Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-30 / 4. szám

A dramatikus művészetek kriti­kájával kapcsolatos gondok sok tekintetben egyénitettek és sa­játosak. Bár a világnézeti és mód­szertani kiindulópontok közösek és egységesek (hiszen a tudományos világnézet és a marxista-leninista esztétika adják ezeket), a megisme­rési folyamat mégiscsak sokkal bo­nyolultabb és összetettebb, mint más művészeti ágakban. Ez első­sorban a kritika által vizsgált művé­szi alkotás szintetikus jellegéből adódik. A dráma szövegének újjá­születése bonyolult „műszaki“ vagy színpadi alkotást eredményez. A kri­tikus kötelessége, hogy felismerje a lényegét, feltárja a végtermék esz­tétikai anatómiáját, és mindezt pon­tosan értékelje, jellemezze. A kritika olyan ideológiai aktivitás, amelynek komoly és távlati társadal­mi hatása van. E tevékenység lé­nyege nemcsak az alkotókkal szem­beni viszonyban kereshető, hanem a műalkotás befogadói rendszeré­ben, azaz a nézők és a mű kapcso­latában is. A kommunikációs folya­matban a kritikának pótolhatatlan az értékelő funkciója. Meghatározó módon hat a műalkotás befogadá­sára, és ez - Emil Frantiáek Burian szerint - ugyanolyan igényes és összetett funkció, mint maga a mű­alkotás. A dramatikus művészetek kritiká­jának nemcsak joga, de kötelessége is a szigorú kritériumok és követel­mények felállítása. Ha természetes­nek tekintjük, hogy a szocializmus és a minőség összetartozó fogal­mak, akkor magától értetődőnek kell lennie a szocialista művészet minő­ségének is. Tehát a kritika nem elégedhet meg az átlagossal, Látogatás Jihlaván A Cseh- és Morvaország határán fekvő, még a XIII. században meg­alapított Jihlava ma városnyi műem­lék. A hóval borított fehér főtér le­nyűgöző látványt nyújt: többszáz éves templomok, gótikus, rene­szánsz és barokk épületek. A mai Béke tér valaha igen forgalmas piac volt. Este van. Megnyugtató a csend ebben a környezetben. Itt nincs mo­torzúgás. A most is rendszeresen közlekedő trolibuszok nem zavarják a főtér nyugalmát. Az egyik mellék­utcácskába mégis betéved két autó­busz, s megáll a színház előtt. A 350 éves épület valaha egy kolostor ká­polnája volt, később gazdasági célo­kat szolgált, majd az itt élő lakosság színházzá alakította át. 1945-ben költözött ide a mai Horácké divadlo nevet viselő területi színház. A színházban akkor ért az első meglepetés, amikor a nézőtérre ve­zető ajtónál a jegyszedö nénik nem a jegyeket kérték, hanem szinte mindenkinek külön-külön „jó estét“ kívántak. Két egyfelvonásos Vampi- lov-darabot játszottak aznap, Vidéki históriák cimmel. Az első rész alkal­mat adott a komédiázásra, aminek a csehek amúgy is nagy mesterei. Pavel V. Wuráer élvezetes játéka Kalosin szerepében magával ragad­ta a közönséget. Még nem is sejtettem, hogy az előadás második részének - a Húsz perc az angyal társaságában című­nek - a mondanivalója különleges aktualitást nyer majd a Jihlaváról hazafelé vezető utamon, amikor a hóviharnak „köszönhetően“ arra kell rádöbbennem, hogy az önzet­len segítség fogalma az emberek többsége számára ismeretlen. Csak kevesen állják ki „a konfliktushely­Gondok és távlatok Néhány gondolat a színikritikáról a színlelt vagy hamis értékekkel, hanem olyan művészetért kell síkra- szállnia, amely kortársainkat esztéti­kailag kielégíti és kifejezésbeli gaz­dagságával, gondolati mélységeivel intellektusukat is gazdagítja. Ha eltöprengünk a kritika jelenlegi állapotán, egy sor problémával talál­kozunk. Megállapítható például, hogy a kritika érdeklődését tekintve a színházművészet van a legjobb helyzetben, bár ezt a megállapítást is fenntartásokkal lehet csak elfo­gadni, mert viszonylagos. Minél na­gyobb a távolság Bratislava és egy vidéki színház között, annál keve­sebb kritika íródik az ottani előadá­sokról. Ez egy központi kérdéssel is összefügg: a kritikának ugyanis nincs megfelelő intézményes hátte­re. A hivatásos színházi kritika intéz­ményesítésére nemrég került sor, amikor megalakult a múvészetkriti- kai és színházi dokumentációs inté­zet, amely koncepciózusán és szisz­tematikusan figyelemmel kíséri mindegyik szlovákiai színház mun­káját. Több-kevesebb rendszeresség­gel eszmefuttatások jelentek meg a fiatal kritikusokról, nevelésükről, oktatásukról és szakmai fejlődésük­ről. Tény, hogy a múvészetkritika felfrissülése igen lassú. Az okok több dologra vezethetők vissza. Ta­lán sehol a világon nincs erre szako­sodott iskola. A múvészetkritika és az illető művészeti ág történetírása és elmélete között evidens a kap­csolat. Ez azt jelenti, hogy kritikus rendszerint abból lesz, aki jól tájéko­zott az érintett művészeti ág történe­tében és elméletében, s mindezeket az ismereteket képes alkalmazni és felhasználni a kritikaírás megismerő, analizáló, értékelő folyamatában. Érthetetlen okokból következett be, hogy a tanulmányi szakok nyolcadik ötéves tervre érvényes új besorolá­sa alapján a „színházi és filmtudo­mányok“ szakot a Színházművé­szeti Főiskolán megszüntették és a Komensky Egyetem Bölcsészeti Karára helyezték át. Ott jelenleg egyetlen erre szakosodott pedagó­gus sem oktat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogyha eddig a fiatal kritiku­sok gyér számára panaszkodtunk, akkor ezután jelentkezésük hiányát kell majd elviselnünk. A kritika fejlődésére kihat az a légkör is, amelyben ezt a munkát végzik. Feszültséggel terhelt kap­csolatok, negatív jelenségek jellem­zik, s ez sok fiatalt elriaszt ettől a kockázatokkal járó hivatástól. Je­lentős adag önkritikával beszéltek erről maguk a filmesek a drámamű­vészek szövetségének kongresszu­sát megelőző tanácskozáson. A be­számolóban hangzottak el ezek a szavak: , .Sokat beszélünk a kritika válságáról, az értékrend hiányáról, sőt egyáltalán a filmkritika hiányáról. Mondják, hogy a kritika hallgat. Tény, hogy nem nagyon hallatja sza­vát. De mi, filmesek, nem tettünk-e meg mindent azért, hogy valóban hallgasson? Nem volt általunk ele­gánsan elhallgattatva, elkedvetlenít­ve és elriasztva? Hogyan létezhet a kritika, ha sokan közülünk úgy tekintünk rá, mint ellenségre, aki ellen össze kell fognunk. Hogyan működhet a gyanúsítgatás, a bizal­matlanság, az inszinuálás, az elfo­gultság, a rossz szándék és az el­lenségeskedés vádjának légköré­ben?... Természetesen senkinek sem esik jól, ha munkáját bírálják, és fenntartásokat olvas munkájával szemben. Lehet, hogy ellentmon­dásnak tűnik, de a jogos kritikát nehezebben viseli el az ember, mint az elkendőzőt. Éppen azért hat az emberre, mert igaz; mert tudjuk, hogy igaz; mert leleplezett valamit, amit mások elől legszívesebben el­titkolnánk; mert arra kényszerít, hogy saját hibáinkkal foglalkoz­zunk..." Fontos, önkritikus és férfias sza­vak, amelyeket Andrej Letrich film­rendező mondott el. Kár, hogy ha­sonlók nem hangoztak el a színház­művészek tanácskozásán is, hiszen közöttük is sokan vannak, akik a kri­tikát legfőbb ellenségüknek tekintik, amit mindenáron és mindenképpen el kell hallgattatni. A másik oldalon viszont le kell szögezni, hogy a kritikának nem­csak másokkal, hanem önmagával szemben is igényesnek kell lennie. Bizonyos, hogy sok mindent maga­sabb szinten, szakszerűbben és bátrabban kellene elvégeznie. Min­denekelőtt az értékelő szempontjait indokló logikus és meggyőző érve­lés következetességében. Minden kritikai elemzést objektív érveléssel kell alátámasztani. Természetes je­lenség, hogy a múvészetkritikán be­lül bizonyos differenciálódás követ­kezik be. Nemcsak a művészet, ha­nem a kritika is bizonyos ellentmon­dások, nézetkülönbségek közepette fejlődik, mert így dialektikus. Az ilyen nem antagonisztikus ellentmondá­sok feloldásának egyik módja a né­zetek konfrontálása, a vita és a szakmai eszmecsere. Úgy tűnik, hogy ezek pótolhatatlan eszközök az értékelő szempontjainak pontosí­tásához és elmélyítéséhez, s nem helyettesíthetők mással a dramati­kus művészeti ágak széles és szí­nes skálája szocialista jellegének el­mélyítéséhez vezető útkeresésben. MARIÁN MIKOLA (A bratislavai Pravdában janu­ár 6-án megjelent írás rövidített változata) Akkor is, ka nem jó? Színházi előadás gyermekeknek. Zsúfolásig tele a nézőtér, a tanító néniknek már csak pótszékeken jut hely. Amikor szétmegy a függöny, a hangos gyermeksereg nyomban elcsendesedik. Megfogta valamennyiüket a színpad színes világának látványa. Itt-ott még egy „ah“, egy „ó“, egy „jaj de szép“ is felhangzik. Különben csend van, a tágra nyílt szemekben nem kevésbé színesnek tűnnek a megjelenő, a játékot nagy kedvvel kezdő színészek. Néhány perccel később azonban lazulni látszik a fi­gyelem. Az első pillanatok bűvölete szűnöfélben, meg­szokottá válik a (színpad)kép. Tud-e most már a játék olyan izgalmasan alakulni, hogy a gyerekekben ébren maradjon a figyelem? Mert akkor a fegyelemmel sem lesz baj. Nem tud, sok az üresjárat. Amelyet bizony azonnal jeleznek a gyermeknézők, a maguk módján: szórakoznak, nem az előadáson; nevetgélnek, nem az előadáson; itt-ott felugrálnak, csipkedik egymást, az előadás alatt. Hát ezt tovább nem lehet tűrni, rájuk kell szólni. És a tanító nénik rájuk szólnak, keményen. Legyen csend, rend és fegyelem! Egy mukkot se! Még mit mondanának a művészek, hogy ilyen tanítványaink vannak?! Pedig ha tudnák a tanító nénik, amit mellesleg a sokat tapasztalt színészek már sejtenek: nem a gyermekekben van a hiba. Miért csendesedik el az egész nézőtér abban a minutumban, amint vége az üresjáratnak, s újra érdekfeszítövé válik a játék? Bizony, bizony: a hiba az előadásban van, stílusosan szólva, azt kellett volna idejében megfegyelmezni, hogy ne rakoncátlankodjon, ne kínozza a gyermeknézöt holmi üresjáratokkal. Ez az egyik, amit el akartam mondani ebben a kis jegyzetben, a másik meg az: miért kellett mindjárt be­lefojtani a gyermekekbe a véleményt? Tudniillik, emlí­tett viselkedésük - amely egyébiránt korántsem volt olyan szörnyű, amilyen kemény szavakat kapott - nem volt más, mint véleménynyilvánítás. Akarva-akaratlanul ezzel adták tudtára a világnak, hogy nekik nem tetszik az előadás egyik-másik jelenete. Szándékosan használom a többes számot, mert tömeges volt a hangoskodás, nem csupán a „vásott kölkök“ ugráltak, akik egyébiránt máskor is, másutt is. Félreértés ne essék, nem vagyok a fegyelmezés ellen. De az ellen igen, ha még manapság is úgy neveljük a gyereket, hogy pisszenés nélkül, egy kis túlzással, „hátra tett kezekkel“ viselje el, ami nem jó. Félő, ha felnő, nemcsak a színházban marad majd csendben - ahol mellesleg régen nem is olyan rossz szokás volt a hangos véleménynyilvánítás -, az élet más területein sem mer megszólalni. Még valami. Nem tudom, hogy a színházi előadás előtt vagy után beszélgettek-e a tanító nénik a gyerekek­kel a színházról. Egyáltalán, tudják-e, sejtik-e legalább gyermekeink, mi is a színház? (bodnár) Színház az ezüstbányák városában zet erkölcsi próbáját". Ezt a jelensé­get Vampilov ,.erkölcsi provincializ­musnak" nevezi. XXX f, A színház életéről Zdenék Dryét igazgató tájékoztatott:- Általános jelenségnek mondha­tó, hogy csökkent a színház iránti érdeklődés. A televízió és a film nagy vetélytárs világszerte. Mégis, ami a jihlavai területi színházat illeti, a látogatottságot tekintve nincs okunk panaszra. Hétfő kivételével naponta játszunk, csaknem mindig telt ház előtt. Színházunk négyszáz férőhelyes. A szociológiai felmérés szerint 90,6 százalékos látogatott- sági arányról beszélhetünk, ami az 1980-85-ös adatokhoz viszonyítva mérsékelten emelkedő tendenciát mutat. Ezzel számos vezető színhá­zat megelőztünk. Ennek több oka van: egyrészt területi helyzetünknek köszönhető - városunk tulajdonkép­pen három kerület határán fekszik, s az emberek számára a távolság sem elhanyagolható körülmény -, másrészt jól meg tudjuk szervezni a közönség beutaztatását saját au­tóbuszaink segítségével, féláron. A kérdőívek szerint a nézők álta­lában elégedettek a színház reper­toárjával. A műsor összeállításánál figyelembe vesszük a közönség igé­nyeit: cseh és világirodalmi klasszi­kusokat, modern drámákat és zenés vígjátékokat játszunk. Jellemző, hogy a néző a mai életünkről szóló, vidám hangvételű darabokat kedveli a leginkább. Az utóbbi időben Jan Jílek színmüve, az Újra akarok élni talált a legkedvezőbb fogadtatásra, mivel valóban mai témát dolgoz fel: a munkásbecsületröl, az eszmé­nyekhez való viszonyról, az egymás iránti felelősségről szól, de arról is, hogy az ember, sajnos, képes még a hozzá legközelebb állókat is elá­rulni és jóvátehetetlen hibákat elkö­vetni. Ami a színház belső életét illeti, örülnénk, ha színésztársulatunk ki­egészülne néhány fiatal férfi szí­nésszel. 30 tagú társulatunk törzs­gárdája többségében Jihlaván la­kik. Természetes, hogy a fiatal, vég­zős színésznövendékek az önmeg­valósítás nagyobb esélyét látják a prágai vagy a brnói színházakban. Az itteni lakásviszonyok sem éppen kedvezőek. Színészeinknek tehát nem sokat ígérhetünk. Ezért különö­sen örülünk annak, hogy hozzánk szerződött Miriam Chytilová, a prá­gai konzervatórium egyik legígérete­sebb növendéke. Ó játssza a fősze­repet a január végén bemutatásra kerülő Bernards Alba háza-ban, közben vendégszereplésre is alkal­ma van a prágai Nemzeti Színház Kisszínpadán. Évente 300 előadást tartunk, egy évadban 11 darabot tanulunk be, köztük egy-egy mesejátékot. Gye­rekelőadást elvből nem tartunk az iskolai tanítás idején, inkább vasár­nap délelőttönként, esetleg délután ötkor. Tapasztalataink szerint eb­ben az időpontban sokkal nagyobb a színházi előadás varázsa, mert nem kötelező. Külön ügyelünk arra, hogy a nézőteret soha ne ugyana­zon iskola diákjai töltsék meg, lehe­tőleg más-más helyről, kisebb cso­portokban érkezzenek, mert így el­kerülhető az esetleges fegyelmezet­len viselkedés. Úgy érezzük - s ennek leginkább Milos Stránsky színész, a legújabb mesejáték rendezője a megmond­hatója -, óriási különbség a városi és a vidéki gyerekeknek játszani. A lakótelepeken élő gyerekek figyel­mét sokkal nehezebb lekötni. Külö­nösen rossz tapasztalataink vannak a középiskolások, de főleg a szak­munkástanulók viselkedését illető­en, akik általában elutasítóan rea­gálnak még a legszebb jelenetekre is. Néha megdöbbentő a tájékozat­lanságuk, amiről a színház dolgozói­val rendezett beszélgetések alkal­mával is meggyőződhettünk. Minden tőlünk telhetőt megte­szünk a gyereknézők szimpátiájá­nak megszerzéséért, megragadjuk még a legapróbb lehetőséget is. A mesejáték műsorfüzetét például úgy készítettük el, hogy az össze­hajtogatható lap egyik oldalára tár­sasjátékot nyomtattunk, amelyhez már csak néhány figura és egy do­bókocka szükségeltetik, és máris új­ra bejárható a mesehős viszontag­ságos útja, felidézhető és elmond­ható a mesejáték tartalma. Célunk: elérni, hogy a később is hú marad­jon hozzánk a fiatal néző... • A jihlavai színház is nagy sikerrel játszotta Örkény István Macskajáték című drámáját. A képen: Veronika Foreftová és Jana Bittlová HARASZTI ILDIKÓ (Jaroslav Mikuláéek felvétele) ÚJ SZÚ 14 1987.1. 30.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom