Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-23 / 3. szám
srek közé merészke- bl, hogy a barátaival aarton gyönyörű szep- bágyadt, hűvös nap- özletének illata. ; idő Jimesnek nagy intett. A tiszta levegö- legzetet, a rémképek Ss is eltűnt a melléből inak simogató meleudta, hogy szabadságok között, találko- Imesek néma nyelvén az együttlét boldogsátpk, hogy messzi útról 3rd vidékről, ahonnan agas házak miatt nem Síi! - könyörgött Hana. i megyünk. óele dimes titokzatos ;sónakázni, utoljára! ,n - mondta útközben Sem a hegyek közé lulának nincs pénze, azt gondoltam, hogy otthon sem tudom aen még kevésbé leni szívében, alattomos, m ma nem akart gon- ídes délutáni hangulat a a száját. ; szerint élni. Sajnos, od, ez mindenütt bajt hivatásomban, a sze- ívóan hangzik, de in- ek és úgy, ahogy nekem tetszik. Nem vagyok képes bilincsben sínylődni. Rám erőszakolt előírások szerint élni. Kedvem és ízlésem ellegére. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy csak ezért jöttem a világra!... Te is megismered majd ezt az érzést. Neked is kedvesebb lesz a szabadság. Elhallgatott.- Karcsikám, szeretsz? - mondta Hana válasz helyett.- Még kérdezed? - mosolyodott el Jimes.- Mondd: szeretlek, nagyon szeretlek! - lehelte Hana.- Kis butusom, te, persze hogy nagyon szeretlek!- Szeretném ezt mindig újra meg újra hallani. Könnyebb lenne az életem, ha folyton ismételnéd. Néha magam sem tudom, mit is akarok tulajdonképpen. Legjobban azt szeretném, ha mindig mellettem ülnél... mint akkor, tudod? Ha ölembe fektetnéd a fejed és a szemembe néznél. Hol az égre, hol a szemembe, váltakozva. Emlékszel? Az nagyon szép volt és oly boldog érzéssel töltött el! Akkor még nem voltak ilyen kiállhatatlan bogaraid, szeszélyeid, magam sem tudom, minek nevezzem. De úgy érzem, hogy levertséged percei gátat emelnek közénk... vagy legalábbis falat.- Falat... - ismételte Jimes. - Talán kínai falat!... Hana, átugranád azt a falat, ha valaki közénk állítaná? - kérdezte gyors oldalpillantással.- Átugranám! - válaszolta habozás nélkül Hana. Azt akarta mondani: „Érted mindent megtennék!“ - de hirtelen visszafogta a szót, nehogy valótlanságot' mondjon. Most már tudja, hogy a „minden" nagyon sok és meghaladja az erejét. Előttük széles áradással hömpölygött a Moldva. Csónakok ringtak a könnyű hullámokon. A partról nézve játékszereknek látszottak. A fodrozódó hullámok lassan közeledtek, megtörtek a parton és hűvös simoga- tással elborították a part menti köveket. Beültek egy csónakba.- Vigyázzanak! Itt nincsenek támaszgerendák! - szólt utánuk a csónakkkölcsönző tulajdonosnője. Kétkedő pillantása Jimes evezői képességének szólt.- Ne féljen! Mind a ketten tudunk evezni! - kiáltotta Hana vidáman. Majd huncutul odasúgta Jimesnek: - De úszni egyikünk se tud! Aztán feltűrte ruhája ujját és megragadta az evezőt. Izmos, fehér karja megfeszült. Erőteljes csapásokkal evezett, a csónak röpült, mint a nyíl. A híd hűvös, döngő boltozata visszaverte az evező tompa csattanásait. A csónak széles ívet szántott a pillérek körül és hamarosan bent úszott a folyó közepén. Időnként Hana abbahagyta az evezést, s a csónakot olyankor visszafelé sodorta a csendes ár. Gyönyörűséggel fürdette kezét a; vízben. A hullámok lágyan himbálták a csónakot, Jimes a kormánynál ülve irányította. Különös levegő lengett a víz fölött. Megnyugtatott, békét ajándékozott, mely azonban csontig, a szív legmélyebb rejtekéig hatott. Hűvös, kitárt karral békített és simogatott, de ez a béke, ez a nyugalom a sír nyugalma volt... Itt megszabadulni a szenvedéstől nemcsak a kin, a betegség, de az egész élet elvesztését jelentené! Ám az élet nemcsak szenvedésből áll! Egy nagy gőzös felkavarta a vizet, a folyó susogni kezdett. Hana gyorsan megragadta az evezőt. A hullámok, gömbölydedek, ruganyosak, mint egy fiatal leány teste, nyugtalanul a part felé siettek. A csónak, orrával a gőzös felé fordulva, kellemesen ringott a vízen. Egy kíváncsi hullám a csónakba is bekukkantott és meglocsolta Hana cipőjét. Ezért Hana foglyul ejtette büntetésül:- Látod, látod, most megbüntetlek azzal, hogy nem vehetsz részt a hullámok játékában, nem hintázhatsz lassú hullámveréssel a partig, hogy ott eltűnj a homokban és csattanva nekitámadj a kiszemelt sziklának. A sportolók keskeny kajakjai, karcsúk és fürgék, félmeztelen evezőseikkel úgy röpültek a folyón, mint valami különös, egzotikus halak. Röpültek, egyik a másik után, mindig ár ellenében, a zöldellő chuchlei partok felé, vagy még tovább, ki a szabadba, ahol csendesen susogó, zizegő fűzfák mögött pipacs nyílik a rozsföldeken, a homokos parton meg falusi szépleánykák lubickolnak a sekély vízben.- Szeretem a vizet... - jegyezte meg Hana. - Van valami titokzatos benne. Oly fenn- költen tud hallgatni, különösen ott, ahol mély!- Igen, a víz csöndje fenséges és vonzza az embert... - mondta Jimes. - Szeretnék a folyó fölé hajolva mélyen belehallgatni! - tette hozzá elgondolkozva.- Pedig csak a felszínét látjuk! - Milyen szép lehet lenn a mélyben, a végtelen víztömegek súlya alatt! - lelkesedett Hana.- A mélyben? - mosolyodott el Jimes, mintha valami régi gondolathoz tért volna vissza. - Itt nagyon mély a víz - magyarázta -, a vysehradi szikla alatt vagyunk. Veszedelmes hely. Innen még a jó úszó sem menekülne. A monda szerint a víz mélyén, alattomos örvénnyé varázsolva, Libusa aranyálmai leselkednek itt. Aki itt megfullad, velük álmodik... Mondd, Hanka, szeretnél velük álmodni te is?... Elegendő egy mozdulat, egy vigyázatlan mozdulat! És Jimes megmozdult:- Felállók, lábammal megbillentem a csónakot, és... Elsápadt:- .. és együtt álmodhatunk! Hangja leszakadt, mint egy vékonyka fonál. Hana kezéből kihullott az evező. Rámeredt a fiúra, a védekezés önkéntelen mozdulatával. Megbénította a hirtelen rátörő halálfélelem. Jimes lassan felállt és nézte Hanát, az arcát, mely fehér homlokáig kipirult az erőlködéstől, keblét, amelyben most felindulás háborgott, viruló életerőtől duzzadó egész megjelenését. A hullámok a parti sziklához csapódtak, csobbanó hangjuk világosan hallatszott a néma percben. Hana csak bámult Jimesre, kitágult szemmel, remegő várakozással. Lassanként minden vére eltűnt az arcából. Szeméből most bizonytalan kérdés nézett Jimesre, néma könyörgés az életért.- Nem, inkább az életbe úszunk! Hanában még élt az ijedelem, nem volt ereje oly gyorsan felfogni a hirtelen fordulatot.- Félsz? Hana szemét elöntötte a könny. Hangtalanul sírt, fuldokolva. Torka elszorult, fogát keményen összeszorította, csak a könnyek árja ömlött, ömlött a szeméből. Jimes megragadta az evezőt, és a csónakot gyors csapásokkal a parthoz irányította. Ott kisegítette Hanát a csónakból és leültette a fűben. A lány csak itt lélegzett fel, ereje- vesztetten, szempillája remegett.- Karel!- Haha! Hosszú, véget nem érő csók.-Ugye, nem akarsz meghalni, Karel!... Nem, ne akarj, ne akarj! Meghalni rossz, meghalni a véget jelenti, nem Libusa álmait. A halálban minden megsemmisül, a halál nem sír, nem nevet, nem szomorkodik. Mi ketten pedig még nevethetünk és sírhatunk is együtt... Én még nem akarok meghalni!- Egész testében remegett. Melléhez szorította Jimes kezét. - Ó, Karel, sírhatunk együtt és nevethetünk együtt, miért halnánk meg?!- Majd még egyszer ismételte: - Nem, nem akarok meghalni! HAVAS MÁRTA fordítása * Az írónőre emlékezünk, halálának huszadik évfordulója alkalmából. «WH Gály Kati rajza kell kennem, csakhogy nem tudja, milyen lénynyel áll szemben, nem tudja szegény feje, hogy ez egy lökött ajtó, s ha egy lökött ajtót ráadásul megkennek, az már önmagában is valami őrü- letes, leönti az abroszt, eltöri a széket, ráadásul darál össze-vissza, mondja a sületlenségeit s nem tudja abbahagyni, a háziúrnak ebből éppen elege van, fogja a szárnyánál fogva és kihajítja az udvarra, az ajtó repül, szerencsére éppen ősz van, a fecskék melegebb országokba költöznek, az ajtó azt gondolja, ez aztán a jó ötlet, s repül ő is velük, csakhogy az erdőirtáson egy vadász áll puskával és durr, az ajtó már lent ,is van, szerencsére keményfából faragták, a vadász fölakasztja a fajdkakasok és az agancsok közé, az agancsok nem beszélnek, a fajd- kakasokban élet helyett fúrészpor, dögunalom, gondolja az ajtó, itt nem maradhatok, mit kezdenék egy erdészlakban, amikor virágüzlet ajtaja vagyok, így hát felkerekedik, repülni nem tud, mert az egyik szárnya át van lőve, mindent hó borít már, az ajtó úgy véli, fölösleges az úton mennie, amikor a réten át rövidebb, letér hát a fehér mezőre, gázol, bukdácsol a hóban, eljesen el van csigázva, szívesen megpihenne, különben is joga van rá, ennyi élmény után, úgy ám, ezért hát egy pillanatra elszenderül, és amikor felébred, már itt a tavasz, a rét teli virágokkal, a rét kész virágüzlet s az ajtó azt mondja, célban vagyok, ez nagyszerű, ez ragyogó, ez csodálatos, lelkendezik a lökött ajtó s a tavasz ezt hallva azt gondolja, hiába, bolondnak bolond a szerencséje. A nap és a fák A szerelemmel mindig problémák vannak, ! szerelemtől indíttatva szép kis butaságokat ké- i pes elkövetni az ember, az egyik öl, a másik szerenádokat költ, de mit tegyen egy cseresznyefa, ha szerelmes lesz, nehéz ügy ez, a'nap- I ba habarodott bele szegény feje, csakhogy I nincs egyedül, a napról álmodozik a körtefa, a nyír és a rezgőnyárfa, róla szövi álmát a hosz- szú téli estéken az almafa és a szilvafa, a nap i mindenkit szeret, mérsékletes és gyengéd, de Uúzbe is tud jönni, egyszóval ideális szerető, ezért minden fa a napról álmodik, egyre gyakrabban és gyakrabban, tavasz van ugyanis, I a fákban várakozás feszül, új ruhát öltenek, friss színű varázslatos köntösöket, rózsaszínűeket és halványzöldeket, mindezt pasztellszínben, mi több, egy csöppnyi illatszerrel megtoldva, s nicsak, már jön is a nap, a fasorokon a csodálat halk moraja súg át, a fákat elbűvöli a nap csillogó eleganciája, barátságos arcot vágva kissé lenéz a fákra, tudja, hogy ezt megengedheti magának, s valóban, a fák szinte megőrülnek a szerelemtől, lázasan igyekeznek magukra vonni a nap figyelmét, a cseresznyefa a csábos cseresznyeszemekkel, a meggyfa a meggyszemekkel, a gesztenyefa a maga fehér függőivel, valóban roppant bájosak s várják, mikor dönt végre a nap, a légkör feszült a túlfűtött érzelmektől, a fák féltékenyek egymásra, de a napok csak múlnak s nem történik semmi, a fák türelmetlenek, azon tűnődnek, mi a teendő, mindnyájan zöldben vagyunk s talán ez a hiba, vélekednek magukban, így hát naponta ott vannak a varrónőnél, nem sajnálnak semmi áldozatot a vadonatúj ruhákért, és higy- gyék el, egyik szebb, mint a másik, sárga, barna, narancsszínű, vörös, nagyon gyönyörű így ez a sok szín együtt, de a nap továbbra sem nyilatkozik, sőt, mintha tartózkodóbban viselkedne, ez tiszta őrület, az isten szerelmére, kell hogy létezzen valamilyen mód, ahogyan magukra vonják a figyelmét, ekkor a cseresznyefának bolondos ötlete támad, merész ötlet, ámitől a többieknek úgyszólván eláll a lélegzete, váratlanul vetkőzni kezd, egyik levelét a másik után dobja le s a többiek ettől teljesen magukon kívül vannak, a rézgőnyárfa csak úgy remeg a felháborodástól, ki látott már ilyet, ekkora szemérmetlenséget, de gondolhatják, nem kell sokáig várni s az összes fa, egyik a másik után, ugyanúgy vetkőzik már, a szerelem gyönyörű dolog, a szerelemtől valamennyien bolondságokra vagyunk képesek, az egyik éppúgy, mint a másik, a cseresznyefa már teljesen csupasz és kissé ideges, tanácstalan mosollyal néz a napra, s képzeljék csak, a nap ábrázata váratlanul elkomorul, távozik és még csak visz- sza se néz, de hát ez nincs rendjén, így nem lehet viselkedni, csakhát a napon sem szabad csodálkozni, nem különösebben szép látvány annyi pucér fa, olyan ez, mint a szauna a go- molygó fehér párával, amely lassan szertefosz- • lik, úgy mint a szerelem, amellyel örökké gond van. BERECK JÓZSEF fordítása MILAN RUFUS Kiszáradt kutak Mint ahogy kimúlik a kutya - úgy apad el a forrás. S a néma víz, évekig hallgatag hű társ, magunkra hagy. Elmegy a messziségbe. És hiába hengeríted félre a köveket, sírja üres. Amint volt, már nincs, csak tudjuk. És a szél, por, agyag betakarja a föld kifosztott szemgödreit. Jég a folyón Télen hideg van. A tél és maga között a folyó felszíne falat épített, akár a fecske fészket. Elsimítja, betakarja a hó az eltitkolt vizet. ♦ Már száraz lábbal járnak át a hátán, parttól partig, bölcsőtől a sírig. És a folyó, mint az istenek ereibe bezárt vér, buzog, mindig dolgozik. Tachikardia Kicsit lassítsd a szívedet. Hová sietsz? Az a keskeny kocsi az utolsó síneken úgyis megvár. Nélkülünk nem megy el. Alighogy a világra jössz, már csendül az ütés üres után, széles baltacsapással vágod az erdőt, hogy fáiból felépítsd a kocsit. Nélkülünk nem megy el. Mig eléfogják a garasos lovakat, maradj velem. Legalább a peronon maradj. Egy pillanatig az utibatyuból még morzsákat szórunk a verebeknek. Egy pillanatig még a férfi férfi marad. Egy pillanatig még a fiú fiú marad. OZSVALD ÁRPÁD fordítása Könözsi István felvétele
