Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-05-08 / 18. szám

S

Jfes és új ott minden. A házak, ítitszéli keresztek, a szilvafák, 'palánkok és a galagonya is

lecben semmi sem maradt

írni.

Csak az emberek, akik a lengyel oldalra, s amilett, visszajöttek, ilt az egyetlen, aki magára szenvedte a szörnyűséges

a lángok felfalták az évszázados előtt vált porrá és hamuvá sak igy tudta megmutatni a visz- a szétroncsolt tankok, ágyúk, állati égett szélű gödrök között, kidőlt j és a nyitott szemükben iszonyatot :ek lángját őrző elesettek tömke- kinek hol állt a kunyhója, lékszik-e? De még mennyire! névre!

novra... Nem, Kolobanovra nem fogy festett? Azt mondja, mérnök :jm tiszt. Tisztek is meghaltak itt, de an? Csak kapitány... várjon csak... fin... négy. Négy kapitány! Meg egy pataktól lejjebb...

'ajtam a csüggedés, úgy látszott, a kérését teljesíteni, úztam az emberektől, akik itt, az mögötti faluban segítettek keresni .emlékeztek a háborúra, s akkor jgy emberrel. A földekről jött. Egyi- *tán már vagy századszor, éppen jiondjon valamit, feltette az ismert

ov? Kolobanovot keresik? - szósz ember. - Hiszen amott feküdt! ója mellett, az almafa alatt, nem tévedsz? Biztos vagy benne? c a többiek. De abban a pillanatban ínyien elindultunk a falu túlsó vége

it aknatalálat érte, csak a csonkja Ivan Sőerba a gyepen megjelölte >1, Alla Kolobanova, a maga súlyo- , fegyvertelen férje az életre-halál- larcban elesett.

ja volt az első, aki visszatért a falu- i emlékszik: az almafa alatt három izépsőbe beleszúrva egy nyirfaág, ibori kulacsról való lemez, a leme- inov neve. lehettek.

Ivan Sőerba maga ásta ki, maga ácsolt neki koporsót, ő szögelte rá a koporsóra a tábori kulacs lemezét, és ő szállította el a nagy, közös temetőbe, Vyány Svidníkbe, a járási székhelyre.

Letettem a virágait, Álla Kolobanova, a Vyény Svidnik-i temető szigorú bronz őrmestere lábához, aki néma vigyázzállásban tiszteleg elesett bajtársai előtt.

Itt állok nagy csend közepette a néma márvány előtt, és felidézem a szavakat, melyeket moszkvai nyaralójában mondott, s melyek tulajdonképpen a levelében is benne vannak:

Mi is voltunk fiatalok. Az ifjúságunkért és a békéért azonban mérhetetlenül nagy árat fizettünk. Közülünk sokan elestek, sokan egyedül maradtak. Nehéz megmondani, melyik a fájóbb. Mert elérkezik az az idő, amikor maguk, fiatalok, élettársat választanak. Sok közül kiválasztják az egyetlent, a legszebbet. Akit a legjobban szeretnek. Én is így tettem, és így tett leendő férjem is. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, boldogságunkat a mennyek paradicsomával sem cseréltük volna el. De a háború feldúlta a családunkat, az életünket. Soha, soha ne engedjék meg, hogy háború legyen! Hiszen az élet oly rövid. S az életet könnyek és szomorúság nélkül kell leélni.

Nincs szükség özvegyekre és árvákra...

Itt állok a végtelen, szinte templomi csend közepén.

Befejezetlen szerelmek között. Befejezetlen életek között. Be nem teljesedett sorsok között.

Köröttem szovjet katonák ezrei feküsznek. A mieink ezrei pedig ott fönt, a széljárta hágóban.

Csak az égbolt és a hajnalpír voltak utolsó pillanataik tanúi. Férfihalállal pusztultak el itt a hegyekben. Csak a föld hallotta utolsó jajukat. Csak a ligetek és erdők látták hősi tetteiket. A mi földünkben nyugosznak. A mi égboltunk, a mi napunk, a mi csillagaink borulnak föléjük. Értünk, a mi nemzedékünkért haltak meg.

Gyűlölnöm kellene a helyet, ahol a férjem elpusztult. De az a föld, bár sírja lett a szerelmemnek, a boldogságomnak, a reményeimnek, mindannak, ami az életemben a legszebb és legjobb volt, mindenek felett drága nekem, mert a férjem nyugszik ott.

Nézem a piros rózsákat, a tündöklő fehér márványon.

A barátságunkat látom benne. A mérhetetlen, közös erőnket, biztató reményeinket.

A felelősségünket.

KOPASZ CSILLA fordítása

fején félrebillent a koszorú. Az egyik melle váratlanul leszakadt, s az út porába pottyant. Aztán leesett a másik is. Az öreg elordította magát:

. - Uramisten, az egész lánysága odavan! Mondtam ennek az ördögnek, hogy terösebben kösse oda... - És társára bízva a lovakat, a menyasszony segítségére sietett. Hanem az már hozta is a hátracsavart kezű alezredest.

A harc rég véget ért. A foglyokat szétosztották a trojkákra, felrakták a zsákmányolt trófeákat, fegyvereket. • A tisztet az öreg a legutolsó trojkára küldte, hogy - mint mondta - ne csúfítsa . el a lakodalmas menetet.

Ezalatt a menyasszony teljesen levetkőzött és az öreg kezébe nyomta a menyegzői ruhát. Arhip apó zavartan pislogott a szánalmas maradványokra - a ruha teljesen szétszakadt, az egyik ujja el is veszett -, aztán kétségbeesetten azt mondta a „menyasszonynak“:- Ezt magad vidd vissza, Danyila, a feleségemnek. Nem én viseltem, nem én szaggattam el. Eredj, beszélj vele te, próbáld meg. Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű lesz, mint ez a lagzi a frit- zekkel... - És keserű sóhajjal nyúlt a gyeplő után.- Indulás! - vezényelte Danyila, a hires partizánparancsnok.

ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása

Nem erre akart gondolni. Ettől nem tudott sírni. A zongoraszó aztán, a beszűrődő é-disz, é-disz, é-há, dé-cé- ááá - a távoli háromnyolcados csör- gedezés végre elérzékenyitette. Eszébe jutott a régi otthona, ahová már nem mehet haza. A holmija, a könyvei, az elavult játékszerei, vasút, építőkocka, agyagkatonák, mert ezeket is őrizgette, ragaszkodott hozzájuk. A ruhái, fehérneműje, cipői: most már csupa civil holmi. Szobája az udvarra nézett, a körbefutó függőfolyosóra, s be lehetett látni a szemközti konyhába, cselédszobákba. Medve jól ismerte a Baross utcai ház mindhárom emeletének szobalányait, szakácsnőit, az esti nyitott konyhaajtókból kiáradó vidám fecsegésüket, edénycsörömpöléseiket, délelőtti bánatos énekszavukat.

A lakásukban nem változott soha semmi, mióta világ a világ. Egyformán estek az árnyékok, egyformán álltak a bútorok, egyformán fénylettek a redőny húzójának sárgaréz tokjai. Szeptemberben senki sem sejtette, hogy mindezt örökre elveszti: csak egyedül Veronika. Amikor kiment a konyhába, utazásuk előtti este, hogy elbúcsúzzon tőle, egy pillanatra összeakadt a tekintetük. Medve hamarjában nem tudott mit mondani. A lány a konyha- asztalnál ült.- Dolgom van, látja - mondta gorombán. Ezüstöt tisztogatott.- Búcsúzni jöttem - mondta Medve.

Veronika akkor volt fiatal, amikor a fiút pólyálta. Koromfekete hajába korai ősz szálak kezdtek vegyülni. Faluról jött, s másfél évtized alatt kimü- velödött a fővárosban. Most szerette volna megemberelni magát, de nem sikerült. Dühösen sírva fakadt, és olyan vad mozdulattal borult le az asztalra, s a zokogás úgy rázta karcsú testét, mintha még mindig neveletlen serdülölány lenne.- No - mondta Medve megdöbbenve, mert nemhogy sírni, de még rosszkedvűnek sem látta soha a lányt. - No. Ne butáskodj, Verőn.

Nevetni próbált, hogy nyugtassa vele Veronikát, és mert szamárságnak tartotta a jelenetet. Tudta, hogy végül is nincsenek összenőve, s nem ülhet örökké a szoknyáján. Mégis nehéz volt elképzelni, hogy ezentúl nélküle kell majd meglennie. Veronika ott volt vele mindenütt gyerekkorának egész őserdejében, ott volt mellette már a sűrúbbfajta bozótban, ahová az emlékezésnek csak egy-két tört sugara tud behatolni, hozzátartozott még a magányához is. Együtt olvasták a mesekönyveket a földön ülve, együtt sétáltak kézen fogva a Gellérthegy barátságtalanul jól ápolt sétányain, együtt nézegették a kirakatokat a Vámház körúton, együtt ismerték meg az évszakokat, az ég tavaszi színét, alkonyati liláságát.

Sok olyan estére emlékezett Medve, hogy ketten voltak csak odahaza, s ő félt is az üres szobák sötétségétől, és szerette is a langyos, rejtélyes lakást, s a székére feltérdelve olvasott vagy rajzolgatott. Veronika pedig a nyakát görbítve harisnyát stoppolt a lámpa fénykörében, igy várták apjá- ékat; és sokszor zongoraszó szűrődött le az emeletről.

Ez volt a legbiztosabb, Veronika. Ettől mindig sikerült sírnia. Fordult egyet a priccsen, hogy kényelmesen feküdjön. Veronika tudta. Tudta előre. Honnét tudta? De talán nem ezt tudta. Nem ezt: hogy így szakad majd el tőle. így, hogy saját magától szakad el, ezzel Verontól is. Búcsúznak, szeptemberben, a konyhán. Látja őket. Odahajol a lányhoz, a hajához, Veronika pedig félkézzel átkarolja a fiú derekát, szorítja magához. Ott állnak, ülnek, gyámoltalanul, a szidolszagú esti konyhában, és szeretik egymást, szegénykék.

Majdnem bosszankodott, hogy nem képes olyan kiadósán sírni, ahogy szeretne. Csak látja őket. A sapkáját

kezdte forgatni két ujjal. Kit sirat? Mi célból? Ezt, a 345-ös sapkaszámú növendéket siratja? Vagy a Medve Gábor nevű kiskorút? Egyik sem ö. Neki nincs neve, honossága, anyakönyvi adatai, sapkaszáma; ez mind csak szerep, nevetséges komédia. A valóság, a száraz, kézzelfogható valóság az, hogy ő egész jól érzi magát, mert csak néző. Egész jó meleg van itt. Rosszul világított fogdában ül. Nemsokára behozzák a vacsoráját.

Mi hát a baja? Arra gondolt, amit az anyja mondott az első látogatásakor, amikor faggatta őt, hogy mi a baja, és ő nem bírt válaszolni. „Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.“ Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva. A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani; elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből, s talán van, amiből még Schulze is értene: egy hadsereg és millió géppuska.

De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!

Ahelyett, hogy még elkeseredettebben tudott volna sírni, egyszerre végképp kijózanodott. Letörülte maradék könnyeit, és visszafordult a hátára. Hiába, mindez színészkedés, maszlag. Szerepeket próbál, áltatja magát, komédiázik. Ravaszkodik, hogy megkönnyebbülést merítsen a sírásból. De nem megy. Megcsömörlött tőle.

Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. Ó azonban valahol egészen másutt van, teljesen szabad és független. Ezt be kell vallania becsületesen; hiába facsargatja a szivét hamis szánalommal. Akármilyen sajnálatra méltó ez a Medve Gábor, azt, akit sajnálni szeretne, vagyis önmagát, nem tudja sajnálni. Ó él, és ingyen szórakozik. Jó meleg van itt.

A portát is erősen fűtötték mindig. És Monsignor Hanák szobáit is. Túl a vesztibülön, ahol az étterem előtti folyosószárny kezdődik. A porta a főkapu tövében volt, hosszú, keskeny, nagyon magas szoba, az ablakához három falépcsö vezet fel a nagy boltív alá, hogy a kapus kinézhessen rajta. Bevetett vaságy, ingaóra, kulcstábla, a kapualj felöli falnál pedig asztal, kisebb szekrény, nagyobb szekrény. Egyszóval semmilyen ez is, se füle, se farka, nem érdemes rágondolni.

Régen minden valamilyen volt. Nemcsak az érdekes vagy különös, vagy jó dolgok, hanem jóformán akármi, bármilyen pillanatban. A Kálvin tér szökókútja és maga a Kálvin tér. bármikor; gyalog vagy-villamosról, estefelé vagy iskolába menet, eső után, tavasszal, télen, jókedvűen, rosszkedvűen, mindig valamilyen volt, mindig teljesen más, és telve tartalommal. Létezett, minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett néven nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.

Tágasság. Nagy levegő. Csodálatos zengés, izgalom. A Haris köz jutott az eszembe. Hiába volt valami olyan szűk, ronda és barátságtalan, mint akár ez a fogda vagy a porta amott, mégsem volt semmilyen. A fogorvoshoz mentek anyjával a Haris közbe. Boldogság? A Ferenciek tere, a Kígyó tér, a Koronaherceg utca, az egész környék barátságos volt, szerette: a Haris köz éppen a barátságtalan semmilyenségével tűnt fel élesen. Kopár kis nagyvárosi sikátor. Se üzletek, se eleven kirakatok; szűk, kanyarodik, esős, vizes járda; nagy szürke házak, irodák, rácsok, vasredőnyök; félemeleti raktárok, hátsó irodahelyiségek. Fájt a foga, és szurkolt, izgatott volt. Aztán erre nem is emlékszik, kihúzták-e? fájt-e? Csak a Haris közre, az összehajló komor bérpalotákra, esős balkonokra. Az esemény, a hozzá tartozó történet: nem volt fontos. Elfeledte! De az a perc, amikor végigmentek a Haris közön, az egésznek az éghajlata, zenei hangneme, légköre, a leve és a lényege - amire nincs szó, nincs még fogalom -, az megmaradt. Mint a boldogságot, mint a mustot, érzi a torkán: esős járda, nagyváros: kézzelfoghatóan és kifejezhetetlenül, mint az életét, formátlan teljességében.

Ahogy belevillant emlékezetébe a Haris köz, gondolatok és szavak nélkül, nyugtalanság fogta el, és felállt. Hát senki sincs a pártján? Hogyan értesse meg magát? Fel kellett volna pofoznia Zsoldost. A nadrágját a hasánál megmarkolva, csoszogni kezdett fel-alá a cellában.

Zsoldos igazában nem akart rosz- szat. Nem Zsoldost, a tülekedő áradatot kellett volna a fürdóajtóban szétvernie, letaposnia. De ezt nem tudta. És ha tudta volna, hát éppenséggel nem ezt akarta kifejezni: nem csak ezt. Azok sem akartak rosszat, jót akartak, egy jó belső zuhanyt. Azért gázolták öt és egymást. Előbb fel kellene pofoznia mindnyájukat, végig, aztán szélesebb ajtót üttetnie nekik, és hagyni őket, hadd rohanjanak; mert a jókedvüket sem akarta tulajdonképpen elvenni. Csak jól felpofozni vala- mennyiüket, aztán megvédeni őket. Megvédelmezni őket mindenkitől és mindentől. És megértetni velük valamit, amit maga sem ért. Csak érez a torkán. És mindent másképpen csinálni. S egyáltalán.

Egyáltalán, dögöljenek meg. Mert csak a hangos szóból és a rúgásokból értenek, a zsíros kenyérből, a látszatokból, a géppuskából, amivel ö nem rendelkezik, s amivel nem is menne semmire, mert akkor máris félreértés lenne az egész. Néma gyereknek anyja sem érti szavát? Ez nem igaz, gondolta szenvedélyesen; szép kis anya volna az ilyen; és hiszen előbb jön mindig a megértés és azután a szó; ez a durva, torzító eszköz, hogy megcsonkítson valamit, ami egész volt; nem igaz, gondolta, de ugyanekkor fájdalmasan érezte, hogy nem tud többé tudomást nem venni erről a világról, melyben a szavak, tettek tökéletlen látszata uralkodik, sót el sem tudja hagyni őket többé, visszamenekülve saját fellengzős világába, lelke isteni magányába, ahol forma nélkül is teljes és tökéletes minden. Földhözragadt, szomorú dolog volt ez. Olyan elkedvetlenítő, hogy már nem is szomorú: mert sírni sem lehetett rajta.

* 75 évvel ezelőtt születeti a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja.

Jan Hána - Jaroslav Bartoá: FELSZABADÍTÓK (a svidníki emlékmű részlete)