Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)

1987-01-09 / 1. szám

M it jelentett számukra a fórum? Le­hetőséget egymás közelebbi megismerésére, hasznos párbeszéde­ket, az emberi lét olyan alapvető kérdé­seit érintő eszmecseréket, mint az életre, ajaékére, a művelődésre, a munkára való jog, új barátságok kialakítását, a szolida­ritás újabb és újabb szívmelengetö meg­nyilvánulását, a nemzetköziség iskoláját. A világ 124 országából több mint 300 küldött vett részt a prágai diákvilágfóru­mon. Manuel, Pierre, Felix Jean, Nasz- szer, Simon - a szélrózsa más-más irá­nyából érkeztek. Velük beszélgettem. EZÜSTLÁNCON BÉKEGALAMB MANUEL GUERRERO. Az első kér­dést a chilei Manuel tette fel - magyarul. - Új Szó? Te magyar vagy? - kérdezte. - Amikor kicsi voltam és el kellett hagy­nunk a hazámat, hosszú ideig Magyaror­szágon éltünk - fűzte hozzá nyelvtudása magyarázataként. Rakoncátlanul kunkorodó hajával, a nyakában vékony láncon repülő ga­lambbal, 16 évével a diákvilágfórum legfi­atalabb résztvevője volt. A legfiatalabb - s tizenhat évesen a legidősebb is. Édesapjának, Manuel Guerrerónak a ne­ve tavaly bejárta a világot. Fia az apa drámáját, s vele az egész chilei nép tragédiáját hozta el a fórumra. 1973-at irt a naptár, amikor Chilében Pinochet vérbe fojtotta a demokráciát.- Édesapám az Allende-kormányban a chilei kommunista ifjúság képviselője volt, Így családunk hamar megismerte, mit jelent ez a két szó: illegalitásban élni. 1976-ban apámat letartóztatták, nyomta­lanul eltúnt, rokonaink hosszabb idő eltel­tével egy koncentrációs táborban találtak rá. Minél előbb el kellett hagynunk Chilét. Hét évet töltöttünk Svédországban és Magyarországon. 1982-ben visszatér­tünk hazánkba, édesapám a chilei pediT- gógusok szakszervezetének a vezetője lett. 1984-ben megint feketelistára került, hat hónapig rejtőzködni kényszerült - mondta Manuel. 1984-ben Pinochet a demokrata arcu­latát kívánta magára ölteni, Így édesapja ismét a saját nevén szerepelhetett. Egé­szen addig, amig... — 1985. március 29-ére úgy emlék­szem, mintha csak tegnap lett volna. Édesapám tanfelügyelőként dolgozott abban az iskolában, ahová én is jártam. Azon a napon az egyik diáklány édesap­jával beszélgetett a bejárati ajtónál, ami­kor hirtelen egy autó fékezett le mellettük. Kíméletlenül berántották őket az ülésre. Azután elhajtottak. Ma is hallom a kere­kek csikorgását. Mindannyian tudtuk, hogy komoly veszély fenyegeti őket, hi­szen apám és Manuel Parada kommu­nisták voltak. De hiába próbáltunk hírt szerezni róluk. Másnap, harmincadikán, Santiago határában talált rájuk két em­ber. Apám és Parada mellett a harmadik áldozat Santiago Nattino, a neves kom­munista festő volt. Nem, apám halálakor nem sírtam, nem voltak már könnyeim. Tudtuk, kiket terhel a felelősség. Akik a gyilkosságokat elkö­vették, rövid időre ugyan börtönbe kerül­tek, de a fasiszta, „igazságszolgáltatás­nak“ megfelelően ismét szabadlábon vannak. Manuel tovább járja az apai utat. A fó­rumon az akkor alig két hónapja életre hívott FESES-t, a Santiagói Középiskolá­sok Föderációját képviselte.- Amikor 1982-ben visszamentünk Chilébe, azonnal bekapcsolódtam az ille­gális diákmunkába, szerettük volna felé­leszteni azokat a diákszervezeteket, me­lyek 1973 előtt léteztek. 1985-ben a FE­SES előkészítő bizottságának az elnöke voltam - szervezetünk, s jómagam nem kis szálka volt Pinochet szemében. Ez év márciusában a titkosrendőrség megtá­madott az utcán, összerugdosták az ar­comat - az orrán levő forradás örök emlék - két kés közé szorították a feje­met, s megfenyegettek: ha tovább folyta­tom a munkát, megölnek. Két hét múlva a fenyegetés megismétlődött. A körülmé­nyek családomat ismét arra kényszerítet­ték, hogy elhagyjuk hazánkat. Édesa­nyámmal és tízéves húgommal Svédor­szágban kaptunk politikai menedéket. DIÁKOK A ZUHANYOZÓBAN PIERRE BARBANCEY. Amikor a ne­gyedéves nizzai egyetemi hallgatóval, az UNEF nemzetközi titkárával beszélget­tünk, nem tudhattuk még, miként alakul a készülő új egyetemi törvénytervezet kapcsán a franciaországi diáktársadalom sorsa. Nem tudhattuk ekkor még azt sem, hogy egy diák örökre elhagyja az iskola­padot, hogy Malik Oussekin neve fekete betűkkel, fájó felkiáltójelként íródik be a diáktörténelembe.- Milyen Franciaországban diáknak lenni? Nagyon nehéz. Szervezetünk, az UNEF - Franciaországi Nemzeti Diákszö­vetség - a legnagyobb diákszervezet hazámban; az egyetemi hallgatók, az egyetemek érdekeit védi. Párizsban van a székhelyünk, a szervezet közel 40 ezer diákot tömörít. A művelődés jog, nem pedig kiváltság - az utóbbi időben ép­pen ennek a jognak az érvényesítésére törekszik az UNEF. Furcsa időket élünk, a világ az egyik oldalon technikailag rendkívül magas színvonalon áll, ugyan­akkor a másik oldalon számos diák arra kényszerül, hogy - mivel nem rendelke­zik elegendő pénzzel - megszakítsa ta­nulmányait. Az egyetemi hallgatóknak Franciaországban csupán nyolc százalé­ka munkásszármazású. Ugyanakkor ha­zámban 20-25 millió munkás él. Néhány konkrét példával illusztrálnám a Franciaországban tanuló diákok szoci­ális helyzetét. Kevés az ösztöndíj, de ha a hallgató meg is kapja, az korántsem elég az átlagos életszínvonal eléréséhez. A legmagasabb ösztöndíj 1000 frank, míg a hivatalos statisztikák 3000 frankot jelölnek létminimumként. Azelőtt a diá­koknak nem kellett társadalombiztosítást fizetniük, ma igen, s az összeg időközben 40 százalékkal emelkedett. S akik nem tudják megfizetni, egészségügyi ellátás nélkül maradnak. A menzákon egyre ke­vesebb az étel a tányérokon, az utóbbi öt évben többször emelkedett a tandij. Most 2000 frank körül mozog. Franciaországban az elmúlt tizenöt év­ben nem épültek kollégiumok, 10 ezer helyre 100 ezren pályáznak. Hol laknak a hallgatók ebben a helyzetben? Van, hogy a nyolc négyzetméteres szobában több diák lakik összezsúfolva, van, aki az állomáson alszik, vannak, akik albérletet keresnek, és vannak, akik az egyetemi városkák zuhanyozóiban húzódnak meg. Franciaországgal kapcsolatban általában szabadságról és demokráciáról beszél­nek. Hát ilyen a szabadság és a demok­rácia. Azon a tavalyi decemberi reggelen harcba indultak a diákok, milliók gyűltek össze, hogy tüntessenek a törvényjavas­lat ellen. Franciaország az utóbbi tíz év legnagyobb tüntetését élte át. Ma már tudjuk, győztetek, Pierre. PADOKAT RAKÉTÁK HELYETT FELIX JEAN ANDRIANTSOAVINA. Felix Jeannal, aki a KDTM forradalmi ifjúsági szervezet nevében jött Prágába, hamar megtaláltuk a közös nyelvet. A Szovjetunióban volt diák.- Madagaszkár lakosságának 80 szá­zaléka fiatal, 55 százaléka a huszonöt éven aluli. Ilyen fiatal ország vagyunk! Tíz egyetemünk van, ami Afrikában a legma­gasabb számok egyike. Az ifjúság prob­lémáiról természetesen nem szólhatok elszigetelten, hiszen a szociális kérdések összefüggnek a gazdaságban mutatkozó problémákkal. Madagaszkár helyzete nem egyszerű, országunk szocialista ori­entációjú, de emellett még jelentős kapi­talista erőkkel kell számolnunk. A tőkés befolyás erősen gátolja fejlődésünket. Nem elegendő az oktatásra fordított összeg, az egyetem elvégzése után kor­látozottak a munkalehetőségek. A mun­kanélküliség okait érintve, egy példát hoznék fel. A külföldi tőkések létrehoznak az országban egy gyárat. De a hazai szakemberek helyett külföldieket alkal­maznak! S mindemellett egy külföldi mér­nök fizetése tízszerese a hazai mérnöké­nek. Ezért hangsúlyozom, hogy a diákok- bár gazdasági szempontból nem ók a legnagyobb erő, hiszen még nem ve­szik ki részüket a termelés folyamatából- mégis nagy erőt képviselnek. Segíthet­nek szüleiknek sikeresen továbbvinni a forradalom ügyét, és lankadatlanul tovább erősíteni a gazdaság szocialista bázisát. Csak így oldhatók meg a gond­jaink. Hazámban az írástudatlanság felszá­molása terén óriási előrelépés történt. A forradalmat megelőzően a lakosság 80 százaléka írástudatlan volt. Mára már csak 10 százalékát érinti ez a kérdés. Az alfabetizációs folyamat 1976-ban kezdő­dött. Egyetemi tanulmányai megkezdése előtt minden diák kötelezően egy évet a falvakban töltött, ahol írni, olvasni taní­totta az embereket. A diákok a mai napig kijárnak a falvakba. Ennek köszönhetően sikerült ilyen gyorsan csökkenteni az analfabetizmust. Elmesélem a nagyma­mám történetét. Én 1974-ben kezdtem meg a tanulmányaimat a Szovjetunióban, nagymamám ekkor nem tudott sem írni, sem olvasni. Amikor 1979-ben hazaér­tem, nem mindennapi meglepetés várt: nagymama irt és olvasott! Pedig már több mint százéves! Egyelőre nem minden középiskola tandíjmentes, az egyetemek azonban in­gyenesek. A jó eredményeket felmutatók ösztöndíjat kapnak. Minden egyetem és főiskola mellett diákvárosok állnak, de a kollégiumok száma még nem elegen­dő. 1975 előtt a művelődéshez való jog csak az elit kiváltsága volt, keveseknek adatott meg, hogy tanuljanak. Mára meg­növekedett a diákok száma, ugyanakkor az infrastruktúra nem változott, s ebből nehézségek adódtak. A belső viszonyok nem teszik lehető­vé, hogy annyian járjanak egyetemre, mint amennyi szakemberre szükség len­ne. Ezért felbecsülhetetlen segítség Ma­dagaszkárnak, hogy sok fiatal szocialista országban tanulhat. A béke mindennek a kulcsa, minden­nél fontosabb. Nem rakétákra van szük­ségünk, hanem iskolapadokra, minél több iskolapadra. ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD NASSZER - Használhatom a cikkben ezt a nevet? - kérdeztem. - Igen, bólin­tott, Nasszer az egyik leggyakoribb arab név. Oly gyakori, mint hazájában a diák­letartóztatások, a fájdalmak, kínzások, az oktalan halál.- Elegendő az ellenállás, az egyet nem értés legcsekélyebb jele, s az ab­szolutisztikus monarchia kegyetlen bün­tetése a válasz. Szaúd-Arábiában nem létezik demokrácia, nincs emberi sza­badság. S ez egyben válasz is a kérdé­sedre. Diákszervezetünk, a Szaúd-Ará- biai Nemzeti Diákszövetség illegális szervezet. Hosszú-hosszú lista jegyzi a letartóz­tatott, bebörtönzött diákok nevét. Mind- annyiukat fel sem tudnám sorolni, s'Ja körülmények sem teszik lehetővé. Khaled Nizha nevét már kimondhatom - az előttünk fekvő újságból, melyet diák- szövetségük USA-beli szekciója jelentet meg, nyílt tekintetű fiatalember nézett ránk. Nasszer a diák néhány cikkéből is idézett. - Khaled az USA-ban tanult, a nyári szünidőre utazott haza a szülei­hez. Letartóztatták, megkínozták, az el­szenvedett sérülésekbe belehalt. Nálunk még ma is vannak, akik nem hiszik, hogy a Föld forog, hogy bolygónk a Nap körül kering. Mert ami még a meg­torlásoknál is borzasztóbb, az a tudatlan­ság, a szellemi elnyomás és az elmara­dottság. Az ország lakosainak 83 száza­léka Írástudatlan. Az oktatás minden fo­kon a vallásoktatáson alapul. Filozófiai tanulmányokat végezni vagy politikai gazdaságtant hallgatni Szaúd-Arábiában lehetetlen. Vagy beszéljünk a nők tartha­tatlan helyzetéről. Nem tevékenykedhet­nek nők olyan munkahelyeken, ahol férfi­ak dolgoznak, mint kisiskolások sem jár­hatnak egy osztályba fiúkkal. Ahhoz, hogy tanulhassanak - s ez minden tanin­tézetre vonatkozik - meg kell kapniuk az apa, a férj és a fivér beleegyezését. Külföldön egyáltalán nem tanulhatnak. Az egyetemeken csak pedagógiai és or­vosi tanulmányokat végezhetnek, hiszen kizárólag e két stúdiumnak van értelme számukra a jövőbeni érvényesülés szempontjából. Meg kell jegyezni azon­ban, hogy nők nem taníthatnak fiúkat még az általános iskolában sem, s ugyan­így nőt csak nő gyógyíthat. Az egyete­meken a diáklányok nem tartózkodhat­nak közös előadóteremben kollégáikkal, sőt tanárukkal sem. A tanítás a technika felhasználásával, televíziós közvetítés útján folyik. Modern technika, az évszá­zados elmaradottság szolgálatában. A nyolcvanas évek első felében nagyot zuhant a világpiacon a kőolaj ára, ennek következtében az állam részéről az okta­tásra fordított összeg a negyedére zsu­gorodott. FIÚK ELŐNYBEN SIMON NEMBO APE. A küldöttek kö­zül tán ő töltötte a legtöbb időt a gépma­dár hátán. A PNGNUS nemzeti diákszö­vetség képviseletében Pápua Új-Guineá- ból érkezett.- A művelődés, mint alapkérdés na­gyon mélyen és érzékenyen érint ben­nünket, térségünket. Csak Pápua Új- Guineában a lakosság 90 százaléka írás- tudatlan, 90 százalékának hiányzik az alapfokú műveltsége. Sajnos, ez vonat­kozik a csendes-óceáni övezet legtöbb lakójára. Országunk gazdag természeti forrásokkal rendelkezik, a kapitalista tár­sadalom azonban kizsákmányolja az em­bereket, forrásainkat. Miért? Mert az utol­só felfedezettek közé tartozunk? Mert nem tudunk fegyvereket gyártani, mert a tömegek tudatlanok? Nagyon alacsony azoknak a száma, akik egyetemre kerülnek - három egye­temünk van, s Pápua Új-Guinea lakosai­nak lélekszáma hárommillió. A középis­kola elvégzése után csupán a diákok öt százaléka tanul tovább. Ez kulturális, szociális és gazdasági okokra vezethető vissza. Hadd mondjam el, az én édesa­pám, például, harmincévesen látott elő­ször fehér embert. Az emberek termé­szetes félelme ellen kellett először fel­venni a harcot. Az iskolahálózat kiépítése után az újabb lépés - iskolába küldeni a gyerekeket, aminek ugyancsak nem volt hagyománya. Iskolarendszerünk az ausztrál minta szerint működik, ami to­vábbi nehézségek forrása. A vizsgaköve­telmények - annak ellenére, hogy az angol idegen nyelv számunkra, hogy el­térő a kulturális-szociális hátterünk - azonosak az ausztrál iskolák követel­ményelvéi. Az érettségi vizsgát tízből egy diák, ha le tudja tenni. Tankötelezettség nálunk nincs. Az általános és a középis­kolában tandíjat kell fizetni, így, ha a csa­lád iskolába szeretné küldeni csemetéit, ez nem kis terhet ró rá, mert egy család­ban legalább hat gyerek van. Az előny ebben az esetben a fiúkat illeti: az egye­temeken nagyon alacsony a nők száma. Kultúránkban - nálunk poligám házassá­gi szokások élnek - fizetni kell a meny­asszonyért, így 18 éves korban a lá­nyoknál inkább a házasságkötést szor­galmazzák a szülök. Simon egy kis faluból származik, Lo- kupule - Sok Felhő - a neve, a térképen hiába is keresnénk. Falubelijei édesbur­gonya, kávé, cukornád és zöldség ter­mesztésével foglalkoznak.-Törzsemből az egyetlen vagyok, aki eljutott egyetemre. A véletlennek köszön­hetem. Négyéves voltam, amikor nagy­mamámmal elmentünk egy, a falutól har­minc kilométerre eső misszionárius-is­kolába. Emlékszem, tündöklő golyókat, nyalókát nyomtak a kezembe, s ez na­gyon tetszett nekem. Én pedig - igazi gyerek módjára - kijelentettem: itt akarok maradni. Akkoriban nem sok gyereket küldtek még iskolába. Én korán tanultam meg angolul, s ezért érhettem el köny- nyebben jó eredményeket. Ma már a fa­lum közelében is -van iskola, úgy tíz kilométerre. Ha azt mondom: a népem elégedett jelen állapotában, ugyanakkor hangsú­lyozom a művelődés elsőrendű fontossá­gát, nem mondok ellent magamnak. Az emberek fokozatosan kezdik tudatosítani a tanulás, a művelődés határtalan fontos­ságát. Hiszen érteni akarják, mi tör­ténik körülöttük a világban, hogyan működik a rádió, a telefon, a repülőgép. Az ideális, természetesen, a mindenki számára egyenlő esély lenne az egyete­mi műveltség megszerzésére. TARICS ADRIENN H 11IDAI IMIIÉI üveggolyói

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom