Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-08 / 18. szám
t ! J SZÚ 1983. januárjában újsághír tudatta a világgal, hogy a legelvetemültebb náci bűnözők egyikét, a Klaus Altmann néven Bolíviában élő Klaus Barbie-f a bolíviai kormány kiadta Franciaországnak. Május 11-én, azaz jövő hétfőn kezdődő bírósági tárgyalásig Lyonban tartják fogva, abban a városban, ahol a háború alatt mint Gestapo-főnök ezreket öletett és kínoztatott meg, illetve kínzott meg olykor sajátkezúleg is. Francia vonatkozásban ó az utolsó nagy háborús bűnös, akit még nem ért el az igazságszolgáltatás. A második legnagyobb francia város igazságügyi palotájában kezdődő tárgyalás iránt óriási az érdeklődés. A világ minden tájáról mintegy 500 újságíró jelezte részvételét. Közülük valószínűleg nem kerülhet be valamennyi a múlt századi palota nagytermébe, mert akkor a közönség számára alig maradna hely. A tárgyalóteremből kiszoruló újságírók a volt püspöki palotában berendezendő sajtóközpontból kísérhetik ajöbb hétre tervezett eljárást. Három kamera rögzíti majd kazettára az eseményeket, de történelmi r^fumentumrót lévén szó, a törvény értelmében a nagyközönség csak 20 év múltán láthatja a felvételeket. Az igazságügyi palota nagytermében már elkészült az az alkalmi tribün, amelyen 750-en foglalhatnak helyet. Klaus Barbie egy pódiumon plexi fal mögül néz majd farkasszemet bíráival és azzal az 50 ügyvéddel, akik a nácizmus üldözöttéinek leszármazottai nevében magánvádlókként lépnek majd föl. A vádlott előrehaladott korára való tekintettel állandó orvosi készültség is lesz az igazságügyi palotában. A náci hóhér néhány, még élő áldozata, akik tanúskodni fognak a tárgyaláson, ugyancsak rászorulhat az orvosi segítségre. Egyébként sokaknak bizonyára jól jön, az idős vádlott betegeskedése: jó néhány megbízója és egykori kollaboránsa reménykedik abban, hogy talán sohasem fog kipakolni a nyilvánosság előtt... A nyugatnémet Stern magazin 1984-ben közölt szenzációs riportot Egy gyilkos karrierje címmel Barbie „második“ életéről. A riport anyagát egy nyugatnémet kutató- és nyomozócsoport munkája szolgáltatta. Ennek tagjai két éven keresztül hol börfelvásárlónak, hol fegyverkereskedőnek, hol náci szimpatizánsnak, ritkábban nyugatnémet, osztrák, spanyol, francia vagy latin-amerikai újságírónak álcázták magukat, s így léptek kapcsolatba Barbie legszűkebb környezetének tagjaival és volt titkosszolgálati emberekkel. Ezenkívül betekintést nyertek amerikai hivatalos aktákba és tájékoztatást kaptak a katonai diktatúrák után hivatalba lépő bolíviai demokratikus kormány képviselőitől. Céljuk az volt, hogy fényt derítsenek Klaus Barbie második karrierjére. Nos, a legfontosabb felfedezésük az, hogy nincs második karrier, csupán egyetlen, megszakítatlan pálya... Az egykori SD-részlegvezető szinte egy pillanatig sem maradt munka nélkül: az amerikai titkosszolgálat a háború befejezése után azon melegében „átvette“. Annak jegyében, hogy a kommunizmus elleni harcban mindenki felhasználható. Hozzátehetjük, ennyiben a „lyoni mészáros“ karrierje semmiben sem különbözik számos más náci tömeggylkosétól. De lássuk most a Stern említett riportjának néhány érdekesebb részét... A La Paz Kávéház vendégei 1982-ben, egy júniusi délelőttön úgy tizenegy óra tájban - mint mindig - néhány idősebb úr lépett be a bolíviai főváros La Paz nevű kávéházába. A jobb oldali hátsó sarokasztalnál telepedtek le, és a pincér a szokott mozdulatokkal szorgoskodott körülöttük. Egyikük, egy alacsony termetű öregember igen határozott mozdulattal jelölte ki társai helyét az asztalnál, ő maga pedig úgy ült le, hogy szemmel tarthassa a bejáratot. Kerek, ráncos arcában volt valami jóságos nagyapós, de profilból hirtelen kiütközött rajta valami félelmetesen brutális. Zöldes szeme mintha mindig feszülten meredt volna valamilyen pontra. Az öregember Klaus Barbie volt, aki Bolíviában a Klaus Altmann Hansen nevet vette fel. A mellette ülő, hasonlóan kis termetű, görnyedt hátú mesztic kinézetű ember, aki hajszálcsíkos öltönyt viselt, régi i Klaus Altmann-Barbie feleségével, Reginával. A kép 1982-ben készült La Pazban ció során le is tartóztatják a tagjait - egy személy kivételével... Természetesen Bar- bie-ról van szó, aki ekkor már teljes kényelemben él Memmingben, egy, a CIC által lefoglalt villában. Hivatalosan persze tovább nyomoznak utána. Barbie, mint ezt a kutatók által áttanulmányozott akták bizonyították, már 1946-ban amerikai szolgálatban 87. V. 8. • „Don Klaus“ és hűséges testőre, Alvaro de Castro, aki 1983 októberében La Paz-ból Münchenbe utazott és azt szondázta, hogy lehetséges lenne-e a Lyonban perére váró Barbie kiszabaditása. Mint utóbb kiderült, azt tervezte, hogy elrabolja Regis Debray-t, Mitterrand francia elnök tanácsadóját és kicseréli Báróiéért titkára és testőre, Alvaro de Castro volt. Az asztalnál foglalt még helyet Emilio Carbone, az olasz és a bolíviai újfasiszta terroristák ideológusa, aki szokásához híven, affektált gesztusokkal, orrhangon adta elő szellemességeit. Az asztaltársaság tagjai közül csak egyetlen személy nem volt törzsvendég: egy NSZK-ból érkezett látogató, nyilvánvalóan egy fegyverkereskedő... A pincér felszolgálta a cocateát. Egy idősebb ember kifelé menet németül odaköszönt. Barbie megvárta, amíg hallótávolságon kívülre kerül, és akkor megszólalt: „Egy zsidó, egy rendes." Az illető Barbie egyik zsidó ügyfele volt. „Vannak derék zsidók - folytatta. - Az izraeli katonák között például. Ezek fajilag valószínűleg nem is igazi zsidók.“ Ekkor belépett egy olasz és leereszkedően köszönt a társaságnak. A magát Mario Bunominak nevező Pierluigi Pag- liai volt, akit Olaszországban a nyolcvanöt emberéletet követelő bolognai bombamerénylet értelmi szerzőjének tartanak. Barbie fölállt, félrevonta és halkan tárgyalt vele. Az olasz elment, ő pedig visszatért a barátaihoz. Társalgásukat, amely a szabadkőművesekről folyt, hirtelen egy csattanás szakította félbe: Barbie öklével kétszer az asztalra csapott és közben valamilyen „vuamm, vuamm" hangot hallatva azt érzékeltette, hogy 1940-ben Amszterdamban hogyan verte szét egy keze ügyébe eső írógéppel annak a szabadkőművesnek a fejét, aki „nemcsak hogy zsidó volt, de ráadásul nem volt hajlandó odaadni páholytársainak a névsorát.“ A mozdulatot és a hangot még kétszer megismételte. És aztán felnevetett: nem hangos, nem brutális, inkább amolyan hangtalan, önelégült befelé nevetéssel. Ez lehetett az a nevetés, amit franciaországi áldozatok és tanúk nemegyszer leírtak. (Mint pl. tanúvallomásában Mario Blan- don, egykori francia ellenálló: „Barbie három lépcsőfokkal állt a férfi fölött. Belelött a tarkójába és a férfi, akinek valósággal szétnyílt a feje, úgy bukfencezett lefelé a lépcsőkön, mint egy nyúl, és Barbie nevetett. Egy tévéinterjúban hallottam így nevetni.“) A háborús történet végén Barbie hátradőlt székében, majd odaszólt a titkárának, hogy hozzon Corona-csokoládét beteg felesége részére, mert azt nagyon szereti. Az olvasóban nyilván felmerült a kérdés, hát honnan tudjuk mindezt? Nos, a német nyomozó csoport rejtett magnóinak szalagjairól, melyek nemcsak ezt az egy kávéházi beszélgetést rögzítették. A továbbiakban mégis inkább beszélgetések és irattárak anyagából áll össze „Altmann úrnak“, a La Paz-i üzletembernek, a G2 bolíviai katonai titkosszolgálat alezredesének és a fasiszta világforradalom előkészítőjének története. Amely történet 1945 közepén kezdődik... A „patkányvonalon“- Bolíviába A háború utáni Németországban működő amerikai és angol titkosszolgálat felfigyelt egy ide-oda utazgató, Bäcker nevű személyre, aki olykor a Martens nevet is használja. A CIC (Counter Intelligence Corps, amerikai katonai kémelhárító szervezet) igen hamar felfedezi, hogy az illető azonos Klaus Barbie SS-Hauptsturmführerrel, aki utolsó ismert beosztása szerint Lyon Gesta- po-fönöke volt. Civilek legyilkolása és meg- kinzása miatt szerepel a körözött háborús bűnösök listáján. A CIC-ügynökök előtt rövidesen világossá válik, hogy Barbie egy földalatti SS-szervezet vezetője. Igen leleményesen szedi össze az embereit. A megszállási zónák újságaiban apróhirdetések jelennek meg: egy speciális kisfilmes kamerához kínálnak filmet. Az ilyen típusú fényképezőgépek annak idején a Gestapo és az SD (Sicherheitsdienst, a náci titkosszolgálat) felszereléséhez tartoztak. Aki a hirdetésre jelentkezik, nagy valószínűséggel „bajtárs“. Barbie szervezete szinte zavartalanul épült ki az 1946-os év folyamán. 1947-ben azonban, főleg angol nyomásra, elhatározták, hogy felszámolják az illegális náci szervezetet, és nagyszabású akállt. Irányító tisztje, Taylor ilyen jellemzést adott róla: „Barbie egyenes ember benyomását tette rám, mind intellektuálisan, mind személyiségét tekintve. Abszolúte nincsenek idegei és nem ismeri a félelmet. Elszánt antikommunista és meggyözódéses náci.“ Az amerikaiak és az angolok gyanakvással figyelték a „Résistance“-tól (az Ellenállástól) úgymond kommunista fertőzést kapott franciákat, és újdonsült ügynöküket - nyilván helyismerete miatt - annál a részlegnél vetik be, amely (a fennálló egyezményeket megszegve) szövetségesük után kémkedik. így tehát Klaus Barbie, Lyon volt Gestapo-fönöke két évvel később már újra a régi ellenség, a franciák ellen harcol. Emellett egész ügynökhálózatot működtet. Megbízó akadt elég. A terepen volt már Reinhard Gehlen tábornok is, akit az amerikaiak megbíztak egy kémszervezet kiépítésével. Barbie emberei beépülnek a német kommunisták közé, kémkednek a szovjet és a francia zónában. A náci háborús bűnös minden igyekezete arra irányul, hogy az amerikaiakat háborúra ösztönözze a Szovjetunió ellen és e cél érdekében sok hamis és torzított információt és értékelést juttat megbízóihoz. Nem teljes sikerrel és elismeréssel. Kedvezőtlenül üt ki számára az a körülmény is, hogy 1949-ben Franciaországban lezajlik egy bírósági tárgyalás, melynek során Jean Moulinnek, a francia ellenállás mártírjának halálával kapcsolatban elhangzik Klaus Barbie neve. Túl sok figyelem irányul a „lyoni mészárosra", és ezért gazdái úgy döntenek, hogy kivonják a forgalomból - legalábbis Európában. A többi „átvett" háborús bűnöshöz hasonlóan Barbie is a CIC által - némi öngúnnyal - ..patkányvonalnak“ nevezett menekítő úton távozik. Hamis papírokkal ellátott családjával együtt 1951-ben megérkezik Buenos Aires kikötőjébe. Majd pályafutásának új színterére, Bolíviába. A munkalehetőség, amely várja, nem egyedi. Hátborzongató párhuzamos életrajzok adódnának, ha sorra vennénk, hogy melyik német háborús bűnös melyik latinamerikai országba került el, a terror és a kínzás milyen új módszereire oktatta a katonai kormányzatokat, mikor és melyik juntát segítette hatalomra. Az 1980-as államcsíny A „lyoni mészárosból" Klaus Altmann békés La Paz-i polgár lesz, aki exportüzletekkel foglalkozik, s hajózási vállalatot alapít. Igen kevesen tudják, hogy közben kín- vallatókat instruál, és (a mérsékelt Juan Torres kormányának megdöntése óta) benne van a keze minden sötét politikai machinációban. Banzer tábornok, akit hatalomra segít, bőven juttat neki a kokainjövedelemből, és bolíviai diplomáciai útlevéllel látja el. A német fasiszta 1975-ben a bolíviai belügyminisztérium munkatársa lett. Létrehozza A halál jegyesei elnevezésű nemzetközi neonáci szervezetet. Egy interjúban így dicsekszik: „Itt nekem nagyon jó hírem van, valahányszor a katonáknak szükségük van rám, hívnak." Barbie és titkára az osztrák Steyr cégtől páncélosokat vásárolnak csillagászati összegben, majd 250 gyorstüzelésü fegyvert rendelnek, amelyek „Ajándék" felirattal meg is érkeznek, de sohasem jutnak el a bolíviai hadsereghez: a félkatonai egységeknél és a kábítószer-kereskedőknél tűnnek majd fel. Ez a fegyverszállítmány már az 1980-as puccs előkészítését szolgálja. Barbie latin-amerikai pályafutásának legmerészebb akciójáról van szó, amely egyszerre több célt is szolgált. A közvetlen az volt, hogy véget vessenek annak az ígéretes demokratizálódási folyamatnak, amely Bolíviában 1978-79-ben elindult. A távolabbi cél a nemzetközi neonáci szervezet elképzelését szolgálta: a „Mákvirág" fedőnevet viselő terv - azaz az államcsíny - megvalósulása után ki kellett teljesednie a „stabil tengelynek", amely Chilétől kezdve Argentínán, Uruguayon és Paraguayon át Bolíviáig húzódott. Példaképül az 1973-as chilei és az 1976-os argentínai államcsíny szolgált. Van valami félelmetes és elgondolkoztató abban, hogy a többszöri gyilkossággal, sőt az emberiség elleni bűntettekkel vádolt egykori SD- és SS-tag több mint 30 évvel vérlázító tettei után, egy másik kontinensen a náci rend bevezetésére szőtt terveket. A puccsnak egy nemzetiszocialista forradalmat kellett volna elindítania, melynek ideológiai és szervezeti támaszául Barbie- ék megalakították a ,,Bolívia Jővén“ (Ifjú Bolívia) nevű fasiszta szervezetet Mintaképül az SA, a hitleri Németország rohamosztaga szolgált. Halálkommandóit Barbie a neonáci Fekete Internacionálé segítségével állította össze. Toborzott zsoldosokat németországi útja során, kért és kapott embereket az argentin titkosszolgálattól, amely akkoriban a CIA-val karöltve dolgozott azon, hogy Latin-Amerikában mindenképpen fennmaradjanak a régi diktatúrák. Az argentin összekötő, Alfredo Mingolla hadnagy nemzetközileg használt gyilkossági és kínzási szakértő volt. 19é3-ban - már letartóztatásban - sokféle titkosszolgálati műhelytitkot kiadott, mivel elege lett „a gazemberekből, akik a kisujjukat sem mozdították értem“. Elmesélte például, hogy Bolíviába utazása előtt megkapta Barbie dossziéját, amelyből „világosan kiderült, hogy Altmann az amerikaiaknak dolgozott". Ő maga arra a kérdésre, hogy kinek dolgozott Bolíviában, így válaszolt: „Hogyhogy? Mindenkinek. Argentinoknak, bolíviaiaknak, a CIA-nak". (Folytatjuk) jf’ i mi Jean Moulin francia nemzeti hős. az ellenállási mozgalom egyik vezetője, akit Barbie 1943-ban halálra kmzott. Moulint állítólag harcostara. Hardy árulta be. Amikor 1949-ben Hardy ellen pert készítettek elő. a francia igazságszolgáltatás előtt már ismeretes volt, hogy Barbie mint amerikai ügynök ismét Franciaország ellen dolgozik
