Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-22 / 20. szám
\ /eszélyes homályban lopakodtam V a palota felé - hol közelről, hol távolról, hol váratlanul egészen a fülem fölött elzúgó, össz-vissza röpdösö golyók közt. Az utcai lámpák nem égnek, a hold világit helyettük: puha, meleg hó szállong, s kék fénnyel vonja be az utcát. Emberekkel zsúfolt teherautók rohannak el, egyik a másik után, mint üvöltő, dübörgő látomás tűnnek el a sarkon túl. A palotánál, a Spalerna- ja utcán, elviselhetetlen a fény és a zaj. A Tauriai palota korábban öregecske, csöndes, lakályos világot rejtett, hangtalanul csukódó ajtókkal, vikszelt parkettel, amelyen kart karba öltve vagy egymás vállát átkarolva sétáltak fel s alá az Állami Duma küldöttei, s ugrándozva csúszkáltak előre a parlamenti őrség tagjai. Most nem lehet ráismerni: vibráló, lázas foltokban messzire ragyog a sötét homályban ezer fénnyel világít, fényes csápjaival felkavarja és magába szívja a város föllázadt vérét. A puhán behavazott kert kellős közepén, egészen a lépcsőfeljáratnál, egy pompás, hatalmas gépkocsi fekszik az olalára dőlve: megsebzett állat, szétvert pofájával és elülső reflektoraival a hóba fúródva. Ajtaja nyitva, nagy lábnyomok világlanak a kifinomult elegáns szőnyegen és az ülés hívogató börhuzatán. Körös-körül, az egész udvar tele van motorbiciklikkel, kétlovas kocsikkal, zsákokkal, emberekkel: az ember- és mozgásáradat hullámokban csapódik a lépcsöfeljáróhoz. A régi ház szinte szárnyakat kapott a gyökeres és váratlan és kaotikus átalakulástól: kitágult, megnőtt, hatalmas lett - elfér benne a forradalom, egész Oroszország. A Katalin-teremből kaszárnya lett, katonai gyakorlótér, nagygyűlések terrénuma, kórház, hálószoba, színház - egy új ország bölcsője. Tömegek tódulnak be velem együtt, katonák, tisztek, diákok, lányok, házmesterek véget nem érő sora, ám a terem mégsem szűk; elvarázsolták, újabb és újabb tömegeket szippant magába. Lábunk alatt csikorog a falakról letört alabástrom gép- puskahavederek, papírfecnik, lapok, rongydarabok hevernek mindenfelé. Ezernyi láb kavarja ezt a szemetet, s közben előre halad a zűrzavaros, örömteli, kicsit mindenki előtt érthetetlen sürgés-forgásban. Ez a forradalom. De hol vannak a vezérei? Ebben az ösztönös, vulkánszerű robbanásban nincsenek ott a vezérek. Éppen csak felbukkannak néha, könnyűded forgácsként a viharos áradat felszínén; megpróbálnak kormányozni, utasításokat adni, de legalábbis megérteni és részt venni abban, ami történik. A zuhatag pedig feltartóztathatatlanul árad, taszít előre, megforgat, felemel és megsemmisít. Rodzjanko, mint valami tiszteletre méltó, vén kakas, kilép a terembe, hogy üdvözölje a csapatokat. Égy egész gárdaezred van itt a tisztjeivel, a zenekarával, és a Patyomkin építette palazzo festett boltívei alatt mély tisztelettel vigyázzba dermed a Duma elnöke előtt. Az meg fénytelen, öreg tekintetével végignéz a sorokon, hátraveti arisztokratikus fejét és mintha díszszemlén volna, elkiáltja magát:- Erőt, egészséget, fiaim, preobra- zsenszkojei ezred! Az ezred mennydörgő üvöltéssel válaszol, a zenekar a Marseillaise-t játssza, az ablaküvegek rezegnek, a dobhártyák repednek, és az örömtől sajogva dobban a szív. A tisztek szinte felfalják tekintetükkel úgy elöljárójukat, egy riporter a sarokban reszkető kézzel jegyzi noteszába Rodzjanko - a potenciális államelnök! - beszédét. Az öregúr fáradt nagyságtudattal távozik, közben kifújja az orrát egy terebélyes zsebkendőbe. A hullámverés Miljukovot veti a felszínre helyette. A professzor láthatólag ideges, ám fékete öltönyén egyetlen pecsét sincs, kemény gallérja akkurátusán támasztja szigorú, kiborotvált, fababa-piros arcát. Ő is szót akar érteni a tengerrel, ő is uralni akarja:- Polgártársak, üdvözlöm önöket ebben a teremben! A tenger őt is meghallgatja, megint el- csöndesül, bár huzamosabban nem képes erre: szüntelen zuborog csillapíthatatlan, belső morajlással. A ravasz Miljukov ügyesen szövi-fonja a szavakat, ám ezek mint vízbe vetett kavicsok, köröket rajzolnak a háborgó felszínen, aztán elsüllyednek, nyomuk vész. Még egy csobbanás - és új forgács vetődik fel a hullámtaréjon: Ke- renszkijnek, a Duma küldöttének ösztövér termete feszeng ott. Erős kezek tartják, és ö fáradt torkát erőltetve, álmatlanságtól elgyötört arcát ráncolva így kiált oda az ös- erönek:- Elv-tár-sak! Melegebb szó ez, és jobban szükség van rá, mint a „polgártársakra'1 meg a „fiaim“- ra. Az őserő rámosolyog hát a figyelmes szónokra, tapsáradattal ajándékozza meg, és a Marsiellaise bronzdübörgésével vonja be. A felszabadultság első mámorában a munkások, a katonák mindenkit elhalmoznának, boldoggá tennének, kivált azt, aki kicsit gyengédebben simogatja meg a nép hatalmas, érdes, kiegyenesített hátát A szomszédban, egy függöny választja el, a munkásküldöttek tanácsa ül egy hosz- szú, keskeny helyiségben. Ók is szárnyakat kaptak, és a zendülö tavaszi áradat őket is ideűzte az üzemekből, a zászlóaljakból, a tengerészgyalogosoktól. Fulladozunk a tolongástól és az izgalomtól ezen a valószerűtlen gyűlésen, amely állandó megszakításokkal már második napja tart. Miről is beszélnek itt ezek a túláradó érzéseiktől fejvesztetté vált mensevikek, eszerek és trudovikok? Nem arról, amiről szeretnének. Nem is azt mondják, amit kéne, mert hát senki se tudja pontosan, mit is kell mondani a feltoluló vízözön, a tűzvész óráiban. Mire gondol a még alig néhány, rejtőzködőén hallgatag bolsevik? A tanács meghatározza a napirendet, egy fiatal katona szakadt ujjú köpenyében, szuronyán vörös szalaggal viszont megzavarja:- Elfoglaltuk a népnek a Finnországi pályaudvart! Segítségre van szükségünk, küldött urak! Azok a politikai emigráció kérdéskörét tárgyalják, mikor egy diák beront, és átlőtt sapkában kiáltja:- Elvtársak, ha nem állítanak fel egészségügyi bizottságot a sebesültek megsegítésére, elpusztul a forradalom! Halott ágon, kihunyt üszkön mohó tűz fut végig: izzó lángtenger bámulja önmagát, hogy néptribunok, tanítók, lelkipásztorok alakjai rajzolódnak ki belőle. Az öselem forr, hánykolódik, követel. Ez a világ legkülönösebb forradalma: terv, szervezés és vezérek nélkül született, jelszavakat és embereket keres. Kedvencekre, kiválasztottakra van szüksége, akiket dédelgethet, buzdíthat, köszönthet.- Makszim Gorkij! Gorkij! Gorkij zavartan keresztülvergődik a tömegen, gyürögeti báránybőr sapkáját, mindenfelé köszönget, miközben igyekszik mielőbb eltűnni az ajtó mögött... Egy kis lyukban - a Sajtóiroda nevet adták neki - összeverődött az orosz értelmiség. .. Itt is kábultság, zavarodottság. Szabadon beszélhetnek, ami csak tetszik, nem köti őket cenzúra, tilalmak - s az örömtől megrészegült embereknek mérhetetlen lelkesedésükben elakad a hangjuk. German Lopatyin ősz szakállához szorít mindenkit, aki az újtába akad, és könnyek között mormolja:- Immár bevégeztetett!- Hát igen... Vége. Megadatott, hogy megérjük a harc végét. Leonyid Andrejev az övét húzkodja, és a szemöldökét ráncolja. Hevesen fölveti szerzetesi homlokát.- Hogy vége? Úgy gondolja? Szerintem ez a kezdet. - És bal kezével az ujja köré csavarja a haját, jobbjával az ablakra mutat. - Vagy pontosabban: a vég kezdete. Az ablakban hó kéklik, vibrál a virradat fényétől. Munkások, katonák, szürke csoportja nyüzsög a kapunál, a motorbiciklik, a zsákok, a lőszer körül. A friss felszabadultság keménnyé, egyenessé, fontossá tette mozdulataikat. Lépteikből és szavaikból eltűnt az évszázados végzet- és sorsszerűség. Ezek az emberek már akarnak, várnak, és el is fogják érni, amit akarnak. Nyugodt és egyelőre örvendő várakozásuk: jelentőségteljes és nyomós fenyegetés. A réztrombiták váratlanul felrikoltanak, az üstdobok hangja üvegcserepet záporoz, induló csendül, légiókról és embertömegekről, szörnyű erőről, amelyek összegyűlnek a végső, döntő harcra. Világosodik, olvad a hó. 0 Kerenszkij ront be a katonái bizottság szobájába. Arca az ajtóban még halálosabb fáradtságot, álmosságot, közönyt mutat. Amint kiejti az első szavakat, feszültté, idegessé, komorrá válik.- Tiszt urak és önök, a forradalom védelmezői! Az imént kaptam a hírt, hogy sötét elemek a Zabalkanszkij sugárúton megrohanták a borpincéket. Azonnal meg kell fékeznünk a banditákat, akik szégyenfoltot ejtenek a nép becsületén! Ezzel a feladattal megbizom... Kerenszkij krákogva, hunyorogva végigmérte az embergyűrüt és figyelmeztetőleg odavetette egy magas, jóképű főhadnagynak, aki vörös szalagot tűzött a fehér gárdakeresztjére:- önt... - Majd megzavarodva kissé egy bőrkabáttól, megragadta a vállamat és gondterhelt, rekedt suttogással hozzátettem- És önt. Vigyázniuk kell, ne legyenek túlkapások, felesleges vérontás. Három teherautón vágtunk neki az útnak. A kerekek fölött előre szegezett fegyverrel hasaltak a katonák. Az emberek a nagy káoszban minden sarkon megállítottak bennünket, felkéredzkedtek, hogy vigyük el őket, és kiabálva még sokáig szaladtak utánunk. Mellettem egy legény szorongott, a vi- borgi kerületből jött, erősen átkarolt egy fáradt, vidám, fejkedős leányt. Valahányszor megrándult a teherautó, mindketten kacagni kezdtek: a kocsiba kapaszkodó emberek ilyenkor gallyként potyogtak az úttestre. A Nyevszkij és Lityejnij sarkán zabolátlan örömmel és lendülettel szaladtak felénk az emberek:- Itt az újsáá-ág! Élénk zsivajjal felugráltak hozzánk, a járdáról a kocsira hányták az újságkötegeket. Aki csak odafért, kitépte kezünkből a lapot, követelte, hogy ő is kapjon, kuncsor- gott, mintha alamizsnát kérne, miközben rohant a teherautók után. Carszkoje Szeló-i pályaudvarral átellen- ben a rendőrőrs elszenesedett romjai füstölögtek, és a láthatatlan rendőrökkel valakik érthetetlen löpárbajt folytattak. A főhadnagy a teherautó tetején hadonászott a pisztolyával és vadul szitkozódott. Nem értették, mit akar - égő zsarátnokkal dobták meg. Engem is eltalált néhány égő fadarab, megpörkölte a hajajTiat - fában lévő szög véresre karmolta az arcom. Továbbhajtottunk A borpincék lángokban álltak, ecet- szagú, sűrű füst marta a torkot. A viborgi kerületből való legényke beszédet tartott valakinek, a tűzben. A csillogó szemű, sápadt lány hóval kimosta a sebemet. A kendőjén feküdtem, eszelősen az ütéstől, boldogan a vértől, a naptól, a lármától. A főhadnagy rágyújtott egy szépen faragott tajtékpipára. a Keményen közöltem a jó előre megfogalmazott mondatot:- A felkelt nép és a munkásküldöttek tanácsa nevében felszólítom önt, hogy habozás nélkül kövessen bennünket! És csak ezután tekintettem végig a dolgozószoba sötét tölgybútorán, a kincstári lakás magas, ovális ablakain, a selyem lámpaernyón, atelefonzsinórokon, akatona- örségen, a miniszter fekete pizsamáján, a felesége sápadt szemhéján.- Teljesen egyetértek... Voltaképen vártam magukat... Amint látják, itthon maradtam. Most... különben mindegy. Az Állami Dumába megyünk, nemdebár? Már hívtam Mihail Vlagyimirovicsot. De a Rodzjanko lakásban idegen emberek veszik fel a telefont. ..- Igen.- A miniszterné fehér kezével nesztelenül beletette az utazózsákba a hímzett kispárnát, egy termoszt meg az-evangéliu- mot. A várakozás üveges némaságát megtörte egy koppanás, amely valamennyiünket megriasztott. Egy magas katona - éppen az Íróasztalra támaszkodott - véletlenül levert onnan egy enyvesüveget. Az ecset kifordult az üvegből, a parketten ragacsos ér indult meg, körülfolyta a pirossal szegett tigrisbört A katona zavartan forgatta az ecsetet és a kis üveget, sehogyan sem tudta visszacsukni.- Hagyja, igazán semmiség, hagyja csak... A katona átnyújtotta az enyvet nekem, és a miniszternek, az meg a feleségének. Kiléptünk az utcára, a miniszter rápillantott a magas katonára, aki vitte utána az utazózsákot, majd felnézett a cégtáblára. Kissé felbátorodott, és megkínált bennünket cigarettával. Nem kértünk. A Pál-ezred kaszárnyáinak udvarán, a kő feljárón egy hordágy, rajta halott munkás. A szemén hatolt be a golyó, valaki gondosan bekötötte: a halottat nyakig betakarták egy katonaköpennyel.- Ki ez?- Nem tudni. Velünk jött és lőtt. Egyre a munkásnépről énekelt. Érdekes ember volt. A Szadovaja sarkán végeztek vele. Csak egy kulcsot találtunk a zsebében és hét rubelt. Semmilyen irat nem volt nála. Elvisszük mihozzánk. Nálunk megöltek néhány kiskatonát, így hát a mieinkkel eltemetjük ezt is. Mert együtt jött velünk. A hét rubelt pedig Írás ellenében átadjuk a tanácsnak. m Az élelmiszerboltnál lassan kialakult a sor. Valaki hatvan kopejkáért húst árult az újszülött köztársaság valamennyi polgárának. A Gorohovaja utcán egy páncélautó, rajta az OSZDMP hatalmas betűivel, csaknem felöklelt két parányi szánkót, amelyekben finnek ültek. Senki sem mérgelődött, csak nevettek és integettek egymásnak. A Tauriai palotában félkörben asztalokat raktak szét, rajtuk szép rendben mindenféle pártirodalom. Mihail Romanovot felkérték a vonaton, hogy szíveskedjék jegyet váltani. Ez a tény mindenkit lelkesedéssel töltött el. Kerenszkij fekete zekét varratott magának, és a pénzügyminisztériumi fogadásokon kivétel nélkül mindenkinek kezet nyújtott. A Herszon utcán megnyílt az első munkásklub. Csheidze a haza védelméről beszélt, Sztyeklov viszont a burzsoáziáról meg a világháborúról és halálra ijesztette az összes újságot. Mi a Nyevszkij egyik kávéházában üldögéltünk, itt volt a prostituáltak tőzsdéje. Most dugig volt korábban sohasem látott népséggel. A zenekar a Marseillaise-t játszotta. Egy bekötött kezű férfi a rokkantak javára gyűjtött. A falnál kuporogtunk egy vizes asztal mellett. Asztalszomszédaim beszélgettek. Egy fiatal géppuskás, akinek szeme rángatózott a fronton kapott gázmérgezéstöl, hebegve mondta:- Mivel a be-be-belsö ellenséget legyőztük, most külső frontokat k-k-kell felállítani. Ez egészen egyértelmű k-k-következtetés. A másik, egy idős munkás, akinek fémkeretes szemüvege cérnával van a füle köré csavarva, elgondolkodva mondjaAttól függ. Amíg az ilyen miljukovok a miniszterek, ebből nekünk jó nem lesz. Majd meglátjuk. A fordulat befejeződött. Elkezdődött a forradalom. KUN MIKLÓS fordítása 1939. fiú futott be a M borbélyüzletbe, ny írattam.- Hadüzenet ta a fiú. Mr. Tagalavi zéből a fésűt, a- Azonnal m bői, már az- mondta.- Hogy hívi a fiút.- John - fele- Hány éves- Tizenegy.- Hagyja el a ta Mr. Tagalavi; Az volt a bér Tagalavia John vánvalóan nert szólt és nem m John elhagyt A borbély le félredobta.- Ki menjen- Maga - feli- Miért? - ké-Azért, mer méltó üzletet- mondta.- Én tisztelet- Maga szób fiúval - mondtí akarom, hogy emberek járjane- Nekem ne- feleltem.- De igenis,- erösködött a rom, hogy bolor a boltomba.- Azt hiszem kérdeznem a n lom. Tudja, én dóan kérdéseke bereknek. Bocs rém, fejezze be- Nem - fele minden. Felálltam a s gáltam a fejem félig sem volt ki volt az igazi. L hány tömbbel oc sik borbélyt, aki kötöttem a nyak! tem a kabátoma- Bocsásson tozom?- Semmivel - nem fogadok el pi tői, mint maga. ha a családom I fogadok el pénz berektől, mint mi- Sajnálom - rintem tartozom i Harmincöt cent t- Egy pennyt! CSICSAY ALAJOS mKríi/ mm Van a mi falunkban, barátaim, egy kanyar. Nem elég, hogy beláthatatlan, ráadásul még lejtős is. Az ilyen ronda kanyarok nagyon meg tudják keseríteni az emberek életét. Dehogy hibáztatunk mi érte valakit is, oktalanság lenne, hiszen ki tudja, mikor és miért került oda ahol van. így örököltük elődeinktől, és kész. Igaz, hogy évtizedeken át lamentáltunk rajta, kell-e ez a kanyar vagy sem, s mint minden vitás kérdésben, a vélemények nálunk is megoszlottak. A hagyománytisztelők kanyarpártiak voltak, az újító hajlamúak kanyarellenesek. Én, mint minden megfontolt középutas, semleges maradtam. Semlegességem mindaddig tartott, míg engem is meg nem csúfolt az a rút görbület. Úgy történt, hogy... Nos, de hagyjuk, ez az én magánügyem. Fő, hogy megúsztam kisebb karcolásokkal, a kocsimon keletkezett kárt pedig a biztosító megtérítette. Ami azt illeti, még nyertem is egy keveset a dolgon, mert a karosszéria már elég rozsdás volt, egyéb rejtett hibák is mutatkoztak a járgányon. Ezeket mind a baleset számlájára lehetett írni. Nem ez a lényeges, hanem, hogy mi minden előfordult már abban a kanyarban. Egyszer egy embert miatta nyomott agyon a betonlap. Stoppal utazott a szerencsétlen, teherautó tetején, és a szóban forgó útszakaszon rácsúszott a szállítmány. Mint minden tragédiában, ebben is volt komikum. Idegen volt, senki sem ismerte, így mondhattuk rá, hogy palacsinta nevettet, de lentést tennér úthenger. A söl vény nem ism volna, hogy tilos. Ráadásul lalathoz semrr mindig emléke idő, amikor a gj tek a teherat a személyautó A másik annak ellenére tén egy teher A jármű hii tégla szói elfelejtettem a a községháza, nek hívnak. N épülete is egy akár egy akn teremtett lélek egyébként iga. éppen délre já alatt összeeső! Voltak, akik Megjegyezték, megszünetni, abban az s közeledett a meríteni, így tető aszfaltbi ne, s negyedé Mintha tervi Hogy tábla, v zó, figyelmezte emberek rájuk Mennyivel s ha az az átkoz a mi szeretett vallanunk őst A hagyományt süket. Nincs m tésben MIHAIL KOLCOV
