Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-08 / 18. szám
A _ ABC—amerikai té- r\Z- vétársaság nemrégiben fejezte be az Amerika című sorozat közvetítését. A műsor általános vélemény szerint újabb megnyilvánulása volt a szovjetellenes hisztériának, amelynek korábban olyan filmekben lehettek tanúi a nézők, mint a Rambo vagy a Vörös hajnal; ezek is politikai koholmányok voltak, azzal a céllal, hogy ellenérzéseket váltsanak ki a kommunizmussal és a Szovjetunióval szemben, valamint, hogy támogassák a militarizmust az országban. Az Amerikával kapcsolatban azonban olyasmi történt, amire sem az alkotók, sem a mögöttük álló erők nem számítottak. Az Egyesült Államok viszonylatában is példátlan tiltakozási hullámot indított el, százötvennél több politikai csoportosulás és társadalmi szervezet tartotta szükségesnek, hogy csatlakozzon az irreális ötlet nyomán, a hidegháborús évekből átvett sztereotípiák alkalmazásával készült sorozat közvetítésének leállításáért szervezett kampányhoz. Valamennyien megegyeztek abban, hogy ez a film tulajdonképpen Reagan „csillagháborús“ terveinek csinál reklámot. Néhány kivételtől eltekintve, a sajtó visszhangja is negatív volt, és a várakozással ellentétben, a közönség figyelmét sem sikerült magára vonnia a sorozatnak. Az első részt a nézőknek még közel a huszonöt százaléka látta, a másodikat már alig huszonegy százalékuk; és így csökkent tovább a nézettségi szint. Csak az utolsó rész közvetítésekor emelkedett ismét, valószínű, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az emberek tudni akarták, miként végződik az egész. Ami pedig a sajtóvéleményeket illeti, képviselje itt valamennyit a The Plain Dealer recenziójából vett idézet: ,, Bennünket, akiknek kötelességből végig kellett néznünk az Amerikát, mind a tizennégy epizódját, csupán egyvalami vigasztal, az, hogy már nem látjuk a képernyőn ezt a sorozatot. “ Mondják, minden rosszban van valami jó. Fel lehet tenni a kérdést, nem volt-e mégis tanulságos az USA számára az Amerika. De igen, csakhogy nem annyira a film, mint inkább a körülötte kialakult kampány. Ezt sugallta a The New York Times megjegyzése is: „Bizonyára, a sorozat által kiváltott vita közelebb juttat bennünket ahhoz a pillanathoz, amikor többé nem fogadjuk el a más nemzetekről szélsőséges ideológiai nézeteket tartalmazó, sztereotípiákkal szóló műsorokat." A sorozat közvetítésének idején haladó csoportok különböző tiltakozó akciókat szerveztek, sok amerikai ezeken kapott igaz képet a szovjet népről, a szovjet valóságról, s meggyőző tényeket arról, milyen erőfeszítéseket tesz a Szovjetunió a nemzetek közötti béke és megértés eléréséért. JÁN ŐEBÍK V olt egyszer egy fura szélvészkisasszony. Alacsony, vörös hajú, szemüveges szélvészkisasszony - hatvanhét kilóval. Molett volt, de mozgékony. Akármilyen szerepet játszott is, szürke kis verebet vagy öntelt előkelőséget, idióta maszatpannit vagy cifra senkit, groteszk humora mellett ruganyosságával, „röpködéseivel“ is hatni tudott. A kilók száma mára tizennéggyel lett kevesebb, ám az arc. a szeretetre éhes, megtiport clown arca, semmit sem változott. És maradt a szertelenség is. A lábak különös játéka. Csákányi Eszter vérbeli színésznő, aki már a mozgásával is karaktert teremt. A hang, a mimika - még ha ugyanarról a töröl fakad is, mint koreografikus megtervezettségü mozgása - külön bravúr nála. Tizennegyedik évét tölti a pályán. Most épp a hit drámáját, Shaw Szent Johannáját játssza - tisztán és ószintén. A tévében legutóbb a Liliom hiszékeny Mariskájaként és a Hermelin szemérmes egri tanítókisasszonyaként láthattuk. A kép, amelyet röpke másfél óra alatt rajzol meg magáról, így fest: „Nekem soha, még gyerekkoromban sem mondták, hogy jaj, de szép, jaj, de helyes, rám néztek és legfeljebb megmosolyogtak. Ennyi. Tizenkilenc éves koromig egyszer sem volt részem sikerélményben. Hatévesen azzal utasítottak el a balettintézetből, hogy mackó vagyok, pedig akkor még tűbe fűzhettek volna. Táncolni akartam, de lebeszéltek róla. Az iskolában sem éreztem valami jól magam. Gátlásos voltam és határozatlan. A fiúk a karcsú, nőies, hosszú hajú lányok után forogtak, de bennem csak a félös kis békát látták. A gimnáziumban voltam először szerelmes. Mit mondjak... rám sem hederített a fiú. Pedig akkoriban már erősen adtam magamra. Szteppre, balettra, akrobatikára jártam Feleki Kamii feleségéhez. Be akartam bizonyítani, hogy én is viszem valamire. A táncteremben valahogy mindig megnyugodtam, mert tudtam, hogy a mozgásommal nincs baj, de abban a pillanatban, amint feltettem a szemüvegem, megint előbújt a valós énem. Magas, szép arcú lány akartam lenni, a tükör azonban valami egészen mást mutatott. A színművészetire háromszor akartam bejutni, egyszer sem sikerült. Pontosan azért, mert olyan voltam, amilyen. Akik elutasítottak, ma mosolyogva bókolnak: mi biztosra vettük, hogy a pályán maradsz. Persze, hogy ott maradtam. Nem is akárhogy. Fogtam a cókmókomat és leköltöztem Kaposvárra. Ez 1973-ban volt. Beálltam segédszínésznek. Énekelni, táncolni a hátsó sorba. Hogy kilógtam-e néha a karból? Biztosan. De tíz darabból hatban én is ott voltam, ötben úgy, hogy az arcomat is alig látták, de a hatodikban már oda kellett figyelni rám. Sok kis szerep után az Ivanovban és az Ahogy tetszikben kaptam nagyobb feladatot. Az utóbbiban, amikor lányos zavaromban a nyakamba kellett húznom a szoknyát, már nem zavart, hogy vastag a combom. Már másra figyeltem. A stílusra. A gesztusokra. Amikor egy Chicago-elóadás után megjelentem a színház társalgójában, huszonéves srácok A megnyugvás évei Találkozás Csákányi Eszterrel kezdtek vitázni a közelemben. »Mi, hogy ö játszotta a revügörlt? Nem. Az lehetetlen.« Nem akartak hinni a szemüknek - én meg szédültem az örömtől. Igen, azóta is azt állítom: a színész a színpadon vagy a kamera előtt adja ki a titkait, s ne a magánéletben. így kimondva, persze, pofonegyszerűnek tűnik az egész, de ha kiállsz, úgy meg tudsz bénulni, mint macska az autópályán. Apám született komikus. Csak úgy szórja a gégékét, a poénokat. Bizonyára éppen ezért történt meg vele, ami megtörtént. Hogy nem játszhatta el sem a Lear királyt, sem Willy Lomant, Arthur Miller Ügynökét. A felvételiken tólem is vidám hangvételű dolgokat kértek. Rám néztek - és nevetni akartak. Azóta megváltozott a helyzet. Vagy az is lehet, hogy velem szemben kegyesebb az élet. A Hamletben például a második sirásó voltam. Az elsőt Lukáts Andor játszotta. Úgy néztünk ki, mint két csatornatöltelék. Este • Helyey Zsuzsa felvétele tízkor léptünk színpadra - három percre. De az a három perc minden alkalommal maga volt a csoda. Johanna? Harminchárom évesen vezetni tanulok. Ki kell hogy mondjam: nem megy valami fényesen. Ha Johanna szövegét meg tudta tanulni, a kereszt is fújni fogja - nyugtatnak. Hát félek, hogy nem fogom. Még valami ezzel kapcsolatban. Régen én csapódtam másokhoz, ma azt tapasztalom: hozzám csapódnak. Valami olyan hitet, erőt látnak bennem, ami vonzó, érdekes mások számára. Sokakat meg éppen ezzel taszítok. A kiapadhatatlan erőmmel. Nem baj. Ezt is értem. Első látásra amúgy sem voltam szimpatikus soha. Két hét után azonban már a legjobb barátként tartanak számon. A legszigorúbb kritikusom az apám. Egyszer, valamikor kilenc évvel ezelőtt megnézett egy Moliére-darabban. Kezdő, tapasztalatlan színésznő voltam, ráadásul délután ment a darab. Jeleztem is előre: nem egy Oscar-díjas alakítás lesz az enyém. Vége az előadásnak, vacsorázunk, s apám csak annyit kérdez: »nagyon nehéz játszani, lányom?« Ebben minden benne volt. De ilyet azóta sem kérdezett. “ SZABÓ G. LÁSZLÓ Fellini újabb noteszlapjai ,,Ennél a filmnél úgy használom a kamerát, mint a ceruzát vagy a tollat: firkálgatok vele. A film festői, grafikai, vizuális ötlet, nem pedig szabályos történet." Ennyit vall be Fellini, amikor készülő munkájáról az Interjú - Egy rendező noteszlapjai ideiglenes címet viselő másfélórás tévéfilmjéröl faggatják. Az Aljosha Productions, a Cinecittá és a RAI Unó produkciójában készül. Harmadik televíziós alkotása ez e tárgyban. Egyébként Fellini érdekes viszonyban áll a tévével. Egyszer azt nyilatkozta: „Könnyedség, fesztelenség tölt el, ha a tévének dolgozom, abban a tudatban forgatok, hogy szórakozottabb szem fogja nézni, olyasvalakié, aki bármikor átkapcsolhat másik csatornára. Innen a közvetlenebb, bizalmasabb hang..." Jelen filmje persze nem esszé a moziról, hanem szabadon csapongó csevegés, olyan, mint egy álmokkal, mindenféle kitérőkkel, emlékekkel dolgozó pszichoanalízis. Film a filmben és megint a filmben- vagyis egy filminterjú keretében a film a Cineccitáról, a stúdiókról, a díszletekről, Felliniröl és a stábjáról, amint éppen filmet forgat Franz Kafka Amerikájából. Érdekes módon először fordul elő, hogy Fellini nem Mastroiannival játszatja Fellinit - saját maga személyesíti meg. A fiatal Fellinit, a Ci- nettában bukdácsoló ifjú újságírót Sergio Rubini játssza. Rubini elsősorban színházi színész, de játszott már filmen is. Sovány, éles vonású fiatalember, orra hegyén a forgató- könyvben előírt pattanással. A filmben, melyben felhangzik Nino Rota összes Fellini-zenéje, a Kaf- ka-filmet forgató rendező és stábja a kiindulópont, próbafelvételek folynak, míg megtalálják a megfelelő színészt Kari szerepére: fölkeresik villájában Anita Ekberget és felkérik Brunhilde szerepére: benézünk a szokásos fellinis kövér nőktől népes sminkszobába, ahol éppen alkudozás folyik: „Ne, ne kelljen meztelenkednem!“, bekukkantunk a szabóműhelybe, kimerészkedünk a római utcákra, statisztákat keresünk - Róma ezúttal azonban csak háttér. Az emlékképekben a fiatal Fellinit követjük, amint a negyvenes évek Cinettájában egyik forgatásról a másikra siet kíváncsiskodni. Blasettit figyeli, aki éppen egy házassági jelenetet forgat, ám a színen váratlanul keresztül masírozik egy monstre történelmi filmhez berendelt elefántcsorda. A pályakezdő Fellini és a mai befutott Fellini közti párhuzam a régi és az új filmtechnika összehasonlítására is alkalmat ad. A mai Fellinit egy mindenre elszánt japán forgatócsoport filmezi, melyet azzal bíztak meg, hogy dokumentumfilmet készítsen Fellini munkában címmel. E dokumentumfilm-forgatócsoport mindent fölvesz, még Nastassja Kinski rövid látogatását is, amikor Fellininek bemutat egy kínait, aki tud olvasni a macskák gondolataiban. Mindezen kitérőket, a negyvenes éveket és a mát, az álmokat és a valóságot, az áldokumentumfilmet és az ál-Amerika-film készítését narrátor fogja össze, valószínűleg magának Fellininek a hangja. Fellini még valamit elárul a készülő filmről:- A fényről fog szólni - s hogy ne legyen olyan drámai, hozzáfűzi: - Egy kézműves ember filmje lesz. Egy asztalosé. Ahhoz képest, hogy a fényről fog szólni, a mostani elképzelés szerint valószínűleg sötétben kezdődik majd. A japán stáb éjszaka érkezik a Cinecittába, s Fellini elmeséli nekik, hogy mit álmodott. A filmváros fölött repült, s fölülről nézett le rá. És milyen morális tanulságot vonhatunk le ebből a Fellini saját szavai szerint „pofátlanul nárcisztikus“ happening bői? Morális tanulság nincs, ez a film Fellini szerelmi vallomása a moziról. Sz. É A lgériában szinte mindenki nézi a televíziót. Ez már az itteni szokásokból is kikövetkeztethető: a kora esti órákban ugyanis a család mindig együtt van. Az algériaiak nappal élnek, este nagyon ritkán járnak el hazulról szórakozni, legfeljebb rokoni, baráti látogatásra. Az est királynője tehát őfelsége, a televízió. Algériában nincs sem rádió, sem tévéelőfizetés. A televízió költségeit az állami költségvetésből fedezik. Egyelőre csak egy csatorna van, de már nagyban készülnek a második műsor bevezetésére. A tévékészülék itt viszonylag olcsó, színes tévé például kéthavi átlagfizetésből megvásárolható. A tévéműsorokról alkotott vélemény általában egyedi, személyes dolog, kinek-kinek az ízlésétől függ, de ha abból indulunk ki, hogy általában milyen szórakozást várnak a nézők a televíziótól, bátran állíthatjuk hogy az Algériai Televízió gazdag választékot nyújt, elsősorban filmekből és sorozatfilmekből. Hetente hat-hét filmet mutatnak be, zömmel amerikai és francia alkotásokat, és hetente legalább egyszer műsorra tűznek hazai vagy más arab országból való filmalkotást; ritkábban, de viszonylag „szabályos időközökben“ egy-egy szovjet filmet is. A filmeket egyébként általában 21 óra tájban sugározzák. Az algériaiak szemmel láthatólag nem félnek az „amerikai kulturális imperializmustól“, s bátran bemutatnak mindent, amiről csak feltételezik, hogy érdekli a közönséget, kivéve természetesen az erotikus filmeket, a többiekböl pedig kíméletlenül kivágják a „szabadabb" jeleneteket. Mivel a külföldi filmek legnagyobb része francia közvetítéssel jut el Algériába, általában franciára szinkronizálják őket, s ez az ehhez nem szokott nézőt gyakran zavarja, különösen ha - mondjuk - a Casablancában bársonyos francia férfihang mondja el Humphrey Bogart jellegzetes rekedt hangja helyett azt a bizonyos mondatot, hogy: Játszd el azt a dalt nekem, Sam!“ Délelőtti gyermekműsor, iskolatévé nincs. Az adás munkanapokon 17 órakor kezdődik, általában ismeretterjesztő filmmel, kivéve a csütörtököt és pénteket (itt ez számít ví- kendnek), amikor délben kezdenek gyermekműsorokkal. A gyermekeknek egyébként hetente két-három alkalommal néhány órás rajzfilmösszeállítást sugároznak, főleg Disney-alkotásokat. Péntekenként ezenkívül szinte kötelezően helyszíni közvetítést sugároznak bajnoki labdarúgó-mérkőzésekről, hét közben pedig gyakran átveszik az európai kupamérkőzéseket is. Hetente kétszer népzenei műsor van, csütörtökön pedig az úgynevezett varietével zárul a napi műsor, ebben a legnépszerűbb rockzenei videoclipeket mutatják be, az idősebbek bosszantására és a fiatalok örömére. Pénteken dél tájban rendszeresen helyszíni közvetítést sugároznak az egyik nagyobb dzsámiban megtartott szertartásról, ezenkívül hetente kétszer, a Tévéhírek előtt Vallási beszélgetések címmel készítenek műsort, amelyben népszerű módon szólnak az iszlám modernebb, humánusabb és toleránsabb értelmezéséről. A híradóműsor félórás, túlságosan is komoly, merev, „magasröptű", nagyon sok időt szentel a különféle üléseknek, protokolláris híreknek. A napi adás végén dinamikus, gyors hírműsort sugároznak francia nyelven, a többi műsor általában arab nyelvű, noha Algériában még mindig sokan szívesebben és köny- nyebben értetik meg magukat franciául. Ami a filmsorozatokat illeti, a nézőknek van miből válogatniuk. Pillanatnyilag három bűnügyi sorozat szerepel műsoron, két amerikai és egy francia, aztán egy arab filmsorozat, meg a nők körében népszerű „hasadj szív-szerű“ Egyiptomi történet, egy francia szerelmes sorozat stb. A Dallast mindjárt az amerikai nézők után az algériaiak látták először, s nemrégiben mutatták be Haley Gyökerek cimú sorozatának második részét is. (MSZ-rtv) Az est királynője Mit néznek az algériaiak? ÚJ SZÚ 14 1987. V. 8. * Jr
