Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-17 / 15. szám
ÚJ SZÚ E E 1 A Nővé slovo idei április 2-i számában Václav Macek elemezte a szlovákiai filmforgalmazás helyzetét. írását, terjedelmi okokból, kissé rövidítve közöljük. A filmforgalmazásról alkotott vélemények megoszlanak a közönség különböző rétegei és a forgalmazás szakemberei között. Az utóbbiak, megszokva az eddigi mechanizmust, nem tartják szükségesnek az őket ért kritikák megállapításaira válaszolni, rendszerint nem is hajlandók figyelembe venni azokat. Ennek az ellenállásnak több oka is van. Elsődlegesen az, hogy. a felsőbb szervek megelégednek a forgalmazási terv teljesítésével, ami elengedhetetlenül szükséges a prémiumok és jutalmak kifizetéséhez. Másodsorban szólni kell különböző bírálatok jellegéről is, amelyek legtöbbször nem a filmforgalmazás egész rendszerét érintik, hanem csupán részkérdésekre, vagy egyes filmek megvásárlására, ezek elutasítására koncentrálnak, főleg akkor, ha azok nem veszik figyelembe a nézőközönség kívánságát, s csupán egyes csoportok igényeit képviselik. Végső okként nevezhetjük meg azt a tényt, hogy a filmterjesztés kultúránk szerves része. A hibák és a hiányosságok ezért nem azonnal, hanem később, olykor évtizedes késésekkel jelennek meg a közönség szellemi színvonalában lemérhető változásokban, s ez sokak számára elegendő ok arra, hogy a bírálatot ma ne vegyék komolyan. A viták kereszttüzében a néző áll, hiszen mindenki öt veszi célba, körülötte forog. Ha éppen szükség van rá, akkor ö az igényes, akit nem szabad lebecsülni, máskor viszont csak a szórakozást és a kommerszet kedveli. Nehéz érvelni akkor, ha az egyik vitapartner a Titánok párbajának több- százezres látogatottságával érvel, a másik viszont a kiváló Egy faun megkésett délutánjának 200 ezres nézőszámát emlegeti. Amikor aztán a nézők érdeklődésének körét vizsgáló statisztikákból a szórakoztató, a kommersz filmek látogatottságának bizonyítékait emelik ki, s ehhez még feltüntetik a Fantomas, a Zsaruk és zsarunők, a Xanadu, az Isteni testek, a Szúz vagy sas, a Két férfi a benzinkútnál stb. nézőszámait, ellenérvként megjelenik a film nevelő funkciója is. Ezzel aztán a nézők elvárásait szinte lesöprik az asztalról. Fontosabbá válik egy megkövetelt eszményi ízlés, mint a valóság. Ebben a különböző álláspontok ellentmondásosságának az okai is tükröződnek. Helytelen az a nézet, mely szerint a mozikban megjelenő kiváló filmeket a néző idővel majd megszokja és ezeket is megnézi. Szembetűnő ez Bratislava esetében, ahol olykor a mozikban egyidejűleg vetítenek múvészfilmeket és giccset. Nincs abban semmi szokatlan, hogy a filmgiccsre nem lehet jegyet szerezni, s a jó filmet a gyér számú érdeklődő miatt le sem vetítik. Téves az a feltevés, miszerint a film önmaga számára neveli a nézőket, és szakmai bevezetőkkel, egyedi reklámmal megváltoztatható a 15-30 éves nézők értékorientációja. (Ez a korosztály alkotja a nézők zömét.) Elfelejtjük, hogy az értékrendet és az ízlést, a környezet is meghatározza. Nemcsak a művészet keresi és formálja a közönséget, de a közönség is közelít egy bizonyos általa elképzelt művészet felé. így hát a szórakoztató, átlagos és kommersz filmek előretörése nem állítható meg az élet autentikus átélésének, a közönség életvitelének, a fogyasztói szemléletnek a megváltoztatása nélkül. Ha a filmforgalmazás javításának módozatait keressük, akkor nincs értelme a nézőkkel való manipulálásnak. Fel kell ismerni, hogy a közönség saját csoportérdekei által erősen differenciált közeg, s ebben megtalálható a kommersz film és a múvészfilm nézője is. Az előbbiek egyértelműen többségben vannak. Tudatosítani kell, hogy az ízlés átalakulásának feltétele az életmód, a környezet és a munkastílus megváltozása, s nem csupán a filmkínálat javítása. A filmmel kapcsolatos művelődéspolitikai munka célja a néző értékorientációja. Ez teremti meg azt a határozott különbséget, ami a tőkés országok nyereség-orientált filmforgalmazása és a hazai mozihálózat között van. Ám e két különböző orientáció vizsgálatakor paradox helyzettel találjuk szemben magunkat. A mozik vezetőitől kezdve, a Szlovák Filmforgalmazó Vállalat vezetőjéig a prémiumok kifizetésének feltétele a mozik százalékos kihasználtsága, tehát a látogatottság mértéke. Természetesen ebből adódik, hogy a mozikban elsősorban olyan filmeket forgalmaznak, amelyekkel zavarmentesen teljesítik ezeket a feltételeket. így a művelődéspolitika preferenciái - az ismert 70:30 arány - (hazai, szovjet és más szocialista országok filmjeinek aránya a kapitalista országok produkcióihoz képest) az év végi számvetésben 50:50-re módosulnak. A bevételek mintegy kétharmada viszont a nem szocialista országok filmjeinek vetítéséből adódik. A tény azért is elgondolkoztató, mert ez az arány is csupán bizonyos statisztikai manipuláció útján születik. Nem választják külön ugyanis az iskolai, a diák- és gyermekelöadások adatait az esti előadásokétól. Féldául 1984-ben a szovjet filmeket 11 millió néző látta, ezek 80 százalékát azonban a gyermekfilmek és az iskolai vetítések résztvevői alkották. A tőkés országok filmjeit viszont rendszerint csak este vetítik, a felnőtt nézőknek. Vagyis a filmforgalmazás társadalmi különbözőségei csupán a kiindulási pontokon nyilvánvalóak, mert a gyakorlatban ugyanarra az eredményre jutunk, mint a tőkés forgalmazásban, azaz: a hangsúly a látogatottságon és a jövedelmen van. A prémiumokat és jutalmakat nemcsak a látogatottság függvényében kellene odaítélni. A filmeket művészi értékeik (és nem földrajzi szempontok) szerint kellene besorolni, és a forgalmazás vezető szakembereinek jutalmazását, ösztönzését a következő módon lehetne szabályozni: a kommersz filmek tervezett látogatottságának elérése esetén a prémium 100 százalékát fizetnék ki, míg a művészi értékű filmek kiemelkedő látogatottságáért a mozik vezetői és más illetékesek 150 százalékos jutalmat kapnának. Ezzel elérhető lenne, hogy érdekeltek lennének a kevesebb nézőt vonzó filmek körültekintőbb forgalmazásában, s így a szocialista filmkultúra céljainak elérésében. Ezeknek a tényeknek az ismeretében érthető meg igazán a művészileg értékes alkotásoknak a filmforgalmazás peremén elfoglalt jelenlegi helye. Változás csak akkor következhet be, ha módosul az ösztönzés és a közönség igényeinek differenciálatlan szemlélete. így lesz értelme az olyan művek megvásárlásának majd forgalmazásának, amelyek a közönség egy szúkebb rétegéhez szólnak, de hozzájárulnak a filmterjesztés kultúrateremtő funkciójának a kereskedelmi jelleggel szembeni előretöréséhez. A stúdióhálózatban és a filmklubokban vetítendő filmek meghatározásának jelenlegi rendszere sem felel meg, mert sem a szocialista, sem a tőkés országok iskolateremtő alkotói filmjeinek teljes skáláját nem mutatják be. A filmmel kapcsolatos szemlélet igazából nem azzal változik meg, ha legalább utólag megvásárolják olyan rendezők nálunk nem látott műveit, mint Fellini, Bergman, Jancsó, Herzog stb., hanem akkor lesz szembetűnő különbség, ha ezeket a filmeket akkor is vetítik Tanúk nélkül címmel láthattuk, 1985-ben, Nyikita Mihal- kovnak, a mai szovjet film élvonalbeli rendezőjének munkáját, amely az 1983-as moszkvai fesztiválon nagy visszhangot és elismerést váltott ki. A kétszemélyes Filmdráma egy elvált házaspárról szól; férfihósében az alkotó a karrierista, elvtelen, törtető figuráját rajzolja meg, aki erkölcsileg és érzelmileg teljesen tönkrement, leépült. A műben kimagasló szerepe van az érzelemdús, pontos, kifejező színészi játéknak; Mihail Uljanov és Irina Kupcsenko (a képen) problémaérzékenységével és jellemteremtésével kiváló alakítást nyújt a filmben. majd, ha tudják: nem lesznek nyereségesek, nem töltik meg a legnagyobb filmszínházakat. E művek jelentőségét az emberiség szellemi csúcsteljesítményei között elfoglalt helyük adja. Ha az irodalomban bevált gyakorlat, hogy ezres példányszámban adják ki a versesköteteket, tudva az anyagi veszteségről, akkor a filmek esetében is érvényesíteni kellene a kulturális értékek felsőbbrendűségét a gazdasági haszonnal szemben. Külön fejezete a filmforgalmazásnak a szovjet filmek vetítése. Itt abból a feltételezésből indulnak ki, hogy minden szovjet film jó, s a magas nézőszám a Szlovák Filmforgalmazó Vállalat felelős művelődéspolitikai munkájának bizonyítóka. Az évente átvett 50-60 szovjet film között vannak átlagos és átlagon aluli alkotások is. Több olyan alkotást is forgalmaznak, amelyek a néző szempontjából nem attraktívak (az utóbbi időben talán csak a Moszkva nem hisz a könnyeknek és a Katasztrófa földön, égen című film jelent kivételt). Úgyhogy a valóságos látogatottságot a gyermekeknek és az iskoláknak vetített filmek nézőszámával takargatják. A helyzet megváltozásának feltétele a filmvásárlás szemléletének az átalakulása. Ennek a nézők igényeiből kellene kiindulnia, amit megelőzne a terjesztők munkája értékelésének a megváltozása is. Vagyis: azt kellene átvenni, ami művészileg kiváló, gondolva azokra a nézőkre, akik Joszeiiani, German, Abuladze, Sengelija és mások filmjeit szeretik. Ezután elsősorban a gyermekfilmek számát kellene növelni, esetleg az évente megvásárolandó alkotások számának rovására. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, amelynek nyomán az átvett, eszmeileg és esztétikailag értékes filmek nem kerülnek a mozikba. Ilyen volt az utóbbi időszakban Dinara Aszanova Leszármazottak, vagy Marlen Hucijev Utószó című alkotása, amelyeket már 1985 szeptemberében (!) vetíteni kellett volna, de erre mind a mai napig nem került sor. Szükséges, hogy a statisztikákban külön tüntessék fel a gyermekelöadások és az esti vetítések, valamint az értékes és kommersz filmek (a szovjet filmek esetében is) látogatottsági adatait. Csak így rajzolható valós kép az egyes filmek fogadtatásáról. Ezzel a kérdéskörrel függ össze a közönség reagálása a többi szocialista országból származó filmekkel kapcsolatban. Nagyjából érvényes, hogy ezek a filmgyártók (a lengyeleket és a jugoszlávokat kivéve) elsősorban nem a széles közönség érdeklődésére számot tartó műveket kínálják. Ennek ellenére közülük több nemzetközi méretben is fejlettnek és elismertnek számít. A baráti országokból származó, művészi szempontból értékes alkotások átvételekor mégis gyakran korlátozó intézkedéseket érvényesítünk, s emiatt a szocialista filmkultúrák kiemelkedő alkotásai nem jutnak el a csehszlovák nézőkhöz. Ez történt a hetvenes években a bolgár filmtermés egy részével, majd a lengyelekével, a nyolcvanas években pedig a magyar filmekkel. Fölösleges a művek felsorolása, hiszen ez olyan filmátvételi alapállás következménye, amely előnyben részesíti a szórakoztató műfajt az értékes, éppen problémafelvetése és tartalmassága miatt fontos filmekkel szemben. A szovjet filmterméssel együtt ezeknél is szükséges a rögzített számú filmátvételi modellnek a megváltoztatása, éspedig úgy, hogy az adott év filmjeinek a minőségét vegyék elsősorban figyelembe. így a minimálisra csökkenthető azoknak a filmeknek a száma, amelyek művészi értéket sem képviselnek, s a nézőket sem vonzzák. A szocialista országokbeli filmek forgalmazásának gondjait rendszerint megkerülték, s az e területen végzett munkával kapcsolatos bírálatok esetén azonnal a politikai és eszmei szempontok jelentőségének hangoztatásával reagáltak. Ugyanakkor nem esett szó az egyes filmek közötti minőségi különbségekről, s bizonygatták, hogy csúcsértékeket képviselő alkotásokat vetítenek. Ez nem felelt és nem is felel meg a valóságnak. Egyáltalán nem voltak tekintettel a fogadtatásra, amelynek igazolnia kellett volna a fenti tézist. Persze, ha tudatosítjuk, hogy a (szovjet filmeket nem számítva) szocialista országokbeli filmeket 6,5 millióan látták, és a tőkés országok filmjeit 36,8 millióan nézték meg, akkor a fenti politikai és ideológiai érvelés más megvilágításba kerül. Ez egyszerű elfedő hadművelet lett az elvileg művelődéspolitikai intézményként dolgozó, valójában azonban kereskedelmi érdekeltségű vállalat számára. A nézők ezeket a filmeket nem nézik meg, vagy csak kevesen, s így ahelyett, hogy a filmforgalmazás tudomásul véve a tényeket, a kiváló, értékes filmek beszerzésére koncentrálna, a helyzetet munkája ideológiai és politikai fontosságának hangsúlyozásával ködösíti el. Különben is ennek az ideológiai tevékenységnek a szocialista országokból átvett és vetített filmek számával, illetve a látogatottság mértékével való méricskélése téves mennyiségi megítéléshez vezet. Ilyen logikával ugyanis arra az abszurd következtetésre jutnánk, hogy a filmforgalmazó vállalat a nem szocialista ideológia és politika propagálója, hiszen évente 40 millió nézőnek teszi lehetővé a nyugati filmek megtekintését. A Szlovák Filmforgalmazó Vállalat munkájában külön fejezetbe tartoznak a „leállított" filmek. Különböző szerzők és művek titokzatos indokok miatt jutnak erre a sorsra. Sokszor világos és egyértelmű indoklás nélkül zárják ki valamennyit a kultúra vérkeringéséből. Az itt uralkodó káosz a Szovjetunióban nemrég feltárt helyzetre emlékeztet, ahol a régebben „leállított" filmeket megnézve rájöttek: semmi ok nem volt arra, hogy ne vetítsék ezeket. Erre utal a csehországi és a szlovákiai megítélés közötti különbség is. A mintegy 200, Szlovákiában „leállított" film között olyanok is találhatók, mint a Cleopátra, Chytilová Panelsztorija vagy Wajda egész életműve, a Hamu és gyémánttól, a Vilkói kisasszonyokig. Ezeket viszont bármelyik csehországi moziban vetítik (!). Óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: mennyiben más a cseh néző, mint a szlovákiai? Természetesen semmiben sem különbözik, de a Szlovák Filmforgalmazó Vállalatnak vannak olyan munkatársai, akik ezeket a tiltakozásokat névtelenül elrendelik, és ez az anonimitás teszi lehetővé, hogy a nemzeti kultúrának ártó intézkedések mögé bújjanak. Ez a névtelenség egyáltalán a legfájdalmasabb pontja a forgalmazásnak. Eszmefuttatásunkban a filmforgalmazás jelenlegi állapotából indultunk ki. Az elmondottakból az is kiderül, hogy van néhány javaslatunk a hibák orvoslására, a helyzet megváltoztatására. Hibás orientációnak tekintjük valamifajta eszményi átlagnéző igényének a követését a közönségrétegek elvárásainak kielégítése helyett. A film megvásárlásától, a vetítésétől, a látogatottságától kellene függővé tenni a forgalmazásban foglalkoztatott dolgozók anyagi érdekeltségét, de nem az eddigi statisztikai kimutatások alapján. így elérhető, hogy a szovjet és a szocialista országokbeli filmek átvételét és forgalmazását minőségi szempontok alapján végezzék. Helyénvaló lenne a művelődéspolitikai irányvonalnak ugyan megfelelő, de az esztétikai minőség tekintetében értéktelen filmek vásárlásának bizonyos korlátozása. Nem szabad megismétlődnie annak, hogy az Amadeusból ugyanúgy négy kópia készüljön, mint a Kánkán a parkban- ból, holott az előbbi alkotás látogatottsága nyilvánvalóan nagyobb volt. Javasoljuk a szórakoztató és a művészi színvonalú filmek skálájának bővítését. Ez elsősorban a közönség elvárásainak nem megfelelő, ugyanakkor művészi értékeket sem képviselő filmek rovására történjen, s így nem szükséges az évente bemutatott 200 film számának a növelése. Kívánatos lenne az is, ha a Szlovák Filmforgalmazó Vállalat munkatársai a nyilvánosság előtt fejtenék ki véleményüket, s így valóban termékeny párbeszéd alakulhatna ki. A filmforgalmazás jelenlegi helyzete, a jogos kifogások egész sora is szükségessé teszi a gyökeres változást, amely nem csupán egy vállalat munkáját javítja meg, hanem szocialista kulturális életünket is gazdagíthatja. 1987. IV. 17. Szembenézni a valósággal ■
