Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1987. január-június (20. évfolyam, 1-25. szám)
1987-04-17 / 15. szám
-Egy, kettő, három, négy, öt... - számolt a személyzetis egyre gunyorosabb hangon. Gondoltam, kisegítem, nehogy a későbbiekben gúnygörcsöt kapjon:- Tíz... Se több, se kevesebb! S ha ezt elosztja kettővel, akkor öt... - mondtam, bár az igazat megvallva... szóval... hagyjuk... Felállt. Személyimet az asztalra dobta, majd mumus arcot öltve ólálkodni kezdett körülöttem. Hadd ólálkodjon, kajánkodtam, nem árt neki egy kis testedzés... Ráadásul, még pénzt is kap érte... Különben is: rég volt az, amikor efféle ábrázatok láttán inamba szállt a bátorságom. Sejtettem, mit fog mondani... Például ezt: - Hogyan tudott ennyi pecsétet össszeszedni? Ember, hogyan tudott ennyi pecsétet összeszedni? Hiszen maga még nincs huszonnégy éves!? - kérdezte, miközben mélyen, elmarasztalóan a szemem közé nézett. Megpróbáltam követni a tekintetét, de mivel nem akartam hülyegyerek módjára kancsalítani, inkább a légypiszkos ablaküveget bámultam, mely elzárta előlem a tavaszt. Mit is válaszolhatnék? Megvan! - Kettőt találhat... - mondtam, és sietve szétnyitottam képzeletbeli esernyőmet, hogy védve legyek, amíg elvonul a vihar... Mintha csak az én rendezői utasításaimat követte volna, imigyen szólt: - Velem ne szemtelenkedjen, hallja! Ne akarja nekem bebeszélni, hogy ezt a sok munkahelyet azért hagyta ott, mert maga egy maszületett bárány! Tudja, hány éve dolgozom én ebben az üzemben?' Tudja? Pontosan huszonöt éve! Általában rosszul palástolom a vigyorgásomat, ha a képemre tör: - Gratulálok e jeles évforduló alkalmából! Remélem, ez a negyedszázad elég volt ahhoz, hogy felvirágoztassa az üzemét... Mert én sok pénzt akarok ám keresni!- Még fel sem vettük... És ha továbbra is így viselkedik, akkor fel sem vesszük!- ijesztgetett. Nagyon megijedtem...- Nekem mindegy... Én akár el is mehetek... önök hirdetgetnek már hetek óta az újságokban! - hútöttem le gyorsan, mert túlságosan felhevülni látszott. Valamelyik zsebéből - mint a potyázók ellen védekezők szokták - elővarázsolt egy szál cigarettát, hosszú, sárga ujjaival, aztán a helyiséget elárasztotta füsttel, majd eléggé nyomott kedélyállapotban, de a vállalat érdekeit mélyen szem előtt tartva, erőszakot követett el magán:- Jól van, három műszakra felvesszük... A présgépeken megmutathatja, milyen legény! Pénzt meg mindenki annyit kap, amennyit dolgozik! - Köszönöm a bizalmat... - hajoltam meg színpadiasán, ám a bennem mocorgó kisördög nem hagyta, hogy meg ne kérdezzem:- Maga huszonöt évig ebben a szobában üldögélt?- Miért? - csodálkozott.- Mert ha kilépett volna a világba, akkor egészen mást gondolna a pénz és a munka közti összefüggésekről... - mondtam kioktató, atyai hangon. Nem szólt semmit. Megragadta a telefonkagylót, tárcsázott, és hosszasan disku- rált valakivel.- Mindjárt jön a művezető, ó majd megmutatja, hogy mi lesz a dolga - tájékoztatott, miután befejezte a beszélgetést. Míg a jövendőbeli főnökömre vártunk, s személyimet forgatta csökönyösen, mint egy ínyenc, aki pontosan az efféle ínyencségekre specializálódott. A vallomást gondosan betáplálta az írógépbe. Nagynéha felém pillantott, szembesített egykori önmagámmal. Bizonyára azon merengett, miként költözhetett azokba a lelkes, ártatlan gyermekszemekbe a jelen közönye és pimaszsága. Végül megtisztelt egy újabb pecséttel... ... A művezető hangárszerú, avarkorabelinek tűnő épületbe invitált; présháznak titulálta. A csarnok két szélén kattogó, fújó, hörgő gépek sorakoztak, a köztük lévő térséget levegő, műanyagpor és munkások keveréke töltötte ki.- Mindig ilyen friss itt a levegő? - kérdeztem a főnökömtől. - Azt mondta a személyzetis, hogy keresni akarsz... Vagy nem?- találta fel magát a főnök ügyesen.-De... - mondtam, amit mondhattam, aztán alaposabban körülnéztem. A szerkentyűknél túlnyomórészt nők rohangáltak. Volt köztük néhány szemrevaló is. Ettől mindjárt jobb kedvre derültem.- Ezen a két gépen fogsz dolgozni!- hangolt le rajtaütésszerűen a művezető.- Ideküldök egy szerelőt, ó majd elmagyarázza, mit hogyan csinálj. Szemügyre vettem a munkaeszközöket. Nem egy japán robottechnika, az biztos...- állapítottam meg. Mindkét gép előtt nehéz fémasztal terpeszkedett, valami tekerőféleség volt rájuk erősítve. Valahogy csak megleszünk egymással! - simogattam meg az egyiket, mert az ilyen színpadias póz, zsenge ifjúkorom ellenére, már véremmé vált. Megérkezett a szerelő. Nagy mélák, három embernek látszott.-Te vagy az új fiú? - kérdezte sajnálkozva.- Miért sajnálsz? - érdeklődtem.- Azért pajtás, mert ezeken a gépeken meg fogsz dögleni... - mondta, aztán még vígasztalban hozzátette: - De az is lehet, hogy csak az egyik kezed lapul palacsintává ...-Szép kilátások... - szontyolodtam el.- És mi bajuk ezeknek a gépeknek? ~ - Azt nem tudom - villantotta rám szuvas metszőfogát -, de amíg negyven évvel ezelőtt meg nem halt az öregapám, addig rendesen működtek... Ö még értett hozzájuk... Haha! Viharos gyorsasággal eltávozott az életkedvem. Vagy a személyzetis vert át, vagy a szerelő idétlenkedik... „Nagy" élettapasztalatomra támaszkodva, az előbbire gyanakodtam. A szerelő magyarázott, én meg kimeredt szemmel figyeltem:- Teszel a gépbe csavart és műanyagport, aztán megnyomod ezt a gombot. így ni! Amikor a forma összezáródott, átslaty- tyogsz a másik géphez és elvégzed Ugyanezt a műveletet. Mire visszaérsz az elsőhöz, az szétnyílik. Kiveszed belőle a kész terméket, az asztalon lévő tekerövel kitekered belőle a csavart, amit aztán újra visszaszúrsz a formába. Teszel rá port és megnyomod a gombot és mész a másik géphez, aztán jössz vissza, aztán lassan megbolondulsz... Haha!- Haha... - sóhajtottam én is. Most próbáld meg te! - ajánlotta. Próbálgattam derekasan. Megyegetett.- Kösz, pajtás! - fogadkoztam. - Azt hiszem, menni fog...- Sose hidd! - vigyorodott el, majd megkérdezte: - A belépőt mikor hozod? Jó lenne, ha szerdán hoznád, mert akkor itt lesz a Bandi is. Kissé meglepődtem.- Nem tudom, ki az a Bandi, de ha véletlenül találkoznál vele, mondd meg annak is, hogy nincs egy vasam se! Talán majd fizetéskor... Mennyi itt a belépő?- kérdeztem.- Tíz liter! - büszkélkedett.- Pálinka? - szörnyülködtem.- Nem, bor! - mondta nagy rflegköny- nyebbülésemre. - És még valamit: mi, szerelők, nyolctól fél kilencig reggelizünk! Akkor, ha lehet, ne zavarogj...- És a többiek mikor reggeliznek? - kíváncsiskodtam rosszat sejtve.- Fél kilenctől kilencig... - válaszolta.- Na, viszlát! - kényszeritettem távozásra, mert a közönyöm rohamosan foszladozni kezdett. Amikor elcammogott, alaposan nekiveselkedtem a munkának. Ment is, mint a karikacsapás. Egészen nyolcig... Nyolckor a karika elszállt, csak a csapás maradt. A munkadarabok szép piros ragaccsá változtak, melyek sehogy sem jöttek ki a gépből. Nyúltak, szakadtak meg miegymás... Mentem volna szerelőért, de eszembe jutott, hogy éppen tömik magukat. így hát nem zavarogtam. Felültem az egyik asztalra, vártam. Fél kilenctől a kenyeremet maj- szolgattam, és szemezgettem a lányokkal. Kilenckor elmentem gépkarbantartó-nézőbe. A „három ember" jött velem, morgolódva.- Órabérben dolgozol? - kérdeztem tőle.- Igen... - kelletlenkedett.- Akkor már tudom miért vagy ilyen bús tehén... - gondoltam. Csavarhúzót szorongatott a kezében. Azon törtem a fejemet, hogy mit is akarhat ezzel a szerszámmal, mert rajtam ugyan nem segít vele... Nem is segített... Visszaballagott egy másikért, amit mi, balga szakképzetlenek, kalapácsnak néznénk... Tízre mindent megtisztított a ragacstól, és távozott. Utána kiáltottam, hogy befejezte-e? Nem nézett hátra, csak bólintott. Jössz te még az én utcámba! - kuncogtam magamban. Mert ugyebár, attól, hogy kapart és kalapált, a ragacs még nem válik szilárd anyaggá... Igazam lett! Káromkodva jött újra, oldalán egy emberrel, aki villanyszerelőnek vallotta magát. Tizenegyig aztán boldogan élveztem közös erőfeszítésük gyümölcsét! Pedig már azt hittem, délig kihúzom valahogy... Hiú ábránd volt! Amikor az egyik gépben kotorásztam, akár egy sci-fi regényben, fellázadt ellenem a gép! Minden előzetes figyelmeztetés nélkül elindult lefelé... Csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy még két kezem van... Színjátszó arccal vetettem keresztet, pedig amióta né- hányan lejöttek a földre, nem hiszek istenben. Miután helyrehozták a hibát, jótanáccsal láttak el a szerelők:- Erről jobb lesz, ha nem szólsz senkinek... Mert még bajod lehet belőle...- mondták. Láttam szegényeket, hogy be vannak gyulladva, meg aztán nem is akartam őket magamra haragítani... Dolgoztam tovább. Ebéd után egy jólfejlett fiatal hölgy látogatott meg. Szorosan az asztalom mellé állt. Bemutatkozott és beszélni kezdett:- Kár volt idejönnöd... Ha eddig nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy ez egy leprafészek... - suttogta a fülembe.- Ezeken a gépeken ezerkétszáz koronánál többet sohasem fogsz keresni! Ezért nem dolgozik rajtuk senki! Egyszer, amikor már igencsak szorított a terv, felváltva dolgozott rajta az irodai apparátus... Persze nekik könnyű volt szenvedni, mert közben kapták a rendes órabérüket... Az igazgatóhelyettes bírta legtovább, de este hatkor már ö is földhöz vágta a munkadarabot. Azt hitte, senki sem látta, mert másnap ugyanolyan hévvel szidta a gépen dolgozó munkást, mint azelőtt...- Ajjaj... - sóhajtottam. Tovább kerepelt:- A szerelőket már ismered? Jobb lesz, ha minél előbb összebarátkozol velük, mert másképp nem fog menni... Ismertem már az efféle dolgokat.- Amíg nem a barátaid, addig azért nem sietnek, amikor aztán már azok, akkor meg azért... Különben mindegy... - mondta a lány. - Úgyse értenek a gépekhez! Ide egyetlen szakember sem jön fillérekért gürcölni! Ezért a tisztségviselő urak, más választásuk nem lévén, munkásokat tanítottak meg kalapáccsal és csavarhúzóval bánni... És te is tudod, mi történik, ha a senkiből valaki lesz... A villanyszerelők közt van egy szakképzett is, de éppen éjjeles. Szóval, a leghelyesebb az lesz, ha te is veszel magadnak szerszámokat, mint a többiek, és magad javítod a gépeidet... Mert mire elö- tántorognak ezek a kiválasztottak, letelik a munkaidő...- Ajjaj... - sóhajtottam ismét, kóválygó fejjel. Egy férfi állt meg mellettünk. Magas volt, sovány és legalább háromszínű.- Maga mit keres itt? - kérdezte a bőbeszédű hölgytől. - Miért nincs a munkahelyén? A lány eliszkolt. A férfi mosolyogva fordult felém.- Miért küldte el? - sajnálkoztam.- Ő volt számomra az intenzifikáló tényező ...- Mi? - kérdezte.- Hát ő gyorsította fel a munkatempómat! Hogy hogyan? Hát úgy, hogy amikor tekertem kifelé a csavart, a holtponton mindig a melléhez ért a kezem! És ilyen jutalomért, ki ne tekerne gyorsabban... - szelle- meskedtem.- Látom, humora az van... De mivel én vagyok az igazgatóhelyettes, tudom, hogy a tervet az ilyen tényezők nélkül is teljesíteni szoktuk... Főleg, ha a dolgozóinknak inkább a kezük jár, nem pedig a szájuk!- mondta önérzetesen, azzal a szent meggyőződéssel, hogy a továbbiakban megszeppent kisgyerekként fogom hallgatni a szónoklatát. Tévedett... Nem szeppentem meg, hanem egészen más történt velem. Olyasmi, amitől enyhe szorítást éreztem a szívem tájékán, s arról már többször tapasztaltam, hogy sohasem vezet jóra. Megtapogattam az ajkamat, és döbbentem konstatáltam, hogy nincs rajta lakat... Forrongó lélekkel, ám nyugodt arccal kérdeztem:- És hány százalékra szokták azt a tervet teljesíteni?- Általába^ százra! - húzta ki magát büszkén. Amikor már eléggé a fellegekben járt, csak úgy, mellékesen, megjegyeztem:- Ha én lennék az üzem vezetője, százötven százalékra teljesítenénk...- És hogyan, ha szabad kérdeznem? Valami újítási javaslata van? - gúnyolódott.-Hátt... vehetjük annak is... Tudja, ha én lennék a főnök, akkor kiszélesíteném a munkakörömet... - mondtam elmerengve az előttem álló sóbálványnak. - Elsősorban azzal, hogy nem csak az uralkodást és a hajcsárkodást tekinteném kötelességemnek.. . Mert, ha hiszi, ha nem, segédigazgató úr, azt a tervet, amellyel ön az imént dicsekedett, ezek a családjukért izzadó munkások teljesítik évről évre, mivelhogy mást nem tehetnek, ha élni akarnak... Az önök legfőbb dolga az, hogy biztosítsák a megfelelő feltételeket az emberek munkájához! A férfi újfent sóbálvánnyá változott. Én viszont folytattam.- Mi lenne például akkor, ha ez a gép levágná az egyik kezemet? A szerelők nem tehetők felelőssé, mert szakképzetlenek! A nyakamat rá, hogy önök is kimásznának valamilyen úton-módon a pácból... Akkor ki marad, akire rá lehet kenni az egészet? A félkezú munkás! - hangoskodtam, mert a vadonatúj gitáromra gondoltam. A férfi levegő után kapkodott:- Maga túl okos... - sziszegte a fogai között. Ránéztem és elszorult a torkom.-Nem, inkább túl ostoba... - mondtam elcsukló hangon.-Egy, kettő, három, négy, öt, hat...- számolt a személyzetis egyre gunyorosabb hangon. Gondoltam, kisegítem, nehogy a későbbiekben gúnygörcsöt kapjon:-Tizenkettő... Se több, se kevesebb! S ha ezt elosztja kettővel, akkor hat...- mondtam, bár az igazat megvallva... szóval... hagyjuk...' > V asárnap es: bességgel felé. Pavel hangos a szókincse ezer találóak voltak, és tében is. De célpo szidott mindent. A előztek, s azokat, a teherautó mögé keresnivalója vasé Mellette ülve az a felesége leszel Végtelenül udvaria pen, ha arra próbá szándékába. Azt várában tartsuk az lássák, milyen sok esküvőn ott lesz az ge úgyis megpukk; már előre örültek ( lesz. Nevettem rajt: is középkori, a stíl doltak rá. Végül me nak feltétlenül ültre Uszállyal. Egy hónap lenni éve együtt élünk, olyan nehéz kicseri szobácskáját. Az a csak ámuldoztam, nyan házasodnak.- Rosszul tesze tudattam vele, hog ajánlom. Ha vala menned.- Hát hozzád! - - Nem tartom jő Mégha anyáról és I, tudod...- Tudom - mon Jogod van a magái Tudtam, hogy s szimpatikus, időset még akkor elhagy Gyűlöltem emiatt. Beperelte az anyárr fruskának, a bírósá Soha el nem felejte - Látom, jól neve - Egyláltalán ne belém, hogy a férf megtartani. Sén, bu jelent a szerelem. Néhány évvel ez nős volt. Nem aka összekoccanások é kettőnket, hogy vé jöttünk. Ő a fiáho: nagyszerűen tudott tanuláshoz a mater roztam, hogy hozz egyáltalán kellek. A úgysem találok. Eg; életen át egyedül rr Pavel akart engr ügyes volt. Ami az é rókát szerette Me' össze. Az autópálya hantomat bütykökén ■■ ■» ■■ ■» A pám minden j ba fulladt. M bukott, a balszerenc gödött hozzánk. Napokon kereszt töprengett apám, m a lovait is eladja és hogy azok hozzana tervezte, hogy a ké helyen én sétáljak í előtt, és keressek lo geket... Akkor tizenhárom kidolgozta a tervét é lenba, az elegáns f helyen - mondta aj pénzt lehet keresni, Berrigullen valót: volt. Nyár- és szilfás! tek, körös-körül hegi a távolban, az ég ke Apám elmagyará tennem, aztán magi A két ló felnyerge tem. Gyerekek kiál törődtem velük. A amit majd hazavis. már számolgattam í Büszkeség töltött egyre jobb lett, csak ros főutcájára, kezdi kezés lopózott a sz kezdjem el...? - t a dolgok még rossz den, amit apám goi egyszerre kiment a Hirtelen megtorpé szú, tágas épület i Czibák Mária: Mákgubók (batik) (Molnár János fotoreprodukciója)
