Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-23 / 3. szám
A fiatal újságíró kábultan lépett ki a főszerkesztő szobájából. A megbízatás, amit kapott, büszkeséggel, de egyben félelemmel töltötte el. Kezdő volt, még híján az igazi riportert jellemző fesztelenségnek. A puszta gondolatra, hogy ötvenedik születésnapja alkalmából egy olyan kivételesen nagy férfiút kell meginterjúvolnia, mint dr. Bordély Ferenc, összeszorult a torka. Azt, hogy Bordély akadémikus milyen nagy ember, mi sem bizonyította ékesebben, mint az, hogy egész sereg állásban küzdött és harcolt a szocializmus építéséért. Ő volt a Településlélektan tanszékvezető tanára az egyetemen, a Településtörténeti Intézet igazgatója, a Településszociológiái Társaság vezetője, a Szocialista Településtudományi Szemle, valamint a Településtörténeti Dokumentumok főszerkesztője. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Egy ennyire elfoglalt embert megtalálni is bajos, szóra bírni még inkább. A tetejében a főszerkesztő a lelkére kötötte, hogy ne telefonáljon, mert a nagy embert idegesíti a csengetés, a lakásán pedig csak végső esetben keresse, a nagy ember ugyanis nem szereti, ha pihenés közben zavarják. Az újságíró először az egyetemre ment. Hamarosan megtalálta a Település-lélektani tanszéket. Néhány diák álldogált az ajtó előtt. Mondta, hogy a professzort keresi. Amazok a fejüket rázták, hogy a nevét nem ismerik forduljon az adjunktushoz.- Bordély? - visszhangozta az adjunktus. - A név ismerősen hangzik. De annyi bizonyos, hogy nem ismerem. Igaz, hogy csak két éve vagyok itt. Menjen' a másik szobába, Nagy profesz- szor úr talán többet tud, mint én.- Már hogyne ismerném Bordély akadémikust!-Talán útbaigazíthatna, hogy hol találnám meg?- Nézze, kérem, hat esztendeje én adom elő a településlélektant, ez alatt az idő alatt egyszer sem volt szerencsém találkozni vele. Hallottam róla, hogy 6 a tanszékvezető profesz- szor, ennél többet azonban nem tudok. Forduljon a gazdasági osztályhoz, ott mindenkit nyilvántartanak, aki az egyetem kötelékébe tartozik.- Hát, kérem szépen - mondta a gazdasági igazgató Bordély Ferenc akadémikus az illet- ményi listán nem szerepel. Ha tanszékvezető, akkor bizonyára társadalmi munkában az. Az újságíró igen értékes értesüléseket szerzett a településszociológiái Társaságnál, a Szocialista Településtudományi Szemlénél, magát a professzort azonban nem látta, sőt nemcsak ő maga nem látta, de nem találkozott mással sem, aki látta volna. Az első nyomra a Település- történeti Dokumentumok szerkesztőségében akadt, a tiszteletdíjak listáján.- Százhúszezer forint?! - csillant föl az újságíró szeme. - Most már mindent értek! Nyílván e korszakalkotó mú kedvéért hanyagolta el a kiváló akadémikus az egyetemet s a többi intézményt. Láthatnék egy példányt a nagy műből, melynek Bordály akadémikus a szerzője?- A könyvet az intézet tagjai írták - világosította fel a felelős szerkesztő -, Bordály akadémikus egyetlen sort sem írt... Az Újságíró közbe akart szólni, de a szerkesztő hallgatásra intette.- Kérem, ne vonjon le ebből a tényből téves következtetést. Bordály professzor a kollektív szocialista szellemi alkotás új módszerét dolgozta ki. Ez a kiadvány brigádmunkában készült, s a brigádnak Bordály akadémikus a vezetője. Egy brigád KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL* um EMBER vezető nélkül éppolyan, mint a hajó kormányos nélkül.- Nagyon szép gondolat - bólintott az újságíró. - És hány kötetre tervezik a településtudományi dokumentumokat?- Nem tudnám megmondani. Tessék talán a Településtörténeti Intézetben érdeklődni.- Remélhetőleg magával Bordály akadémikussal is találkoz- hatom ott. A szerkesztő tagadólag csóvált fejet.- Nem, kérem, Bordály akadémikus sohasem tartózkodik az intézetben. Még a fizetéséért sem megy be maga, a hivatalsegéd viszi a lakására. Az újságíró közbe akart szólni, de a szerkesztő hallgatásra intette:- Kérem, ne vonjon le ebből a tényből téves következtetést. Bordály professzor az egyszemélyi távirányítás különleges módszerét dolgozta ki. Hallott bizonyára arról, hogy a repülőket radarral irányítják. Ugyanezen az elven nyugszik Bordály akadémikus újítása is. Az újságíró buzgón jegyzett, majd megkérdezte, hogy nem tudhatna-e meg valamivel több részletet a nevezetes újításról.- Csak magától Bordály akadémikustól. Az eljárásnak ugyan számos híve van, főleg az egyetemi tanárok és akadémikusok között, de a legtökéletesebb mégoldás Bordály nevéhez fűződik. Ezt még az ellenségei sem vonják kétségbe. Miért ko- morodott el?- Hogyne komorodnék el, kérem. Egy sereg felfedezés, újítás, amelyek mögött egy zseni áll, aki láthatatlan. S egy láthatatlan embert a legügyesebb riporter sem tud meginterjúvolni, hát még én, a kezdő!- Nézze, kérem, nekem ugyan nincsen meghatalmazásom a közlésre, de ön oly rokonszenves és oly ügybuzgó, hogy remélem, nem él vissza a bizalmammal. Menjen a Tudományos Akadémiára, az akadémiai titkár majd útbaigazítja. De el ne árulja, hogy én küldtem oda. Türelmetlenségében az újságíró taxiba ült, negyedóra sem telt el, már a titkárnál volt.- Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte az.- Bordály akadémikus ötvenedik születésnapja alkalmából riportot szeretnék írni a lapunkba. Megtudhatnám, hogy mikor hol találhatom? A titkár intett, hogy mi sem természetesebb, majd elmerült egy előjegyzési naptár tanulmányozásában.- Most május van - mondta Bordály akadémikus legutóbb januárban járt itt. Legközelebb november 3-án jön ide. Ha látni kívánja, jöjjön reggel hétkor, s akkor esetleg délután négy órakor sorra kerül. Meg kell b azonban mondanom, hogy ezt nem garantálhatom. A fogadási idő egy óra, s az érdeklődés óriási. Az újságíró mélyen, reszketőn felsóhajtott.- Késő. A lap nem várhat a riporttal. A titkár tovább lapozogatott.- Nézzük csak, nézzük csak, hátha akad valami más lehetőség. A júniust az Egyesült Államokban tölti - az indián települések mindig nagyon érdekelték. Onnan Stockholmba utazik- lapp települések, Milánóba- longobárd települések... Aztán egy kis pihenés következik a Kanári-szigeteken... De van itt valami, ami magának való.- Micsoda? - kérdezte az újságíró mohón.- Augusztus ötödikén délután hat órakor a bécsi Hochhausban lesz. Felugrik Bécsbe és elfogja. Az újságíró csüggedten rázta meg a fejét. A titkár széttárta a karját, majd utánarohant , a távozónak.- Adok egy tippet. De el ne áruljon, mert az állásommal játszom. öt perc múlva indul a hivatalsegéd Bordály akadémikus fizetésével. Szegődjék a nyomába. Pszichológiailag is ez a legalkalmasabb pillanat az akadémikus megközelítésére. Amikor a fizetését számolja, egy kissé mindig ellágyul. jgy jutott be az újságíró Bordály akadémikushoz: karosszékben ült, kék-bordó csíkos, angol gyártmányú dressinggownban, lábán indián mokasszin... A pizsamám római, az alsónadrágom párizsi, a zoknim dán... - jegyezte meg félhangon szelíden. Majd, hogy megpillantotta maga előtt az ismeretlen embert - bocsánat - mondta azt hittem, az Akadémán vagyok, ülésen. Nem, a nagy ember így, közvetlen közelből, a maga göm- bölyded kövérségében egyáltalán nem hatott rémítőn. Olvadó, vajszerú mosolyával inkább kenyérre kenhetőnek látszott, ha egy akadémikussal kapcsolatban szabad ezt a kifejezést használni. Viselkedése megerősítette a látszatot, készségesen és őszintén válaszolt a kérdésekre. Elmondta, hogyan kezdett tárgyával foglalkozni, hogyan lett váratlanul, úgyszólván csoda folytán egyetemi tanár, akadémikus, mindent elmondott. Az újságíró pedig kérdezett - jegyzett, kérdezett - jegyzett. Mielőtt elment volna, még megkérdezte:- Milyen felfedezésben látja tudományos munkássága legmaradandóbb értékét? Bordály akadémikus egy darabig szabadkozott, szerénykedett, de aztán mégis megszólalt:-Tudományos munkásságom legfőbb újságát körülbelül így fogalmaznám meg: Az emberi település egyidejű magával az emberiséggel. Mert mielőtt az ember megjelent volna a földön, sehol sem találjuk nyomát az emberi településnek. Tehát nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az emberi település oly szorosan vett és sajátosan emberi tény, hogy ember nélkül emberi települést a legvadabb fantáziával sem tudnánk elképzelni. Ezt az igazságot első ízben én öntöttem szavakba. Az újságíró több ízben méghajolt, megköszönte Bordály akadémikus szívességét, bocsánatot kért a zavarásért. A riportot még aznap benyújtotta a főszerkesztőnek. Mosolyogva ment be a főszerkesztő irodájába, mosolyogva jött ki. Ezért nem érti még máig senki, hogy miért vált meg oly váratlanul a pályától, s most miért árul borotvaszappant a Fény utcai piacon. ' Nyolcvanéves az író Mikor Jimes újra ec dett és elment ház« találkozzon, a Moldva^ temberi nap fogadta, fény, a nyár utolsó üdvj Az ilyen verőfényea megkönnyebbülést jele ben könnyen vett led szétoszlottak, a nyom) a vénasszonyok nyarJ gében. j Elment Hanáért. napos. A parkban, a fák és zott a kezük és a szere beszélt a viszontlátás, gáról. Mindketten úgy éré tértek vissza, borús, ; a magas hegyek vagy t láthatták az eget.- Menjünk csónaké; - Az idén úgyis utoljár- Jó... - egyezett mosollyal. - Megyünk- Hogy el ne felejts -, nem utazom sehova sem gyógyfürdőbe. Mi De nem baj. Amúgy i: nem sokat használna kímélni magam, ideger nék rá képes. Hana szúrást érzett' gonosz fájdalmat. Épp< dőlni erre. Hiába, a cse elborult, összeszorítot- Nem tudok előírá sajnos, nem tudok! Lá okoz. Egészségileg, a relemben is. Talán kif| kább rövidebb ideig éf Milos valami különöset ereznek a szivük táján, tavasz van, a rét teli kankalinnal, a levegőben szerelem illata árad, a két nemes paripa a nemes cél érdekében elveszti a fejét, s ahogy elveszítik, az egyikből oldalvást lesz egy ló, a másikból rézsűt, s a két öregecske tábornok egyszeriben tornaszeren lovagol, a fűben ott látják a súlyzót, egyikük felemeli, nem nagyon megy neki, a másik is megpróbálja, s a két sereg elképedve nézi, ahogy a két öregecske tábornok szorgalmasan tornázik, és néhányan azt gondolják, miért ne, tavasz van s a szerelem megköveteli a fizikai állóképességet, különösen az ő korukban. Az ajtó Balázs István rajza Elbeszélések A szerelem és az ágyúgolyók Álnok egy dolog a szerelem, szép kis bonyodalmakat tud okozni. Figyeljétek csak az alábbi történetet az ágyúgolyóról, amely röpdös ide- oda, egyszer tyúkot terít le, máskor ezredest, fásult golyóbis ez már, sok mindenen átment, csakhogy a szerelem senkire sincs tekintettel, egy tavaszi napon, éppen amikor az ellenséges állások felé repül, összeakad egy bájos golyóbissal, amely ellenkező irányba tart, vagyis ellenséges golyóról van szó, csakhát a szerelemnek ez tökmindegy, ellenség vagy nem ellenség, fő az, hogy olyan ennivalóan gömbölyű, gondolja a mi golyóbisunk, szerelem ez az első látásra, a golyónk azt mondja, pardon, a másik kedvesen rámosolyog, leereszkednek együtt a fűre, nézik egymást, egészen átforrósodtak, tavasz van, mindenütt csupa kankalin, a levegő szerelemtől illatozik, csakhogy a helyzet nem éppen egyszerű, tessék csak elképzelni, körös-körül dühöng a csata s a két golyó a két ellenkező táborba tartozik, olyanok ők, mint a veronai szerelmesek, a helyzetük, úgymond, végzetszerű, ez a helyzet kész őrület, kiabál nemes paripáján az öregecske tábornok, mit akar ez jelenteni, hiszen háború van, ki látott már ilyet, az ellenséggel heverészni a fűben, s a másik oldalon egy másik tábornok egy másik nemes paripán úgyszintén kiabál, azonnal lecsukni, büntetésből rablánc végére kerül, majd adok én neki, s megy a rét közepére, ahova egyébként az előbbi tábornok is tart, s a két golyóbis azt súgja egymásnak, tegyünk fogadalmat, hogy senki szét nem választ bennünket, és szilárdan megfogják egymás kezét és ahogy így tartják egymást, egyszerre súlyzó lesz belőlük, s ennek a súlyzónak a háborúhoz már semmi köze, ezért hát nyugodtan szemlélheti, mi fog történni, látja a két nemes paripát, melyek kétoldalról közelednek egymás felé, s ahogy a lovak egymás felé ügetnek, hirtelen Az ajtót csendesen illik betenni, nem szabad belökni, mert aki az ajtót lökdösi, rettentő lökött, képtelen ötletekkel előálló ajtaja lehet, teszem azt, lengőajtó kíván lenni egy virágkereskedésben, ahol az emberek megállás nélkül mennek ki-be, ki és be, ez szörnyű, gondolja az ajtó, az élet csupa ünnepnap, egyszer András, másszor Tamás, aztán meg Mikulás, s ahogy így düny- nyög magában, valaki betér két szál szegfűért, úgy belöki maga előtt az ajtót, hogy az fél óráig leng ide-oda, nem jut szóhoz és roppant dühös, ez már mindennek a teteje, végtére is szárnyas ajtó vagyok, elrepülök, így hát felemelkedik és elszáll, a virágárus lasszóval a kezében kiszalad az utcára, de késő, az ajtó már messze jár, a parkban ül egy fa tetején, körülötte a madarak abbahagyják az éneklést és csodálkoznak, ki röpült közéjük, nézik a szárnyait, az egyikre az van ráírva, hogy virágüzlet, a másikra pedig hogy tisztítsa le a cipőjét, s az ajtó megkérdezi, halljam, hogy megy a sorotok, de a madarak fölrebbennek és elszállnak, az ajtó méltatlankodik, micsoda viselkedés ez, ámde ekkor valami kellemetlent érez a tarkóján, egy macska az, amely a fogai közt tartva becipeli egy udvarba, a szeme vérszomjasán villog, úgy játszik az ajtóval, mint macska az egérrel, szerencsére megjelenik a háziúr, kalitkába dugja, a macska dühös, a háziúr pedig örül, várja, hogy az ajtó énekelni kezdjen, szórja neki szakadatlan a madáreleséget, az ajtó számára ez kínos, ez az élősködés, megpróbálkozik tehát égy dallal, de az eredmény szörnyű, ajtónyikorgás, lehetetlen hallgatni, a háziúr befogja a fülét, meg /
