Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-15 / 19. szám
L yonban május 11-én kezdődött meg a francia város egykori Gestapo-fónökének pere. Klaus Altmann-Barbie-t 1983 elején adta ki Bolívia Franciaországnak, s azóta szörnyű tetteinek színhelyén börtönben várakozott a tárgyalásra. Lapunk előző számában részleteket közöltünk a nyugatnémet Stern magazinban három éve megjelent riportsorozatból, s most ezt folytatjuk. A történet ott maradt abba, hogy Barbie előkészületeket tett az 1980-as bolíviai katonai hatalomátvételre... DJ SZÚ m 7. V. 15. Tökéletes szervezés A puccsot előkészítő ..Altmann alezredesről“ több apró érdekességet elmondott egy bizonyos Gregorio Loza, aki otthonában fogadta a Stern embereit. A házigazda La Paz központjában lévő kis lakása úgy festett, mint egy bogaras szobatudós barlangja: rengeteg poros könyv zsúfolódott a falakat beborító polcokon, kövületek, lepréselt növények, kémcsövek és kézirathalmok feküdtek szanaszét. Gregorio Loza az indiánok gyógynövényeiről szóló sokkötetes mű szerzője. De ez csak az egyik arca, mert egyébként: bolíviai nemzeti szocialistának vallja magát, és tagja volt a Barbie által szervezett félkatonai kommandóegységnek. A katonai diktatúra bukása után egy darabig börtönben volt. Politikáról nem szívesen beszél, közölte látogatóival, de azután mégiscsak kötélnek állt - „hogy legalább hitelesek és pontosak legyenek az értesüléseik, ugyebár..." És mesélt azért is, hogy mentegesse, tisztára mossa magát. Bejáratos volt Barbie-hoz, jól ismerte annak szobáját a katonai titkosszolgálat épületében. a falakon térképek függtek, gombostűkkel és zászlócskákkal, ki volt terítve az államcsíny ütemezésének pontos táblázata. „Az öreg németnek nagyon világos, hideg agya volt - mondta a bolíviai fasiszta. - Biztosra vettem, hogy mivel mindent ő tervez, igazi nemzetiszocialista forradalom lesz.“ Igaz, tagja volt a La Paz-i különítménynek, de speciális megbízatással. Az államcsíny előtt néhány héttel - mesélte Loza - hivattak a katonai titkosszolgálat főhadiszállására, ahol Don Klaus fogadott. „Doktor, mondta, szükségünk van valakire, aki minden tettünket feljegyzi... Maga író, és közülünk való. Maga az én emberem." Gregorio Loza bizonygatta, hogy a puccs során semmilyen gyilkosságban nem vett részt, csupán kínzásoknak volt a tanúja. A legkegyetlenebb Barbie bizalmasa, az olasz Pierluigi Pagliai volt. Ez addig kínzott, amíg ki nem elégítette szadista étvágyát. De valójában mindig éhes volt. Az 1980. július 17-én lebonyolított államcsínyt tökéletesebben tervezték és hajtották végre, mint bármely addigit Bolíviában. A kommandóegységek néhány óra leforgása alatt letartóztatták a várható ellenállás vezetőit. A terrorcsoportok és a katonák brutalitása megfélemlítette a munkásokat és diákokat. Legtovább az ónbányákban dolgozó indiánok álltak ellen; közöttük volt a legtöbb áldozat. A hadművelet végrehajtói, miután hatalomra segítették a kokain-tábornokokat, horogkeresztes zászlókkal és Hitler-köszöntéssel ünnepelték győzelmüket Teljes volt a győzelem, ám a sikere - hosz- szabb távon - kétes értékűnek bizonyult. Az 1980-as államcsíny nem egy volt a sok közül, melyeket Bolíviának hatalomittas tábornokai miatt olyan gyakran át kellett élnie. Ezt szinte kizárólag külföldiek szervezték és irányították, csupán két fontosabb bolíviai figurája volt: Luis Garda Meza tábornok és Luis Arcé Gómez ezredes. Az új junta e két vezetőjét főként az mozgatta, hogy letörhesse a kábítószer-kereskedők ellen korábban megindított harcot. Barbie és társai már a puccs előtt nem várt ellenállásba ütköztek, amikor felállítottak egy 185 baloldali politikus nevét tartalmazó halállistát. Magas rangú boliviai tisztek ugyanis számos rokont és barátot fedeztek fel a ,,ki- kapcsolandók" között. Nem sikerült kierőszakolni az „argentin megoldást“. De ennél nagyobb csalódás is érte a fanatikus nácikat. A kokainkereskedelemből nyerhető gyors pénz csábítása erősebbnek bizonyult a latinamerikai nemzetiszocialista forradalom eszméjénél. Barbie osztagai, melyeket létrehozójuk amolyan újfajta SS-ként képzelt el, hagyták magukat megvásárolni, és aki tehette, követte a harácsolásban élen járó katonai vezetők példáját. Washingtonban is elég hamar rájöttek, hogy az új katonai junta nem szolgálja igazán az amerikai érdekeket. Az elnyomásnak az a bonyolult és látszólag tökéletes rendszere, amelyet Barbie és argentin munkatársai felépítettek, belesüllyedt a kokainkereskedelem mocsarába. A „Pók“ hálója Szó esett a Fekete Internacionáléról. Mi is volt valójában ez a szervezet? A szálak a madridi Havasi gyopár vendéglőhöz vezetnek, itt találkozott a 70-es évek óta rendszeresen egy kis társaság melynek a középpontjában a „Mussolini kiszabadítója“ hírnévvel övezett Otto Skorzeny, az SS vadászegységének egykori parancsnoka állt. Skorzeny a háború után, amerikai fogságban, kidolgozott egy tervet a Szovjetunió ellen bevetendő nemzetközi partizánegységekről; az amerikaiak védőszárnyuk alá vették, s 1949-ben már instruktor volt egy amerikai „iskolán“. A törzsvendégek a következők voltak: Hans-Ulrich Rudel volt vadászrepülő, a második világháború legszebben dekorált német tisztje; később dél-amerikai diktátorok barátja és tanácsadója, feltűnik az argentin Peron, a paraguayi Stroessner és a chilei Pinochet mellett. Léon Degrelle, volt belga SS-tábornok. Wim Sassen, volt holland SS-tiszt - és Klauss Barbie. A Madridban összejövő barátokat időnként felkereste egy inkognitóban érkező úr, akinek személyazonosságát csak a legszűkebb bajtársi kör ismerte: Reinhard Gehlen tábornok, a BND főnöke volt. Skorzenyt, Rudelt és Dergelle-t - azonkívül, hogy mindhárman fegyverkereskedésből gazdagodtak meg - összekötötte a fasiszta világforradalom eszméje, melyet szervezetük, az Inernational Negra (Fekete Internacio- nálé) Latin-Amerikában kívánt győzelmes útjára elindítani. Ez a titkos szervezet „Pók“ megszervezője volt. 1984-ben bekövetkezett haláláig Pinochet tábornok oltalma alatt élt. Paraguay: Joseph Mengele, az auschwitzi tábor foglyain „kísérletező“ orvosszörnyeteg, aki állítólag meghalt már, de sokak szerint még ma is Paraguayban rejtőzködik. (Rauff és Mengele a háború után amerikai fogságban volt. Vizsgálóik előtt ismeretesek voltak bűntetteik. Azok az akták, amelyekből kiderülhetne, hogy a két tömeggyilkos hogyan jutott ki a fogságból és került Dél-Amerikába, hiányoznak az irattárakból.) A Fekete Internacionálé titkára a La Paz kávéház asztaltársaságból már ismert Emilio Carbone volt. (S talán ma is az.) Ezek voltak Barbie személyes és politikai kapcsolatai. Ha szükség volt rá, tólük kapott segítséget minden lépéséhez... A Harrington utcai vérfürdő Barbie utolsó nagyobb akciójára 1981. január 15-én került sor. Ezen a napon a MIR nevű baloldali tömörülés ülést tartott a La Paz-i Harrington utca egyik épületében. Noha illegalitásban működtek (mint a katonai diktatúrában minden más demokratikus párt is), ekkor már nem fordítottak különösebb gondot a konspirációra, mert úgy vélték, hogy a ko- kain-mafiosókként lelepleződött katonai vezetőknek már nincs elég erejük az ö üldözéfedönéven voltaképp már az 50-es évek óta működött. Skorzeny és társai ugyanúgy meg tudták szervezni az egész világot átszövő fasiszta hálózatukat az amerikai titkosszolgálat szeme előtt, mint a háború utáni Németországban Barbie a maga földalatti SS-szerve- zetét. A Fekete Internacionálé latin-amerikai képviselői a következők voltak (az első két név a vezetőké): Bolívia: Klaus Barbie Ecuador: Alfons Sassen volt holland SS- tiszt és Abwehr-ügynök, akit rögtön átvettek az amerikaiak (a rá vonatkozó akták egy része még ma is titkos); Ecuadorban a titkosszolgálat igen magas rangú tisztje lett. Szorosan együttműködött Barbie-val a Che Guevara elleni hajtóvadászat során, és egyik legjobb emberét küldte le neki, amikor Barbie az 1980-as puccsot készítette elő. Argentína:: Wim Sassen volt SS-tiszt, akinek bünlajstromát a keleti fronton különleges kegyetlenséggel végrehajtott tömeggyilkosságok terhelik. Ma nagy luxusban élő fegyverimportőr, a Steyr-Daimler-Puch konszern latin-amerikai képviselője. Peru: Friedrich Schwend, az SS hamis- pénz-üzemének egykori szervezője, akit az egyik amerikai titkosszolgálat (SCI) 1948-ig Ausztriában és Olaszországban foglalkoztatott, majd Peruba csempészett, és ott a 70-es években hasonló szerepet játszott, mint Barbie Bolíviában. Chile: Walter Rauff volt SS ezredes, a mozgató gázkamrák feltalálója, aki úgy „ésszerűsítette“ az emberirtást, hogy az e célra átalakított teherautókba zsúfolt áldozatokkal, rettenetes kínok között, a kipufogógáz végzett. Rault Allende megdöntése után a DINA, a rettegett chilei titkosrendőrség sükre. Tragikusan nagyot tévedtek: nem számoltak Barbieval. A végzetes napon kora délután az ülésre indult Gloria Ardaya szociológusnö is. Nem .sejtette, hogy néhány órával később ő marad az összejövetel egyetlen résztvevője... Délután fél 3-kor nyílt meg az ülés, melyen részt vett a bányászok vezetője, a MIR gazdasági szakértője, az indián parasztok képviselője és a társadalom különböző rétegeinek sok más képviselője. Négy óra körül hirtelen fékező autók zaját hallották. Az ablakhoz szaladtak, és látták, amint két Toyota dzsippből katonacsizmás, géppisztolyos, furcsa egyenruhákat viselő, valamint civil ruhás emberek ugrálnak ki, és a földszinti ablakokat betörve berohannak a házba. (Közöttük volt a növénykutató Loza is, aki ismét „krónikási" megbízatást kapott.) A lépcsöházból dübörgés hallatszott; Gloria Ardaya ösztönösen a földre vetette magát, és bekúszott egy ágy alá, melyről hosszú gyapjútakaró lógott le. Két kisfiára gondolt, és mindenáron életben akart maradni. Rejtekhelyén élte-gyötródve végig társai pusztulását. Hallott egy nevet, majd hallót egy lövést - és ez így ismétlődött hosszú perceken át. Aztán csönd lett. Már azt hitte, hogy vége az öldöklésnek, amikor visszahoztak és ugyanabban a helyiségben agyonlőttek egy diákvezetőt, akinek a tetőn át sikerült kijutnia a szabadba. Gregorio Loza mondta: „Alt- mann megint a legpontosabban tervezett meg mindent. Azt is megparancsolta, hogy mindenkivel a gyűlésteremben kell végezni. Ezért hozták oda vissza azt az egyet is, aki meglépett. Az emberek mindig nagyon hűen teljesítették Don Klaus parancsait.“ Gloria Ardaya az ágy alól hallotta, amint az egyik fegyveres megszólalt: „Hát akkor kezdjük el a show-t“. Vad lövöldözésbe kezdtek, hogy tűzharcot imitáljanak, majd a halottak mellé fegyvert helyeztek. Loza csak ezután fényképezhetett. Valaki telefonált. Egyre többen érkeztek az épületbe. Kutattak, kirámolták a holmikat. Három óra múltán felfedezték a szociológusnőt, aki - maga sem tudja, miért- ezt mondta: - Én nő vagyok - majd:- a fivérem katonatiszt. Az életét valószínűleg az mentette meg, hogy ekkor már túl sok be nem avatott személy tartózkodott a helyszínen ahhoz, hogy végezzenek vele. „Mindössze“ annyi történt, hogy elvitték, öt napig kínozták, és 45 nappal később kiutasították az országból. Loza közlése szerint a Harrington utcáért alapvetően Barbie-t terhelte a felelősség. Ezt megerősítette Mingolának, az argentin titkosszolgálat letartóztatott emberének a vallomása. Tőle lehet azt is tudni, hogy a katonai junta vezetői sokáig vonakodtak Barbie irtóhadjárat-tervét elfogadni. A MIR-vezetók többsége, akárcsak a legtöbb magas rangú tiszt Bolívia fehér bőrű felső- és középosztálybeli vezetörétegéból származik, és mindenki a rokona mindenkinek. De Barbie végül is „jobb belátásra“ bírta őket. A játszma vége De a fák olykor még a katonai diktatúrákban sem nőnek az égig: 1982. októberében demokratikus úton elnöknek választották a száműzetésből hazatérő Hernán Silez Zua- zo baloldali politikust, aki azonnal bejelentette, hogy meg akarja tisztítani országát a külföldi politikai gyilkosoktól. Barbie nem nagyon izgatja magát, bizonyos benne, hogy öt nem fogják kiutasítani, csupán az fordul meg a fejében, hogy elrabolhatják, ezért négyre emeli testőreinek a számát, és nem látogatja többé a La Paz kávéházat. Meg különben is, gondolja, itt a demokratikus kormányok tiszavirágéletűek. 1982. január 25-én azonban letartóztatták. A kiutasítás lebonyolításával Gustavo San- chezt, a belügyminisztérium új államtitkárát bízzák meg; ő régi ellensége Barbíe-nak, „a bolíviai nemzet legnagyobb tönkretevőjének“ nevezi. Személyesen indul a börtönbe „Altmann úrért“, de váratlan akadályba ütközik: az igazgató sehol se lelhető fel, márpedig az ö aláírása nélkül fogoly nem hagyhatja el az épületet. Egy egész osztály indul a keresésére, s végül egy kávéházban talál rá - tökrészegen. Beviszik a belügyminisztériumba, ahol kannaszámra itatják vele a kávét. Végre kitisztul az agya, és elindulnak vele a börtönbe. Sanchez számol egy esetleges kiszabadítási kísérlettel vagy merénylettel, ezért dublőrről gondoskodik: a még mindig nem teljesen józan fegyházigazgatót vezetik ki - pokróccal a fején - a lesben álló újságírók között egy várakozó autóhoz, majd elrobognak vele a repülőtér irányába. Kis idő múlva még egy beburkolt fejű börtönalkalmazottat is végigutaztatnak ugyanezen az útvonalon. Amikor már egy lélek sincs a börtönépület körül, Barbier-t megbilincselve, de minden álcázás nélkül elszállítják a belügyminisztériumba, ahol mint „a felforgatás elleni harc“ főtanácsadójának, nemrég még külön irodája volt. Most azonban egy másik helyiségbe vezetik, ahol cementeszsákokra terített szőnyegen ott ülnek bűntársai-kollégái, de mintha nem is ismernék, közönyösen átnéznek rajta. Barbie némán leül közéjük, és most először látszik megtörtnek. Egy bő héttel később autó szállítja most már valóban a repülőtérre. A kocsiban megkérdi, hová viszik. - Lyonba- válaszolja Sanchez. Barbie nevet, azzal a bizonyos nevetéssel. Közli, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. - Oké, vigyenek egy kaszárnyába - mondja végül Sancheznek, de az csak megismétli: - Lyonba. - Mire Barbie:- Ha már, akkor vigyenek Németországba. Ez ellen nem szólok semmit. - Több választ nem kap; újra magabiztos és arrogáns lesz. Abban a hitben száll be a bolíviai Hercules szállítógépbe, hogy német repülőgépbe fognak átszállni. A repülőtéren teljesen nyugodt, csak akkor látszanak rajta a feszültség első jelei, amikor a gép leszáll Cayenne-ban, Francia Guyana fővárosában, és megpillantja az első francia egyenruhát. Az út most már egyenesen hajdani bűntetteinek színhelyére, Lyonba vezet. Barbie „dublőrét“ (zsákkal a fején) a La Paz-i San Pedro börtönből a repülőtérre szállítják Ez a gépkocsi már a valódi Barbie-t szállítja: a lyoni repülőtérről abba a Fort de Montluc börtönbe, amelyben jó negyven évvel ezelőtt sajátkezüleg végzett számos francia ellenállóval
