Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-30 / 4. szám

I nozemcev Aljoska későn nősült - legalábbis a szülei szerint. Eleinte tetszett nekik, hogy Aljos­ka olyan komoly, szorgalmas, jól tanul. Sok barátja volt, eljártak Aljos- kához az osztálytársnői, később a kolléganői is. Mindig akadt köztük szimpatikus. Kapitolina Grigorjevna mindegyiket jól megnézte, mind­egyikkel megismerkedett. Amikor Aljoska még óvodás volt, Inozemcevék állami lakásban lak­tak, aztán vásároltak egy egyszobás szövetkezeti lakást - az elsők közül, az olcsóbbakból. Később úgy hatá­roztak, vesznek egy kétszobás la­kást, ám amikor a fiuk felnőtt, már az is szűkösnek tetszett. Alekszej kitüntetéssel végezte a főiskolát, egy jól menő üzemben kapott állást, minden a legnagyobb rendben ment, de az idő sem állt meg. És a szülök kezdtek nyugta­lankodni: mikor lesz már unokánk? Persze, ezt nem mondták ki kere­ken, csak célozgattak, Aljoska azon­ban mintha nem értette volna. Voltak nóismerósei, de valahogy úgy: ez a barátnőm, emez - a bará­tom felesége. Volt ugyan egy permi lány, Ánya, nagyon tetszett a szü­lőknek is. Alacsony, kedves, barát­ságos. Azt lehet mondani, minden ünnepet, születésnapot náluk töltött, már szinte családtagnak számított. A szülök próbálták rábeszélni fiu­kat: ne húzd az időt, hol találsz még egy ilyen lányt! És titokban beadták a kérvényt lakásra, egyelőre csak egy egyszobásra, merthogy négyük­nek már valóban kicsi lesz ez a mos­tani lakás. A fiú csak nevetett, leintette a szüleit, és minden maradt a régi­ben. Aztán Anyát elküldték egy hosszabb szolgálati útra, már egyre ritkábban jött, aztán végleg elma­radt. Kapitolina Grigorjevna megpró­bált ugyan a bizalmába férkőzni, szövetségre lépni vele, de nem sike­rült. Ánya húzódozott, himelt-há- molt, aztán a kapcsolat teljesen megszakadt. Talán már két év is eltelt, amikor Aljoska bejelentette:- Készítsetek holnapra valami harapnivalót, vendéget hozok. A szülök elcsodálkoztak:- Vendéget?- Igen, az egyik barátnőmet. És elhozta. De már nem Ánya volt. Aljonka. Ám nemcsak a név különbözött. Ez a lány már egészen más volt - magas, szőke, festett, de csak módjával. És dohányzott! Ha­mutartót nem találtak a házban, va­lahová elkeveredett, így aztán a lány, hosszú, rózsaszínű körmé­vel, egy kistányérra veregette a ha­mut. Udvarias, de tartózkodó volt. Aljoska elment vele sétálni. Vale- rij Gyenyiszovics ez alatt mégcsak nem is beszélgetett róla feleségével. Elmosogattak, aztár> leültek a tévé elé. Még a Szpartak-Torpedo utolsó harmadát is megnézték. Aljoska későn jött haza, jókedvű, de kissé zavart volt. Megkérdezte vidáman:- Na, tetszik? Mert bemutatni hoztam. Nősülök! - nevetett.-Tréfálsz? - kérdezte az anyja csendesen, pedig tudta, hogy igaz. - Hiszen ti is ezt akartátok! A lakodalmat az Ifjúság kávéház­ban rendezték. A vendégek többsé­ge fiatalember volt, de akadtak kö­zöttük idősebbek. Megjelentek Al­joska főnökei, akik nagy elismerés­sel beszéltek a vőlegényről. A meny­asszonynak csak az egyik nagy­bátyja jött el - hamar leitta magát; meg Aljonka egyik dédnagyanyja. Ő is, Inozemcevék is, csaknem fölös­legesnek érezték magukat. Az apa egy gyönge pillanatában elérzéke- nyült, búcsúbeszédbe kezdett a fia­talok felelősségéről, amellyel a tár­sadalomnak tartoznak meg egymás­nak, de aztán elsírta magát, egy szavát sem lehetett érteni. A fiatalok megkapták az egyik szobát. Az együttélés csaknem nor­málisan, emberi módon kezdődött. Valerij Gyenyiszovics azonban ha­mar észrevette, hogy Aljonka - ha­csak lehet - igyekszik kerülni a velük való találkozást. Kapitolina Grigor­jevna tegezte a menyét, kérte, szó­lítsa ót mamának, de az valahogy idegenkedett a családias megszólí­tástól. Elérkezett a szövetkezeti lakások átadásának ideje. A szülők még ab­ban a reményben kérvényezték a la­kást, hogy Aljoska Ányával fog ben­ne lakni. A különböző cserék, átköl­tözések során úgy adódott, hogy a fiatalok csakugyan abban a tömb­ben kaphattak lakást, ahol a szülők is laktak. Enhek ellenére, amint ha­marosan kiderült, látogatásaik egyre ritkultak, nyilvánvaló volt, hogy Al­jonka fékezi a jó kapcsolatok fenn­tartását. De amikor mégiscsak el­mentek, mindenki kedves, figyel­mes, udvarias volt. Aljoska kutatott a régi könyvei közt, állandóan kere­sett valamit, s ha megtalálta, boldo­gan mosolygott. Aljonka egyszer megelégelte ezt és fölhördült:- Miért nem hozod őket haza? Aljoska nem akarta, számára ez így volt érdekes. Egyszer, amikor még együtt lak­tak, eljött Aljonkához barátnője, Gyinka. Leültek a konyhába teázni. Aljoska és az apja nem voltak ott­hon. Kapitolinát nem kínálták meg, ó csak nyugtalanul járkált a szobá­ban. De tíz percnél nem bírta tovább. Kijött.- Á, teázgattok? Aljonka egy szót sem szólt. Gyin­ka hívta:- Üljön le közénk, Kapitolina Gri­gorjevna. Elfogadta a meghívást. Gyinka mesélt tovább.- Pénteken már csak a nyaralóba igyekszik a szüleihez. Elfáradtam, mondja, szeretném jól kialudni ma­gamat. És csak menekülne. Nem hogy a gyereket is vinné magával. Azt nem! Egyenesen a munkából...- Most mind ilyenek - nevetett Aljonka. Kapitolina csak hallgatta, nézte őket.- Lehet - folytatta Gyina. - Pi­henni csak külön-külön lehet. Nem, nem zülleni jár. Glasa néni gyakran mondja: „Figyeld meg, biztos valami nőhöz jár!“ De én kezeskedem érte, hogy nincs senkije. Ám teniszre min­dig van ideje.- Ideje? - szólt közbe Kapitolina. Gyina sajnálkozva nézett az idős asszonyra.- Igen, ideje. - Aztán mindketten rágyújtottak. - Új főnököm van - folytatta Gyina. - Csinos, fiatal. És képzeld, kiderült, hogy agglegény. De rá sem néz senkire. így aztán elneveztük „az agglegények patró- nusának“. Jót nevettek.-Ez aztán a főnök - dicsérte Aljonka. - Jobbat kívánni sem lehet.- Gyinocska - szólt közbe Kapi­tolina. - Hogy van Szveta? Szveta Aljosa osztálytársa volt és abban az időben Gyinával barátko­zott.- Elvált. Ö akarta Így. Nem, a fér­je nem iszik. Nem. Csak olyan in- gyenéló, érti? Mit bánja ő, hogy van gyereke! És kell is valakinek olyan apa! Szvetka föl sem veszi. Azt mondja, nem akarok semmi mást, csak élni akarok. És nincs igaza? Este, amikor lefeküdtek, Kapitoli­na mindent elmesélt a férjének.- (gy van a mienk is - sóhajtott elkeseredetten. - Hol a nagyanyjá­hoz megy, hol a barátaival szórako­zik. Beszéli vele, Valera.- Én? Hát mit képzelsz? - De aztán föleszmélt. - Hát mi nem így voltunk? - És átölelte Kapitolinát. Fél év telhetett el ettől a beszél­getéstől. Aljonka nem volt otthon, így Aljoska átjött megvacsorázni. Valerij Gyenyiszovics intett a fele­ségének, és amikor magukra ma­radtak, mélyen a fia szemébe nézett és megkérdezte:- No, fiam, hogy éltek?-Jól, apám. Minden rendben van.- És a disszertációd?- Már majdnem kész vagyok vele.- És otthon?- Otthon is minden jól megy.- Fiam, szeretném, ha megérte­nél - mondta kicsit nehézkesen, akadozva Inozemcev. - Mi már ugye, öregszünk. No várj, várj, fiata­lodni nem fiatalodunk. Hogy is gon­doljátok majd azzal?... Tudod, ne­künk is örömet szereznétek, mind­járt örömtelibb lenne a mi életünk is.-Ugyan, apa, hagyd ezt... Majd mindennek eljön a maga ideje. Nem lehet egy asszonyt csak úgy kezelni, mint valami unokákat produkáló be­rendezést. Az idősebb Inozemcevnek várat­lanul kedve támadt rágyújtani, pedig már húsz éve nem dohányzott.- Hát ha így nem akarod, akkor vedd úgy... úgy társadalmi szem­pontból. - Intett a kezével, mintha füstöt hajtana szét. - Mi sem csele­kedtünk jól, nem egy gyereket kellett volna nevelnünk. Dehát, nehéz idő­ket éltünk. Ide figyelj: az én szüleim három gyereket hoztak a világra. Anyádnak három bátyja volt! Tehát- két családban hét utód. És mi csak tégedet. Ti meg a nullánál tartotok. Hogy fog ez végződni?-A demográfiai megfigyeléseid kitűnőek, apa. De ne nyugtalankod­jatok, minden jó lesz.- És hogyan éltek? - szólt várat­lanul az apa.- Kitűnően.- Segít neked?- Természetesen. Hogy képze­led? És én is neki. Kapitolina benézett a szobába:- Milyen vita van itt? Valera, nyu­godj meg. De az öreg Inozemcevet mát nem lehetett megállítani:- Miért jártok hozzánk olyan ritkán?- Nincs időnk, apa. Komolyan.- És minket miért nem hívtok meg soha? Aljoska ezen a kérdésen megle­pődött, zavarba jött.- Valóban... Ugyanazon oknál fogva. Nincs idő. Más oka nincs.- Mi segítenénk nektek, ebben biztosak lehettek - szólt közbe Kapi­tolina.- Miben? Megírnád a disszertáci­óját? - kérdezte az apa.- Éhes vagy? - kérdezte Aljosa a belépő Aljonkát. Az csak mosolygott:- Értekezés után?- Ülj le, öntök teát - kínálta az anyósa.- Nincs időnk! - folytatta hangos méltatlankodását Valerij Gyenyiszo­vics. Aljonka meglepetten nézte öt.- Nincs időnk! Érdekes. Régen volt időnk mindenre: sétálni, meccsre járni, látogatóba, moziba. Csóna­káztunk is. De régen minden más­képp volt. Régen, még a hatvanas években is, ha mondjuk a jégko­rong-kapust le kellett cserélni - né­zett Kapitolinára az apa - a bemele­gítésre volt tíz perc ideje. Teljes tíz percig melegíthetett és a játékostár­sai gyakorolhattak. Értitek? És most- egy másodpercnyi időt sem kap­hat. Bejöttél - állj a kapuba és játssz! Áz élet nem vár, nem kegyel­mez senkinek, nem túri a lassú tem­pót. Nincs idő! Megdöbbenve nézték és hallgat­ták az apa szónoklatát.- Ez szép monológ volt, apa! Még egy esztrádműsorban sem vállánál vele szégyent! És ami a fő - igazad van! Mert valóban nincs idő. Figyelni kell az idő szavát. És nekünk most, például, nincs több időnk. Muszáj mennünk.- Ej, rafinált vagy te, Aljoska!- sóhajtott az apa és váratlanul hozzátette: - Azért játszottak vala­mikor álarc nélkül a kapusok. Ma már ezt el sem tudjuk képzelni... Janiga József illusztrációja Amikor a fiatalok elmentek, Ino- zemcevék elmosogattak, és leültek a tévé elé... BELLUS IMRE fordítása É ppen a presszóban ültünk, szokás előtti kávénk mellett, mikor a n munkahelyi pletyka után a szó váratlanul: cikkekre terelődött. A halk csevegésből ei ben élénk vita kerekedett. Kollégáim felh egymás szavába vágva sorolták a legkülc hiánycikkeket. i Jolika például, amikor senki sem al meghallgatni, még fel is állt, nagyot szy füstszűrös cigarettájából, és így szólt: 1 - Ide figyeljetek!... Olyat már hallottat^ ebben a városban évek óta nem kapni k dobozos Spartát? Évek óta!... Ha nem másra fanyalodni, kénytelen vagyok a t hozatni...- Az semmi! - ugrott fel Ernő. - Én fél é tudok összecsukható kempingbiciklit ven Béla, aki hétvégi házat épít, azon ks; hogy hiába kutat palaszög után, Elemért rodottan panaszolta, hogy nem kap lila b huzatot a Simca ülésére. Már mindenki i valamit, csak én húzódtam meg szerény! rokban. A többiek sürgető pillantásokat felém, de hiába, nekem semmi sem i eszembe.- Elemet zsebrádióba!- Medvecukrot! 1- Halbicskát!... < Mondhatom, kínosan éreztem magarr romban legszívesebben az asztal alá volna. Bezzeg Elemér elemében volt, c villogott. Mikor már aJtizedik hiánycikket hirtelen hozzám fordult, gúnyosan a szemöldökét, és így szólt:- No lám, te vagy közöttünk az egye mindent meg tud venni. Hát igen, kapcsolatai vannak... Elöntött a düh. Az ajtóban ekkor tűni kisfiú, jókora töpörtyús pogácsát tartva^ ben. Mintha a múzsa csókolt volna ho felkiáltottam:- Pogácsaszaggató! , Mámorosán néztem végig a kollégái nem volt különösebb sikerem. Úgy bámul mint egy frissen érkezett marslakóra.- Pogácsaszaggatót nem kapni - á olyan merészen és olyan meggyőződés! akinek legnagyobb szenvedélye a pogác; hétvégeken, mikor más férfiember kertet az autóját bütyköli a garázsban, én fehér kötök magam elé, és kipirult arccal, J fölülmúló élvezettel pogácsát sütök. J kér­Ma kell A telefon berregett. Faze­kas néni izgatottan sza­ladt ki a konyhából, s kapta fel a kagylót. Közben csak arra gon­dolt: teremtőm, ki lehet az vasár­nap kora reggel.-Halló, itt Fazekas lakás... Hogyan? Jaj, te vagy az, kislá­nyom? Értem, értem... Hát per­sze, hogy örül ö is. Ott leszünk. Szervusz. Fazeka ásítozva ténfergett ki a belső srobából.- Ki az ördög volt az? dezte morcosán.- Ki, ki. Hát az Icuka. családi ebéd lesz. Nem főznöm.- Hűha! Ö fog főzni?- Dehogy. Vendéglőbe hívtak bennünket. Egy órára.- Azért főzd meg a paprikás­csirkét. Jó lesz vacsorára. Per­sze friss galuskával.- Istenem, neked is csak a hasadon jár az eszed - legyin­tett Fazekas néni, és visszament a konyhába. Onnan kiáltotta: - Már félig kész, te álomszu­szék. Az öreg Fazekas dünnyögött valamit, aztán visszament a szo­bába, lefeküdt és olvasgatott. Még tizenegy óra sem volt, ami­kor lármázva becsörtetett a fele­sége: ( - Még mindig fekszel? Iste nem, hát nem érted, hogy Icuká- ék családi ebédre hívtak ben­nünket egy órára?- Hol van az még - legyintett az öreg.- De vendéglőbe megyünk. Oda nem akárhogyan kell öl­tözni. És készülődni kezdtek. Tizen kettő alig múlt el néhány perccel már indulásra készen álltak. Tü-j relmetlenségük mintha megáll 1 \ I 1 í

Next

/
Oldalképek
Tartalom