Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-22 / 20. szám
KÖTÉLHÚZÁS - KÉRDŐJELEKKEL Jó másfél hónap múlva lesznek a parlamenti választások Portugáliában, miután 18 hónapos kormányzás után megbukott Anibal Cavaco Silva kisebbségi szociáldemokrata (SDP) kabinetje. A megfigyelők szemében egyáltalán nem a bukás ténye számit meglepetésnek, hanem az, hogy csak most következett be, hiszen a 250 tagú parlamentben a szociáldemokraták mindössze 88 mandátumot mondhatnak a magukénak. A kormányválság (igazán nem újdonság Portugáliában, hiszen az 1974-es áprilisi forradalom óta több mint egy tucatnyi kabinet váltotta egymást) április elején robbant ki, amikor Eanes volt államfő pártjának, a Demokratikus Megújulás Pártjának (PRD) a képviselői felvetették a bizalmatlansági indítványt. Az éppen Brazíliában tartózkodó államfő, Marie Soares csak hazatérése után két héttel írta ki július 19-re a választásokat. mányokban lényegében már mindenki volt mindenkivel közös kabinetben, kivéve a kommunista pártot (és természetesen Eanes új pártját). S amennyire nem szociáldemokrata a PSD, éppúgy feladták elveiket a Soares-féle szocialisták is, Mario Soares szemébe külön fejezetet érdemel: az általa vezetett kormány 1978-ban abba bukott bele, hogy a legreakciósabb CDS-szel lépett szövetségre, s hozzájárult ahhoz, hogy a szélsőjobboldal megindítsa meglepetés Eanes PRD-je volt, amely a 7 százalékos előrejelzés helyett a voksok 18 százalékát szerezte meg. Pár hónappal ezt követően tartották az elnökválasztás első, januári fordulóját, s mivel egyik jelölt sem kapta meg a szükséges többséget, következett februárban a második forduló. A két jelölt: Diego Freitas do Amaral, a szélsőjobboldali CDS vezéralakja és Mario Soares, aki még ki sem heverte, hogy kormányfőként amely egyedül elnyerhetné a többséget, s egy újabb kisebbségi kormánynak az életképessége pedig minimális lenne. De tény az is, hogy a jobboldallal szemben a demokratikus pártok döntő fölényt szerezhetnének, ha összefognának. Konkrétan: 140 helyet a 250 képviselői székből. A PS-PRD koalíció a kommunisták nélkül pedig csak 102 mandátumot jelentene, tehát nem lenne meg a parlamenti többség. A működőképes kormányzathoz az kellene, hogy a KP 38 képviselője legalább kívülről támogassa őket. Megfigyelők szerint a kommunisták erre talán hajlandók is lennének (hogy megakadályozzanak bármilyen jobboldali alternatívát), de a szocialisták belemennek-e ebbe? Hiszen akkor lényegében a kommunisták játszhatnák a mérleg nyelvének a szerepét a parlamenti szavazásokon. Márpedig a szocalisták politikája nem sokban különbözik a most megbuktatott szociáldemokrata kormányétól. S végül egy másik szempont: Portugália a múlt év óta tagja a Közös Piacnak, s a tőkés partnerek sem vennék szívesen, ha Lisszabonban a kommunista pártnak beleszólása lenne a kormányzati ügyekbe. Ki akarja? Mármint a választásokat. Ez ügyben sem egységesek a vélemények, hiszen minden pártnak van veszteni- és nyernivalója is. A bukott kormányfő, Cavaco Silva úgy nyilatkozott, nem hajlandó koalícióra lépni az ellenzéki pártok egyikével sem, ö a rendkívüli választások kiírását sürgette. Abban bízik, hogy a jobboldal egységesebb, mint a baloldal. Figyelembe kell viszont vennie, hogy az elnökválasztáson már Soares nyert. Soares szerint az előrehozott választások a szocialistáknak nem kedveznek, mert az új vezetőjük, Constancio nem olyan népszerű, mint Cavaco Silva, vagy éppen a volt államfő, Eanes, Közrejátszik itt az is, hogy Constancio vissza akarta szerezni pártjának azdkat a szavazatokat, amelyeket éppen Soares miatt veszítettek el. Ezért Constancio a PS-t nevezte ki az ,,egyetlen ellenzéki“ pártnak, s Eaneséket is támadta, amiért tavaly bizalmat szavaztak Silvának. S egyes felmérések szerint már Eanes sem mondhatja magáénak a nyolcvanötben elért 18 százalékot, azokat, akik annakidején Soarestől pártoltak át hozzá. Az viszont igaz, hogy Eanes államfőként elkötelezetten igyekezett megőrizni az áprilisi forradalom vívmányait, s őrködött az ország 1976-os (a tőkés világ egyik legdemokratikusabb) alkotmánya felett. Mi maradt meg? Bár Cavaco Silva azt hangoztatta, hogy jelenleg jobb a gazdasági helyzet. mint 18 hónappal ezelőtt volt, az állami bank elnökének mégsem engedte meg. hogy a parlamentben beszámoljon a gazdasági helyzetről A kormány szerint a munkanélküliség 10 százalékra csökkent (370 ezer), a szakszervezetek szerint a valóság meghaladja a 600 ezret. További félmillió, főleg fiatal munkást pedig a rövidített munkaidőről szóló szerződések értelmében bármikor az utcára tehetnek, s több mint százezer azoknak a munkásoknak a száma, akiknek a munkáltatók hetekig-hónapokig nem tudják kifizetni a munkabért. Silváék a közöspiaci tagságtól is csodákat vártak. A kommunista párt értékelése szerint ezzel szemben a belépés súlyosan érinti a mezőgazdaságot, a halászatot, az ipar egyes ágazatait, s főleg a lakosság legszegényebb rétegeit. Az első évben Portugáliának többet kellett befizetnie az EGK- kasszába, mint amennyi támogatást kap. Mi maradt hát meg a piros szegfűből tizenhárom évvel a forradalom után? A jobboldal az alkotmányra zúdította össztüzét, s lényegében el is kezdték az állami vállalatok repri- vatizálását, vissza szeretnék csinálni a földreformot, s felszámolni a tőkés világban leghaladóbbnak számító munkaügyi törvénykezést. A nép a kommunista párttal az élen kemény csatákat vív az alkotmány megőrzéséért. Még mindig állami kézben vannak a bankok, a gazdaság egyes szektorai. A földreform-övezetben 350 szövetkezet gazdálkodik hozzávetőleg félmillió hektáron. Ha megnyirbálva is, de élnek a forradalom vívmányai. Ezeket védelmezi a Portugál KP demokratikus alternatívája. Jónéhány éve már, hogy Alvaro Cunhal kijelentette: a kommunisták részvétele nélkül Portugália egyetlen súlyos problémája sem oldható meg. Ez máig is érvényes. Tanultak-e az eddigi válságsorozatból a szocialisták? A kérdés egyelőre nyitott. MALINAK ISTVÁN • Így ünnepelte tavaly februárban Soares, hogy megnyerte az elnökválasztást (Archív: CSTK) Élénk paletta Több különböző, érdekes variációs lehetőség is van arra, hogy milyen lesz, ki alakíthat kormányt július 19-e után, biztosat azonban az utolsó pillanatig senki sem mondhat, hiszen éppen az ibériai ország egyik sajátossága, hogy a dolgok nem jósolhatok meg előre. Ezt a tavalyi elnökválasztás példázza, amiker a második forduló előtt egy-két nappal legalább annyian tettek Soaresre mint ellene. Az erőviszonyok alakulása a majdnem kötéltáncosi mutatványok függvénye, akik ma még partnerek, holnapra cserbenhagyják egymást - eddig csak a kommunista párt volt az, amely megtartotta Ígéreteit. A hagyományos képlet egészen 1985-ig az volt, hogy van baloldal és van jobboldal. A baloldalhoz sorolták a Portugál Kommunista Pártot és az általa vezetett Egyesült Népi Szövetséget, ezenkívül a Szocialista Pártot (PS). Miután Soarest tavaly államfővé választották, a párt új vezetője Victor Constancio lett. A jobboldalon áll a Szociáldemokrata Párt (PSD), amely csak a nevében szociáldemokrata, lényegében valamilyen jobbközép politikát folytat, valamint a szélsőséges reakciós, kereszténydemokrata párt, a Demokratikus és Szociális Centrum (CDS). Nyolcvanötben formálódott igazán párttá az Eanes híveiből alakult, valahol a PS és a PSD között álló Demokratikus Megújulás Pártja (PRD). Az áprilisi forradalmat követő kora „piros szegfüs“ forradalom vívmányainak felszámolását. Ezt követte a PSD-CDS jobboldali koalíció (1979-1982) uralma, ennek a kormánynak ugyancsak Soaresék parlamenti támogatásával sikerült sok népellenes intézkedést hoznia. A választási eredmények alapján 1983-ban lett volna történelmi lehetőség egy baloldali többségű kor- mánymegalapitására, ha a szocialisták koalícióra lépnek a kommunista párttal. De Soares ismét inkább jobbra tekintett, és a szociáldemokratákkal lépett szövetségre, akik aztán 1985-ben, érezve a sűrűsödő viharfelhőket, kiugrottak a koalícióból, s igyekeztek minden hibát Soares nyakába varrni. így az akkor még Soares vezette Szocialista Párt az 1985 őszén megrendezett választásokon csúfos kudarcot vallott: a várt 43 helyett a szavazatoknak csak a 21 százalékát kapta. A nagy másodszor is megbukott. Ez meg is látszott az első forduló eredményein, hiszen csak 25,4 százalékot kapott Amaral 43,6 százalékával szemben. A Portugál KP felismerte: a jobboldal további előretörése csak úgy állítható meg, ha a baloldal egységesen Soarest fogja támogatni a második fordulóban - úgy is lehetne fogalmazni, ha a kisebbik rosszat választják. így is lett, a KP vezette Népi Egység Szövetség is Soares mögé állt, s ennek köszönhetően megkapta a szükséges többséget. Az a Soares, aki mindig a legmerevebben visszautasította a kommunistákkal való együttműködés gondolatát. A demokratikus alternatíva Ki kivel fog össze ezek után? Tény, hogy egyetlen párt sincs, ISZÚ 5 7. V. 22. Miért is „hasznos“ a vallás? A Komszomolszkaja Pravda hasábjain vita folyik a vallás helyéről a szocialista társadalomban, az ateista nevelés kérdéseiről, a fiatalok ezzel kapcsolatos problémáiról. Az alábbiakban - rövidítve - közöljük Z. Tazsuri- zinának, a moszkvai Lomonoszov Egyetem tanárának hozzászólását. Nem első éve adok elő tudományos ateizmust. Mint minden más munkában, én is találkozom nehézségekkel. Ismerni kell a fiatalok szellemi igényeit, meg kell érteni, miért jelenti ki egyszercsak egy fiatal: „Nem vagyok hívő, soha nem olvastam vallásos könyveket, de úgy vélem, a vallás hasznos a személy és a társadalom számára.“ Honnan ez a vélemény a vallás hasznosságáról? Nagyon fontos a filozófiai és vallási kultúra világnézeti egysége. Hiszen a széles tömegek az ideológiai elveket nem annyira a filozófiai könyvekből és brosúrákból, mint inkább a művészeti alkotásokból ismerik meg. Létezik a marxista elméleten alapuló ilyen világnézeti egység: a szovjet kultúra már régen magára vállalta a nevelést a valósághoz való materialista, realisztikus viszonyulásra, vállalta a kommunista eszmék propagálásának feladatát. Már régebben megfigyelhető, hogy az értelmiség egyes köreiben a valláshoz és az idealista filozófiához való elnéző, sokszor pozitív viszonyt úgy értékelik, mint a „nézetek szélességét“, mint „állampolgári bátorságot“. Ezekben a körökben a kultúra vallásos irányzatát a társadalom humanizálása, szellemi potenciálja fejlesztése eszközének tekintik. Az utóbbi 15-20 évben a kultúra különböző területein fokozatosan megszaporodtak a vallásos témák, eszmék, amit pozitívumként tüntettek fel. Az idillikus elképzelések a vallásról nagyrészt a nem kielégítő elméleti műveltségről tanúskodnak. Egyes irodalmi és publicisztikai műveket olvasva felfedezhető, hogy a szerzőik nem rendelkeznek tudományos véleménnyel a vallásról, hanem nagyon általánosan értelmezik. Nem értik jellegzetességét, s ebből következően lényegét sem. Elemi hibákat ejtenek. így például a vallást összekeverik a társadalmi tudat más formáival: az erkölccsel, a művészettel, a filozófiával, a politikával. Ám - mint ismeretes - a vallás nem erkölcs és nem politika. Vannak mélyebb okai is annak, hogy egyes művészek a valláshoz fordultak. Ebben jelentős szerepet játszott a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején uralkodó kedvezőtlen szociális légkör: a szociális igazságosság elvének megsértése, a kispolgári és élősködő magatartás gyakoribbá válása, a szavak elszakadása a tettektől, a fogyasztói elveket valló réteg befolyásának növekedése a társadalmi és szellemi életre. Egyesek mindezért a „hivatalos doktrínát“, vagyis a marxizmust kezdték okolni. Ezeknek az embereknek a nézete szerint a vallás olyan ideológia, amelyet „nem szennyeztek be“ a negatív jelenségek. A negatív jelenségek leküzdésének, az erkölcsösség növelésének eszközeit keresve a kultúra területén tevékenykedők egy része a valláshoz fordult. Paradox módon az antiszocialista erkölcsöt nem úgy értelmezték, mint a szocializmustól való elhajlás, hanem mint a vallásosság elvesztésének következményét, az október utáni időszakban a dolgozók körében a materializmus és az ateizmus elterjedésének következményét. Hogyan hatnak mindezek a tendenciák ifjúságunk szellemi és szociális életére? Elsősorban elősegítik a kommunista nevelés alapjául szolgáló tudományos-materialista világnézet aláásását. Már vagy tiz éve az értelmiség bizonyos köreiben terjed a meggyőződés a világnézeti, filozófiai pluralizmus szükségességéről a szellemi életben. Egy nyelvész erről ezt mondta nekem: „Bármilyen filozófiai irányvonalnak lehetőséget kell adni a létezésre“. Majd nagylelkűen hozzáfűzte: ,,S hadd legyen a marxizmus is“. Ám a pluralizmus csak viszonylag rövid átmeneti időszakban létezhet, melyet követően felülkerekedik az egyik világnézeti irányzat. A vallásos-idealisztikus irányvonal térnyerése semmi mást, csak kárt okozhatna a társadalomnak, amiről meggyőzően tanúskodnak a történelmi tapasztalatok. A különböző teista irányvonalak előkészítik a talajt a burzsoá ideológia elterjedéséhez, az eszmei leszerelést szolgálják. írói tehetséggel rendelkezve nem nehéz újra meg újra körüljárni az evangéliumi témákat és szereplőket, még egyszer érdekesen ecsetelni az ősi legendákat. Nyilvánvaló, hogy sokkal nehezebb a sokrétű, ellentmondásos életben megkeresni a reális pozitív tendenciákat, melyekre támaszkodva valóban meg lehet változtatni a környező világot és önmagunkat. Az arra irányuló próbálkozások, hogy a népet a vallásierkölcsi kitételek felé fordítsák - veszélyes utópia, elvonja a figyelmet az ember belső és külső élete reális átalakításához vezető utak keresésétől. A törekvés, hogy a társadalom erkölcsi színvonalát a vallás által emeljék - nagyon leegyszerűsített, felületes, pontosabban káros hozzáállás az előttünk álló rendkívül komoly problémák megoldásához. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a vallásos motivumok a kultúrában összefüggésben állnak a nacionalista hangulatokkal is. Végül még egy gondolat. Sokkal nagyobb kárt okoz az olyan munkák publikálása, melyek ilyen vagy olyan formában idillisztikus elképzeléseket terjesztenek a vallásról, mint a tisztán vallásos irodalom kiadása, mivel a szovjet kiadványokat a lakosság tekintélyeseknek fogadja el, míg a vallásos irodalmat csak a hívők értékelik. Eljött az ideje annak, hogy megfosszuk az állampolgári bátorság glóriájától az arra irányuló próbálkozásokat, hogy a szovjet kultúrában a vallási eszméket propagálják.
