Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-05 / 22. szám
A Sziget úgy keverte délutáni italát, hogy már valamivel kevesebb fényt zúdított le a magasból, a tengerről viszont felfüttyentette az álmából ébredő, sós párájú, gyenge szelet, a Villa di Tiberio felől néhány narancsot és citromot facsart a frissen örvénylő lébe - és ezt kellett kortyolnia mindenkinek... Pincérek apró jégdarabkákat hoztak talpas poharakban, a jégre készségesen töltötték az aranciatát, a capri rossót-t, a különféle vermutokat, de megrészegedni csak ettől a narancsizú levegőtől lehetett. György később sokszor gondolt erre a capri délutánra. A funicolare felső állomásánál ültek Orsival, a tenyérnyi terrazza egyik kávéházi asztalkájánál. A középkorian vaskos, hámló, öreg harangtornyot nézte, amely úgy tartotta fogva a később beépített, fiatalabb órát, mint rácsos börtön a nyugtalan foglyát. A négyszögletű, világos óralap is - ott a magasban - furcsán tragikus és meztelen volt: olyan meredt és elszánt, mintha azonnal le akarná vetni magát három emelet magasából. A karcsú, fehér oszlopsor - a sodronypálya ívei fölött, balra tőlük - eszméletlenül sistereg és izzik a kegyetlen fényben, hajnal óta ilyen fehérek ezek az oszlopok, számukra nem kevert italt a Sziget, s ilyenkor, késő délután, ragyogásuk és karcsúságuk olyan kifejezéstelen, mintha megvakult volna. Csak néhányan ülnek a teraszon. A funicolare szellós nyitott kocsijai macskatalpak puhaságával ereszkednek a mélybe, s olyan valószínűt- lenül emelkednek fel - olyan hangtalanul mozdul és lélegzik minden, mintha csak a páfmák, a fenyők, a hegyoldalba épített játékházak álmodnák itt körülöttük ezt a nesztelen mozgást. Erre a délutánra azért is emlékezett sokáig, mert akkor maradt először kettesben Orsival. Orsi nyolcéves volt - nem, még nyolc sem azon a nyáron. Hanna kislányai... Milyen sápadt, milyen szőke, mennyire zárt. A dió kétfelé reccsenő csontköpenye borult oly makacsul össze, ahogyan ez a kislány rejti bizonytalan sérülését. De ILLÉS ENDRE* megsérült-e? Hanna végül is szépen vált el Pétertől - s mindez oly régi történet, két éve az egésznek! A gyerek igaz, Péternél maradt- Péter és nagyanyja nevelik, de ez volt a sima rendeződés ára. És amióta Orsi csak emlékezhetik: minden csütörtökön náluk van, délben hozzák őt, este viszik, sohasem másképpen. Milyen komolyan tud ülni ez a kislány. Mindig ilyen csendes, konok és sápadt: a Sziget napja is alig-alig barnította meg. Ez az áhitatos vérte- lenség ijesztette meg tavasszal Hannát, majd némi tusakodás után Péter is megérezte, hogy okosabb lesz, ha Orsi nem a Balatonra megy vele, hanem ők viszik magukkal a tengerhez- s most itt van velük, harmadik hete süttetik magukat ezzel a narancsizú, sós párától súlyos s mégis könnyen örvénylő fénnyel. Ujjatlan, vakító fehér ruhácskában ül mellette Orsi, meztelen, formás, vékony lábán sarkatlan saru, komolyan, egyszerűn eszi fagylaltját. A fehér vászonruhán alig pelyhező selymes csillogás- Hannára csak ez a ruha emlékeztet, a ruhán is a két karcsú, merész zseb, két sötétkék, rávarrott, lefelé keskenyedö háromszög; igen, ez valahogyan teljesen Hanna, ezek a finoman metszett, gyors futású, bátor vonalak. Különben éppen ót várják, még délelőtt átmentek Nápolyba, az egész társaság. Ott ebédelnek, járják a nápolyi vurstlit - Hannának igazán fölösleges volt velük tartania. Ök ketten Orsival ittmaradtak. György érzi, egyre tisztábban érzi ennek a délutánnak furcsa szorítását. .. Ketten várják az üveges ég alatt a kedvest, aki - könnyen lehet - mindkettőjüket elhagyja, s akár a harmadik is itt lehetne velük, Péter, akit már egyedül hagyott. Mit tehetne? Átfogta a kislány véznácska csuklóját; kis aranylánc csörrent a gyönge csontok felett, olyan vékony láncocska, hogy szinte összeborzolódik; szerény nagyanyai ajándék. Beszélgetni kezdenek.- Hát tudod-e már, hogy mit szí az a kisfiú szalmaszálon, ott a harmadik asztalnál? KLAUS MANN Orsi éppen csak átpillant, azutan megint komolyan néz maga elé:- Aranciatát.- Szóval akkor tudod, hogy mi a narancs olasz neve?- Igen. - Kis szünet. - Arancio.- Hát a fügét hogy hívják? A zöld fügét, amit szeretsz.- Fico.- És az őszibarackot! Megint csend.- Nem tudom. Milyen üres, suta tapogatózás. A kislány arca érzéketlen, sápadt, kissé dacos marad, mint egy kis mongol arc. A férfi érzi, hogy ügyetlen volt, kedvesebbnek, melegebbnek kellene lennie. Nem akarsz valamit, Orsi? - Megsimítja arcát. - Ne vegyek egy dobozka cukrot? A kislány illedelmesen, halkan mondja.- Köszönöm, most nem kérek. Kínos hallgatás, György valamilyen fordulaton töri a fejét.- Orsi!... - Két év alatt szeméremből és tapintatból alig mondta ki ezt a nevet, most hirtelen mohósággal megérzi ízét. - Meglepjük anyut? Megünnepeljük, hogy ilyen szépen lebarnultál. .. Ide a csuklódra veszünk egy karkötőórát. Éppen olyat, mint anyué, csak kicsit. Jó? A kislány gyenge hangja makacs konok- sággal tér ki:- Aput kell megkérdezni... A férfi elpirul. Tudhatta volna, hogy ez a kislány nem mohó, csörgő szarkafióka. És most komolyan odahúzza a székét a kislányhoz. Azt a furcsa, szorító vágyat érzi: udvarolni szeretne a sápadt, dacos kisgyereknek, meghódítani, megnevettetni. Vermutot hozat magának, az iskoláról beszélnek, az ital jegesen és forrón árad szét benne, döcög, elelakad, nekiindul a beszélgetés. Már félórája kérdezősködik, és még mindig érzi a friss becézés dacát, melegségét. És ekkor, félóra múlva, gyanútlanul megkérdi:- Nem szeretnél írni valakinek? Valamelyik osztálytársnődnek? A kislány gyenge hangja makacs konokbólint: „Talán egy lapot...“ György a régi örömet érzi, azt az örömet, amikor Hanna kért tőle valamit. Szólhatna a pincérnek is, de maga megy át a kis tér túlsó oldalára, ott a legközelebbi papírkereskedés. Három levelezőlapot választ, mindjárt bélyeget is ragaszt rájuk. Visz- szatér a kávéházi teraszra, kicsavarja féltett töltőtollát, és átnyújtja a kislánynak. A három lap közül Orsi vékony ujjheggyel maga elé húzza a Marina Grande-fel^ételt, s elgondolkodva, lassan írni kezd. A férfi cigarettára gyújt mellette, olyan titokzatosan és megértőén fújja a füstöt, mint aki nem akarja meglesni a jó barát titkát, de mindent lát és tud. öt prc múlva észreveszi és élvezi a bizonytalan mozdulatot, ahogyan a kislány szégyenkezve, óvatosan a második lapot is magához húzza.-Az arco naturale... A múlt héten jártunk arra, ugye? Még szomorú és konok, de a szomorú ember is lehet torkos. És a vágy, hogy megírhassa a második lapot, erősebb csábítás, mint egy dobozka cukor. György nézi a címzést, s szépen gömbölyödö, majd hirtelen bizonytalanná váló betűket: „Csiky Nikolettnek.“- Niki tavaly Prágából írt nekem - mentegetőzik Orsi, s a férfira néz. György már tudja, hogy barátok. Most ravaszka játék következik. Orsi még ír, amikor György óvatosan el akarja húzni a kislány elöl az üres harmadik lapot. Orsi felnéz rá, mosolyog, és apró, hosszúra metszett kezét ráteszi a levelezőlapra. Már nem a sápadt, komoly, mongol arcú kislány mosolyog az arcába... Orsi megcímezi, és elküldi a harmadik lapot is. A tartózkodás csonthéján milyen apró, finom rés, leheletnyi hiúság, olyan fehér és ártatlan pára, mint a Vezúv felett a mozdulatlan felhő - s mennyire Hanna! György titkon a megírt lapra sandít: a harmadfél sorban formás, szinte nagyvilági hallgatás, néma utalás a Sziget postabélyegzőjére. A férfi felszabadul, már nem érzi az előbbi szorongást.- Gyerünk sétálni, Orsi! Ne strázsáljuk itt a funicolarét. Orsi készséges:- Igaz is, anyu majd ránk talál, ha megjönnek odaátról. Befordulnak a szűk, boltokkal zsúfolt, rövid utcácskába, átcsapnak a téren, elmennek a játékház nagyságú szálló előtt, amelynek udvarán egy nagy pálma áll: a szálló címere. És ekkor a kislány odavonja a férfit egy pici ékszerbolt elé.- György bácsi, ez a rózsaszínű korallbross nagyon szép!- Akkor meg is vesszük, Orsi! Enyhe, arany villanyfény melegíti át a kék bársonnyal bélelt kirakatot. De amikor friss, forró barátságban kilépnek az ajtón a korall- brossal - a férfi váratlanul mégis hideg szorítást érez a szívén. Ügy érzi, hogy a második lényt is elvette Pétertől. Attól a távoli, hallgatag harmadiktól, aki most a Balaton mellől gondol rájuk. Elvette - de meg tudja-e tartani őket? * Az Íróra emlékezünk, születésének 85. évfordulóján. Madame Leroux, a Hotelbe la Plage tulajdonosa, a szálloda előtti árnyékos kertben ebédelő két vendéggel beszélgetett.- Milyen békés napunk van ma - állapította meg. - Amilyen egy igazi vasárnap kell, hogy legyen. Csillogó szemmel figyelte az öreg hölgyet, aki éppen egy hatalmas szelet sonkát terített egy még terjedelmesebb szelet fehér kenyérre. Az öreg hölgy szenvedélyesen evett; arca, tartása szinte kegyetlenül méltóságteljessé vált, ahogy óriási adagokat halmozott tányérjára, s aztán elfogyasztotta. A hófehér, kissé fakó és bágyadt férfi, vele szemben, már válogatósabb volt: tartózkodott a nehéz ételektől, volt, amit a tányérján hagyott. Idős házaspárnak tűntek, a férfi valamivel gyengébbnek, betegesebbnek. Valójában azonban az asz- szony a hatvankilenc éves férfi anyja volt, és kilencvenegy éves. Madame Leroux némi aggodalommal szemlélte, milyen káprázatos iramban tüntet el az öreg hölgy szardíniát, hónapos retket, nyers sonkát egyre- másra.- Igen, gyönyörű ez a mai nap - ismételte a szállodásné, s hunyorgó szemét a lakmározó hölgyről a pálmákkal szegélyezett tér felé fordította, ahol lusta embertömeg hullámzott fel-alá. Tömör, végtelen kékségében nyugodott a tenger. Délies békességében lehelete néhány halászhajó barna vitorláját ingatta lassan. Madame Le- roux-t olyan elégedettséggel töltötte el a látvány, hogy mosolyognia kellett. Negyvenéves volt, göm- bölyded, kemény húsú. Rózsaszínre púderezett arca egy erélyes, szeretetreméltó, intelligens asz- szonyé. Varietémúvésznö volt, majd Tuniszban egy music hall tulajdonosa, mielőtt itt, Toulontól nem messze letelepedett. A szálloda jól hozott. Buja, széles mozdulattal felemelte karját, hogy igazítson egyet a frizuráján. Még mindig mosolygott. Az egyik nyitott ablakból gramofon hangja zendült fel. A szálló előkertje előtt, ahol még egy keskeny útszakasz volt, utána rögtön, egy méterrel alább a tenger, egy fütyörésző fiatalember szállt be félig csukott kocsijába. Hallatszott, amint beindítja a motort. Az ablakból édeskés, elérzékenyítő dal szállt: „Akkor búcsút veszek tőled..A fiatalember meglehetősen nagy sebességgel hátrakanyarította a kocsit: meg akart fordulni a keskeny úton. Recsegés, loccsanás, víz fröcskölt magasra. A kocsi belezuhant a vízbe. Az öreg hölgy, borospohárral a kezében, metsző gégehangon, Madame Leroux ezüstcsengésú hangon kiáltott fel. Alig néhány másodperc alatt összetömörül a sokaság. A napsütésben hirtelen elhagyatott csendes lett a tér, a sétány. Minden élő embertelei kíváncsisággal szorongott a szerencsétlenséi színhelyén. Beszéltek, kiabáltak össze-vissza, di senki sem mozdult, hogy segítsen. Borzasztó do log, rettenetes csapás, ilyesmi már rég nem fordul elő. Micsoda szánalmas látvány! A beborult kocsinál csak a négy kereke állt ki a vízből, amely piszkoss; vált körös-körül az alján felkavarodott iszaptól, má: nem volt látható. De hol volt a férfi, aki a kocsi vezette? Megfulladt? A tömegből kiáltásként száll fel a kérdés. - S ekkor csuromvizesen, homlokát egy vágással, eltorzult arccal kimászott a vízbe a férfi. A zuhanás lendülete kidobta a kocsiból beljebb a vízbe. Nem történt semmi baja. Csodála tos módon megmenekült. Legfeljebb huszonöt éves lehetett, vékony, nyur ga. Rövidujjú inge, szürke nadrágja vizesen tapad testére. Csapzott haja belelógott véres homlokába Néhány pillanatig az őt s a szerencsétlenség helyé körülálló tömegre meredt egészen zavaros tekin tettel, mely sötét volt az iszonyattól és semmit sert érzékelt. Aztán hirtelen meglódult, a vízből olyat melankolikusan kiálló négy kerékre tekintett s a hirtelen támadt kétségbeesés mozdulatává halántékára szorította kezét; hegyes könyökű karje groteszk, patetikus szárnyként lendült a magasba- Ó, istenem! - kiáltotta, s most szikrázott a szeme vérző homloka alatt. - Istenem, szent isten milyen csapás! - Délfrancia volt, a vidék nyelvjárását beszélte, s ez általános rokonszenvet keltet a körülállókban.- Él! - kiáltotta egy nő a tömegből, mintha csat most vette volna észre. Nevettek: egyrészt a nőn másrészt a megkönnyebüléstól, hogy a fiatalembei megmenekült.- Szerencséje volt a fickónak! - mondta néhány férfi. Kezdték mesélgetni, hogy zajlott le a szerencsétlenség.- Amikor meg akart fordulni - mondták fontoskodva a közelben tartózkodó fiatal halászok. Egy idős úr kedélyesen nevetett.- Az autó alá is kerülhetett volna, s akkoi megfullad! - állapította meg élénken egy középkorú nő; szemmel láthatóan beleborzongott, ahogy elképzelte, mennyire megrémült volna az iszonyú szerencsétlenség láttán. Közben a fiatalember eljátszotta nagyjelenetét; kezdetleges, szép színjáték volt, de a szíve mélyéből tört fel. Szeméi forgatta, keze vagy a halántékát szorította, vagy a haját túrta, s közben nagv léptekkel járt ide-oda A piac, mint mindig ilyenkor, ezúttal is hangos volt - kiabálás, szövegelés, különféle nyelvek zűrzavara. Lucilius, a tizenötödik római légió tisztje szívesen járt ide, ha éppen engedte az ideje. S főleg, ha pénze is volt. Igaz, itt cserével is megszerezhetett az ember bármit, például kést vászonért, edényt fejszéért vagy színes gyapjúszönyeget fiatal rabszolgáért, de pénzzel mégiscsak egyszerűbb volt. Nemrégiben egy csatot vásárolt itt, amelynek az alakja futó vadat formázott. Az anyjának vette ajándékba. Gondolataiban már látta őt, hogyan kapcsolja össze vállán a gyapjúköntös redöit. Az anyja mindig örül az ilyen ékszereknek, bár csaknem biztos, hogy barbár kezek alól kerültek ki. Ars plebei- jának hívták őket. Lucilius is kedvelte ezeket a tárgyakat, mert azon kívül, hogy mesteri darabok voltak, valami más is áradt belőlük. Mint például ebből az akácméz színű nyakláncból is, melyet éppen a kezében tart, amely, úgy tűnik, csontból készült. Lucilius egy kvád kereskedő standja előtt áll, s egy lánc alakú nyakéket tart a kezében. Alighogy hozzáért, azonnal észrevette, hogy fából készült, nem pedig csontból. Huszonnégy finom faragásé szemből áll, s szemmel láthatóan egy darabból faragták ki.- Mitől ilyen fényes? - érdeklődött Lucilius.- Általában lenolajban oldott méhviasszal pácolják a fát, ettől nagyon sokáig eláll - felelte a kvád.- Mennyit kérsz érte?- öt szeszterciust. A kereskedő, hogy jobban megértesse magát, felemelte öt ujját. Lucilius tudta, hogy lealkudhatna belőle, de mintha visszatartotta volna valami. Leszámolta a pénzt, s a nyakláncot átvetette a karján. Kétségtelenül azok közé a tárgyak közé tartozik, amelyek a szépségükön kívül valami mást is tartalmaznak. De vajon mit? Gerulata közel van, de Róma, hajaj, hány heti menetelés! És mennyi időbe telne, míg engedélyt kapna egy ilyen útra, ha egyáltalán. .. De jó lenne ismét a római ég alatt, amely világos és meleg, nem úgy, mint ez a hideg, ellenséges égbolt! A verőfényes római kertekben járni a Duna mocsaras partjai helyett, amely száz ágra szakad, és száz meg száz áttekinthetetlen szigetet alkot... Gonosz, idegen folyó! Újabb és újabb törzsek érkeznek a partjaihoz, új és új, furcsa nevű fajok. Előlépnek a gőzölgő mocsárból, mint az árnyak, kezükben íj, nyíl, kopja és dárda... Igaz, most béke van, a római légiók csupán a part egy keskeny szalagját tartják közvetlenül ellenőrzésük alatt, de nemrég még kegyetlen harcok dúltak itt, vér öntözte a kvád földet. Vér és fegyvercsörgés, sikolyok és sírás... Jaj, azok a tízezrek, akiket leöltek... Lucilius borongós hangulatban lépett a szobába a gerulatai őrhelyen. Nyoma sem maradt jókedvének. Körülnézett, hová tehetné a furcsa nyakakét. Végül is egy szögre akasztotta. Mennyire elüt a fal fehérségétől mézszínével! Milyen szép és milyen titokzatos. Igen, titokzatos, mintha üzenne valamit. Kemény katonalépi Az ajtóban Március jele lius katonatársa.- Légy üdvözölve! s letéve sastollas sisaki hoz ült. Tekintete akara akasztott nyakláncra té- Érdekes - mondt. tóttá a fejét. - Elmegyü a versenyt? Újból a nyakláncra hirtelen elkomorodott.- Hirtelen erős vágy- Valóban? S miutár- Az otthoni verseny mában, a vidám élet ul anyám után, a világos,- .. .verőfényes ró után? - fejezte be Lucili ránézettt. ho(- Honnan tudod, akartam mondani?- Ránéztem erre a t< tatott Lucilius a nyakl rájöttem, hogy ugyanaz én.- Neked is fölrémle zajok, a nők és a gyér a lángok ropogása, ti; akik...- Csak barbárok volt;- Igen, persze. Ner miért épp most jutott eszembe. Valóban furcsa, hog gondolta Lucilius. - Várj valakinek. Flaviniusnak gálata, nem tudod? Kiment, és kisvártatv tiszttel tért vissza.- Van valami újság? nius lovaglóülésben a s; fára könyökölve. Vidárr
