Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-30 / 4. szám
s dél- jngeteg f hiány- ly szeri- évültek, nfélébb leírta öt fypantott f)k, hogy emény- .akarok ízexból íze nem |i... sergett, elhábo- ársony- ■nondott in a savetettek ijtott az Elemért nem lehetett félrevezetni. Átlátott rajtam. Gyakorlati kérdésekben Elemér fölülmúlha- tatlan volt.- Kérlek szépen - mondta hűvös, szánakozó hangon -, ilyen piti dolgot még egy kiscsoportos óvodás is tud szerezni. Állj ki a gyár elé műszak- váltáskor, szólíts le valakit. Egy korsó sörért hoznak neked egy táska pogácsaszaggatót. Még a falra is akaszthatsz belőle!-A gyár elé? - néztem rá csodálkozva. - A kályhagyár elé? De hiszen ott villanykályhákat gyártanak... Elemér, mint várható volt, könnyedén letrom- folt:- Az mindegy, ha neked történetesen pogácsaszaggató kell, akkor csinálnak pogácsaszaggatót is. De ha cipőkanál kellene, akkor azt is csinálnának. Úgy látom, nem vagy tisztában a mi dolgozóink képességeivel. Az asztal körül ülők mindannyian bólogattak. Nem akadékoskodtam tovább, a dolog azonban annyira képtelennek tűnt, hogy elhatároztam, még aznap a végére járok. Délután azt mondtam a feleségemnek, hogy levegózni megyek, rosszul érzem magam. Tulajdonképpen nem is hazudkoztam. Ezúttal egy bajuszos, szimpatikus arcú fiatalembert szólítottam meg. Megállt, felhúzta a szemöldökét, aztán néhány másodpercig értetlenül bámult rám, majd mint aki előtt a helyzet hirtelen megvilágosodik, észbe kapott és mutogatni kezdett az utca túlsó oldalára, hogy erre meg arra menjek, és ott találok egy büfét, ahol annyi pogácsát vehetek, amennyi csak kell. Megköszöntem a jóságát, és továbbálltam. Kettő nulla a javamra, Elemérrel szemben, gondoltam. Már azon töprengtem, hogy talán haza is mehetnék, amikor a gyárkapuban két fiatal munkásnő tűnt fel. Ezt a kísérletet - gondoltam magamban - nem csak az indokolja, hogy ezek a kísérleti alanyok rendkívül vonzóak, hanem az a tény is, hogy a pogácsasütés a nők lelkivilágához közelebb áll, mint a férfiakéhoz. Közelebb léptem hozzájuk, s már némi rutinnal kezdtem mondókámba. Alig ejtettem ki néhány szót, a legnagyobb csalódásomra az egyik - ébenfekete hajú és erősen rúzsozott szájú hölgy - felháborodva nekem támadt:- Aszfaltbetyár! Nem szégyened magad?! Ilyen ócska szöveggel jössz? Legalább annyi Zava- i bújtam pák úgy irolta, elhúzta en, aki Inek jó L fel egy a kezé- nlokon, Ion. De jak rám, llítottam |el, mint asütés, és vagy |kötényt nindent tam, mert volt bennem némi szorongás. Utoljára az első randevúm előtt éreztem magam ilyen izgatottnak és ilyen bizonytalannak. Felfoghatat- lannak tűnt számomra, hogy én most kisétálok a gyárhoz és odaállok valaki elé azzal a kéréssel, hogy csináljanak nekem a gyárban egy pogácsa- szaggatót ... De sikerült legyőznöm ellenérzéseimet. Fél háromkor, amikor megszólalt a gyári sziréna, s kinyíltak a hatalmas kapuk, bátorságomat összeszedve odaálltam a kifelé hömpölygő tömeg elé. A szívem a torkomban dobogott, s ha nem látom magam előtt Elemér lenéző mosolyát, ha nem hallom fülemben gúnyos nevetését, akkor bizony gondolkodás nélkül sarkon fordulok. Néhány másodpercig tartó helyzetfelmérö vizsgálódás után egy tekintélyes külsejű, idősebb férfit szólítottam meg:-Mi?... Pogácsaszaggató?! - meredt rám olyan barátságtalanul, mintha a fizetését kértem volna tőle. Zavaromban motyogtam valamit, aztán lángoló arccal elsomfordáltam. Tudtam, Elemér mit mondott volna most: egy kísérlet nem kísérlet. S ebben igaza is van, mert egyetlen esetből valóban nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Tettem néhány lépést, aztán vidámságot erőltetve magamra újra próbálfáradságot vehetnél, hogy tisztességesen leszólítasz! ... Habogtam valami bocsánatfélét, és gyorsan lehúzódtam a járda szélére, hogy kissé kifújjam magam. Mondanom sem kell, hogy belsőmben heves érzelmek dúltak, s azt is be kell vallanom, hogy egyik sem volt köztük, amelyik ne a mindentudó Elemér barátom ellen irányult volna. No várj csak, hajtogattam magamban. Majd adok én neked pogácsaszaggatót is meg cipókanalat is, csak találkozzunk. Éppen indultam volna hazafelé, amikor egy súlyos kéz nehezedett hátulról a vállamra. Hátrafordultam. Egy borostás arc nézett rám.- Tényleg pogácsaszaggatót akar? - kérdezte. Meglepetésemben hirtelen szóhoz sem tudtam jutni. Csak bólintottam.- Akkor menjen át oda - intett az utca túloldalán lévő kocsma felé -, és kérjen gyorsan egy nagy fröccsöt. Mire kikéri, én is ott leszek a pogácsaszaggatóval. Hitetlenkedve néztem utána, de azért szót fogadtam. Csak nem lesz mégis igaza Elemérnek? Rendeltem két nagyfröccsöt és vártam. Újdonsült ismerősöm nem csapott be. Ot percet sem vártam, amikor feltűnt a kocsma ajtajában. Meglátva előttem a poharakat, elégedetten elvigyoro- dott, aztán a zsebébe nyúlt és szó nélkül elém tett egy kerek kis mütyürt. Pléhból vagy bádogból készült kis semmiség volt, de mi úgy néztünk rá mind a ketten, mintha attól félnénk, hogy a következő pillanatban elugrik. Csak nehezen tudtam megszólalni.- A gyárból van? - kérdeztem gyanakodva. Ismeretlen jótevőm nem válaszolt rögtön. Borostás arcára titokzatos, sunyi mosoly ült, majd húzott egyet a fröccsböl. Szkukálek Lajos illusztrációja- Ugyan öregem - nevetett -, mit képzelsz? ... Otthonról van az asztalfiából. Itt lakom pár lépésre - mutatott bizonytalan irányba a poharat tartó kezével. - Gondoltam, ha neked annyira kell az a nyavalyás pogácsaszaggató, akkor egye meg a fene! Mi majd csak megleszünk valahogy nélküle is. Nem igaz?... A magyarázat annyira kézenfekvőnek látszott, hogy több kérdésem már nem is lehetett. Csak álltam és tekintetem a pogácsaszaggató meg a fröccs között ingázott. Hát igen, mit is szólhattam volna ennyi önzetlenség, ennyi segítőkészség láttán? tóttá volna az időt. A perceket [lesték. Aztán elindultak gyalog. kés még így is egy óra előtt odaértek.- Kérem, föúr- mondta Faze- »kas néni a pincérnek -, nekünk Ima itt családi ebédünk lesz, nem tudja, melyik asztalnál? A pincér elnézően mosolygott.- Rögtön - mondta -, küldöm ! a főnököt. Ebben a pillanatban lépett be lánya, a veje és az unokája, hangos üdvözlés után a vő, örökké mosolygós arccal, oda- | súgta a feleségének: Üljünk le, gyorsan, nincs | foglalt asztalunk. ■ Hogyhogy? - döbbent meg f Icuka.- Az egy húszassal többe kerülne. Sziszegés, szipogás, székto- I logatás, aztán fölényeskedő | hangon Icuka szól a pincérnek, hogy még ketten jönnek, szóval, hogy még két széket hozzanak az asztalhoz. A pincér, ugyancsak fanyarul mosolyogva, ajánlotta a nagy asztalt, enyhe cél- I zással, hogy az árak ott is hasonlóak. Átültek. És jött Géza a nyafka / kis feleségével. A Géza, a bá- ' tyuska, ahogy Icuka nevezte. Kirobbanó kacaj kísérte, azt pedig ördögi nevetés. Majd feldöntöt- ték az asztalt üdvözlés közben. A pincér félrehúzódott, megvár- ' ta, hogy elcsendesedjen a viharos üdvözlés, aztán az asztalhoz ■ lépett.- Parancsoljanak - osztotta szét az étlapot.- Nekem, fiam, nem étlap kell, hanem kaja. Illetve előtte egy cseresznye, utána egy sör, aztán borjúpörkölt, és jó vörös bor. Érti ugye, - csippentett a pincérre Fazekas.- Na de apuka - háborodott fel ícuka.- Igaza van apus - kontrázott a fia. - Együtt tartunk.- De Géza, itt családi ebédről volt szó, nem vedelésröl és za- bálásról.- Apjuk, miért kérsz te sört meg cseresznyét? - kérdezte Fazekas néni vicsorgó férjét.- Mert megkívántam. Érted? Mert ha téged kívánlak meg, akkor nem kívánom a sört, haha- hahaha - kacagott, fogatlan Ínyét a fénybe vetve. - Úgy látszik, most inkább a sört kívánom.- De apuka... Főúr, legyen szíves, hét ragut és sertésbordát hozni. Kérek hozzá uborkasalátát.- Nem kérek ragut, sem bordát - kiáltotta az öreg Fazekas. - Sört és borjúpörköltet adjon! Ica sápadozott. A férje közelebb hajol: legyen meg az öreg kívánsága, súgta. Icu bólintott. Kért, amit az apja rendelt. De erre fellázadtak a többiek is. A lárma elviselhetetlen lett. Csak a pincér maradt nyugodt, aki felírt, meg lehúzott egy sort, és a végén mégis mindenki elégedett lett. Fazekas mohón kapott a sör után. . - Apa, úgy iszod, mintha sosem ittál volna - sziszegte a lánya.- Hát már hogyne, hiszen Géza is az enyémre pályázik. Meg az a hidegvérű férjed is. Miért nem kér ő is egy üveg sört?- De apu, vendéglőben vagyunk.- Na és?-Tudod, hogy ez mennyibe kerül?- Persze, persze, ó hogyne tudnám - mondta, miközben a levest szürcsölte. De abba kellett hagynia, mert rászólt a felesége, a lánya, meg a menye is, hogy kicsit halkabban fogyassza a levest. Rendben, gondolta Fazekas, és ledobta a kanalat. Vedelte a sört. Még hangosabban, mint a levest.- Hogy vagy, mérnököm? - kérdezte gúnyolódva sógorát Géza, a statikus.- Kösz, kösz - nyögte vigyorogva. - összejöhetnénk már egyszer.- így igaz. összejöhetnénk. De nálatok csak államilag szentelt víz van. Abból pedig nem kérek. Érted? A tejivók meg a falmelléki vízivók a legször- nyúbb emberek. Kegyetlenek, kíméletlenek, nincs bennük érzés más ember iránt. Én ezt tudom. De most kuss - vicsorította fogait.-De sógor... Nem tudta befejezni. Az öreg Fazekas megint huncutkodott: unokájának egy gint kért, a saját zsebére, de mivel nála soha egy fillér nincs, a feleségétől kért egy százast, aki a döbbenet után majdnem a tányért verte a fejéhez. A pincér riadtan szemlélte a családi ebédet. Alig várta már, hogy intsenek neki:- Fizetünk! És intettek. És fizettek. Annyit, hogy a pincér nem köszönt, és nem segített feladni a kabátot.- Anyuci, ugye jó volt? - csi- csergett Icuka. - így legalább nem kellett főznöd, és Gézának sem - intett az utált sógornő felé. Csak apuka ne vedelt volna any- nyit. Most, mikor tele vagyunk adóssággal... tudja, anyuka, a nyaraló miatt. Fazekas döbbenten állt és hallgatta a beszélgetést. Iszonyatos kéz szorította meg a gyomrát. A fal felé kellett fordulnia. Hányt, öklendezett.- Egy százast! Adj egy százast! - kiáltotta a feleségének. Fazekasné, akit eddig hidegen hagyott férje viselkedése, riadtan lépett roskadozó férjéhez.- Úristen, mi történt veled?- Semmi - mondta Fazekas nagyokat szusszantva. - A családi ebédet visszaadtam. Menjünk, melegítsük meg a paprikáscsirkét. Az öreg anyóka boldogan karolt férjébe. Még gyermekeitől sem búcsúzott. Csak pápát intett. DÉNES GYÖRGY Szárnyszegetten Hány zuhanás, hány rettenet alakította sorsomat. Hányszor ébredtem összetörtén, emlékeztek-e még, egek? De lábra álltam s elindultam. Ifjú tavasz dobolt megint. Éltem magamért. Másokért. Törvény ellen. Törvény szerint. Valahol mégis elejtettem fűzfa-furulyám. A csodát. Reményemet ejtettem el, mellyel hajdanán útra keltem. Séta esti szürkületben Elmúlt a nyár. Ne kérdd, mi jöhet. A zöld ösvényen hallgató kövek. E némaság a szívben is kiált, de nem tudod: életet, halált? Visz a lábad, lábadat az út, fogyó időre keresel tanút. Bokrok, fúcsomók lesik léptedet, ahogy bizsergő véred égeted. A domboldal meghitten fogad, kezes fuvallat nyalja arcodat. Nézd az eget, milyen messzi már, röppenj föl, lélek, fekete madár! v
