Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-05-01 / 17. szám
i írt, félelemmel jérdig érő vízbe 3m. Csak olva- jényeket, nem I csak egyetlen Te nem fogom »«utazom a ten- imikor az égen nény, bizalom, a földön, kikapcsolódás , meginni egy az allén, este, :saszínűvé vá- ik, és barátok, és mind együtt j nem engedi, l.iságomat, bár In az idegenek |mint valamiféle % évben félrera- . azhassak Kai- ■ meghiúsul, és 'jnyvtárban, az nádik ablaknál, lékemen, egy azonban nin- van egy cuk- fcodálatos őszi- jajtón át látom I öltözött embe- an. ^érfi és egy lány tál mindhárom- * miközben az ' 'kor én is kár- rátaimmal, de tartozom. úr issza a bo- ikigazgató volt pontosan így .zótlanul kifelé íny vendég ül akoztat a gonők és honnan étmorzsolom érzem mázéi fújt, a tenger vize most ezüstös-szürke, mint az ólom. Érződik a partra vetett halak szaga. A lány nevetgél a három férfival, az idős úr és a felesége hallgatagon üldögélnek és a helyiség megtelik, mint egy hajó fedélzete. A szél ugyan elállt, de mintha még egyszer feltámadna, megbillenti annak a nőnek a rózsaszínű haját, aki most lépett be. Láttam már nőket a legkülönfélébb színű hajjal, de ez... úgy vonul el mellettem és néz egyenesen előre, mintha egy tükörben ellenőrizné saját maga minden mozdulatát. És mintha ezzel a hajjal, ezzel a büszke tartással jött volna a világra! Arra gondolok, mi lenne, ha ezt a hajat levágná - mint a katonákét vágják le -, vajon ilyen színben nőne ki újra? Leül az asztal mellé, közel mellém, rágyújt, a gyufa a padlóra esik. Gonosz erőtől vezéreltetve, lehajolok, mintha elismerném a felsőbbrendűségét, felveszem a gyufaszálat. Egy fejbiccentés érte a köszönetféle. „Ez a szépség tudomást sem vesz rólam... - gondolom - Elég önmagának. Figyelem, valószínűleg sokan mások is... bizonyára megszokta már. Néhány perc elteltével alig tudom elviselni, hogy ö uralja a cukrászdát. A férfiak rámosolyognak és kacsintanak. Ók nem tudják, hogy én egész éven át készülök ezekre az órákra, amelyeket kis kortyokban ízlelgetek. Ez a nő minden virágomat letépte, a gazzal együtt, persze! Egyszerre öregnek kezdem érezni magamat és gyűlölet fog el. Intek a pincérnek, hogy fizetek. Ebben a pillanatban az ajtó olyan csat- tanással nyílik és zárul, hogy akaratlanul is megfordulok. így egyetlen ember nyit ajtót az egész világon...! Ez az ajtónyitás azt jelenti: itt vagyok! ... Nem mondtam addig, hogy a fiam is eljött velem. Ó huszonkét éves, tulajdonképpen jó és engedelmes gyerek, mindaddig, amíg nem zavarom a köreit. Ő éli a világát, a saját életét, és én hiába keresem azt a kulcslyukat, amelyen át legalább egy pillantást vethetnék ebbe az életbe. Szőke hajú, bársonyos bőrű, erős hosszú ujjakkal, mint egy zongorista. Igen, aki most bejött - az én fiam. Tengerkék színű zakóban, jobboldali zsebe fölött valami felirat vagy jelvény, olyan mint egy yachttulajdonos. Ez a látvány most annyira megzavar, hogy úgy érzem, képes lennék minden yachttulajdonost megölni, hogy a hajóját neki ajándékozzam. „Bizonyára engem keres... - gondolom. A kedves fiú...“ Felemelem a kezemet, hogy észreve- gyen, engem, az anyját, aki csak érte él. De kezemet erőtlenül eresztem le, és a legszívesebben láthatatlanná válnék, vagy legalább az asztal alá bújnék. A fiam nem vett észré! Arcán büszkeség és valami más is. Könnyed léptekkel suhan el mellettem, mint egy hiúz - és megáll a rózsaszínű-hajú nő mellett, majd szinte lecsap rá, mellé ül, mint a zsákmánya mellé, a tulajdonos biztonságával, mint aki tudja, hogy sok minden meg van neki engedve. Minden mozdulata belevésődik az agyamba. Elegáns mozdulattal veszi elő a pénztárcáját, rendel és előre fizet. Tíz levással - amit én adtam neki. A nő felkacag, kivillannak ragyogó fehér fogai. Most már azt kívánom, hogy ne forduljon meg a fiam, csak meg ne forduljon! De aztán hirtelen mást gondolok: „Meg kell fordulnod, hogy lásd az anyádat, akit nem pótolhatnak ilyen nőcskék!“ Mintha megérezte volna a gondolataimat, felém fordult, észrevett és elpirult. De hangosan felnevet, aztán közelebb hajol a nőhöz, folytatják a beszélgetést, de a fiam arcán ott marad az előbbi bizonytalan mosoly. Úgy tesz, mintha én nem lennék. A rózsaszínű hajú nő, természetesen, mindebből semmit sem vett észre. Gyorsan fizetek és kiosonok a cukrászdából. Vaktában indulok el és kóborlók az utcákon, amelyek most hidegen és barátságtalanul vezetnek le a tengerpartra. Idegenek állnak mellettem a parton, és elgondolkozva és vágyakozva nézik a vizet. Tudom, hogy most már többé nem tartozunk össze, ág vagyok, amely elpusztul, ha a fáról letörik. Ez az allé is a tengerhez vezet, úgy, ahogy minden út az öregséghez. A fiam a tulajdonosa egy süllyedő yachtnak. Kiválasztotta magának a legszebb nőt, a rózsaszín hajú Főnixet. Én pedig megyek tovább... ANTALFY ISTVÁN fordítása k**************************************************************************************** JAAN KROSS , / Gyere! Gyere, sétáljunk! gyere, együtt - utcák lobbantják fényüket, bennük néptömeg, nyüzsög, vet széliében vidám, apró, alkalom szülte szavakat, melyek értelme egyszer elér a világ végéig akár? Gyere, sétáljunk ketten a nyüzsgő tömegben! Gyere, hallgassunk együtt idegen-otthonos ablakok alatt rég hallott dalokat - ketten, idegenek, mégis otthonosak. Gyere, nézzük meg együtt, néma gesztenyelevélen hogy születik a harmat éppen, ó, e nagy tenyerek...! Mint a bölcs állatok lágy, növényi mancsai. Gyere, hadd menjünk együtt a szótlan partra, dűlőút ott székfűillattal vegyül, tenger időtelenje, névtelen messzeségek illata. Gyere, menjünk - ki a partra, ki, együtt! Gyere, meztélláb, együtt - vár a nagy, esti tenger, csillogó, hús alkony-színe alól feltörnek meleg, kék áramlatok. Gyere, együtt - a tengerbe, velem! Gyere, ússzunk napkelte-szigetekre, hol a párálló, fehér homokon fehér madarak nyomait követjük. Gyere együtt. TANDORI DEZSŐ fordítása ■ ■’ : id .ás, amely jb európai Iben fölpa- nek a sza- ennivalót snnek, szó- reggelig, ssza a vá- kirándulás mindenfelé z egészsé- > az ismer- en benne lyebb réteiyebb réte- azok csak otthon. Mert hát minek rándulnának azok ki? A levegő miatt? Hát kell azoknak levegő? Minek? Nem élnek azok levegőből. Csak hadd maradjanak azok a legszegényebb rétegek negyvenfokos melegben is otthon. Sőt csodálom, hogy a kiránduló „rétegek" még külön nem fűtik be nekik a várost. Ezt bizonyára csak azért nem teszik, mert a kiránduló rétegeknek még nincs olyan sok pénzük, hogy az egész várost fölszereljék a megfelelő óriási fűtószerkezettel. A kiránduló rétegek a week-endre kellő mennyiségű ételt és italt visznek magukkal, egész ürücombokat, sót egész ürüket, sütve, kérdés, hogy a kiránduló rétegek hagynak-e otthon a városban valami élelmet a legszegényebb rétegeknek. Mert hát, szerintem, minek annak az ürücomb, aki otthon ül, és még csak hegyeket sem mászik? JAMMES lka nagy csupán csupán s aki munkálkodik: teli üres sajtárokat, kemény kalász közt válogat, legeltet az égerfák alatt, yújt az erdőn, vagy száraz gallyakat, esszéjét kosárnak fonja meg, }t javít, fölötte elmereng, rílyban él, egy vén fogatlan kandúr i között s körötte sok gyerek dúl; lg a vetélő csak csattog végtelen, tücskök zengnek éjfélig éberen; ? dagaszt, aki bort szüretel, mát nevel, káposztát ültet el, tojásokért földig hajolgat. R RADNÓTI MIKLÓS fordítása Viszont el tudom képzelni, hogy az otthonmaradó „legszegényebb rétegek“ is jól eltöltik az időt szombat déltől hétfő reggelig: például azon imádkoznak, hogy jaj, csak szép idő legyen azokra a kiránduló rétegekre, jaj, nehogy szegényekre valami hirtelen hideg zúduljon vagy Isten ments! eső, pláne jégeső, szakadjon. És képzelem, ha ilyesmi véletlenül mégis megtörténik, az otthonmaradó legszegényebb rétegeknek az egész vasárnapjuk el van rontva, mert hát akkor szegények egész betegre sajnálják magukat a „kiránduló rétegek“ miatt. 1927 Tavaszi divat Kopott, szürke ruha, esetleg idegen szövetből való folttal, esetleg még foltozásán szakadásokkal. Vagy: lényegében ugyanilyen ruha, de más színben, például zöldben, amely azelőtt fekete volt, vagy sötétbarnában, amely azelőtt világosszürke volt. A zsebben elegáns, piros csíkos kis zálogcédula, ráírva: lejárat nemsokára, de talán még egyszer meghosz- szabbítható. A cipőn, így kora tavasszal, még csak egy-egy repedés divatos, egy a bal cipőn, egy a jobbon (a két repedés nyári, a három-három repedés őszi divat). A cipőtalp lehet foltozott is, a tátongó lyukat csupán télen hordjuk. A fejen esőáztatta, viharverte színfoltos kalap, úgynevezett gondfödő. A frizura: zilált. Ingmell: rojtos. Gyomor: üres. Fejben: őrjítő anyagi gondok. Szív: vagy üres, vagy a pitvarokban fekete keserűség. Társalgási téma: Vajon meddig tart még? Mikor tűnnek már el? Mikor söpri már el őket valami zivatar? De a kisagyban: kis csinos, pislon- gó, soha ki nem alvó remény. A szív két kamrácskájában: mindezek ellenére egészséges, pirosán lobogó vér. Testtartás: régi divatúaknál eler- nyedt, görnyedt, az újszerűségek kedvelőinél: kemény, egyenes, dacos. 1929 A szakadék Egy úriember kiment a hegyek közé sétálni. Amint egy meredek sziklán akart átjutni, megcsúszott és a mély szakadékba zuhant. Sokáig feküdt eszméletlenül, és mikor magához tért, hirtelen rémület fogta el. A szakadék mély volt, messze esett a járt úttól, már alkonyodott is, sehol a közelben ember. De ami min- denekfölött szörnyű volt, az úriember nem tudott még csak fölállni sem, mert egyik lába eltörött. Rémületében felordított. Csak úgy, szinte állati hangon. Azután, bár semmi reménye nem lehetett arra, hogy valaki meghallja, kétségbeesetten segítségért kiáltozott, magából kikelve, hogy az már nem is illik úriemberhez. És éppen ez, az illem szabályainak ez az átlépése volt - azaz lett volna - szerencséje. Mert az eszeveszett kiáltozást meghallotta két erdei munkás. Figyelmesek lettek a hangra, és mivel az úriember többször kiáltott, tájékozódni is tudtak, és hosszas keresés után megtalálták a szakadékot. Megálltak a szakadék peremén, letekintettek a mélybe, meglátták a szerencsétlenül járt úriembert, és az egyik munkás odaszólt a másiknak:- Szaladj, komám, az erdészhez, kérjél tőle egy erős, jó hosszú kötelet. És nyomban lekiáltott a szakadékba:- Héj! Ki az? Mi baj van?- Jajjajjaj! — hangzott a mélyből siralmasan. - Összetört minden tagom, mozdulni sem tudok. Segítsenek, jóemberek.- Csak várjon türelemmel, mindjárt itt lesz a segítség.- Jajjajjaj!- Na, most már ne abajogjon, tíz perc az egész. Különben kihez van szerencsém? Az úriember megmondta a nevét és előkelő állását. Az erdei munkás kissé meghökkent, hogy talán goromba is volt az ismeretlen úriemberhez. Még pótlólag lekiáltotta:- Tessék csak türelemmel lenni, nagyságos úr! Az úriember a mélyben idegesen megrándult. Az arca is megvonaglott, a szeme szikrát szórt, persze mindezt felülről nem lehetett látni. Szólni akart, de új fájdalom hasított a törött lábába, és csak ennyit tudott nyögni:- Jajjaj! A másik erdei munkás megérkezett a kötéllel. Futva ment és futva jött, igen hamar megtette az utat. Ketten a kötél végére bő hurkot kötöttek, és azt szépen leeresztették. Az úriember belebújt a hurokba, a hurok átfogta nem egészen karcsú derekát, a két erdei munkás húzni kezdte inaszakad- tával a kötelet. Igen ám, de körülbelül a mély szakadék közepén, egy kiálló kis fene sziklában megakadt a súlyos test, és nem emelkedett tovább. Akárhogyan erőlködtek az erdei munkások, az úriember csak bele-beleütódött a fránya sziklába és se föl, se le. A munkások látták, hogy mi a baj. Lekiáltott hát az egyik:- Nagyságos úr! Tessék magát eltolni a kezével. Az úriember, aki különben is többször nekiütődött a sziklának, és ettől ingerült lett, dühösen kiáltott vissza:- Én nem nagyságos úr vagyok, hanem méltóságos, ezt tudhatná! A két munkás riadtan tekintett egymásra. Úgy megijedtek attól, hogy egy ilyen előkelő úriembernek nem adták meg a kellő tiszteletet, sí méltóságos helyett tudatlanságukban csak nagyságosnak szólították, hogy ijedtükben elernyedt a kezük, kiszaladt belőle a kötél. Az úriember így másodszor zuhant le a mély szakadékba. De most már olyan végzetesen, hogy a nyakát törte ki. 1933 [ Vincent Hlozník linómetszete Lórincz Gyula rajza
