Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-06-05 / 22. szám
szú 5 7. VI. 5. Nakaszone, aki nemrégiben Washingtonban megint ígéretet tett... Az utóbbi évtized tőkés világgazdaságának az egyik fontos jellemvonása a japán gazdasági expanzió. A távol-keleti szigetország egyre több árut exportál külföldre, szaporodnak a japán beruházások a tőkés országokban, s egyáltalán monopóliumai mind gyakrabban fognak olyan tevékenységbe, amelyek túllépik a hazai gazdaság kereteit. A kiváló minőségű japán árucikkekkel tömeges méretekben lehet találkozni a fejlettebb és a kevésbé fejlett nyugati országok piacain. A japán-társaságok leányvállalatai személygépkocsikat és személyi számítógépeket gyártanak az Egyesült Államokban, bojlereket és acéllemezeket Brazíliában, filmeket Hollandiában, ko- pírozó berendezéseket Franciaországban, videorekordereket az NSZK-ban, órákat Dél-Koreában, színes tévéket Mexikóban, mezőgazdasági gépeket Indonéziában, audiovizuális berendezéseket Hongkongban, fényképezőgépeket Tajvanban, írógépeket és mikrohullámú sütőket Nagy-Bri- tanniában, varrógépeket Kínában, textíliát Indiában, és még hosszasan sorolhatnánk. A japán társaságok fiókjai áruk tömegét exportálják a világ minden zegzugába. A japán vállalkozás intemacionalizálódása azonban nemcsak az ipart érinti, hanem kiterjed a bankokra, kereskedelmi és pénzügyi intézményekre, a hajótársaságokra, építővállalatokra, szállodákra, stb. A külföldi japán beruházások gyors növekedésével kapcsolatban az USA-ban megjelenő Fortune folyóirat azt irta, hogy ezek a beruházások az 1980-as 32 milliárd dolárról 1984-re már 74,3 milliárd dollárra, tehát majdnem a duplájára emelkedtek. Azzal számolnak, hogy ez az összeg 1990- ig ismét megduplázódik. Mindennek eredményeképpen Japán felzárkózott a legnagyobb tőkeexportőrök közé, rögtön Nagy- Britannia után a második helyen áll, megelőzve az USA-t, (amely sokáig a legnagyobb tőkeexportőr volt, azonban a fizetési mérleghiány hatalmas deficitje miatt egyre inkább hitelfelvevővé válik). Ami a japán beruházások területi elhelyezkedését illeti, a fő célpont az Egyesült Államok, Japán legnagyobb kereskedelmi partnere, valamint a Közös Piac tagországai, s végül pedig a fejlődő országok. A japán töke mindenekelőtt közvetlen beruházások formájában jut el külföldre, s ezek révén a szigetország vállalkozói élvezik a teljes ellenőrző szerepet, ezen kívül közvetett beruházások révén is, mégpedig oly módon, hogy kormánykölcsönöket folyósítanak új vállalatok létesítéséhez, vagy a meglévők bővítéséhez. A példátlan méretű, az ország határain túli japán beruházási tevékenységnek megvannak a maga okai. A japán töke így reagált a hazai piac stagnálására. Egyúttal ez válasz is a Japán kereskedelmi partnerei által hozott protekcionista intézkedésekre. Ily módon is fokozódik a japán kivitel, méghozzá olyan feltételek között, amikor a szigetország külkereskedelmi forgalma túllépte a 300 milliárd dollárt, s a japán beruházások olyan eszközzé válnak, amelyek lehetővé teszik a mesterségesen emelt kereskedelmi akadályok áthidalását. A tökeexpan- zió egyes formái - így a kormányhitelek és egyéb pénzügyi támogatások - választ jelentenek arra a mindinkább felerősödő bírálatra, hogy a felkelő Nap országának hatalmas méretű a kereskedelmi aktívuma. Ezt a kritikát próbálják elhallgattatni az állítással: a külkereskedelmi mérleg aktívumából származó tőke kivitelének célja az, hogy Japán hozzájáruljon a világgazdaság fellendítéséhez. Abe Sinlaro japán külügyminiszter szerint például a fejlődő országok kifejezetten nagy várakozással tekintenek a japán beruházásokra, mivel állítólag a japán tőke beáramlása elősegíti az elmaradott ipari szerkezet korszerűbbé tételét, továbbá a kis- és középvállalatok támogatását. (Ily módon a hivatalos Tokió teljesen figyelmen kívül hagyja azokat a negativ vonatkozásokat, amelyek a fejlődő országokban működő külföldi töke tevékenységéből fakadnak.) A szabadkereskedelmet Japán hasonlóképpen használja ki, mint más tőkés országok olyan időszakban, amikor a tőkés világ- gazdaságban vezető szerepre tettek szert, s megkeresték az utakat ahhoz, hogy a külföldi működő tőkéből hogyan húzhassanak hasznot. A japán külügyminiszter ezt így fogalmazta meg: ,,A szabadkereskedelem és a szélesedő világpiac a világgazdaság stabil fejlődésének alapillérei, a kölcsönös megértés elmélyítésének létfontosságú eszközei. “ Ezeket az „érveket“ támasztja alá látszólag az, hogy jelenleg nagyjából egyensúly alakult ki a Japánba beözönlő, illetve kiáramló pénzeszközök között. A valóság ennél sokkal kevésbé idillikusabb és távol áll bármiféle altruizmustól. A tőkés világgazdaságban a soha nem látott méreteket öltő konkurenciaharc kiéleződésének a kifejezője a tőkés gazdaságok jelenlegi válságidőszakának körülményei között. A szigetország legnagyobb konkurensei a tőkés piacokon alkalmazott japán kereskedelmi gyakorlatot „tisztességtelennek“ minősítik. Egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a tokiói kormányra annak érdekében, hogy az jobban nyissa meg a szigetország piacait a külföldi áruk előtt. Mindenekelőtt az Egyesült Államok sürgeti ezt. A kétoldalú kereskedelemben ugyanis az amerikai deficit tavaly elérte az 50 milliárd dollárt, idén pedig már a 60 milliárd felé tart. A tokiói kormány ugyan többször is ígéretet tett olyan intézkedések bevezetésére, amelyek némileg enyhítik az USA óriási hiányát. Tokió lépései azonban nem elégítették ki Washingtont. A kereskedelmi ellentétek egyre fokozódtak. Henry Kissinger exkül- ügyminiszter látnoki módon két évvel ezelőtt a The Washington Post hasábjain megjósolta: ha nem történik változás, az ellentétek a végletekig kiéleződnek. Ezt irta: „Az amerikaiak csalódottsága előbb vagy utóbb ellenintézkedéseket vált ki, amelyek súlyosan megkárosíthatják a Reagan-kormány- zatnak azt a kulcsfontosságú politikai érdekét, hogy jó viszonyt tartson fenn a távolkeleti szigetországgal. Egyetlen ország sem engedi meg a másiknak piacai korlátlan elözönlését anélkül, hogy ne keresné a módot arra, miként állítsa le ezt a folyamatot. “ Washingtonban egyre gyakrabban és mind élesebb kijelentések hangzottak el Japán címére, mivel aggasztónak tartották az események alakulását. Az USA-ban megjelenő lapok is erről cikkeztek, a The New York Times például kiszámította: az 1985-ös amerikai deficit a gyakorlatban annyit jelent, hogy az USA mintegy 4 millió munkahelyet „exportált“ azokban az ágazatokban, amelyek a kiviteltől függnek, s hogy csökken az amerikai munkások munkatermelékenysége és vásárlóereje. 1980-84 között az amerikai piacon a feldolgozó iparban pl. 9,5-röl 15 százalékra emelkedett a külföldi termékek részaránya, a munkaeszközök esetében 15,6-ról 25,9 százalékra, a számítógépeknél 3 százalékról 10,3-ra, s legszembetűnőbb a külföldi áruk térhódítása a félvezetőknél: 25,3-ról 44,5 százalékra emelkedett. Ennek következtében csökkent az amerikai termelés és a foglalkoztatottság is. Például a textiliparban az importcikkek részaránya 20-ról 50 százalékra emelkedett, ezzel párhuzamosan 15 százalékkal csökkent a foglalkoztatottság. A nem gumiból készült lábbelik esetében az import 50 százalékról 71-re futott fel, míg az alkalmazottak száma 11 százalékkal (13 ezer személlyel) visszaesett, s ugyanakkor 94 üzemet bezártak, amelyek 1983-ban még 42 millió pár cipőt állítottak elő. Az importált acél részaránya 16 százalékról 26 százalékra emelkedett 1980-84 között, s ezzel párhuzamosan a hazai acéliparban a foglalkoztatottság - más okoknál fogva is - több mint 50 százalékkal csökkent (mintegy 240 ezer személyt érintett). Ugyanebben az időszakban az importált személygépkocsik mennyisége a japán autókra kivetett behozatali korlátozások következtében némileg csökkent és a foglalkoztatottság kissé emelkedett. Ilyen körülmények között az amerikai gazdaságban számos ágazat sorsa attól függ, hogy milyen kereskedelempolitikát folytatnak. Az amerikai vállalkozók és kereskedelmi körök éppen ezért mindinkább sürgették a kormányzatot, hogy adja fel a szabadkereskedelem elveit, s belátásainak megfelelően korlátozza a behozatalt. Közismert, hogy Washington korábban sem ragaszkodott mindig az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezményben (GATT) ünnepélyesen deklarált elvekhez, hiszen nemegyszer olyan lépésekre szánta el magát - még saját szövetségesei, a nyugateurópai Közös Piacba tömörülő országok rovására is -, amelyek összeegyeztethetetlenek voltak ezekkel az elvekkel. Washingtonban sajátos módon próbálják „indokolni" ezt az eljárást. Furcsa helyzet alakult ki: az USA mind gyakrabban olyan kereskedelmi korlátozásokhoz folyamodik, amelyek alkalmazásáért a múltban számos más országot elitéit. Az Egyesült Államok szerint úgymond helytelen lenne az import- korlátozásokat ,,mesterségesen emelt kereskedelmi akadályokként“ vagy ,,protekcionista ihletésű lépésekként" megbélyegezni. A Fehér Ház felfogása szerint ezeket a korlátozásokat állítólag nem lehet „agresszíveknek“ minősíteni, amelyek netán „kereskedelmi háborút" idézhetnének elő. S az érvelés Így folytatódik: semmi esetre sem a ,,külkereskedelem destrukciójáról", hanem épp ellenkezőleg, a „konstruktív szellemű kereskedelem fejlesztéséről" van szó. Azt ugyan nem vonják teljes mértékben kétségbe, hogy ezek az egyoldalú korlátozások átmeneti problémákat idézhetnek elő, azonban úgymond az amerikai kereskedelem egyensúlyának a fenntartása tulajdonképpen más országok érdeke is. Ez a furcsa logikára épülő indoklás azt a bizonyíthatatlant próbálja igazolni, hogy ha ketten ugyanazt teszik, akkor az nem egy és ugyanaz. A kereskedelmi háború az utóbbi időszakban azonban nemcsak a távol-keleti szigetország és tengerentúli szövetségese között dúl, hanem mindinkább kiterjed a Japán és Nyugat-Európa közötti kereskedelmi kapcsolatokra is. Azt szokás mondani, hogy Japán kulcsfontosságú szerepet játszik a tőkés világgazdaságban a „kereskedelmi háromszög“ viszályában. Japán a második világháború után gazdasági szempontból a világ harmadik legerősebb országává vált, rögtön az USA és a Szovjetunió után következik a sorrendben. Háború utáni fejlődésére jellemző a fogyasztás lassú ütemű növekedése, miközben hatalmas eszközöket ruháztak be a legkorszerűbb ágazatokba. Éppen ebből kifolyólag a lakosság legalapvetőbb szociális szükségleteinek a kielégítésében jelenleg is elmarad legnagyobb ellenfelei, az USA és Nyugat-Európa mögött. Japán legfőbb ellenlábasai éppen emiatt táplálnak bizonyos fokú reményt, hogy a közeljövőben megoldódnak az ellentétek. Nyomást gyakorolnak Japánra annak érdekében, hogy változtasson a mindenekfelett az export szempontjait szem előtt tartó koncepcióján és ehelyett inkább a hazai fogyasztást ösztönözze. Ha ugyanis ez bekövetkezne, akkor gyakorlatilag sikerülhetne lefaragni a Közös Piac és az Egyesült Államok Japánnal folytatott kereskedelmében felgyülemlett hatalmas méretű hiányt. A nyugati konkurencia ugyanis azzal számol, hogy a szigetországban a hazai fogyasztás fokozódása elsősorban az importcikkek utáni kereslet élénkülésében nyilvánul meg. Japán az utóbbi években állhatatosan ellenállt ennek a nyomásnak, azonban tavaly egy akcióprogram elfogadására kényszerült, amely tulajdonképpen egyes vámtételek bizonyos mértékű csökkentését irányozta elő. Intézkedésekkel akarták ösztönözni többek között a hazai lakásépítést, s e célból kedvezőbb hitelfeltételek mellett nyújtottak kölcsönöket építkezési célokra. Jóllehet ez a program nagy hangsúlyt helyez az „élet minőségének lényeges javítá• Amerikai lidércálom (The Economist) sára“, mégis tulajdonképpen kompromisz- szumos program. Tartalmából nyilvánvaló, hogy a központi tokiói kormány az államkasszából nem fordít semmilyen összegeket ezekre a célokra. Ezért szakemberek szerint túlzottak azok az elvárások, hogy a program megvalósítása nyomán „csak“ néhány milliárd dollárral növekedhet az import, ami nehezen egyenlítheti ki az Egyesült Államok 60 milliárd dollár felé tartó kereskedelmi passzívumát. Éppen ezért várható volt, hogy Washingtonban nem elégednek meg a tokiói kormány lépésével. Az elmúlt őszön tovább éleződött Tokió és Washington kereskedelmi vitája, főleg azt követően, hogy a Fehér Ház úgy találta: Japán dömpingárakon tömegesen értékesít keresett és kiváló minőségű elektronikai cikkeket az amerikai piacon. A többszöri felszólítás ellenére Tokió nem tett semmit, s ily módon a Reagan- kormányzatnak egyre inkább fogyott a türelme. Idén április derekán Washington példátlan lépésre szánta el magát: Tokió értésére adta, hogy amennyiben nem hagy fel a Fehér Ház szerint „tisztességtelen“ kereskedelmi módszereivel, akkor amerikai részről egyes elektronikai cikkekre és más japán termékekre száz százalékos behozatali vámot vetnek ki. Erre sor is került, ami természetesen Tokiót rendkívül hátrányosan érintette. A kereskedelmi viszály javában dúlt, amikor Nakaszone japán kormányfő április végén Washingtonban járt. Magától értetődő volt, hogy a Reagan elhökkel folytatott tárgyalásainak középpontjában a viszály megoldása szerepelt. Washington részéről értésére adták, hogy átmeneti jellegűnek tekintik a japán termékekre kivetett vámtételeket, s ha javulás következik be a kereskedelmi partner „magatartásában" és Japán visszatér a „tisztességes" kereskedelmi játékszabályokhoz, akkor szó lehet az intézkedés feloldásáról. Tokiói részről ezúttal is ígéretet tettek erre, akárcsak a japán piacoknak az amerikai áruk előtt történő megnyitására, ám Washingtonban a korábbi tapasztalatok birtokában nem nagyon hisznek a japán ígéretekben. Alighanem nagy teret kap majd a Japán és az Egyesült Államok, illetve Japán és a Közös Piac elhúzódó kereskedelmi viszálya a hét legfejlettebb tőkés ország hétfőn Velencében kezdődő szokásos csúcsértekezletén is. DRAHOS SiBL MMÓMHIfiNY 4 „ HÁROMSZÖGBEN” Japán exportcikkek a világ minden táján • Ki folytat tisztességtelen kereskedelempolitikát? • Velencében terítékre kerül a viszály • A Le Monde szerint a tavalyi tokiói csúcsértekezleten így festett ez a „harmónia“...
