaz a munka, amely 1962-ben elkészült. Színpadi sorsának kezdete a moszkvai Vahtangov Színházhoz, Robert Szturua rendezőhöz és a főszerepet alakító Mihail Uljanov színészhez fűződik - a bemutatót a noszf 70. évfordulójára tervezik.-ön A breszt-litovszki béké-t Leninről szóló első darabjának nevezte. És A forradalom nevében, amelyet korábban írt?- A breszt-litovszki béke - a lenini témával foglalkozó komoly müveim közül - az első, az első dokumentumdráma. Azelőtt valahogy „idegen nyelven“ beszéltem. A forradalom nevében „a képzelet szárnyalása“ volt, lényegében a képzelet szüleménye, amely nem tapasztalaton alapul. A breszt-litovszki béke minőségi ugrása egy más dimenzióba. Ez a párt XX. kongresszusának és annak az eredménye, hogy a párt sok lenini dokumentumot, lenini munkát hozott vissza a nemrégeltávoznak, szentképpé igyekeznek változtatni. Azokat a próbálkozásokat, hogy egy nagy alakot szentképpé változtassanak - nem a szocializmus érdekei diktálták, hanem a mellékkörülmények.-Az ön nézete szerint, miért időszerű a szovjet állam igaz történetével foglalkozni?- Valamennyien, akik Leninről írunk, a történelmünkben keressük a válaszokat napjaA kor hitelesen reprodukált képe Mihail Satrov drámaíró lenini témái bői: a KB üléseiről készített gyorsírásos feljegyzéseket, a kongresszusok jegyzőkönyveit. Azok az emberek is visszatértek, akik ismerték Lenint; sok ilyennel találkoztam.- ön előtt is foglalkoztak a lenini témával. ..- így igaz. Jogosam vagyunk büszkék azokra a sikerekre, amelyeket a szovjet művészek a Leniniáda megalkotása terén értek el. Pogogyin, Kapler, Jutkevics, Gabrilovics és mások is írtak Leninről. Igen sokat tanultam tőlük. De tanulni és folytatni - ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy szó szerint ismételjük az elmondottakat. Én csupán azt tagadom, amit - nekem legalább úgy tűnt - lehetetlen magunkkal vinni a jövőbe. Mivel tudjuk, hogyan volt valójában a történelemben, lehetetlen a témák mesterséges megszerkesztéséhez folyamodni. Hazugságnak nem lehet helye a jövőben, miként a szentté avatás lényegében kultikus elemeinek sem. Állam és forradalom cimú munkájában Lenin azt írta, hogy a politikusokat, amikor ink kérdéseire. Én úgy próbálom megérteni a társadalom mai állapotát, válaszolni a mai kérdésekre, hogy tanulmányozom a század eleji politikai, eszmei, társadalmi harcot, mert éppen ott látom sok jelenlegi konfliktus forrását. Hogy megértsem a jelenlegi eseményeket, ehhez szükségem van Leninre, a pártra, minden tapasztalatára, amely felfegyverez bennünket. Fiatal nemzedékünk, de nemcsak ók, ténylegesen nem ismeri a társadalmi harc tapasztalatát. Mivel nekik nem a párt élő, koncentrált tapasztalataként tanították a történelmet, hanem mint dogmagyújteményt. És még valami: minden konkrét esetben Lenin mellett valamilyen konkrét történelmi személyiség tevékenykedett, követett el bizonyos tetteket. Hogy megértsük a harc egész folyamatát, ismerni kell a konkrét személyiségeket és meg kell nevezni őket. Nem lehet így beiktatni őket a szereplők jegyzékébe: 1. népbiztos, 2. népbiztos, 3. népbiztos - mint azelőtt, amivéletlen, hogy a befelező jelenetben, amikor Tót és Mariska párbeszédéből megtudjuk a történteket - az őrnagyot felnégyelte -, egy erőtlen szituáció született. Persze magának az előadásnak számos olyan rendezői ötlete van, amely önmagában látványos és eredeti, de csupán egymás mellett és nem egyháshoz kapcsolva, gondolati ívet sem sejtetve épültek az előadásba. Maga a túzoltózenekar szerepeltetése, a szín változásait kísérő zenéjük inkább oldja a fokozatosan megszülető feszültséget, mintsem megőrizné vagy esetleg fokozná. A kulcsjelenetekként is értelmezhető dobozolás pszichikai lényegét, az ebben a tevékenységben egyértelműen megnyilvánuló hatalmi módszerek és az azokat elszenvedő emberek viselkedési mechanizmusai ábrázolását szinte teljesen semlegesítették a második rész színpadképével. A szünet után tarkabarka dobozokkal, cifrára festett bútorokkal, dobozzá változtatott kakukkos órával találja magát szembe a néző. Olyan az egész, mint egy felnagyított játékkockákkal tele rakott szoba. Innen aztán minden megy a maga útján, szinte szervetlenné válik az előadás. Míg a debreceniek előadását a rendezői értelmezés határozta meg, addig a veszprémi Petőfi Színház örkény-produkcióját Paál István erőteljes és eredeti egyénisége sem tudta magasabb szintre emelni. Vállalva a tévedés lehetőségét, el kell mondanom, hogy egy olyan előadást láttam, amely a rendező és a színészek között létrejött kényszerű kompromisszum nyomábanaszi- neszek győzelmeként születhetett meg, vagy később lett olyanná, mint amilyen volt azon az estén - a Nemzeti Színház színpadán. Bár kétségtelen, hogy Örkény utolsó drámájának számos dramaturgiai értelmeszése lehetséges, a veszprémiek előadása nem a dramaturgiai konstrukció hibáival tűnt ki, hanem a színész-játék esetlegességével. Az író megálmodta cirkuszi aréna és a rendező megteremtette szituáció egy totális színészi eszközökkel dolgozó csapatot kívánnak. Véleményem szerint a társulatokban dolgozó egy-két színész egyéni adottságai, kifejlesztett képességei kevésnek bizonyulnak ennek a örkény-drámának az eljátszásához. Talán ha egyetlen társulatra való számú hivatásos státuszbcin levő színész lehet képes arra az autentikus játékra, amit a darab dramaturgiája, a helyszín és egy mozgáscentrikus, tagoltabb színpadi eszközökkel dolgozó rendező elvár. Márpedig ennek a drámának a formája, dramaturgiai szerkezete sok dologban a színészek és a rendező teremtő képzeletére hagyatkozva született meg. így aztán igencsak eltéved az, aki a történelem konkrét eseményeiben, az író életrajzában, előző müveiben keresi az analógiát. Maga a cím és a darab szerkezete kell, hogy kalauza legyen a rendezőnek, és a dramaturgnak. Az Örkényi „történelmi-cirkusz“ nemcsak gondolatiságban többrétű, így érzékeltetéséhez a többszintű tér, olykor a végtelenbe kilengő trapéz, magasba emelkedő deszkák, szimultán játékterek kellenének. Talán a XXI. század színháza képes lesz az Örkényi tartalom formai megvalósítására... DUSZA ISTVÁN kor engem erre kényszeritettek. És ez a dilemma állt előttem: beleegyezzem-e a lényeg megmentése érdekében, vagy nem? Az így gyöztünkl-nél beleegyeztem. A breszt-litovszki béke esetében visszautasítottam ezt, és azzal fizettem érte, hogy darabom 25 éven keresztül az asztalfiókban volt. De nem sajnálom. Boldog vagyok, hogy megértem az SZKP XXVII. kongresszusát, a pártnak ezt a felhívását: Véget kell vetni a személytelen történelemnek! Csak a kor hitelesen reprodukált képe teszi lehetővé a művész számára, hogy felvázolja Lenin alakjának körvonalait. Hogy feltárja sokrétűségét, utánozhatatlan sajátosságát, ehhez az éles eszmei konfliktushelyzetek egész bonyolultságát érzékeltetni kell, olyannak kell ábrázolni a forradalom személyiségeit, amilyenek a leírt időpontban voltak. Annak a szerepnek megfelelően, amelyet a történelemben játszottak, azzal az állásponttal együtt, amelyet akkor képviseltek. Lenin személyiségének igazi méreteit akkor lehet bemutatni, ha ábrázoljuk azt az éles, drámai harcot, amelyet igen okos, nagyon komoly és ezért veszélyes ellenfeleivel folytatott, többek között a párton belüli is, nem pedig holmi „papírfigurákkal“, akiknek a legyőzése nem válik a győztes dicsőségére. Manapság szükséges az igazi krónika, győzelmeink és vereségeink megértése — az életbe belépő fiatalember és az érett férfi számára egyaránt! A népnek joga van a saját történelméhez - ez vitathatatlan! Az, ami 1985-ben nálunk a Szovjetunióban történt, sokáig érlelődött a társadalmon belül. Azok az emberek, akik elvezették az országot az áprilisi plénumhoz, és jelenleg eiz átzüakí- tást végrehajtják, mindig léteztek és mindig tudták, hogy a népnek Lenin tapasztalatára, a párt tapasztalatára van szüksége, nem pedig ennek a silány pótlékára. (Negyelja)
